Nem kell róla magunknak is meggyőződést szereznünk, bizonyára igaz, ha a csillagászok megállapították, hogy a Föld az ő napkörüli kerengésén és tengelykörüli forgásán és még egy sereg mindenféle mozgásán kívül az egész naprendszerrel együtt állandóan rohan a Véga csillagkép irányában. Egyszer talán el is éri és mindenestől belezuhanva, ismét köddé válik. „Hétmillió év múlva” — magyarázza a tanító az iskolában és Móricka ijedten kérdezi: „Tanító úr kérem, mikor?” „Hétmillió év múlva.” „Hála Isten, úgy megijedtem! Úgy értettem, hogy kétmillió év múlva” Ezt a rohanást semmiféle földi erő fel nem tartóztathatja, de sajnos, — úgy látszik —, azt a másikat se, amellyel az egész kultúremberiség gyors tempóban rohan nem a Véga, hanem a Néva felé, a biztos vesztébe, ha véletlen szerencse meg nem állítja ebben a zuhanásában. Valami beteges balgaság nyavalyája támadta meg a büszke emberi értelmet: egy kóros rögeszme hite, hogy azt a harmóniát, amit a kölcsönös érdekek elementáris erőinek a láthatatlan küzdelme nem tud megvalósítani az emberek világában, azt meg tudják valósítani a kormányrendeletek és hatósági intézkedések.
Vegyük a kezünkbe bármely napon az újságokat, alig fog előfordulni olyan véletlen eset, hogy ne találjunk bennük közléseket a társadalomnak erről a végzetes nyavalyájáról. Mint hajdani vallásosságukban az ég felé, úgy irányítják most tekintetüket a kormányok felé az emberek. Az egek urától csak kérték, a kormányoktól azonban mindegyre türelmetlenebbül követelik, hogy segítsen rajtuk és vegye át velük szemben a Gondviselés szerepét. Ne engedje, hogy amikor bőség van, akkor olcsóság legyen és ne engedje, hogy amikor hiány van, akkor drágaság legyen. Adjon kenyeret a munkanélkülieknek anélkül, hogy azoktól vegyen el, akiknek van kenyerük. Csináljon forgalmat, amikor nincsen és ha más nem épít, építsen ő, de ne terheljen meg minket a költségével. Ha eladni akarunk, de nincs vevő, vegye meg a portékánkat az állam, nehogy a vevőhiány folytán veszteségre kelljen elkótyavetyélnünk, amit produkáltunk; és ha mindent összevásárolt már és csak tőle vehetjük meg, amire szükségünk van, akkor ő ne drágán adja, ahogyan vette, hanem azon az olcsó áron, amely kialakult volna az ő beavatkozása nélkül. A kormány fizesse ki a tartozásunkat és engedje el az adósságunkat. Adjon kölcsönt, amelyet ne legyen joga visszakövetelni és fedezze a hiányt, amely a gazdaságunk mérlegében mutatkozik. A kormány írja elő, hogy kinek van joga adni és venni, hogy mivel hajtsuk az autónkat, kitől vehetjük a tejet, hogyan lépkedjünk az utcán és miképpen keverjük kenyerünkhöz a lisztet. A fogamzás pillanatától kezdve a sírunk felhantolásáig minden pillanatunk történését adminisztrálják a hivatalnokok, akiknek a számát azonban a kormány ne szaporítsa, hanem apassza és főképp ne kérjen tőlünk pénzt az eltartásukra. Ahány gyűlés, értekezlet, ankét, tanácskozás testületi, érdekképviseleti, községi, törvényhatósági vagy parlamenti tárgyalás van — mindegyiken szünet nélkül, záporesőként zuhognak azok a követelések, amelyeknek a teljesítése folyton-folyvást tágabbá és sokszorosabbá teszik a kormányok hatáskörét az emberek helyett való gondolkozás és intézkedés területén. „Die Staat soll auch sämtliche Steuern zahlen!” — ahogyan az adomabeli, de nagyon valószerűen ordító sváb kortes követelte.
Most az árletörés a divatos jelszó. Magasztaló cikkek dicsőítik a német kormány és az olasz kormány intézkedéseit, amelyekkel több-kevesebb erőszakossággal beleavatkoznak a szabad piac áralakulásaiba és kényszerítik a kereskedőket bizonyos árleszállításokra. Amennyiben a fizetéseknek és a munkabéreknek is megfelelő leszállításával jár a dolog, akkor emberi ész számára felfoghatatlan, hogy mi legyen az értelme és hogy mi a különbség a között, ha 10 fillérért vehetek meg valamit és 10 fillért keresek a megvehetésére, vagy ha 8 fillérért vehetem meg és 8 fillért keresek erre a célra. Megint csak a pénzeszsákok járnak jól vele, akiknek a pénze mintegy varázsütésre annyival többet ér, amennyivel az árak olcsóbbodnak, anélkül, hogy a mennyiséget szaporítani kellett volna, ami mindig valamiféle kockázattal van összekötve. De persze ez csupán elmélet. Mert a valóság az, hogy az ilyen kormányhatalommal történő árleszorítások kétfélék. Az egyik eset az, hogy az ilyen intézkedés ellenkezik az áralakulások természetes tendenciájával. Ennek a következményeit már az agyalágyultak is megismerték a háborús időkben. Ennek a következménye az, hogy az áru elrejtőzik és csak olyan áron hajlandó ismét napvilágra jönni, amelybe az árucikk mesterkéletlen, hivatalos intézkedés nélküli, természetes feltételek szerint kialakuló árához annak a rizikónak a díja is bele van kalkulálva, amivel ilyen időkben az árucikkek halmozása és rejtegetése együtt szokott járni. Megfelelő előnyre való kilátás nélkül senki se engedi magát agyonütni, se bezáratni, se pellengérre állítani. És miután a tisztességes érzésű emberek ilyesminek még megfelelő előnyökre való kilátás mellett se teszik ki magukat, ennélfogva a kereskedés ilyen intézkedések idejében fokozatosan átszáll a lazább és lazább lelkiismeretű emberek kezébe, mígnem ellepik a piacot a legelvetemültebb uzsorások és piócák és az árak egészen bizonyosan magasabbra emelkednek megfelelő idő alatt, mint ahova emelkedtek volna a korlátozó kormányintézkedések nélkül. Ez a dolog menete az árak emelkedő tendenciájának az időszakában. Amikor pedig a piac nyomorúságát az árucikkek eladhatatlansága okozza, akár a termelés bősége, akár a fogyasztásnak valamiféle okból való elégtelensége folytán, akkor a hatóságok beavatkozása azoknak a cirkuszbeli pojácáknak a fontoskodó ugrabugrálásához hasonlít, akik segítenek a szolgáknak a nagy szőnyeg fölterítésében. Mindenki látja, hogy voltaképpen csak imitálják a buzgalmat, amire semmi szükség nincsen és ez mindenkit megnevettet, pláne, mikor hajlongva fogadják az elismerést annak a munkának a befejezésekor, amelyben szemmel láthatólag nem volt semmi részük.
Ez az egész hatósági buzgólkodás az árak leszállítása körül az árak alászállásának az idejében, nem minden komikum nélkül való ellenképe a fölfelé törekvő árak korszakában látott hatósági intézkedéseknek. Akkor sokat mulattunk és bosszankodtunk, mikor a hatósági rendelkezések megfogták valahol az árakat hosszas tanácskozás és fontolgatás után, amelyeknek az ideje alatt az árak már messze túlhaladták azt a nívót, amelyet a hatóság megjelölt és erre elülről kezdődött a társasjáték, amelyben a hatóság mindig lemaradt néhány lóhosszal. Most meg a hatóság kommandíroz itt is, ott is ötpercentes, meg tízpercentes árleszállításokat, amikor a kereskedők plakátokon hirdetik, hogy féláron adják a portékájukat. „Hogy ez a nadrág?” „Húsz pengő.” „Adok érte tízet.” „Énnálam nincsen alku, vigye!” A piac itt tart már és Berlin bölcsei elismerések babérjaival övezik a fejüket, mert drákói intézkedésekkel öt vagy tíz pfenniggel leszorították egy kilogramm zsírnak az árát, Mussolini pedig az egész világon megint egyszer kívánatossá teszi a rendszerét, mivel rászabadította a rendeletét, de ha ez nem használ, akkor a népharagot mindenkire, aki nem hajlandó tíz százalékkal leszállítani az árakat. Ó, szívesen, csak azután volna is vevő a tíz százalékkal olcsóbb portékára. Ámde nincsen és ha féláron adják, akkor sincsen. És jönnek sorra a tönkremenések, a pusztulások, amelyek nem huncutkodások, hanem komoly tragédiák. „Hallottam, hogy maga csődbe jutott.” „Sajnos, igaz, csődbe jutottam.” „Mondja meg őszintén, mennyi pénzt dugott el?” „Egy fillért se.” „Hát mennyi portékát rejtett el a rokonoknál?” „Egy métert se.” „Maga szerencsétlen ember, hiszen akkor maga nem csődbe jutott, hanem tönkrement!”
Bármit intézkedjenek is, semmiféle módon nem tudnak az egyszeregy szabályain változtatni és minden intézkedés csak vagy fölösleges ezekkel a szabályokkal szemben, vagy pedig olyan erőszaktétel ezeken a szabályokon, amelyből nem fakadhat áldás a társadalomra. Semmi a világon nem tudja megdönteni a régi igazságot, hogy „az áruhiány a kereskedőkből rablókat csinál, az árubőség a rablókból kereskedőket”. Ez a bőség lehet valóságos, vagyis olyan, amely a normális fogyasztás mellett is fennáll, vagy csupán látszólagos, amikor azon alapszik, hogy az emberek tízmilliói vannak keresethiány folytán a fogyasztásból kikapcsolva, de az árubőség hatása mindig ugyanaz marad. És e természetes hatás mellett, amikor a termelők és kereskedők érdekcsoportjai az áruk óriási tömegét egyenesen veszni hagyják vagy a tengerbe szórják, a tájfun kellős közepén egy kis papírlegyezővel való legyezgetés jellegét viselik magukon azok az intézkedések, amelyekkel a kormányok az árakat le akarják szorítani.
Én nem mondom, hogy a gazdasági liberalizmus valami csalhatatlan szent dogma, hanem csak azt mondom, hogy apáinknak ez az elve feltétlenül jobban megfelel a dolgok természetének, mint az a rendszer, amely „organizálás” címén hivatalnokok belátásával akarja a természetnek automatikusan működő erőit helyettesíteni. A Temze-parti liberalizmus még mindig jobban szolgálja az emberi jólét ügyét, mint a Néva-parti organizáció és ami ahhoz hasonlít. Az élet szövevényes és beláthatatlan területe minden élő szem részére áthatolhatatlan sötétségbe van burkolva, amely előtt a legmagasabb fokú értelem is tanácstalanul áll, de a természet titokzatos erőinek a sugallatára teljes biztonsággal eligazodik benne az a vak ösztön, amelyet a társadalmi erkölcsök által megvont tilalmi keretek között mozgó egyéni érdekek irányítanak. Ezen a téren százszoros az igazsága annak a parancsnak, amelynek a bölcsességét már ezer évekkel ezelőtt megállapították: „Ha sötétben kell útra kelned, végy magad mellé egy vakot vezetőnek!”
