Vége a régi időknek, amikor a gazdálkodás irányát a piac szabta meg. Amikor az árakat a kereslet és kínálat automatikus összehatása szabályozta. Annak az anarchiának, amelyet ez a gazdasági szabadság jelentett, véget kellett vetni. Nem lehetett tovább tűrni, hogy az erős leigázza a gyengét. Most az állam kötelessége a gyengét megvédeni az erős ellen. A liberalizmus helyébe az irányított gazdálkodást, a »homo oeconomicus« helyébe a »homo moralist«, vagy — mint egyszer Antal István kívánta — a »homo divinust« kellett állítani. A gazdasági szabadság nemzetköziségét az autarkia nemzeti politikájának kellett felváltania.
Csakhogy nem oly könnyű dolog a felülről való irányítás. Az elvet felállítani sokkal könnyebb, mint gyakorlatilag alkalmazni. Kezdődik az irányítás az árszabályozásnál. Csakhogy a hatósági árak nem tarthatók fenn, ha ellentmondanak a kínálat és kereslet törvényeinek. Nem állhatnak fenn a minimális árak, ha a kínálat lényegesen meghaladja a keresletet. Viszont nem maradnak meg a maximális árak, ha a kereslet, jóval erősebb a kínálatnál. A mesterséges árszabályozás önmagától összedől azon, ha a hivatalos ár nem tükrözteti vissza a kereslet és kínálat arányát. Ha pedig azt tükrözteti vissza, akkor nincs szükség hatósági árszabásra.
A piac automatikus árszabályozásától eltérő árszabályozást tehát csak akkor lehet keresztülvinni, ha az állam állapítja meg, hogy ki mit és miből mennyit termeljen. Ha nem lehet többet és nem lehet kevesebbet termelni, mint amennyit az állam előír, akkor elképzelhető, hogy megközelítő pontossággal annyit és olyant termeljenek, amiből és amennyit az államhatalom elgondolása szerint kell és szabad fogyasztani. Körülbelül ez az, ami az utóbbi években a német mezőgazdaság körében megvalósult. Körülbelül minden gazda megkapja az előírást, mennyi földön mennyit és hogyan kell termelnie, mily állatokat és mily takarmánnyal kell tartania és hizlalnia, mily béreket szabad és kell fizetnie. Ez a gazdaság irányítását — előre nem látható esélyektől eltekintve — a termelés oldaláról megoldhatná.
Az első kérdés az, vajon betartják-e az érdekeltek ezeket a rendeleteket és tilalmakat? Van-e annyi rendőr és csendőr a hatóság rendelkezésére, amennyi az ilyen rendeletek és tilalmak betartását képes ellenőrizni? Mert ha nem, ha az egyik betartja, a másik pedig megszegi ezeket a rendelkezéseket, akkor a legsúlyosabb igazságtalanság, az engedelmesek megkárosítása és a rendeletekkel nem törődők erkölcstelen jutalmazása következik. A szovjetekben kötelező a gabonának megőrletése a hatósági malmokban 10—12% őrlési díj ellenében. Hogy megszabaduljon ettől az őrlési adótól, a nép kézzel és kis kézi gépekkel őrölte meg gabonáját. Egyetlen járásban egy hónapban 119 kézi »malmot« fedeztek fel. Erre az ügyészség egy 1932. évi törvény alapján a rendelet kijátszására halálbüntetést követelt »a szocialista tulajdon védelme« címén. Ilyen fegyverekkel kell a hatósági terrorgazdálkodást érvényesíteni.
De a termelés erőszakos szabályozása sem oldja meg a kérdést. Külön kényszer kell ahhoz, hogy a termelő valóban forgalomba is hozza maximális áron a saját termelvényét. Ha a maximális ár nem felel meg, akkor a termelő vagy beszünteti a termelést, vagy nem hozza forgalomba a termelt jószágot. Így van az, hogy például nálunk a tűzifa árának maximálása folytán eltűnt a tűzifa, és ha a mostani enyhe napokat szigorú tél váltaná fel, a legsúlyosabb tűzifa-ínség következne be. Nyilván hatósági rekvirálás mellett, amely megint az illegális kijátszások sorozatát idézné fel.
A hatósági árszabásnak is mulatságos illusztrálása a szovjet rendszer. Haensel tanár leírja, hogy a szovjet postásnak a nagy városokban 85—149, a kisebb helyeken 67—129 rubel a havi fizetése. A szovjet boltok hivatalos árain a legjobban fizetett postás egy havi fizetéséért 23 font kolbászt, vagy egy ágyat matrac nélkül, vagy 5 font kakaót képes vásárolni. A tervgazdaság ugyanis drága mulatság. A szovjetek óriási költségvetésük 90%-át forgalmi adóból fedezik. A húsnak forgalmi adója az ár 69%-a, a sajté 67—86%, a sóé 66%, a halé 58% és így tovább. Ezért aztán érdemes »irányítani«.
Az irányítás azonban nem állhat meg az értékesítés szabályozásánál sem. Meg kell regulázni a fogyasztást is. Ha a fogyasztást szabadjára hagyjuk, nem tudjuk, mennyit kell termeltetni és mennyit kell forgalomba hozni. Tehát jönnek az élelmiszer-, a fűtőanyag-, ruha- és cipőjegyek. A sorbanállás kenyérért, lisztért, fáért és szénért. És jönnek az »egy tál - egy ebéd« rendszerek, mint Németországban. És jönnek tilalmak, mint aminőt legújabban a német színházak kaptak, hogy nem szabad a színpadokon darab közben valóságos ételeket fogyasztani. És végső eredményben jön az, amiről a szovjetek hivatalos jelentése 1936 februárban így számolt be:
A Dnepropetrovszky kerületben és Nyugat-Szibéria számos más kerületében heteken, sőt hónapokon keresztül cukor, szappan, gyufa, só, tea, dohány nem volt kapható. Voronezh járásban két hónapon át nem volt cukor. Krimeában 559 megvizsgált fűszerüzlet közül 287-ben nem volt cukor, 185-ben nem volt só, 214-ben nem volt liszt.
Ilyen viszonyokat idéz elő a tervgazdálkodás következetes keresztülvitele. Ezt persze csak diktatúra mellett lehet — addig, ameddig — a néppel elviseltetni. »Nem csoda, — mondja Robbins legújabb szellemes könyvében — hogy azokon a területeken, ahol legnagyobb a haladás a teljes tervgazdálkodás felé, ott a legkevésbé demokratikus a politikai berendezkedés.«
Van azonban az irányított gazdálkodásnak más válfaja is: Az, amelyik nem terjed ki rendszeresen sem a fogyasztásnak, sem a szétosztásnak, sem a termelésnek egész területére. Amely eklektikusan az adott helyzeteknek pillanatnyi mérlegelésével, itt-ott keres magának érvényesülési felületet. Az esetek persze szaporodnak már csak azért is, mert minden beavatkozás újabb bajokat okoz, az újabb baj megint újabb beavatkozást provokál. Így keletkezik az az állapot, amelyet Bonn szellemesen »irány nélküli irányított gazdálkodásnak« nevez. Azt hisszük, hogy a gazdálkodásnak ez a rendszere van ez idő szerint nálunk érvényben.
Itt van például a legfontosabb népélelmezési cikkek egyikének, a cukornak a kérdése. Teljes állami irányítás alatt áll egész területe. A termelés, a termelői árak, a gyárak száma, a répa beváltási ára, a cukor eladási ára, export, egyaránt hatóságilag van szabályozva. Az eredmény pedig az, hogy Magyarország cukorfogyasztása egyike a legkisebbeknek, hogy a nép élelmezése rettenetesen nélkülözi ezt a fontos táplálékot, hogy a rettenetes adó folytán idehaza 13—14-szeresén kerül forgalomba a cukor, mint ahogy exportáljuk. A cukoripar egyike a monopolisztikus alapon legnagyobb rentabilitást nyújtó iparágnak, a cukrot méregdrágán adjuk a mi szegény népünknek és viszont potom olcsón adjuk a külföldieknek, a cukrot úgy megadóztatjuk, hogy a fogyasztói ár fele megy el közterhekre, viszont a falusi nép egészségügyét vezető orvosi közegek sötét színekben ecsetelik a cukorhiány által okozott pusztítást. A cukorfogyasztás az utóbbi évnegyedben 7%-kal kisebb, mint egy évvel ezelőtt.
A marha- és sertés kivitel, a baromfi- és tojásexport örvendetesen emelkedik. Ezzel szemben a fővárosban a drágább húsféléknek, a marha- és borjúhúsnak fogyasztása visszaesik. Ehelyett szomorú módon egyre emelkedik a lóhús fogyasztása. Már a fővárosi lóhús-üzem nem kap idehaza elég anyagot a vágatásra. Jugoszláviából — úgy hírlik — már-már rendszeresen importálunk vágólovakat. Exportálni a hízott marhát és borjút, viszont importálni sovány, elcsigázott gebéket a fővárosi lakosság élelmezésére: ez valóban az irányított gazdálkodás diadala. »Az élelmezési költségek emelkedését még a kedvezőbb viszonyok között élők is olcsóbb élelmiszerek eddiginél nagyobb fogyasztásával igyekeztek ellensúlyozni«, ezt állapítja meg a Gazdaságkutató Intézet legújabb jelentése. Ez célja és programja a tervgazdaságnak?
Szabályoztuk a paprika termelését. Magától értetődőleg a szegény kis termelők érdekében. Ezek számára kellett kedvezőbb árakat biztosítani. Csakhogy az irányítás az irányításból éppen csak a termelői árak megállapítását felejtette ki. A szerv, amely a paprikát átveszi, a paprikakikészítő malmokkal áll szemben, nem a termelőkkel. A termelő tehát elégedetlen és visszakívánja a szabad forgalmat. A belső fogyasztást 100%-kal megdrágították, tehát a fogyasztó elégedetlen és vígan megindult a csempészet. Viszont az átveendő paprika minősége standardírozva van, tehát a termelés minőségi színvonala egyre csökken. Elégedetlen a termelő és a fogyasztó. Viszont meg vannak elégedve a csempészek, a kinevezett paprika-nagykereskedők és a szerv, amely értékes monopolhoz jutott.
Óriási burgonyatermésünk van. A külföldi export igen nehéz, mert a külföldi országokban is igen nagy volt a termés. Most tehát valóban szükség volna irányításra. Meg is jött, tudniillik valamicskével leszállították a minimális árakat, ellenben nincs, aki a minimális árakon vásárolna. Viszont az egypengős külön vizsgálati díjjal megnehezítették a kereskedelem funkcionálását. A vége az, hogy az a szabolcsi vasút, amely a burgonya zömét szállítja, novemberben körülbelül 10%-át szállította annak, ami múlt év novemberében került forgalomba. A burgonyatermelő kisgazdák kétségbeesve elmélkednek a tervgazdálkodás előnyeiről. Ezek az előnyök igazán szembeszökőek. Minthogy a minimális áron alul való eladások meg vannak tiltva és lehetetlenné vannak téve, a minimális árak szentsége meg van őrizve. Csak éppen a burgonya marad eladatlanul.
Nem folytatjuk tovább a szomorú példák kiapadhatatlan sorozatát. A gazdasági élet centrális irányítása ábránd, amelyet jóhiszemű tervkovácsok igyekeznek népszerűvé tenni. A mai államférfiak, akik nem merik a felelősséget a kereslet és kínálat automatikus játékára áthárítani, a tervkovácsok ábrándképeit a valóságba ültetik át. A bürokrácia szeretettel fogad minden tervgazdasági megoldást, mert hiszen az ily megoldások fokozzák, szaporítják, szilárdítják a bürokrácia egyre növekvő befolyását. Végül jelentkeznek azok, akiknek anyagi érdekük a monopol-gazdálkodás, a parancsokból és tilalmakból folyó extra privilégiumok. Így kialakul egy kör, amely felkarolja és melengeti az irány nélküli irányított gazdálkodást és ádáz gyűlölködéssel támad neki mindenkinek, aki a gazdálkodás szabadsága mellett merészkedik szót emelni.
A végeredmény pedig az, amelyet Tyler legutóbbi jelentése úgy tár elénk, hogy minden konjunktúra dacára lakosságunk alacsony életszínvonala nem képes emelkedni. Ez a mi irány nélküli irányított gazdálkodásunk végső kibontakozása.
