A tojás dolgában a földművelésügyi miniszter úr — legnagyobb sajnálatára — nem állhat a nagyérdemű közönség rendelkezésére, mert — mint mondja — szerény véleménye szerint, amelynek, ha bátortalanul is, de talán mégis szabad kifejezést adnia, a tojás-ügy nem tartozik az állami feladatok közé, hanem a szövetkezetek hatáskörébe tartozik.
Abban a régi boldog jó világban, amikor még mindenkinek megvolt a kenyere Magyarországon, a tojás-ügy — legalább Kishegyesen — a szeplős Fájsi hatáskörébe tartozott, aki egy unikumnak készült óriási karkosárral addig járta a falut, amíg minden tojást összehordott a Schwarczék gyűjtőtelepére, ahonnan szakszerű csomagolásban mentek azután a ládák Budapestre. Vajon mi történt ezalatt a negyven esztendőcske alatt, amióta ezt utolszor láttam, hogy most már a tojás is állami üggyé akar avanzsálódni és miniszteri szóval kell őt — egyelőre — visszautalni a szövetkezeti hatáskörbe, minthogyha a Fájsik és a a Schwarczék nem is volnának többé a világon, minthogyha az emberek már egyáltalában megszüntek volna számításba vétetni és minden helyüket elfoglalta volna az államnak nevezett mindenható és mindenttudó felsőbb lény avagy kisebbik esetben az ő földi helytartója, a szövetkezet, amely „támogatást” kap ahhoz, hogy élhessen, hogy haszonhajtó foglalkozást űzhessen és elvégezze a társadalmi munka területén azokat a feladatokat, amelyeket azelőtt a Kisek és a Kleinok, a Schwarczok és a Feketék és mindenféle más néven nevezett emberek, nemcsak hogy mindenféle „támogatás” nélkül, egyszerűen az életösztönük alapján teljesítettek, hanem még el is tartották és hatalmasra hízlalták belőle az államnak nevezett szörnyeteget, amely most sorra elnyeli őket és az egzistenciájukat a saját maga fenéketlen bendőjébe és szerelmes magzatjának, a szövetkezetnek a hízlalására.
A milliós városokban is van a mentőegyesületnek fehér napja, amelyen egyetlen szerencsétlenség nem történt millió ember életforgalmában. De olyan nap nincsen, amelyen a társadalom ne tenne egy lépést abba a végzetes irányba, amelynek az igazi nevét még kimondani is csak úgy szabad, hogy az ember mindjárt keresztet is vet magára, mint a Sátán vagy az Antikrisztus nevének az említésénél. Beszélni nem szabad róla, de az ő világát megvalósítani: ez az egész kultúremberiség feltartóztathatatlan menetelése. Ez a szellem behatol mindenhova és annak a néhány embernek a jajveszékelése, akik az egyén munkájában, felelősségében, versengésében és boldogulásában látják a fejlődésnek és a haladásnak természetes és a Gondviselés akaratában gyökerező hajtóerejét, ennek a néhány embernek az óvása és tiltakozása éppoly kevéssé tudja megakadályozni ennek a lelki és szellemi járványnak a terjedését és pusztítását, mint a sirató asszonyok nyafogása a kolerajárvány terjedését. Elég ma fölvetni egy gondolatot ilyen irányban, hogy holnap valóság legyen belőle. Ha tegnap még általános elszörnyűködés szisszent fel a gabonamonopólium gondolatára, holnapra már élő valósággá válik a gondolat. Tüzelőszermonopólium, ásványolajmonopólium, benzinmonopólium, rizsmonopólium, sőt — a kitűnő Ereky Károly legutóbbi ötlete szerint — élelmiszermonopólium! Kinek van még valami jó ideája ezen a téren? Álljon elő vele bátran — most vagy soha! Épül, épül, épül az állami mindenhatóság és egy új civilizáció, amelynek a fundamentális gondolata, hogy az emberek magukra hagyatva még lélegzetet se tudnak venni. Kell, hogy korbáccsal a kezében ott álljon fölöttük az államhatalom, amelynek a kommandója szabályozza a lélegzetvételüket.
Az új spanyol köztársaság alkotmányába olyan rendelkezést iktattak, amely szerint az állam minden vagyont kisajátíthat. Általános farizeuskodó elszörnyűködés! Mintha nem folytonos kisajátítás volna az egész államélet, szerte a világon! Mintha kényszeríteni az embereket bolétával vagy más egyéb módokon, hogy drágábban fizessenek meg valamit, amit a termőföld bősége, Istennek emez állandó imádsággal könyörgött kegyelme alapján olcsóbban is megkaphatnának, mintha ez nem ugyanaz volna, mint a kisajátítás. Mintha a szorgalmas és takarékos emberek legáldásosabb ösztöne alapján összegyűjtött javaknak mindenféle hatalmi jelszavak hangoztatásával való igénybevétele valami más volna, mint a kisajátítás. Mintha a generációk munkájával kiépített üzletek és vállalkozások jövedelmének protekciós szövetkezetek kezére juttatása, nem kisajátítás volna.
Hol van a hős, „ki a vak riadó mélységet fölverje szavával?” Hol van az emberiség hőse, aki ezt a végzetes áramlatot fel tudja tartóztatni logikájának erejével és szavának súlyával? Hol van, aki meg tudja értetni még azokkal is, akik a szocializmus örökszép romantikájának a fanatikusai, szívemhez e legközelebb álló egyház hívei, hogy a magántulajdon, magánvállalkozás, egyéni felelősség kenderkócmadzagjából készült kötelék helyett acélbilincseket vernek az emberek kezére-lábára, ha az egyéni önzés helyébe az állami önzést teszik meg világmozgató erőnek? Hol van, aki kinyissa az emberek szemét és megmutassa nekik ledisputálhatatlan valóságban, hogy minden lépés, amelyet a világ ebben az irányban tesz, nem enyhíti, hanem növeli az emberiség nyomorúságát és szenvedését és nem közelebb hozza egymáshoz a népeket, hanem folyton tátongóbb szakadékot ás az emberek egyes csoportjai közé és a nemzetek közé. Hol van, aki el tudja velük hitetni, amit a saját szemeikkel is láthatnának, ha egy valóságos tömegőrületté fejlődött pszichózis el nem homályosítaná a látásukat, hogy az egyéni gazdálkodás, egyéni kereskedés, egyéni felelősség, egyéni önzés az, amely leomlasztja az emberek, népek, felekezetek és fajok közé emelt évezredes falakat, míg ellenben az államoknak az emberek feje fölött való gesztiói ezeket az átkos palánkokat nemcsak hogy épségben fenntartják, de még magasabbra emelik. A gazdasági liberalizmus, az egyének versengése már csaknem egyetlen várossá és egyetlen néppé alakította az egész világot és az egész emberiséget, az államok gazdálkodása ellenben újból kiélezi minden társadalmi csoport és minden különfajtájú nép között azokat az ádáz indulatokat, amik végül a gyűlölet tébolykitörésére ragadják az embereket.
Keressük az emberiség hősét és nem találjuk sehol. Az egyéni versengés hívei egyre bátortalanabbakká és egyre halkabb szavúakká válnak, míg ellenben az állami mindenhatóság apostolai lángoló retorikával hirdetik a maguk igazságait, amelyeket a polgárok ellenállásának a csökkenése, sőt teljes megszűnése folytán az államokkal elfogadtatni olyan könnyű feladat, mint akár a békát a tóba ugrasztani. A föntebb említett szeplős Fájsi ábrándja az volt, hogy ha olyan gazdag volna, mint a Rothschild, akkor ő lóhátról szedné a tojást. És íme, az együgyű Fájsi ábrándja közeledik a megvalósuláshoz: közelg az idő, amikor állami hivatalnokok lóhátról szedik majd a tojást és fináncok fogják ellenőrizni a tyúkoknak e nagyfontosságú élettani funkcióját.
