Mindenki ismeri az anekdóták ősét, hogy amikor Pythagoras felfedezte azt a fontos geometriai törvényt, amely szerint a derékszögű háromszög átfogójának a négyzete egyenlő a két befogó négyzetének az összegével, akkor örömében száz ökröt áldozott fel Zeus oltárán és hogy azóta reszketnek az ökrök, ha valami nagyszerű új felfedezés híre érkezik.
A bölcsek most se szünetelnek a fejtörésben. Minden nap ülésezik valahol egy-egy bizottságuk, sőt kongresszusuk és mindig fel akarják fedezni a szőnyegen lévő gazdasági kérdésben azt a törvényt, amely az illető probléma Pythagoras tétele legyen. És mi, szegény áldozati barmok, mindig reszketünk ezeknek a bölcseknek a fejtörésétől, mert minden bölcsességüknek mi isszuk meg a levét és minden felfedezésükkel szegényebbekké és nyomorultabbakká leszünk a világon.
Most legutóbb a változatosság kedvéért nemzetközi vasútügyi konferenciát tartottak a bölcsek és hogy mit határoztak, azt még pontosan nem tudjuk, de már sejthetjük a magyar kiküldött rövid nyilatkozatából, amely szerint a konferencián az a vélemény alakult ki, hogy az automobilközlekedést nem akarják ugyan megakadályozni a kedves bölcs urak, de a vasútéval egyenlő feltételeket óhajtanak a részére előíratni. Tudjuk jól, hogy ez mit jelent. Magyarul kifejezve ez annyit tesz, hogy az államhatalmak gördítsenek mesterséges akadályokat az automobilközlekedés elé, hogy a valóságban ne érvényesülhessenek azok az előnyök, amelyek az automobilnak a vasutak fölött való, szédületes tempóban érvényesülő diadalát biztosítják. Dehogy akarnak ők tilalmat! Csak akadályokat! Nagyobb adóztatást, bürokratikus nehézségeket, törvényeket, szabályrendeleteket, amik összességükben olyan kölöncöt jelentsenek az automobilizmus nyakában, mint amilyen a tanyai kutyákéban van, amelyről a boldogult Mariska professzor minden tanítványának tudnia kellett, hogy annak négy centiméterrel kell lelógnia a kutya mellső térdei alá.
Amikor a Párizs—Madrid-i vasútvonalat tervezték a múlt század negyvenes éveiben, akkor egy Simiot nevű, abban az időben bizonyára tekintélyes úr nagy támadást intézett egyik bordeauxi újságban az ellen a terv ellen, mint amely megsemmisüléssel fenyegeti a bordeauxi kikötő forgalmát. Simiot úrnak a nevét régen elfelejtette volna a világ, ha meg nem örökítette volna őt Bastiat a Sophismes Economiques című könyvének abban a fejezetében, amelynek a címe: A negatív vasút. (De hiszen apránként már Bastiat neve is feledésbe megy, noha talán csak a szerelmes csókolódzás, vagy Johann Strauss muzsikája tud olyan gyönyörűséget nyújtani, mint az ő írásainak az olvasása.) Simiot úr se akarta volna megakadályozni a tervezett vasút építését, csak azt óhajtotta volna annak a veszedelmei ellen, hogy a vasút közlekedése Bordeauxnál törjön meg, hogy minden áru és minden utas kénytelen legyen Bordeauxban megszakítani az útját. Ez azután akkora forgalmat és munkát jelentene Bordeaux javára, amelynek a jövedelme ellensúlyozná azokat a károkat, amiket a vasút a kikötővárosnak okoz. Bastiat rámutat, hogy joggal követelhetné útközben ugyanezt Angoulême, Poitiers, Tours, Orléans és még egy sereg város és község, ahol a fuvarosok, vendéglősök, kovácsok, bognárok számlálatlan ezrei élnek a szekérforgalomból és amely szintén hivatkozhatik rá, hogy nemzeti érdek, ha az ő területén élő polgároknak munkája, keresete, idegenforgalma van. Így apránként egy negatív vasút létesülne, amelynek az áldása abban volna, hogy a kocsijai mindig valahol ácsorognak.
Egy szó mint száz, Simiot úr a múlt század negyvenes éveiben éppen úgy nem akarta eltiltani, hanem csak a szekérforgalommal egyenlő feltételek közé akarta juttatni a vasútforgalmat, mint ahogy most csaknem száz év múlva az automobilforgalmat akarják a vasútforgalommal egyenlő feltételek közé juttatni a mostani Simiot urak, akiknek az eszejárása azonban még simább utakon érvényesül, mint a velük egyformán gondolkozó elődjüké, mert most nincsen a világon Bastiat és Cobden, mint volt akkor és már teljesen feledésbe ment Smith Ádám, Ricardo, Say minden tanítása, amelynek a hangjai akkor még elevenen csengtek az emberek fülében. Száz évvel ezelőtt is megtehették azt elszánt gonosztevők, hogy a bő termés istenáldását a tengerbe süllyesztették, felgyújtották, vagy emberek táplálkozására valamiféle módon alkalmatlanná tették, de az éhező tömegek létérdeke ellen irányuló gonoszságukat mindenesetre csak titokban hajthatták végre. Most azonban a nyilvánosság színe előtt tanácskozhatnak ilyesféle tervek fölött és miközben az emberek ezrei és ezrei oltják ki elviselhetetlen nyomoruk miatt önkezükkel az életüket és vágják el a gyermekeik torkát, akiknek nem tudnak kenyeret nyújtani, addig nyilvános kongresszusokon, ankéteken és konferenciákon folyhatnak a tanácskozások afölött, miképpen lehetne a termékek elpusztításával, elvetéltetésével vagy élvezhetetlenné tételével a látszólagos bőségből valódi hiányt előidézni, mert a valódi hiány állapota lehetővé teszi a drágaságot és a milliók szenvedése árán való meggazdagodást.
Mert, hogy a bőség csak látszólagos, az szemmel látható valóság, nem is meri ezt a rikító tények mindennapi tüntető felvonulása mellett senkise kétségbe vonni. De annyira ment már az általános elbutulás, hogy ilyen képmutatásra nincsen is már szükség. Egészen nyíltan lépnek fel mindenütt a kormányokkal szemben a követeléseikkel: ha nem tudtok olyan állapotokat teremteni, hogy az éhesek kenyeret, a hajléktalanok lakást, a rongyosok ruhát szerezhessenek maguknak, ha ennek következtében termékeink a nyakunkon maradva, látszólagos bőséget idéznek elő, akkor gondoskodjatok róla, hogy a termelés akadályozása vagy a készletek elpusztítása által igazi, a mai helyzetnek is megfelelő hiány állapota álljon elő, hogy aki még vásárló- és fogyasztóképes, annak drágábban kelljen megfizetnie a szükségelt dolgokat és akkor legalább minekünk lesz újra jó életünk. Egészen nyíltan, sőt a harsogó követelődzés hangján jelentkeznek ezek az igények minden kormánnyal szemben az egész világon. És miután a kormányok az egyetlen igazi orvoslás útjára sehol nem mernek és nem is akarnak rálépni, mert a nacionalista pszichózis mindenütt megszállva tartja az elméket és a lelkeket, lévén ez briliáns üzlet a társadalom testén tapadó és a nemzetek életerejét emésztő ezerféle parazita demagógia számára, ennélfogva a kormányok mindenütt sietnek kiszolgálni azokat, akik a hiánynak, a szükségnek, az ínségnek a politikáját akarják megvalósítani.
A berlini Statistisches Reichsamt lelkiismeretes megállapítása szerint legalább hatvan millió ember él szerte a civilizáció területein munka és kenyér nélkül a világon. És ennek az irtózatos valóságnak a kísérteties fényében komolyan lehet követelni, hogy pusztítsanak el 25 millió zsák kávét, nem tudom hány millió bála gyapjút és gyapotot és nem tudom hány millió métermázsa búzát, hogy ezáltal mindezeknek és még sokféle más termékeknek drágább ára legyen a piacon, ennélfogva érdemesebb legyen a termelésük, gazdagabb legyen a termelő és ennek következményeképp virulásnak induljon a gazdasági élet az egész világon. Ha a mostani koplalók és nélkülözők tömege növekedni fog az által, hogy a drágulás miatt részben vagy egészben olyanok is sokan fogyasztóképtelenekké válnak, akik ma még fogyasztók, akkor ez fel fogja lendíteni a világot. Erről ma civilizált államok hivatalos kiküldöttei komoly tanácskozásokat folytatnak és ah! — nincsen a világon egyetlen Bastiat, egyetlen Cobden, aki dühös iróniájának a vitrioljával öntené le ezeket a siralmas és nevetséges gyülekezeteket, amelyek a józan értelem tótágast állásával tanácskoznak, hogy tönkretegyék még azt a kis maradékát is a világ gazdasági életének, ami minden gonoszság és minden oktalanság dacára is még megmaradt.
„Tervgazdaság”, „termelés racionalizálása” és még ennél is szebb nevekkel ékesítik fel azt a rendszert, amelynek a lényege az, hogy ne a piac automatikusan működő erői szabályozzák a gazdasági életet, hanem a kormányok közegei. Isten remekművét embercsinálta Gólemmel akarják helyettesíteni, amelynek ne legyenek többé fejfájásai, hasgörcsei, izületi csúzai és egyéb olyan kellemetlenségei, amelyek az Isten alkotta embert időnként kínozzák. Miközben átkaikat szórják a „szarmata barbárság” szörnyűsége, a szovjet ellen, maguk is rohamos tempóban valósítják meg ugyanazokat az elveket, amelyeken a szovjet rendszere alapszik és nem gondolnak rá, hogy az ilyen tervgazdálkodás kikerülhetetlen úton vezet a szovjetdiktatúra felé, mert a kötött gazdálkodás a politikai szabadsággal éppen olyan összeférhetetlen, mint a fegyenc helyzetével az a kívánsága, hogy a rabsága ideje alatt utazó szeretne lenni. Anélkül, hogy akarna, sőt anélkül, hogy tudna róla, az egész világ, miközben fenhéjázva tanítja az oroszokat a politikai szabadság és a demokrácia nyelvére, maga rohamosan sajátítja el az orosz gazdasági idiómát. A mi magyar falunkban csak egy zsidógyerek, az Adolf tudott németül, de az is csak úgy zsidósan. Erre az édesapja odaadta őt egy színtiszta német községbe, Szeghegyre egy családhoz, hogy legalább svábosan beszélje a németet. Egy esztendeig volt Szeghegyen és mire az esztendő elmulott, Adolf semmit se tanult a németektől, ellenben az egész Szeghegy elkezdett zsidósan beszélni.
