Egy igazi államtitkár van az élén annak a bizottságnak, amelyről azt olvastuk, hogy Olaszországot utazza, mivelhogy közvetlen közelből akarja tanulmányozni a fasiszta-berendezkedést. Olvastuk, hogy Mussolini is fogadta ezt a bizottságot és bizonyára magyarázatot is tartott nekik a fasizmus lényegéről.
Aki ezeket a szerény sorokat írja, tökéletesen mentes mindenféle előítélettől, a demokratikus előítélettől éppen úgy, mint attól, amely ez idő szerint az egész világon a diktatúrák mellett csinál hangulatot. Sőt nemcsak hangulatot, hanem valóságos extázist abban a minden országban és minden korban nagy számban jelentkező részében a népnek, amely valami csodálatos bagolyösztönökkel jön a világra és a természeténél fogva született ellensége minden világosságnak. De siessünk hozzátenni, hogy ez se akar ítélet lenni és még kevésbé előítélet. Ha nem filozófiai rendszerről, lélekbeli hajlandóságról van szó, hanem csakis az országkormányzás praxisáról, akkor adott esetben a demokrácia épp úgy lehet jó vagy rossz, üdvös vagy kárhozatos, hasznos vagy ártalmas, mint a diktatúra, vagy akár a tirannizmus. Nem minden nép egyformán érett a demokráciára és nem minden népre egyképpen lealázó a zsarnokság. Sőt bizonyos kormányforma bizonyos fejlettségi fokon a népnek éppen úgy elválaszthatatlan tulajdonsága, mint ahogy a babonaság vagy a vérbosszú is elválaszthatatlan velejárója a fejlődés megfelelő szakának. Arthur Holitscher a kanadai utazásáról írott színpompás könyvében leírja azoknak az oroszoknak a telepeit, akik annak idejében Verigin Péter vezetése alatt tízezernyi számban vándoroltak ki Oroszországból, mert nem akarták elviselni a cári zsarnokságot, amely lelkiismeretbeli meggyőződésükre is ránehezedett. Kanadában egymás mellett fekvő több községben élnek, amelyek legnagyobbikát Veriginfalvának hívják és Verigin Péter a szabad Kanadában éppen olyan zsarnoksággal uralkodik fölöttük, mint odahaza a cár, vagy a cseka, még korbácsolja is őket, ha az akarata ellen nyikkanni merészelnek.
Semmi elméleti kétség nincs az iránt, hogy Cavour és Garibaldi népéről is kiderülhet, hogy esetleg nem volt még érett a demokráciára, amelyben két emberöltőn keresztül élt és virágzott. Mussolini valóban lehet apostola és megváltója a nemzetének, ámde hogy valóban az-e, azt nem a lóhátról tartott szónoklatokból és nem a százezer feketeingesnek az egetverő evvivázásából lehet autentikusan megállapítani, mert százezer evvivázó ember mindenesetre nagyobb zajt tud ütni, mint negyvenmillió, aki hallgat és akiről nem lehet tudni, hogy ha szabad volna kinyitnia a száját és ki is nyitná, vajon dicsekvés vagy panasz hangzanék-e ajkairól. Elfogulatlan kritikus előtt nem a parádék, nem a tapsoncok és csacsenerek döntik el az értékelést, hanem a tények. Tökéletesen fölösleges minden költség és minden fáradság, mert a tények messzire láthatók és amit beszélnek, az Budapesten vagy New Yorkban éppen oly jól hallható, ha ugyan nem még sokkal jobban, mint a római Quirinálon. Egy lépést se kell tennie annak a pontos megállapítása végett, hogy a fasizmus uralma óta javult-e a nagy néptömegek életsorsa Itáliában, jobb-e a közegészségügy, emelkedettebb-e a kultúra, kevésbé slampos-e a közigazgatás, jobbak-e a lakásviszonyok, igazságosabb-e a bíráskodás, nagyobb-e a közbiztonság, megelégedettebbek-e az emberek, mint annakelőtte, amikor a parlamentnek felelős kormány igazgatta az országot? Ezekre a kérdésekre a feleletek statisztikai tabellákba vannak lefektetve, amelyeknek néma szavát semmiféle eja, eja allala túl nem tudja harsogni. És ha a statisztika azt meséli, hogy a győzedelmes Rómában egy szakmunkás az ő órabéréért 160 dekagram kenyeret vásárolhat, a legyőzött Bécsben pedig 220 dekagramot, cukorból 52 dekagramot, a bécsi munkás pedig 137 dekagramot, tejből 2.08 litert a bécsi munkás 2.84 literjével szemben és ugyanígy kevesebbet a húsból és a burgonyából is, akkor ez ellen nem használ semmiféle evvivázás és a szónoki pózok legszínpadiasabbika se semmit. Mussolini úr készen kapta azt az Itáliát, amelyet az olasz szabadelvű politika néhány évtized alatt az évszázados romokból megteremtett és ha ma mérlegre tesszük az egészet, akkor mi mutatkozik Mussolini úr javára? Hol van az ő súlya az egészben? Hol van a macska és hol van a tejföl?
Valami túlzott becsületesség késztet annak ismételt hangsúlyozására, hogy e szerény sorok nem a diktatúra ellen szólnak és hogy mindenkinek, akit nem az elfogultság vezet ítéletében, el kell ismernie, hogy minden nemzet életében lehetnek időszakok, amelyekben egyetlen ember akár fizikai, akár szellemi erőfeszítésén múlik a nemzet végzete. Mint Burkhardt mondja: egész nemzetek sorsa, egész civilizációk iránya függhet attól, hogy egy rendkívüli ember kibírjon bizonyos időkben bizonyos elsőrendű lelkifeszültségeket és megerőltetéseket. Az egész azutáni középeurópai történelem attól függ, hogy erre az erőfeszítésre Nagy Frigyes a legmagasabb fokban képes volt és ezt a képességet nem pótolja más millió fejek összeadása, se Cromwell-ét, se Garibaldiét, se Bismarckét, se Washingtonét, se a többiét, akik akaratukat a nemzetükre rákényszerítették. Ám ezek valamennyien egy mindenki által érthető cél megvalósítása érdekében erőszakoskodtak egy egész világgal szemben. De mi a célja Mussolininek és mi a fasizmus? Ha komolyan fölteszed a kérdést, akkor nem kapsz és nem is kaphatsz feleletül mást, mint zavaros és dagályos frázisokat, amik a világon mindenfélét jelentenek, csak egyetlenegy tiszta értelmük nincsen, mint amilyen volt az „Unita Italia”, vagy a „német egység”, vagy a „független Északamerika”. Könyveket írnak össze a fasizmus jelentőségéről, amiből egymagából is látnivaló, hogy nem jelent semmit, csak az olyan ezeresztendős szólamok parafrázisait, hogy „a haza minden előtt”, vagy „salus rei publicae suprema lex esto” és hasonló mindent és semmit mondó szabályok körülírását, amelyek minden időkben és mindenféle fajtájú uralomban használatban voltak. Lényegileg az egészből nicsen már meg semmi, csak a hatalom, a póz meg a hang, a szertartás és a parádé, legényegylet és milícia, amelyek egy meglehetősen rosszul igazgatott nemzetnek ezer mindenféle, az összes többi népekkel közös és amellett még száz speciális nyomorúságát takarják.
Minden népben megvan a hajlandóság nemzeti bálványok imádására és e babonaságának óriási, szinte hihetetlen áldozatokat képes hozni a tömegpszichózis hatása alatt. Amikor Izrael bálványt követelt Árontól, a ravasz főpap, miután fizikai hatalma nem volt a néppel szemben, kieszelte a legbiztosabb akadályát e kérelem teljesítésének: „És mondá nékik: Szedjétek le az aranyfüggőket, amelyek feleségeitek, fiaitok és leányaitok fülein vannak, és hozzátok én hozzám.” Holt bizonyosra vette, hogy ezen a kívánságon a dolog meg fog hiúsulni. Nem tudta, hogy milyen áldozatokra képes a nép, amely bálványt akar imádni. Amint ki volt mondva a parancs, már be is teljesedett: „Leszedé azért mind az egész nép az aranyfüggőket füleiről, és elvivék Áronhoz.” Hogy a maga pillanatnyi bálványát imádhassa, egy nemzet képes megtagadni a szabadságát, az alkotmányát, tradícióit és méltóságát és minden ékszerét, amelynek díszére annyira büszke volt és amely annyi méltóságot kölcsönözött néki az egész emberiség szemében. De ez csak akkor volna applikálható a tiszteletreméltó olasz nemzetre, ha igaz volna, ami majdnem bizonyosan nem igaz, hogy valóban az egész nemzet áll a semmit sem jelentő fasizmus táborában, nem pedig csupán egy egészen elenyésző kisebbség, amelynek fizikai és pszichikai hatalma fascinálja az óriási többséget.
Semmit a világon nem fog a fasizmus lényegéről többet tudni ama tiszteletreméltó bizottság, miután visszajött, mint amennyit tudott róla, mielőtt odament. E bizottság már magával vitte a fasiszta módszer iránti rokonszenvét és valószínű, hogy ugyanazzal fog vissza is érkezni anélkül, hogy több ténybeli indoka volna rá, mint mielőtt elindult:
Es flog ein Gänzchen über den Rhein Und kam als Ganz wieder heim.
