Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor a Magyar Hírlap-ban, illetékes helyről eredő figyelmeztetésképpen olvastam, hogy nem kell azt mind készpénznek venni, amit az orosz gabonával és mindenféle nyersanyaggal potom áron való elárasztásunkról hallunk és olvasunk. Ezekben a hírekben a tömegpszichózis hiszékenysége és kritikátlansága játssza a maga ismeretes játékait. Szakasztott mása annak az 1918. október 31-i pániknak, amelybe Budapest lakosságát döntötte az a hír, hogy a kenyérmezei táborból húszezer orosz fogoly indult el a főváros ellen. Mindenki tudta és mondta, hogy délután öt órakor indultak el és este hét órakor mindenki elhitte, hogy már Budafokon(!) rabolnak. Ha egy percig gondolkoztak volna rajta, megállapították volna, hogy a negyven kilométeres távolságot tekintve, ha el is indultak öt órakor, legföljebb hajnalban lehetnek Budapesten és hogy Budafok nem esik az útjukba. Ámde a tömeghisztériába esett sokaság nem tud gondolkozni. És szó nélkül elhiszi, hogy az oroszok Liverpoolban és Chicagóban olyan tömegű búzát dobtak a piacra, amelynek a leszállítására az aratás ideje óta tízszerannyi hajó és százszorannyi vagon se volna elegendő, amennyi az oroszoknak rendelkezésére állhat. Miközben már a petróleumot is elkezdték Amerikába szállítani ugyanilyen arányokban!
De hogy a „veszedelem” igenis fenyeget, az teljesen bizonyos. A rémhír csak korai. „Gratulálok neked — mondja lelkesen az adomabeli sváb a másiknak —, hallom, hogy nálad a múlt szombaton nagy tűz volt!” „Pszt! — csendesíti az ünnepelt —, csak a jövő csütörtökön!” Aki babonás és nem akar magának álmatlan éjszakákat szerezni, az ne olvassa el a Magyar Hírlap kölcsönkönyvtárából Ottó Heller: Sibirien, ein anderes Amerika című friss sütetű könyvét és ne szerezzen róla tudomást, hogy mi készül az Ob és a Jenisei folyamok néhány millió négyzetkilométernyi világában az agrikultúrában és a Port Igarszk-vidéki szénbányatelepek berendezése körül, amelyek 900.000 négyzetkilométernyi területen a föld felszínén fekvő, cardiffi minőségű szén kiaknázására létesülnek amerikai tempóban, vagy hogy mi fenyeget bennünket azokban az őserdőkben, amelyek heteken keresztül követték a szerzőt a Jenisein fölfelé hajóztában.
Való igaz: ezeket a mérhetetlen és évszázadokig ki nem meríthető kincseket az oroszok oly módon fogják a világ piacaira dobni, hogy nem lehet majd velük konkurálni. Po sztolku, po szkolku! — amennyiért, annyiért. A szorongatott kapitalista országok éppoly kevéssé versenyezhetnek majd velük, mint ahogyan nem versenyezhetett ama derék subakészítő, aki a subához való bőrt nem vette, hanem lopta, avval a még derekabb versenytársával, aki mindjárt a kész subákat szerezte be ezen az úton.
Ámde tegyük föl, hogy az valóban szerencsétlenség, ha valaki olcsón ad az embernek szenet, fát, búzát, petróleumot, bőrt és minden egyebet — akkor is megmaradnak a logika örök igazságai a számunkra vigasztalásul. Gabonát vinni Amerikába vagy Angliába csak úgy lehet, ha Amerika vagy Anglia fölveszi és beengedi azt a gabonát. Beengedni pedig csak úgy engedheti be és csak akkor veheti fel, ha ki tudja fizetni, kifizetni pedig nem tudja mással, mint olyan terményekkel és iparcikkekkel, amelyeket ő maga produkál, vagy olyan hajóterekkel, amelyeket őtőle bérelnek, vagy olyan szolgálatokkal, amiket tőle vesznek igénybe. Egyéb módja a fizetésnek nincsen, mert a pénzzel való fizetés is csak ezek valamelyikét jelentheti. A legendás dollár is csak egy darab cifra papiros mindaddig, amíg Amerikában nem vásárol érte valaki valamit és az egész világon csak azért van értéke és becsülete, mert Amerikában szolgálatra, élelemre, iparcikkre, aranyra vagy akár briliánsra lehet átcserélni. És ha egyáltalában lehetséges volna valahova búzát vinni, ahol búzára szükség nincsen, ha csakugyan lehetséges volna a nem az éhes szájaktól elrabolt zsákmányképpen, hanem valódi fölöslegként búzát exportáló Amerikába olyan óriási mennyiségben búzát szállítani, mint ahogy a besszre spekuláló tőzsdejátékosok rémmeséi híresztelik, akkor az oroszok már semmit se kapnának a búzájukért cserébe, mert a belépésért nagyobb összegű vámot kellene lefizetniök, mint amennyi értékű árucikket a búzájukért vásárolhatnának és csakhamar elérné őket annak a pénzhamisító társaságnak a sorsa, amelynek minden hamis pengő előállítása többe került egy valódi pengőnél.
A babonás embereken kívül nem is hiszi azt el senki, hogy az orosz export volna az oka a világ nyomorúságának, mert ez a nyomorúság puffadtra dagadt szörnyeteggé fejlődött, még mielőtt Oroszország csak gondolhatott is volna az exportra. Az orosz export egyszersmind orosz importot is jelent, a földgömb egy hatodrészének újból való bekapcsolódását a világpiac forgalmába és csak a közgazdaságtani analfabéták hihetik, hogy ebből gazdasági romlás keletkezhetik. Sajnos — miként az orosz hivatalos nyilatkozat is megállapította —, eddigelé a háború előtti nemzetközi forgalmának csak egy kis töredékét tudta Oroszország helyreállítani és ez valószínűleg nagyobb oka a világgazdaság betegségének, mint az, amiből csak a felüdülés és a gyógyulás következhetik: hogy Oroszország újra a területének és lakosságszámának megfelelő mértékben részt fog venni a nemzetközi forgalomban. Valószínű, hogy nagyon kevés igaz az errevonatkozóan közszájon forgó mesékből, de amennyi igaz belőlük, annyival több reménysége van a világválság enyhülésének.
Po sztolku, po szkolku! — ez bizony kárhozatos gazdálkodási elv, csakhogy, sajnos, nem orosz specialitás és nem azért okoz bajokat a világnak, mert Szovjetoroszország ennek az elvnek az alapjára helyezi a külkereskedelmét, hanem azért, mert az egész világon ez az államok életének a vezérlő gondolata. Picinyke államok óriási kormányzati és közigazgatási apparátusokat tartanak fenn: po sztolku, po szkolku! Hallatlanul kedvezőtlen körülmények között, polgáraik bőrének a lenyúzásával forszírozzák az önellátást és erőszakolják egy újralobbant merkantilizmus rögeszméjének a megvalósulását: po sztolku, po szkolku! Folyó kiadások fedezésére kölcsönöket hajszolnak és ezek kamatainak fizetése a malomkő súlyával húzza őket a romlásba, amelyből azután újabb és újabb kölcsönök útján akarnak menekülni: po sztolku, po szkolku! Miközben fogyasztásuk rohamosan visszafejlődik és lakosságuk félelmetes tempóban zuhan lefelé az elszegényedés lejtőjén, a fegyveres erejük fejlesztésére folyton nagyobb és nagyobb összegeket vonnak el a produktív munkától és az emberek életszükségleteitől: po sztolku, po szkolku! A politikai hatalmat kezükben tartó osztályok, csoportok, klikkek sőt egyének érdekeinek a védelmére széles néprétegeket kifosztanak és állandó reménytelenség állapotában tartanak. Politikai szolgálatokat teljesítő és a hatalmi pozíció tartásában segédkező cinkosok istápolására parazita jellegű vállalkozásokat támogatnak hasznos munkát teljesítő polgárok keresetéből elszedett pénzeken: po sztolku, po szkolku! Közüzemek, közvállalkozások formájába öltöztetett monopóliumokkal nyúzzák az embereket, akik a szabad piacon és a privát vállalkozások versenyével féláron, negyedáron tudnák kielégíteni azokat a szükségleteiket, amelyek jobb és olcsóbb kielégítésének ígéretével létesítették ezeket a most kíméletlenül fosztogató közüzemüket: po sztolku, po szkolku! És végül, egy kis mai haszonért akár az egész jövendőt tönkre engedik tenni orosz dumpingáruval éppen úgy, mint reakciós dugáruval.
Nagy veszedelem az orosz bolsevizmus, de csak azért, mert az egész világ cserbenhagyta a liberalizmus gondolatát és a legkülönfélébb diktatúrák vezetésével keskenyvágányú pályákon ugyanabba az irányba halad, amelybe széles és nyílt pályán száguld a bolsevista Oroszország. „Szekszot” — mondja a bolsevista műszó: szekretni szotrudnik, titkos munkatárs. És — óhjaj! — az egész kapitalista termelési rendjére büszke világ, mind csupa „szekszot”: titkos és öntudatlan munkatársa a romlás szellemének.
