„Ne higyjük, hogy a szovjet győzedelmeskedhetik a mi termelési rendünk fölött, mert a szovjet rendszere kizárja az egyéni kezdeményezésben rejlő óriási hajtóerőt.” Ezt a szép és bölcs mondatot a kereskedelemügyi miniszter úr mondotta a parlamentben és bizonyára sokan voltak ott a hallgatói között, majd azután az olvasói között, akit ez a kijelentése meg is nyugtatott. Csekélységünket azonban nem nyugtathatta meg ez a szépen megformázott mondat, mert mi ötezer esztendős történelmi tapasztalataink alapján állva, igen jól tudjuk, hogy azért, mert valaminek a megvalósulása ellenkezik a józan értelemmel, ebből, sajnos, még a legkevésbé sem következik, vagy mondjuk szelídebben: ebből csak kevéssé következik, hogy az valóban nem is fog megvalósulni. És viszont: évszázadok múlása se elegendő, hogy valamely eszme megvalósuljon az emberek világában, még ha azt az eszmét az egymást követő nemzedékek túlnyomó többsége vallja is helyesnek. Az embereket, vagyis inkább a társadalmaikat rendszerint irtózatos erejű történelmi pofonokkal kell kipofozni a felfogásukból és belepofozni egy másik felfogásba, amelyet mihelyt benne vannak, igyekeznek sürgősen meghamisítani.
„Egyéni kezdeményezés!” — milyen szépen hangzik, amikor egy miniszter mondja. De a miniszter úr már nem fiatalember és ezeknek a szép szavaknak a csengését múlt századbeli ifjúságából hozta magával, amikor az első ideáljait megszerette. És csak a mi füleinkben hangzanak ezek a szavak olyan szépen, akik eszmevilágunkat ugyanazokban az időkben építettük fel. Mi megértjük egymást, mint ahogy szeretünk összeülni és régen elfelejtett szép dalokat énekelni, amelyekkel édesanyánk ringatott bennünket álomba: „altató dalát, az édest, mintha hallanám…” De a mai nemzedék már nem ismeri ezeket a melódiákat és hovatovább az élet is napirendre tér fölöttük. A miniszter urak is széles e világon, úgy az örege, mint a fiatalja, csak olykor-olykor az öregebb szívekben kelthető hatás kedvéért dalolják el ezeket a nótákat, de a munkájukban már nem engedik magukat ezektől az ócska melódiáktól zavartatni. Lefitymálják vagy szigorúan elítélik, halálosan betegnek minősítik azt a rendszert, amely kikapcsolja a világ dolgainak az alakulásából az egyéni kezdeményezés természetes és ingyenes erejét. — azután tovább csinálják mindenütt azt az emberkormányzást, amely minden nap, a napnak minden órájában, percében és másodpercében kikapcsolja valahol a termelésből az egyéni kezdeményezést. A tanító magyarázza a gyerekeknek, hogy milyen sokan vannak a kínaiak. Annyian vannak, hogy minden lélegzetvételünkkor meghal egy kínai. Rövid idő múlva egy kis fiú ájultan bukik ki a padból. Kiderült, hogy a drága lélek hősies erővel visszatartotta a lélegzetét, mert sajnálta a kínaiakat.
Nos, hát uraim és hölgyeim, tartsuk vissza a lélegzetünket, mert minden lélegzetvételünkkor meghal valahol az egyéni kezdeményezés lehetősége és kormányok és a kormányok közegei, mint a vágyakozástól viháncoló fiatal csikók, olyan tűzzel vetik magukat rá mindenütt az egyéni kezdeményezés irtására. „Kormányozni” — ez a fogalom hovatovább nem is jelent már egyebet, mint az egyéni kezdeményezés kikapcsolását a termelésből és ennek az elementáris erejű hajtóenergiának a helyettesítését hivatalnokok bölcsességével. A szovjetrendszer ennek az egész világon eluralgó tendenciának csupán egy leplezetlenebb és teljesebb megvalósulása, de maga a menetirány az egész világon ugyanaz és ha igaza van a kereskedelemügyi miniszter úrnak, mint ahogy valóban igaza van, amikor reámutat, hogy a szovjet nem boldogulhat, mert kizárja az egyéni kezdeményezést, akkor ezzel megállapította az egész beteg világ diagnózisát is. A világ azért beteg, mert a betegségéből, amely időnként minden élő szervezetet elfog, nem tud kigyógyulni, mivel, akik a nemzeteket kormányozzák, egyre kisebb és kisebb mértékben engedik érvényesülni a gyógyulás leghatalmasabb tényezőit, a természet erőit: az egyéni kezdeményezést, a kereslet és kínálat szabad alakító energiáit, a versengés szabadságát. A beteg világ orvoszsarnokok kezébe került, akik nem akarják többé a karmaik közül kiengedni a beteget, újabb és újabb medicinákkal traktálják, egyik méreg hatását egy másik méreg hatásával akarják ellensúlyozni és a beteg egyre betegebb lesz, holott magára hagyatva és a szabad levegőnek, a napnak és a fagynak, a szélnek és a zimankónak kitéve, már régen visszanyerte volna az egészségét.
Igaz, hogy a kormányok nem egyedül viselik a felelősséget emiatt az általános kórházpolitika miatt, hanem osztozik velük benne az egész társadalom, amelynek viszont szintén mentsége, hogy a tévelygésbe esett közfelfogás mellett értelmet nyert a kormányok nyakán való rimánkodás. Olyan napja, de talán olyan órája sincsen az esztendőnek, amelyben valamelyik termelési vagy foglalkozási csoport ne kérné és követelné a kormánytól, hogy lássa őt el munkával és keresettel, miközben mindegyik hangos szavakkal hirdeti a maga fontosságát. Egyszer egy munkásfelvonulásban, amely izgalmas időkben különösen zajos volt, feltűnt nekem egy csoport, amely még a szokottnál is nagyobb meggyőződéssel és lelkesedéssel énekelte, hogy ha ő abbahagyja a munkát, akkor nekünk mindnyájunknak végünk lesz. Nézem, hogy miféle szakma ez, hát látom a táblájukról, hogy szobafestők. Mindenesetre szép és hasznos foglalkozás, de arról persze szó sincs, hogy mi elveszett emberek volnánk, ha ők abbahagynák a munkájukat. Ez a tévedés általános. Egyetlen szobafestő se azért lett szobafestővé, hogy nekem ki legyen festve a szobám, hanem azért, mert meg akar élni abból, hogy én festett szobában akarok lakni. A búzatermelők, akiket utóbbi időben valami szent glóriával a fejük körül szoktak nekünk ábrázolni, nem azért termelnek búzát, hogy nekem legyen mit ennem, mert ha kellő protekció ezt lehetővé tenné, mindegyik szívesen elmenne hivatalszolgának és nem sokat törődne vele, hogy én akkor felfordulnék éhen. A búzatermelő nem azért termel búzát, hogy én éhen ne haljak, hanem, hogy ő maga ne haljon éhen és ezen felül még azért, hogy lakása legyen, hogy csizmát vehessen, hogy jogi tanácsot kaphasson és minden egyéb szükségletét kielégítse. Ami a saját életének a fenntartására szükséges, e tekintetben az ő élete nem fontosabb nekem, mint őneki az enyém vagy fejezzük ki kenetteljesebben: az ő élete éppen olyan fontos nekem, mint őneki az enyém. Az ő lábbeliszükséglete és jogsegélyszükséglete pedig, amelyért búzát kell termelnie, nem fontosabb vagy mondjuk, éppen olyan fontos a társadalomra, mint a mi búzaszükségletünk, már mint az enyém, akinek jogi tanácsot és vezércikket kell ezért termelnem és Czikora János barátomé, aki cipőt, csizmát és papucsot termel érte. Semmiféle morális alapja nincsen annak, hogy a búzatermelő afféle szentté avattassék azért, mert ő búzát termel és nem csizmát. Ha pedig a dolognak társadalomgazdasági oldalát tekintjük, akkor az, hogy én kényszerítsem magamat vagy engem kényszerítsenek, hogy a búzának a kereslet és kínálat törvényei szerint kialakult árán felül a búzatermelőnek még egy könyöradományt is nyújtsak, mert csak így teszem lehetővé, hogy a búzatermelő engem, mint ügyvédet foglalkoztasson, ez más szavakkal és a való értelem szerint azt jelenti, hogy a búzatermelő ennek az adományomnak egy részét nekem jogi tanács fejében visszaadja, vagyis, hogy én munka ellenében kapom vissza annak egy részét, ami e munka nélkül teljes egészében az enyém maradna. A cirkuszban szoktak ilyenféle tréfákat csinálni a Dummer Augusztok és ott mindenkit megnevettet ennek a dolognak az ostobasága, ami azonban a társadalmak kormányzatában széles e világon elsőrendű bölcsességnek van elismerve.
Egyéni kezdeményezés, — ez valóban fontos, sőt életbevágó módon fontos energiaforrás. De az egyéni kezdeményezés lehetőségének elengedhetetlen feltétele az a gazdasági liberalizmus, amelyet csupán a közmorál és a szociálpolitika korlátozhat. Hogy egyéni kezdeményezésből új házak épüljenek, ennek a többek között az is egyik előfeltétele, hogy amelyik ház a természet törvényei szerint össze akar dőlni, azt ne támogassák mesterségesen az új házak épülésének a rovására. Vannak fájdalmak, amelyek fontos és szükséges jeladások a hivatásának magaslatán álló orvos részére, aki nem a fájdalmakkal, hanem a betegséggel törődik. A szülészetben is elkezdték egyszer, de azután ismét abbahagyták a fájdalmatlanítást, mert kiderült, hogy ezeknek a fájdalmaknak az elállítása tájékozatlanná és tehetetlenné teszi a szülészet tudósát. A földi élet sohase volt és sohasem is lesz mennyország és az egyéni kezdeményezés útjai, amelyek a haladás és tökéletesedés felé viszik az emberiséget, csalódásokkal, fájdalmakkal és szenvedésekkel vannak kikövezve. Akik szenvednek, azok jajveszékelnek és fütyülve az egyéni kezdeményezés szentségére, a mindenható kormányoktól követelnek segítséget és ezek a hatalom kedvéért, amely a segélynyújtásban rejlik, készséggel fontoskodnak a segítséggel. A dolog azonban úgy áll, hogy az emberek azt a borzalmas világot, amely ezen a módon apródonként kialakul, még kevésbé akarják, mint azokat a szenvedéseket, amelyek az egyéni kezdeményezés rendszerével együtt járnak. Az emberek az idők eleje óta ábrándoznak arról a mennyországról, amelyben valami csodálatos bölcsességű és mindenható hatalom levegye róluk az egyéni kezdeményezésre alapított rendszer gondjait, küzdelmeit, csalódásait és veszedelmeit. Mindig imádkoztak ezért a mennyországért, de valójában mindig rettegtek is tőle. Úgy emlékszem, egyszer már elmondottam annak a jámbor papnak az esetét, aki ájtatos imába van elmerülve a viharban hánykódó, kormányatörött hajón. Jön a kapitány és megszólítja: „No, szent atyám, tíz perc múlva a mennyországban leszünk!” Mire a jámbor férfiú rémülten felsikolt: „Attól az egytől mentsen meg bennünket az a jóságos úristen!”
