Nem túlságosan drága dolog a tinta, mivelhogy nem tudnak belőle állami monopóliumot csinálni. Ha lehetne, akkor már régen rájöttek volna, hogy a tinta roppant fontos anyag és hogy az emberek a mainál sokkal nagyobb áldozatokat volnának hajlandók hozni a birtoklásáért. Egy bemártásnyi tintával világrengető gondolatokat lehet örök időkre megrögzíteni és nem is lehet világot rengető az a gondolat, amelyet egy bemártásnyi tintával nem lehet megrögzíteni. „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”, „Amit magadnak nem kívánsz, ne tedd azt másnak” — ilyenek a világrendítő igazságok, a vastag könyvek és végeláthatatlan könyvtárak csak ezeknek a kommentárjai.
Olcsó jószág a tinta, mégis sok pénz ára fogyott el belőle abban a nagy betűáradatban, amelyet a gazdák megsegítése körül folyó végeláthatatlan eszmecsere hömpölyögtetett. Ami körülbelül kialakultnak mondható e nagy szóözönből, az, amit még akkor formáltak meg, amikor az igazságok megőrzésének az eszköze még nem a tinta volt, hanem az emlékezőtehetség, amelyet nem lehetett túlságosan megterhelni egy-egy igazság őrizetével. „Hat der Bauer Geld, so hat's die ganze Welt” — mondották és ennél több nem jön ki abból a hektoliternyi tintából se, ami e mondatnak könyvtárakat betöltő feldolgozásához szükségeltetett.
Ennek az ősi igazságnak a tövéről sarjadnak most már olyan intézkedések, hogy a társadalmat — már mint bennünket — tartó fundamentumot nekünk kell tartanunk, hogy össze ne dőljön alattunk; hogy az oszlopot, amely bennünket megtámaszt, nekünk kell megtámasztanunk és hogy a jólétünk elismert forrását, amelyből táplálkozunk, nekünk kell táplálnunk. Anélkül, hogy tovább gondolkozni kellene fölötte, elfogadjuk igazságul, hogy minden habozás nélkül oda kell adnunk a pengőnket a gazdáknak, mert mi abból élünk, hogy a pengőből visszakaphatunk majd kézen-közön nyolcvan fillért vagy hatvanat vagy negyvenet vagy huszat. El kell engednünk nekik a tartozásukat, mert máskülönben nem csinálhatnak nálunk ujakat, avagy az áruját, amelyet tíz pengőért megkaphatnánk, huszért kell tőle megvennünk, hogy ő prosperálhasson és visszajuttathasson nékünk a tíz pengőnyi többletből valamennyit, nem bizonyos, hogy mennyit, de a dolog természete szerint a tiznél mindenesetre kevesebbet.
Olyan közkeletü igazságok ezek, hogy senki se vonja már őket kétségbe és mindenki változatlan alakban őrizi lelkében a gazda fogalmát olyannak, amely az eltartóval, az éltetővel azonos és ezen az alapon csakis a „gazda megsegítésének” a módja tekintetében tud vitát elképzelni, nem azonban abban a tekintetben, hogy vajon van-e egyáltalában létjogosultsága az ilyen segítségnek.
Én azonban ügyvéd vagyok és mint ilyen — noha egy talpalatnyi földem sincsen —, a társadalmi munkamegosztás szabályai szerint éppen úgy búzát termelek, mint a gazda. Egzisztenciámat az hozta létre, hogy a gazda az ő búzatermelő foglalatossága közben nem ért rá azokat a jogszabályokat megtanulni és azokat a jogkérdéseket kibogozni és elrendezni, amelyek az ő életében előadódnak. Megosztottuk egymás között a munkát, hogy ő csakis a búzatermeléssel foglalkozhassék, de a búzában, amelyet termel, benne van az én munkám is és ha a dolog úgy áll, hogy őt védelmezni és támogatni kell, akkor vele együtt és vele egyazon jogon engem is védelmezni és támogatni kell. Máskülönben a társadalom hűtlennek mutatkozik velem szemben és felborítja azt az egész rendszert, amely lényege a munkamegosztáson alapuló társadalomnak.
Már akkor is, ha ő támogatásban részesül, én pedig nem. És az orvos sem, aki átvette a gazdától az ő kényelmére és nagyobb biztonságára a gyógyítással való foglalatosságot. És a kereskedő sem, aki a gazda helyett, az ő kényelmére és előnyére a javak cseréjének a társadalmi munkáját végezi. És az iparos sem, aki megszázszorozza és ezerszerezi a gazdának azt az idejét és munkáját, amelyet a szükségleti cikkek előállítására kellene fordítania. És így tovább a tanítókon, papokon, hivatalnokokon és minden szükséges társadalmi munkát teljesítőkön keresztül. Ha a gazda támogatást kap, mi pedig nem: már ez is felborítása a társadalmi igazságnak, hát még ha úgy van — mint ahogy nem is lehet másképpen! —, hogy a gazdák nem csupán hogy a mi mellőzésünkkel, hanem egyenesen a mi rovásunkra és költségünkre kapnak segítséget!
Minket se a gólya költött, hanem a társadalmi szükséglet hozott létre! Miért nem hallunk semmit se róla, sőt miért hangzanék az egyenesen képtelen feltevésnek, hogy pl. az ügyvédek is éppen úgy részesüljenek a szervezett közület segítségében, mint a gazdák? Miért volna az nagyobb abszurdum, hogy az ügyvédek és orvosok adósságai éppen úgy „rendezés” alá kerüljenek, mint a gazdákéi?! Talán azt hiszi valaki, hogy az ügyvédek vagy az orvosok életföltételeit nem érintik az adósságaik éppen úgy, mint a gazdákat az övéik? Vagy azt hiszi valaki, hogy az ügyvédek vagy az orvosok működésének a megszüntetése nem okozna katasztrofális zavarokat a társadalom életében? Ahol erre vonatkozóan kísérletek történtek, ott rettenetes erővel jelentkezett a tanulság az ilyen felfogás végzetesen téves és könnyelmű mivoltáról.
Vagy — vagy! Vagy átengedni az egész társadalmat az észszerüség határain belül az erők szabad játékának, vagy pedig patronizálni és irányítani, de akkor egyforma gonddal és egyforma mértékkel. Nem lehet az egyik foglalkozási ág a közületnek édes gyermeke, a másik pedig mostohája, mert különben a mostoha részére megszűnt a közület értelme. Elvenni Pétertől és ellenszolgáltatás nélkül odaadni Pálnak, ez olyan intézkedés, amelynek éppen a megakadályozása az államhatalom végső és legfőbb célja és feladata. Az ilyen intézkedés nagyon fog tetszeni Pálnak, de nem fog tetszeni Péternek, se pedig annak az igazságnak, amelyről a legbüszkébb palotánk ormáról hirdetjük, hogy ő az államok fundamentuma!
