Úgy látszik, mégse volt az egészen kitalált dolog a görög és római mitológiában azzal a Poseidonos-szal és Neptunus-szal, akik a tenger háborgását a szigonyuk mozdulataival dirigálták, mint valami karmesterek. Íme, csakugyan vannak ilyen hatalmasságok a világon és van ilyen csodálatos szigony, hegyes vagy gömbös, amelynek a mozdulásai vihart támasztanak és újból elcsendesítenek.
A sok háborgás közepette azonban szinte meg is feledkeztünk arról a kis törvényjavaslatocskáról, amely mindezeknek a bősz viharoknak a kútforrása volt. Utóbb még majd mint a liberalizmus diadalát fogják törvénytárunkba beiktatni, úgyis, mint annak a szellemnek a győzelmes dokumentumát, amely a numerus clausus eszméjét megvalósította. Egy furfangos ember, isten a megmondhatója mennyi munka és fejtörés árán, egy egész kis gyűjteményt adott nemrégiben közre olyan mondatokból, amelyek mint a közismert Kár a kan papnak a rák, elülről hátra és hátulról előre olvasva egyforma értelműek. A numerus clausus-törvényt megfejelő törvényjavaslatot is lehet olvasni elülről hátra, antiszemitául és hátulról előre, zsidóul is és mind a két irányban van értelme. Éppen úgy mondhatják az antiszemiták teljes joggal azt is, hogy a javaslat ront a törvényen az ő szempontjukból, mint ahogy mondhatják, hogy kedvezőbbé teszi a helyzetet az ő követelményeik szerint. Szóról szóra ugyanezt mondhatják a zsidók is. És ez a legutóbbi évtized törvényhozásainak és kormányzásának a felfogása szerint kellő garancia arra, hogy a hivatalos felfogás a helyes úton jár. Ötven esztendővel ezelőtt divatban voltak azok a furfangos képek, amelyek jobboldalról nézve Ferenc Józsefet, baloldalról nézve Kossuth Lajost, elülről nézve pedig Ádámot és Évát a paradicsomban ábrázolták. Ez a furfangosság a legkitűnőbb kormányzati irányelvnek bizonyult. Isten utálja és bünteti az uzsorát? Hát mi az uzsora? Valamikor az, ami 6 százaléknál nagyobb kamatot szedett. Istenfélő uzsorás tehát 9 százalékot számított, mert a 9 az égből hatnak látszik. Ma már talán 16 százalékig is el szabad menni. Istenfélő uzsorás tehát 91 százalékot szed, mert az a mennyországból 16-nak látszik. Ha a magasságban lakozó népszövetségnek nem tetszik a numerus clausus, ej, hát ezen lehet segíteni, csak úgy kell átfogalmazni, hogy a magasból nézve mást mutasson, mint a mélységből nézve és minden rendben lesz. És az itthoni zsidók se szólhatnak ellene egy szót se, mert hiszen nincsen benne többé a törvényben a brutális zsidózás, a fajok szerint való osztályozás. Azaz, hogy benne van, csakhogy finoman, európai fogalmazásban, nem úgy, hogy: üssük a zsidót, hanem úgy, hogy: vetemedjünk tettlegességre az izraeliták ellen. Az egész dolog csodálatosan egyszerű volt: a külügyből belügyet kellett csinálni és most már többé semmi köze se lehet hozzá Európának. A régi adoma vadonatúj átírásban. Külügyi Izidor gyanútlanul sétál az utcán és egyszerre csak akkora hátbavágást kap, hogy majd leharapja a nyelvét. Megfordul, mire egy marcona alak áll előtte, aki azonban hirtelen nyájas arcot ölt: „Ó, ezer bocsánatot kérek, tévedtem: azt hittem, hogy Belügyi Izidor barátom.” Ez dühösen tiltakozik: „És ha azt hitte is, hogy Belügyi Izidor barátja, akkor se kell akkorát rávágni az emberre”. Mire amaz éktelen dühbe gurul: „Hallja, mi köze magának ahhoz, hogy én mekkorát vágok Belügyi Izidor barátomra?!”
De vajon meg fogják-e ezt a törvényjavaslatot vizsgálni és vitatni nem csupán zsidó és antiszemita szempontból, hanem azokból a szempontokból is, amelyek ebben a javaslatban le vannak fektetve és amelyek a zsidó diákoknak kerülő úton való kiszorítása érdekében az egész magyar társadalom feldúlását teszik lehetővé? Ez a javaslat most már nem csupán zsidókra és nem zsidókra, hanem osztályokra, kasztokra szaggatja a nemzetet, de még ezt se nyíltan, hanem olyan metódussal, amellyel évről évre megismétlődő polgárháborúvá lehet avatni az egyetemi beiratkozásokat. Erről még eddig senki se beszélt és a kultuszminiszter is csak a zsidók szempontjából világított rá a javaslatra, amikor azt mondotta, hogy a javaslat szerint egy fél százalékkal több zsidó jöhet be az egyetemre, mint eddigelé. Mennyi átlátszó furfang van ebben a kijelentésben: antiszemiták ne háborogjatok, mindössze egy fél százalék, zsidók ne óbégassatok, hiszen fél százalékkal kedvezőbb lesz a helyzetetek, mint eddig. És ami fő: azt is jelezni akarja ez a miniszteri ajkakról elhangzó kijelentés, mintha a javaslat rendelkezései szerint valami pontos mérték volna annak a megállapítására, hogy miféle társadalmi csoportok milyen számban fognak gyermekeikben a főiskolára bejutni, annyira, hogy ezt egy fél percentre ki lehet előre számítani. Pedig egy pillantás a javaslat szövegére világosan megmutatja, hogy nincsen olyan számolóművész a világon, aki ezt kiszámíthassa, hanem vagy a gombjaikon fogják ezt az arra illetékesek kiszámítani, vagy a kényük-kedvük szerint megállapítani, vagy pedig — és ez a legvalószínűbb — titkos utasítások alapján, amelyek annyi jóhiszeműséggel fogják a javaslat intencióit megvalósítani, vagy annyi rosszindulattal fognak attól eltérni, amennyi jó- vagy rosszindulat, elfogultság, előítélet, bölcsesség vagy korlátoltság az utasításra hivatottnak a személyében meglesz vagy nem lesz.
A javaslat a legékesebb vagy legéktelenebb bizonyítéka annak, hogy ha egy kormányzat az őszinteség útjáról letér, akkor olyan utcába jut, amely nemcsak bánat-utca, hanem zsák-utca is. A numerus clausus törvényét az antiszemitizmus szelleme diktálta, de ezt nem merte őszintén kifejezésre juttatni és most nem merik őszintén visszacsinálni, hanem feldúlják miatta a társadalmat és csinálnak afféle szellemi szociális termelést, amely éppen olyan kártékony lesz az országra és a nemzetre, mint volt annak idejében az, amelyikből a gerstli fakadt. Csak nem gondolják komolyan, hogy a papák kiléte után, ezek foglalkozása szerint és hasonló kritériumok alapján a világ összes tudósai kiválogathassák az egyetemre törekvők közül azokat, akiknek a felvétele a legjobb eredményt biztosítsa a magyar társadalom nívója és a magyar nemzet boldogulása szempontjából. Még az iskolai bizonyítványok minősége se garancia erre és pedig nem csupán biztosan, hanem még némi valószínűség szerint se. Amikor Wilhelm Ostwaldot a japán kormány hivatalosan megbízta egy elaborátum kidolgozásával, amelyben azok az elvek legyenek lefektetve, amik szerint a kormánynak el kell járnia, hogy a legarravalóbb diákokat küldje az európai egyetemekre kiképzés céljából, akkor Wilhelm Ostwald nekifeküdt a problémának és tanulmányának eredménye a „Nagy emberek” című könyve, amelynek az a csodálatos tanulsága, hogy a nagy emberekből alig látszik meg valami ifjúkorukban a leendő nagyságukból és hogy eszerint nincs olyan mérték az emberek kezében, amellyel előre meg lehetne mérni, hogy kinek a részére érdemes a tudomány pályáját egyengetni. Vagy csakugyan komolyan kell venni azt a cinikus felfogást, amit egyik-másik és egyre több úr hangoztat, hogy nem a tudományról van itt szó, hanem a diplomáról és az általa elérhető állásokról és egzisztenciákról?! Vagyis nem a hazáról, hanem mirólunk, akik élni, biztosan és jól élni akarunk és nem törődünk vele, hogy mit károsodik ezáltal a tudománynak, a nívónak és a hazának az érdeke, mivelhogy a haza mi vagyunk, nem pedig valami ködös absztrakció, amelyben minden jakhec benne érzi magát.
Bajos és veszélyes dolog embereknek a Teremtő munkájának a megreparására vállalkozni és azzal a prepotenciával kérkedni, hogy megtaláltuk annak a titoknak a nyitját, amit Isten magának tartott fenn: a szabad versengés pályafutói közül előre megjelölni a győzelemre hivatottakat. Aki erre vállalkozik, az a valódi lázadó, a legvakmerőbb felforgató, akit csak Charondas törvénye szerint volna szabad a fórumra engedni. Ama törvény szerint, amely megparancsolta, hogy aki ujítást indítványoz, az kötéllel a nyakán tartozik az agorán megjelenni, hogy ha nem sikerül az indítványa, mindjárt fel lehessen akasztani.
