Széchenyi gazdaságpolitikai tételei

A Hitel megjelenésének százéves fordulója alkalmával a közfigyelem élénken foglalkozik hazánk gazdasági helyzetével a mult század első felében. Tisztább s a valóságnak megfelelőbb képet aligha nyerhetnénk a kérdésről, mintha Széchenyi szemüvegén át nézzük a magyarság helyzetét.

A Legnagyobb Magyar mint gazdaságpolitikus határozottan a fiziokrata iskolához tartozik, s a társadalom gazdasági reformjának saját korában a legkiválóbb, legrendszeresebb képviselője. Ebbeli tanulmányai összefüggnek az angol jogbölcseleti és politikai írók műveivel, rendszerét szorosabban Smith és Hume tételeinek összekapcsolása által állította fel: a haladás főereje a munka. A munka értékelését, a célszerű munkamegosztás elvét, a nemzeti tőkének a földművelés, gyáripar és kereskedelem szolgálatába állítását s talán a nemzeti alap hangsúlyozását és a magyar faj sajátságaiból eredő lélektani szempontok mérlegelését az ő műveiben találjuk fel elsőizben s ezeket ő igyekezik reformátori tevékenysége által elsőnek érvényesíteni.

Működésének legfőbb ereje abban rejlik, hogy a valóságos helyzet helyes felismeréséből indul ki s a javítás eszközeit általános szempontból, egyéni érdekekre való tekintet nélkül választja ki. Módszere induktiv, 's következtetéseiben a lehető legnagyobb óvatossággal jár el.

A hitel kérdésével egyik kortársa szerint 1820-ban kezdett foglalkozni, amidőn véletlenül, spanyolfal mögül, végighallgatta a 167 négyszögmérföld évi kétmillió forintnyi jövedelmével biró Esterházy Pál herceg kínos megalázkodását bécsi közismert hitelezője előtt, aki viszont szemrehányásaira azzal vág vissza, hogy ő is könnyelműen vesztett el Frascatinál Párizsban 40.000 forintot szerencsejátékon.

A két eset súlyos következményei Széchenyit gondolkodóba ejtik s a következtetések láncolatából ugy látja, az ország anyagi megerősödésének főként két akadálya van: az ősiség és a kormány központosító rendszere. A támadást főként az első ellen intézi, mert azon segíteni saját erőinken és akaratunkon múlik; de nem nézi jó szemmel az 1818-ban megalakult osztrák nemzeti bank hazai fiókjait sem, amelyek működésével szemben a Kereskedelmi Bank megalapítását „gyáva surrogatumnak” nevezi s a Metternichhel folytatott tárgyalásai során egyenesen és határozottan Nemzeti Bankot követel, amelyet autonóm igazgatóság vezet s a kormány csak felügyeletet gyakorol felette.¹

Nagy Lajos az aranybullát 1351-ben megerősítvén, elrendelte, hogy a fiúörökös nélkül maradó nemesek ne rendelkezhessenek jószágaikról szabadon (11. §.), hanem azok a nemzetség tagjaira szálljanak s az utóbbiak kihaltával (1222, 4. §. megváltoztatva) a szent koronára. E törvény alapította meg az ősiségét; eszerint minden nemesi birtok adomány, amelyben a dominium directum a koronáé s a dominium utile nem az egyéné, hanem a családé. Az egyén csak használó, holott a mai felfogás szerint a tulajdonjog is az egyént illeti meg. Az ősiség erejénél fogva az ősi javakat a nemzetség tagjai bármikor és bárkitől visszakövetelhetik.²

Az ősiség az Anjouk egyik legjelentékenyebb alkotása volt, annakidején szükséges és üdvös intézmény, amely azonban — minthogy a további fejlődést megakasztotta és a többi európai államban beállott átalakulást nálunk kizárta — időszerűtlenné vált, a hitelre, munkakedvre, az általános polgárosodásra hátrányos lett. A rendszer következtében elszegényedtek a honfoglaló Árpáddal bejött magyar törzsfők ivadékai. Az elmúlt századok folyamán kitűntek nagy hibái:

1. hogy a nemesi birtokok tulajdonába csak a nemesi osztályt bocsátotta;

2. az ősi vagyonról törvényes örökösei javára sem végrendelkezhetett a birtokos, ugy kellett reájuk hagyni, mint egy hitbizományi;

3. az ősi jószág csak feltételesen és megszoritásokkal volt eladható, mert a vevőt az eladó késő maradékai is érvénytelenítési perrel támadhatták meg s a vagyont tőle visszaválthatták;

4. az eladásnál az osztályos atyafiakat meg kellett kérdezni, nincs-e kedvük a jószágot ugyanazon vételáron magukhoz váltani, különben ők és maradékaik az előzetes megintés elmaradása miatt bármikor perelhettek;

5. az ősi vagyonhoz a nem osztályos rokonnak, sőt a szomszédnak is volt elővételi joga, ezek is megtámadhatták az eladást ajánlatuk tekintetbe nem vétele cimén;

6. az ilyen eladást századok múlva is perelni lehetett, az ősiség ellenében nem volt elévülésnek helye, főként ha 32—32 évenként egy-egy hiteles hely előtt az eladás elleni tiltakozást megújították. A vevő tehát nem ült nyugodtan birtokában, mig az eladó családja élt, de azután sem, mert akkor a kincstár perelhette el ex defectu seminis;

7. a szerződéses zálogot a zálogba adó örökösei időtlen időkig visszaperelhették;

8. a törvényes árverésen eladott javak nem mentek át a vevő tulajdonába, bármikor visszaváltható birói zálognak tekintettek.

Az ősiség következtében alig volt család, mely vagyontemésztő pert ne folytatott volna s igy a birtokok nagy része per alatt állott, a gyűlöletes pereskedés veszélyeztette a jogbátorságot. Ártalmas hatását már a 18. században észrevették. II. József az örökös tartományok számára alkotott kódexet hazánkra is ki akarta terjeszteni. Pálffy kancellárhoz 1785-ben intézett leiratában elitéli a régi birtokviszonyokat s a fiscus háramlási jogát: nincs tulajdon, nincs szabad rendelkezés, a jószágnak nincs kellő ára; de akkor idegenkedve fogadták a császár szándékát, az ősiségét az alkotmány egyik talpkövének minősitették.

Vannak, akik Széchenyi hadüzenetét a haladás ezen legnagyobb akadálya ellen a jozefinizmus közvetlen folyományának tartják. Az alábbiakból igyekezem bebizonyítani azt, hogy ez a felfogás téves.

Kétségtelen az, hogy a főbb tételek s az ősiség káros hatásának tiszta felismerése mindkét mozgalomban azonos, de eltérő bennük a kiindulás alapja, a cél s a megoldás eszközei. Széchenyi II. József törekvéseit egyetlen mondattal jellemzi: ott akart aratni, ahol nem vetett. A reformokat a császár a németesítés szolgálatába állította, Széchenyi ellenben a magyarságot akarja általa gazdaggá, hatalmassá tenni. A 18. század kilencvenes évi reformjainak alapja a monarchikus eszme megerősödése, a Hitel, Világ és Stádium által felidézett reformmozgalom a Széchenyi által már 1814-ben szétválónak látott monarchiában a súlypont áttételére törekszik Magyarországba, hogy az saját tengelye körül foroghasson. Végül amit a császár nolens-volens paranccsal, hatalmi szóval akart megvalósítani, azt a Legnagyobb Magyar a társadalmi fejlődés szükséges függvényének fogta fel.

Már az első feljegyzésekből is, amiket naplóiban erre vonatkozólag olvasunk, világosan kitűnik, hogy az ősiség eltörlése mint a magyarság életének főfeltétele jelenik meg előtte. A nádor, a kaszinó és később a Gazdasági Egyesület gyűléseinek és estélyeinek hallgatósága sokat hall e tárgyról, érveinek súlya, eszmemenetének egyszerűsége, saját példája, ki cenki, bozi, hidegségi birtokának nagy részét hosszú tartamú bérletekre jobbágyainak átengedte, végül a negyvenes évektől kezdve közszükségletté vált demokratikus irány, hosszú küzdelem után az ő kezébe adják a győzelem pálmaágát.

Hogy a továbbiakat megérthessük, ismerkedjünk meg Széchenyi néhány idevágó fontosabb alaptételével; látjuk ezekből, hogy miként mindenben, a hitel kérdésére nézve is saját kora legkiválóbb szellemi termékeinek Bentham, Smith, Rousseau stb. ismeretében, azok eredményeit felülbírálva és a magyar viszonyokhoz alkalmazva fogott hozzá a magyar társadalom meggyőzéséhez, megragadva minden eszközt és alkalmat eszméi terjesztésére. Tudása lemegy a források mélyéig s nem egy tétele olyan, amely soha nem lesz elavultnak tekinthető. Az alábbi szemelvények alapján összefüggő képet nem adhatok ugyan Széchenyi eszmemenetéről, de talán sikerül a lelkét átfogó érzések és cselekvéseit irányító gondolatok főbbjeire rámutatnom.

A praktikus jó gazda nevét az érdemli meg, aki jövedelménél kevesebbet költ. De a gazdálkodás filozófiája a valódi (= lehető) nyereség megszerzésében rejlik.³

Rossz ember mindenütt van, azt sújtsa a törvény. Mi magunk másokról vallási tekintetben tegyünk fel minden jót, de ha pénzről, kereskedésről és politikáról van szó, gondoljuk a legrosszabbat, ugy boldogulunk. Akik a kölcsönös bizalomról szavalnak, mintha Eldorádóban élnénk, vagy olyanok, akik saját vagyonukat már elvesztették, vagy — s ez a gyakoribb eset — mások hiszékenységét ki akarják használni, hogy becsapják.

Uzsorás az, aki a tőkéje után a törvényes kamatnál többet kér.⁴

Szerinte a törvény filozófiája: a jót pártolni, a rosszat sújtani. Ne pártoljon tehát a törvény túl se hitelezőt, se adóst, de pártoljon mindenkit.⁵

A végrehajtó hatalom filozófiája pedig: ne fejtegettessék a törvény, de szóról szóra hajtassék végre.

E két elvet, tartja a magyar jogélet két tartó oszlopának. A rajtuk nyugvó alkotmány filozófiája csak ez lehet: a valódi polgárerényt (virtus civica) : a becsületes, állhatatos, józan eszű fáradozást minden módon jutalmazni; mert a restet, fonákot és tompa eszűt pártolni szerinte nem egyéb, mint a rossz tanulót az eminensek sorába emelni.⁶

A nagylelkűséget és patriotizmust a gazdasággal s kereskedéssel ne keverjük az Istenért össze.⁷

Gazdaságban, kereskedésben kit-kit a maga eszére kell hagyni s meg nem szorítani; mert azokban az erőltető törvények a céltul inkább távol vetik az embert, mintsem ahhoz közelebbre vinnék.⁸

Mint a víznek megvan a folyása s ezt olykor változtatja is, s mint a zivatar és záporeső néha váratlan fordulatot vesz: úgy a kereskedésnek s a pénznek is megvan az ő árapálya.⁹

A pénz csak mintegy látható műszere az értelmi erőnek, mely a fejlődésben mélyebben s láthatatlan működik.¹⁰

A vagyon fogalmát igy határozza meg: nem a pénz, sem a fekvő birtok, hanem ezek hasznavehetősége. Mert a pénznek értéket és becset az ad, ha általa az élet javait magunknak megszerezhetjük, viszont a földnek is meg kell teremnie részünkre, amit lehet. Igazán vagyonosnak tehát csak azt tekinthetjük, aki a neki szükségeseket mindenkor s bizonyosan meg tudja szerezni. Szegény az, aki csak ritkán, nem mindenütt és nem bizonyosan juthat az élet javaihoz.

Az olyan tőke, amelyhez nem lehet bármikor hozzáférni és kamatot nem hoz, valamint az olyan ingatlan vagyon, melynek jövedelme nincs, nem egyéb álomnál, mert az éhezőnek nem ad kenyeret, a mezítelennek ruhát. Ha például kölcsönömet 100 év múlva fizetik vissza s addig kamatot se kapok utána, semmim sincs és nem is lesz, mert nem érem meg. Ha húsz év múlva juthatok tőkémhez és kamatához, talán lesz valamim, ha élek akkor. Az érték tehát szorosan összefügg az idővel.

Ezek alapján állítja, hogy a magyar tőkepénzes és birtokos egyaránt szegény. Az első nem teheti pénzét olyan helyre — hacsak a penészes ládafenekére nem, — ahonnan bármikor elővehetne s kamatoztathatná; a birtokos viszont hosszas kéregetés után se tud vagyonára kölcsönt kapni. Mert van Magyarországon minden, ami hitelt érdemelne: föld, erdő, jószág, gabona, bor, mégis, ha a hitelező pénzét kiadta, ugy érzi, mint amikor Montgolfier léghajóját eleresztette. Arról, hogy tőkéjét visszakapja, legtöbb esetben éveken át nem lehet szó s bár mások azt hiszik róla, hogy gazdag, pénzével nem rendelkezik. A birtokos viszont nyögi a magas kamatot, s ha vissza kell a tőkét fizetnie, pöröl a végtelenségig.

Nálunk a hitel olyanféle, mintha tengeri kereskedésre volna alapítva: nem a lényegen alapul, hanem a felvevő személyes ügyességén, jó képén, sokszor csaláson: elhitetni azt, hogy az adósság csekély, az érték nagy, s igy minden rendben van.¹¹

A jól beállított munka minden gyarapodás talpköve.¹² A munka és a pénz azonban szoros viszonyban van. Nemzet, éppen ugy, mint az egyén, bármily jó legyen a földje, nem végezhet eredményes munkát a szükséges pénz nélkül. Ha egy országban sok a pénz, ingadozás, bankrot áll be, ha kevés, elszegényedés. Ha a kettő közül az egyiket kellene elfogadni, inkább az első járna kisebb kárral.

Hazánk évszázados története viszont szemléltető példa arra, hogy pénz nélkül az ország el nem lehet.¹³ Ebből következik, hogy a nemzetnek bank felállítására feltétlenül szüksége van. Hogy mi vált be e téren s mi nem, mások példájából megtanulhatjuk. Bízzuk annak megszervezését azokra, akik annak csínját-bínját értik, még ha önmaguknak akarnak is némi hasznot szerezni belőle. Haszonkeresés nélkül semmi se történik a világon. Ne higgyük azt, hogy könyvekből ezt meg lehet tanulni, amint nem képzelhető az sem, hogy valaki recept alapján jó ebédet tudjon főzni; ahhoz tanult szakács kell.

Ami a munkásságot növeli, hasznos, még ha a cél a való helyzetből, reményből vagy szükségszerűségből áll is elő. Sokan azt hiszik, a háború mindent tönkretesz, pedig a háborúban, de még inkább utána megsokszorozva dolgozunk. Ezzel szemben mit ért például az örökmozgó (perpetuum mobile) feltalálására fordított temérdek igyekezet?¹⁴

Azon erő pedig, amely a mostoha vadonokat kertekké varázsolja, amely mindenbe életet, elevenséget önt, Széchenyi szerint nem egyéb, „mint az ingatlan tulajdont mindenek előtt szomjazó s azt legnagyobb szeretettel s gonddal ápoló emberi vágy”. A király nem akkor gazdag, erős és hatalmas, folytatja, ha sok jövedelme van a vámból, harmincadból, sóból s adókból, hanem ha az ország maga is gazdag. Meri állítani, amely napon az ősiség és fiscalitas eltöröltetik, minden ingatlan birtok a felével többet ér, mint addig. Ha az ország 3500 négyszögmérföldnyi területét per 100.000 frt számítva az 350 milliót ér, annak becse tehát 175 millióval nőne; a nemzet vagyona pedig 6%-kal számítva 21 milliót hoz, ez a vagyon felszabadulása esetén 11 millióval nagyobb lenne, ennyivel növelné az ország életét, elevenségét, erejét és hatalmát.¹⁵

Mindez pedig nem ábrándozás, folytatja, mert azzá lenni a mindent kormányzó mathesis nem engedi. Be kell tehát a magyarnak a királytól kezdve látnia, hogy a régi rendszer fenntartásával önmagát itéli el a leglehetetlenebb szegénységre.

Min alapul a nemzet igazi hatalma? veti fel ezután a kérdést. Válasza egyenes és kimerítő; nem a termékeny földeken, a hegyek erdőségén s a földben rejlő kincseken, hanem a kiművelt emberfőn. Ez az ész, amely az ország kincseit józanon használni tudja. Ennek alapfeltétele, hogy kiki csak azt végezze, amihez ért, a munkát tehát helyesen meg kell osztani. Ha valakinek naponta cipőt talpalni, levelet írni, borotvát élesíteni, táncleckét adni, vasgyárban dolgozni, beteget ápolni kellene, kétségtelenül hiányosabban tudná ellátni, mintha valaki csak órákat javit, vasmunkát, vagy táncmesteri teendőket végez.¹⁶

Ha neki pénzt kellene valakinek kölcsönözni, nem nézne az adós erényeire, hanem hogy milyen biztosítékot tud nyújtani. Mert nem méltó sajnálatra, aki más pénzén díszes palotában páváskodik, mig a becsületes és törvényes kamatra átvett kölcsönnek se kamatát fizetni, se a tőkét visszaadni eszében sincs. Az ilyet üstökénél kell megfogni s még a párnát is kirántani alóla,¹⁷

Akik a hiteltörvények behozatalától a nemesség szabadságát és régi méltóságát féltik, nem a törvény iránt való tiszteletből teszik ezt, hanem azt csak köpenyül használják a mellékes szempontok palástolására. Ö nem ismer olyan törvényt, amelyet később helyes okokból meg ne lehetne változtatni.

Arra az ellenvetésre, amelyet minden oldalról felhoznak reformtervezete ellen: hogy a fölei szabaddá tételével az illető családok is elpusztulnak, azt válaszolja, hogy akik igy beszélnek, nem tanulmányozták át helyesen a történelmet. Mert ő arra a tapasztalatra jutott, hogy a magyarság múltjában kivált családok nem „véletlen körülmények s az idők mostohasága” miatt buktak le magas polcaikról, hanem mert többet költöttek annál, amennyi jövedelmük volt, másrészt mert kölcsönt 30—40%-os kamatra kaptak, azt pedig nem birták ki. Vegye magának kiki a fáradtságot, s a Báthory, Bebek, Czobor, Gara, Héderváry, Homonnai, Kanizsai, Pázmány, Bozgonyi, Telegdi, Újlaki, Zrinyi családok történetét vizsgálja meg. Hozzáteliette volna a saját családját is, amelynek tagjai közül a katonáskodó és nagylábon élő Széchényi Ignác és Antal grófok kénytelenek a családi vagyon jelentékeny részétől megválni s csak az iró atyjának, a Muzeumot alapitó Ferencnek takarékossága, belterjes okos gazdálkodása állítja meg a lejtőn a családi vagyon elpusztulását.

Ugy érzi, a reformok egyik legnagyobb nehézsége továbbá abban rejlik, hogy honfitársai azt vélik, az általuk ismert és megvalósított gazdálkodás és termelés a legjobb, annál megfelelőbb sehol a világon nincsen. A szellemi korlátoltság ezen kínai fala óriási veszedelmeket okoz hazánkban. Hány embertől hallotta Széchenyi, amikor egy-egy külföldi —- sok pénzébe kerülő és tapasztalatokban gazdag — útjáról megjött, hogy a magyarnak van mindene, más nemzetnek pedig nincs, hogy Magyarország gazdag, Anglia, Franciaország szegény. A magyar bor jobb a bordeauxinál stb. Még elképesztőbben hatott rá, hogy az egyik hazai iró váltig erősitgette munkájában, hogy Brunnelnél, az akkor már világhírű alagútfúrónál magyar mérnök különben tudna hasonló munkát elvégezni. Az is ártott szerinte sokat, hogy 1—2 hazánkfia futtában megnézve Lombardia és Angolország földművelését, s az évszázados rendszer okait és előnyeit nem mérlegelve, itthon azzal állt elő, hogy a „taliánok és anglusok” földművelése el van aljasodva: ahol igy beszélnek az emberek, mondja Széchenyi elkeseredve, ott a kétszer kettő több négynél s bátran el lehet hitetni, hogy a csöbör belefér egy borospalackba.¹⁸

Azoknak sincs igazuk, mondja müvei egyikében, akik az ingatlanok megszerezhetésének reformját azzal a kifogással hátráltatják, hogy a magyar nép széles rétege még nem érett meg az ilyen reformokra. Ő hosszú éveken át tanulmányozta a magyar alaptermészetét s ugy találta, hogy látszólag, természetes komolysága után Ítélve rest, de ezt nem szabad az apátiával azonosítani. Az nem egyéb, mint férfias öntudatából fakadó tartózkodás, amely nem engedi meg, hogy a semmiért gyáván pezderkedjék, a kevésért vagy bizonytalanért törje magát. Tegyetek az ellenkezővel próbát, hívja fel birtokos társait, nyújtsatok a szántóvetőnek (a paraszt 'kitételt Széchenyi nem szívesen használja) reményt arra, hogy valamit magának meg is szerezhet s azt háborítatlanul meg is tarthatja, mint annak teljes jogú ura: „fogadom, csodálkozni fogtok, mily felette nagy energia s elevenség van azon lassú testben, melyet ti roboti vagy vármegyei munka után Ítéltek (meg), s amely test, ha munkája gyümölcsét akármily messze, hanem teljes biztosságban látandja, oly csudákat fog művelni, milyeken ti fogtok leginkább bámulni”.

Kérve kéri őket: „ha a nemesi érzések mindnyájan mély haláli álomban feküsznek is nálatok, emeljétek legalább hasznotokért, bátorságtokért a szántóvetőt a polgári lét körébe... s midőn embertársitoknak lehető legbecsesb ajándékot fogtok nyújtani lelkeik kifejtése, s moralitásuk felemelése által, rögtön megjutalmazand titeket viszont egy jóltevő magasb hatalom oly jobbágyokkal, kik a hála örömkönnyeit sirván, titeket mint atyjaikat szeretni fognak. Ily áldást milliókra hozni, melynek hangja a boldogok mennyeibe is hatni fog, a ti kezeitekben van. Oh ébredjetek fel, int az igazi halhatatlanság hajnala”.¹⁹

A magyar egykorú középbirtokos pályáját a következő sorokban állítja megkapó rövidséggel elénk.

Az ifjú gazdának, amikor szülei vagyonát átveszi, semmiféle szakképzettsége nincs, néhány családi hagyomány, öreg szolga, régi rendszerű gazdasági eszköz, kidőlt-bedőlt gazdasági épület és elnyűtt jószág állanak rendelkezésére. Hogy mekkora a biztos jövedelme, senki nem tudja. Az első veszedelem mármost akkor éri, hogy néhány éven át jó termése van: ilyenkor mindenki megelégedett, hizeleg neki, aki hiányokra, hibákra figyelmezteti, ugy gondolja, irigye, nem jóakaró barátja. Megszokja a bő kiadást, kényelmet és élvezeteket. A reakció, amely feltétlenül beáll s annál erősebb, minél készületlenebb talajra talál, a dráma kezdetét jelenti: nincs tartalék, önfegyelmezettség, mérleg és számadókönyv, mindez a bő termés idején feleslegesnek tartatott és a sutba került.

A birtokos ilyenkor kölcsön után néz, amit a kisebb birtokosok, árvák és özvegyek szívesen adnak neki. Néhány év múltával, ami alatt, a kiadásokat nem csökkentették s igy a kölcsönök visszafizetéséről, minthogy a bőséges esztendőre hiába várt, szó sem lehet, újabb kölcsön után kell látni. Ekkor jön a Lucifer: generális szanálás tervét dolgozza ki jó pénzért, s a csődbe jutott gazda egy darab papirost ír alá, amelyen gyakran az összeg sincs feltüntetve, még 1—2 évi rossz termés, elemi csapás s a magas százalékos kölcsön kamatos kamatait a birtok egész jövedelme se fedezi többé.²⁰

Saját helyzetéből vázolja meg a magyar nagybirtokos képét a mult század 40-es éveiben. Azt mondja, hogy ő örökké hálával gondol szülei emlékére, akik sok magyar helyzetéhez viszonyitva őt igen kedvező anyagi körülmények között hagyták. Vagyona megért 1820-ban körülbelül egymillió forintot. Ebből általánosan véve 50.000 forint jövedelme volt.

Adósságainak törlesztése, alapítványainak kamata elvitt évente 20.000 forintot, maradt tehát 30.000 forint szabad rendelkezésére. Amikor külföldi útjait már befejezte s a lósport és vadászat iránti szenvedélye is némileg alábbhagyott, évente beérte háztartása 20.000 forinttal, beruházásokra, javításokra és tartaléktőke gyűjtésére tehát mindössze 10.000 forintja maradt. Az előbbi összeget lejjebb szállítani nem tudta, az utóbbit tehát felemelni sem; igy történt azután, hogy benne a gyarló ember a gazdával és hazafival állandóan hadakozott: vagy le kellett volna mondania az élet kellemeiről, amikre társadalmi helyzeténél fogva és vagyoni viszonyaira tekintettel méltán igényt tarthatott, vagy pedig látnia kellett, hogy mintegy 100.000 holdat kitevő, az ország termékeny helyein fekvő birtokain minden jövedelmezőbb javítást, beruházást kénytelen elhagyni, elnyomni belső szózatát, amely szemrehányásokat tett neki azért, hogy a közjóért nem tett meg minden lehetőt s tűrnie kellett végül azt, hogy neki mint legényembernek háztartásából észrevétlenül ez is, az is eltünedezett, s az év vége felé még az a pénz se volt készletben, aminek a számadások szerint a pénztárban kellett volna lennie.²¹ A megoldás nála is az volt, ami birtokos társai legtöbbjénél: vagyona jelentékeny részét el kellett adnia.

Ha valaki adósságot kénytelen felvenni, folytatja, akár szükségből, könnyelműségből, vagy további vagyonszerzés céljából, készüljön el arra, hogy azt Vagyonán minden bizonynyal megveszik s akkor nem szedik majd fel honfitársai nyakrafőre a kölcsönt, s a régi iskolában felnőtt birtokosok akkor nem tanitják majd ki fiaikat arra, akiknek vagyonról, becsületről még helyes fogalmuk nincsen, hogy a pöröket végtelenségig húzni, továbbá alkudozni s a hitelezőt kijátszani is lehet.

Az ország lakosságának nagy része szerinte a gazdálkodást illetően sem kellőképpen felvilágosodott, másokhoz képest gyermekhez hasonlítható. Mármost ahány gyermek meglátja télen a jeget, mind rámegy és megpróbálja, a félvékony jég azután mindegyik alatt újra beszakad. A víz ennél biztosabb talaj, bármennyire ellentmondónak is látszik az állítása, mert vízbe csak úszni vagy evezni tudó megy józan ésszel bele, a többi parton marad. A pénzbeli művelettel ugyanúgy vagyunk: mennél bizonyosabb a visszafizetés napja s összege, annál megfontoltabban költekezik az adós, óvatosabb újabb adósság felvevésében ; ha ellenben a hátulsó kapu tág, a kibújásnak és nemfizetésnek százféle fortélya van, az előbbi józan elvek annál inkább háttérbe szorulnak. Már pedig, amely családnál a múltból csak a név maradt meg réginek, becsület, erkölcs nem, ott a címerekre helyezett koronákban nem drágakő ragyog többé, hanem üveg és hamisgyöngy. Az ország ereje és jövője szempontjából pedig többet ér azon új társadalmi osztály, amely nem hivatkozik ősei dicső példájára — hogy saját dologtalanságát takargassa vele, ahelyett hogy hasonló tettekre kötelezve érezné magát általa.

Ha az adós tudná, hogy a törvények az igazságon tul nem védelmezik, kétségtelenül nagyobb óvatossággal irná a kötelező és váltó alá a nevét, mint most teszi. Hasznosabb lenne, ha a szülők hitbizományok létesitése helyett több gondot fordítanának gyermekeik neveltetésére, amelynek alapfeltétele ez lenne:

Kitörülhetetlen betűkkel szívükbe vésni, hogy csak erkölcsi szép és jó nemesíthet valóban, s hogy mennél magasb a születés, mennél nagyobb a vagyon, annál jobb s hívebb szolgálatot vár a haza, vár a király. Ilyen arisztokrácia a trón igazi támasza, Ilyen örökösödés a nemzet fénye.²²

A baj, a nyomorúság az emberek egy részét többnyire arra kényszeriti, hogy világosan megállapítsa, mije van, mije nincs. Mennyivel szerencsésebb azon egyén, aki az önmagával való számvetést nem szükségből, hanem neveltetése által annak helyességével megismerkedve, a baj bekövetkezte előtt megteszi. Ha ez sok élettapasztalás, köznevelés után néhány nemzedék elmúltával, az ország egész rétegében elterjed, „a nép vérévé válik”, lehet-e kételkedni annak áldásos következményeiben? Ilyen körülmények között a helyesen igénybe vett, a földművelés, ipar és kereskedelem fellendítésére fordított hitel csak áldás az egyénre is, az országra még inkább.²³

Hogy Magyarországra nézve különösen mit jelent a hitel kérdésének rendezése, az alábbiakból tűnik ki: némely országnak olyan szerencsés a fekvése, helyzete, hogy reá nézve a józan gazdálkodás nem feltétlen életszükséglet, amint az erős szervezetet a rendetlen életmód se teszi szemmelláthatólag tönkre. Viszont mindenki előtt az elmondottak alapján világos ténynek bizonyul az, hogy egyetlen ország pénzügye sem áll olyan fényesen, hogy hasznos befektetésekre kölcsönt ne kellene igénybevennie. Ebből következik kétségbevonhatatlanul az, hogy a szerencsés körülmények közt élő, erős nemzetek hitel nélkül is fenntarthatják ugyan magukat, de annak segítségével beláthatatlan virágzásra emelkednek, ahogyan az erős szervezetű ifjú öregkorában sok bajtól megmenekednék, ha józanul és nem korhelykedve él; másrészt az is kétségtelen, hogy a nehéz viszonyok közt élő, szegény nemzet józan hitel nélkül elpusztul, aminthogy az is bizonyos, hogy a vézna testalkatú, beteges és hidegvérű egyén a koporsóját faragja, ha még hozzá korhely és rendetlen. Van ember, akit a reggeli nap vet haza a kocsmából, mégis egészséges, viszont olyat is ismerünk, aki diétát tart s előirás szerint kel és fekszik, mégis beteges, mindamellett az első életmódot helyesnek, az utóbbit pedig rossznak nem szabad mondanunk.

Hazánk erős nemzet s hitel nélkül is megélt, sok honfitársa szerint boldogabb volt sok más országnál. Ebből azonban nem az következik, hogy hitelre nincsen szüksége, hanem annak helyes alkalmazásával a testi és lelki jobb lét felé óriási lépésekkel halad.

Aki veszedelemtől nem fél, vakmerően belerohan: az a bátor; viszont aki ártatlan és ártalmatlantól retteg, a hasznos és előnyös alkalmakat messze elkerüli: annak gyarló az értelme és gyáva a jelleme. A tétel megvilágítására vadászélményeiből hoz fel példát: az előrelátó vadász télen leszúr négy karót a földbe, körülköti madzaggal s az így maradt kis területre rozspelyvát szór, amelyet a foglyok felkeresnek és tél idején igy táplálékot kapnak. A varjú eszesebb a fogolynál, tudja, hogy az ember néha tőrbecsalja az állatokat, a zúzmarás ágról nézi a kis madarak lakmározását, mert annak megítélésére nincs elegendő értelme, hogy ilyenféle készséggel állatokat megfogni nem lehetne. „így fél sok magyar a legártatlanabb új intézetektől, s büszkélkedve nyomorog tovább a régi zavarban.”²⁴

Nem utolsó szempont szerinte az sem, hogy a váltó- és hiteltörvényekkel a magyar névre külföldön homályt árasztó vélemény is eloszlik, hogy hazánkban némelyek mint privilegiált rablók ülnek váraikban, mig özvegy és árva és egyéb hitelezője néha kenyeret se ehet, s különösen a külföldi hitelezőket minden elképzelhető fortéllyal igyekszik kijátszani.

A hitel gyakorlati megvalósítására nézve azt ajánlja, ne merüljenek el teóriák labirintusába, a képzeletek és hiedelmek árjába, hanem nézzék meg, a szomszédos országokban mi hogyan vált be, s azt léptessék mielőbb életbe. Ő ugy látja, hogy a siker két feltételtől függ főként: a) a hitelpöröket gyorsan tárgyalják le, b) az ítélet, kimondása után a zálogos birtokot nyomban el lehessen foglalni s annak ne képzeletbeli, hanem reális értékét állapítsa meg a bíróság.

Széchenyi ugy érzi, hogy a hiteltörvények ellen ugyanazok álltak sorompóba, akik az ősiségét körömszakadtáig védelmezték. Érzi, hogy ezeket érvekkel meggyőzni nem tudja, vagy azt nyilvánosan beismerni nem fogják soha, arra határozza el tehát magát, hogy — amit mint utolsó harceszközt később is alkalmazott — a közvélemény józanságához apellál, megátalkodott ellenfeleit pedig a gúny mezébe öltöztetve leszorítja a küzdőtérről. A hitel által mindenki nyer, irja a Stádiumban, miután az ellenérvek légióját lapokon keresztül cáfolta. De íme, vissza kell vonnia állítását, mert „mi lesz a sok pseudo nagy úrból, mi a más pénzével oly szépen és fényesen élőkbül, mi a rabulisták azon nagy seregibül, mely a hosszú pört... mint a kegyes sorstul nyert ajándékot tekinti, mi azon számtalan ügyvédecskékből, kik a régi machina tekervényei közt annak rozsdáin s penészein rágódnak, mi azon vampyr fajbul, mely hideg vérrel szija a legmelegebb vért, mi lesz mind ezen szegényekbül vagyis szegényekbül... akartam mondani. (68—69.) Siralmas végök, igaz, örökre el lesz ítélve, s csak ugy fogjuk őket ezentúl égettbor-palackokban természeti ritkaságtárokban csudálni, mint a világbul tán kitörlött mammut maradéki is csillagunknak csak egykori zavartabb létét tanúbizonysítják”. A küzdelem a negyvenes évek vége felé általános méreteket ölt, a maradiak és ujitók pártja élesen szemben áll egymással. Arany is a gúny éles ostorával sújtja az előbbieket, akik a küzdelmet nem akarják később se feladni: Tízszer eladja, ha kell, és visszapörölheti mindig; Hogy ha pedig más ad vagy zálogosít is olyasmit, S őt, mert még nem is élt, meg nem kínálta, vevője, Jó kötekednie, mert vagy megnyeri vagy szedi a sok Pótlékot, mi talán még jobb, mint nyerni sokára. Lelkébe visszaidézi az országgyűlési tárgyalásokat, amikor a nemes urak igen szépen köhögtek, mert az ügy szörnyen poros volt! Földes urak rögtöni eltörlést javasoltak (a nem nemesek,

Ellenben megavult ügyvédek, régi fiókok [t. i.] Szú likacsolta családszekrények felkutatói Ő nevek emberei, volt uradalmak messzire terjedt mesgyéin legelők, s tengők örök álmu reményben alkotmány-kidülést, nemzetsirt láttak ezen szép aggszerű intézet legutolsó körme szakadtán.²⁵ Aki aláveti magát az új pénzügyi törvényeknek, tudni fogja azt, hogy hitelezési pőrét például egy hét alatt eldöntik s hogy mindenére ráteszi a törvény a kezét, ha kötelezettségeit nem teljesiti: az mire maga kötelezte magát, vagy zúgolódás nélkül türi vagy fizet. Széchenyi a vita során átveszi honfitársai szólásmódját: az alkotmány az ország erős vára, Nyíltan kimondja, eszében sincs a régi várat feldúlni, még kevésbé lerombolni, csupán új ablakokat rakat belé, amelyen a napsugár a régi hártyalapos kis lyukakhoz képest ragyogóan behatol, meleget és világosságot árasztva, kandallót állit be a cigánytűzhely pótlására, kárpitokkal vonja be a sok máztól megtisztított falat, új bútorokat hozat: ugy érzi, ezzel nem gyengíti meg a vár falait, de a benne lakók mielőbb érezni fogják, hogy határtalanul kellemesebb lakni az ódon falak között.²⁶

De hiába enyhíti a megtámadottaknak osztogatott sebeket, a küzdelem az 1832—36-iki országgyűlés idején általánossá lesz. A megyei utasítások legtöbbje követeli az ősiség eltörlését, Kölcsey, Bezerédy, Deák határozottan Széchenyi mellé állanak.²⁷ Széchenyi szűkebb hazájában, Sopron megyében viszi keresztül, hogy a megye küldöttei a rendszer mielőbbi eltörlésére szavazzanak.

A törvény megvalósítására nézve Deáknak az volt a. felfogása 1842-ben, hogy a legközelebbi országgyűlés bizottsága elé utasítsák. Széchenyi nem fogadja el a tanácsot, javaslatot dolgoz ki, amelynek lényegét előterjeszti a nádornak, Majláth országbírónak, s annak végleges megszövegezésében Lissovényi és Fabriczy Kornél segítik.²⁸

A küzdelemben támogatást talált némely törvényekben, melyeket az 1832—36-iki és 1840-iki országgyűlések alkottak s amelyeknek kiható erejét ő ismerte a legjobban. A szóbeli pereskedés, a váltójog, csődtörvény, örökváltság kimondása, mind az uj irányzat felé haladó egy-egy lépés volt. Halálos sebet ejtett az ősiségen a kisajátítás, mely közcélra megengedte az ősi javak elvételét — pénzért. Ézt nem lehetett többé megerőtleníteni, sem visszaperelni. Az 1844-iki országgyűlésen Széchenyi nyugodtan mondhatta:

Mi az ősiségét illeti, azt tartom, én voltam az első, ki annak megváltoztatása szükségességét szőnyegre hoztam. Megvallom, hogy politikámnak úgyszólván ez a sarkköve.²⁹

Ezen országgyűlés választmányának jelentése már az ő álláspontját fogadta el: az ősiség teljes és végleges eltörlését javasolta, mert nincs az ősiségi rendszernek egyetlen olyan része, melyet megtartani lehetne anélkül, hogy a többi, eltörölni szándékolt, újra fel ne támadna.³⁰

A jogászok a 30 éves kihalást vették tervbe azon átmenettel, hogy az öröklési jogban legalább az ági örökölhetés tartassék fenn. Ezt az országbírói értekezlet is elfogadta, Széchenyi maga is, amint fentebb láttuk, kezdettől fogva a megvalósítás mikéntjére nézve nem volt radikális felfogású, később (Eszmetöredékek) már bizonyos módosításokba is belement. Ilyen volt a 30 holdnyi minimum megállapítása s a családi majorátusok meghagyása az 1847-iki országgyűlésen.³¹

Az ősiség felett a lélekharangot az 1848, 15-ik törvénycikk húzta meg, kimondván annak eltörlését s az ilyen perek felfüggesztését, eltiltván ujak kezdését. A minisztériumot megbízta ezek alapján a polgári törvénykönyv kidolgozásával és földbirtok-hitelintézet felállításával, melynek 300.000 frt állami támogatást ígértek.

Hazánknak a reformkorszakban elért évszázados előhaladását azonban megirigyelték a párkák. Amire Széchenyi nemes reformjai megvalósulhattak volna, már égett itthon a talaj, a túlzók ingyen földet követeltek, a nemzet minden oldalról megtámadva, nem fejthetett ki kellő szellemi és erkölcsi erőt a régi rendszer pótlására.³²

Az 1849 november 3-án kiadott pátens törvény szünet alá helyezi mindazon jogi kérdéseket, amelyek az ősiségi viszonyokra vonatkoznak s amíg az 1848-iki törvény kivételt tett az 1836, 14-ik törvénycikkben foglalt esetekkel (a fiú- és leányág örökösödése közti különbséggel, a szabad rendelkezés bizonyos korlátozásával), a pátens minden ősiségi esetet egyformán rendelt elbíráltatni.³³

Az 1852 november 29-én kelt nyilt parancs részletezi a meg nem indítható, nem folytatható és befejezhető táblai pereket s intézkedik az ősiség lebonyolítása tárgyában az osztrák polgári törvénykönyv alapján, amelyet kötelezővé tett.

E szerint a királyi fiscus visszaszállási joga minden kárpótlás nélkül megszűnik. De behozatott a tulajdonosok változásakor fizetendő illeték, ami benne van Széchenyi tervezetében is, és a. változás alá nem eső ingatlanok után az ingatlan egyenértéke.

Az ősiségnek az örökösödésre s rendelkezési jogra vonatkozó minden befolyását eltörli.

Megszűnik a tulajdon átruházására kiterjedő hatása.

A pátens a birtokképességet a legszélesebb mértékben kiterjeszti, a bevett vallásfelekeztre, sőt állampolgárságra való tekintet nélkül.

A zálogvisszaváltó perek inditása ellenében megengedi a 32 évi elévülésre való hivatkozást. 1853 május 1-től kezdve az öröklött és szerzett vagyon közti különbség a rendelkezési jogban és törvényes örökösödésben nem érvényesül. A megerőtlenitési perek, a rokonok és szomszédok elővételi joga megszűnnek.

Nem engedi meg a pátens, hogy a nemesi és nem nemesi javaknak más legyen a megszerzési és elidegenítési módja, továbbá nem tesz különbséget a magánpecséttel vagy közpecséttel ellátott adásvételi szerződések közt.

A zálogszerződést teljesen eltiltja, a birói zálogot megszünteti s elrendeli, hogy ezentúl a végrehajtási árverés utján vett javak a birtokos végleges tulajdonába menjenek át. Széchenyi legnagyobb fájdalma a döblingi tizenkét év alatt kétségtelenül az volt, hogy a nemzet előhaladásának legfőbb akadályát nem ő, mégcsak nem is magyarok hárították el. Parancsszóra ment végbe, átmenet nélkül, a magyarság érdekeinek figyelmen kivül hagyásával. Az osztrák közjogászok a magyar politikusok kész terveit egyszerűen átvették s 1852-ben az osztrák bank újra megnyitotta Pesten fiókját. Kezdhetett a nemzet mindent elölről. Az alkotmány eltörlése mellett ez a gazdasági visszaesés volt a legnagyobb áldozat, amelyet a magyarság a szabadságharc leverése után elszenvedett. Bártfai Szabó László.

Lábjegyzetek

1. Stadium 73, 77—85, Kelet népe 261. 1. A lapszámozás az Akadémia kiadásában megjelent műveknél ezekre, egyébként az első kiadásokra vonatkozik. ↩

2. Hajnik: Egyetemes európai jogtörténet, Budapest, 1891. 58. stb. 1 ↩

3. Hitel, 93. 1. ↩

4. Hitel, 36. 1. ↩

5. Stadium, 84., Világ 116. 1. ↩

6. Stadium, 84. 1. ↩

7. Lovakrul, 177. 1. ↩

8. U. ott, 193. l. ↩

9. Külföldi útirajzai, 313. 1. ↩

10. U. ott, 1832. év. ↩

11. L. bővebben kifejtve a Hitel 34—38. lapjain. ↩

12. Helyesbiti tehát az akkor közkeletű, Say, Ricardo, Malthus és Sismondi által elterjedt tant: a munka a nemzeti gazdagság talpköve. Hitel, 89. 1. ↩

13. L. Hitel, 128. 1. ↩

14. Hitel, 133. 1. ↩

15. Bővebben 1. a Stadium 90—91. lapjain. ↩

16. Hitel, 160. 1. ↩

17. L. ti. ott, 167. 1. ↩

18. Hitel, 182. 1. ↩

19. Stadium, 111. 1. ↩

20. A kérdést bővebben kifejti a Hitel 180. lapján. ↩

21. Stadium, 100. 1. ↩

22. Hitel, 185. 1. ↩

23. Hitel, 186—187. 1. ↩

24. Hitel, 188—189. 1. ↩

25. Elveszett alkotmány II. és III. ének. ↩

26. Hitel, 194—195. 1. ↩

27. Nem egészen a vámok hibás rendszere, nem is a kormánynak gyakori kihágásai, hanem az avitieitásnak fennmaradása gátolja nagy részben előhaladásunkat. Deák beszédei. I. 329. 1. ↩

28. Sz. naplói 1842. III. 28. és 30. Es blitzte durch meinen Kopf ein Bill hineinzubringen. V. 31. Bei Judex curiae. Lang mit ihm. Aviticität. IV. 8. Gehe zu Lissovényi wegen der Idee des Bill's. Er ist im letzten Stadium. VI. 1., 3. Fabriczy bei mir. Ihm meine Bill der Aviticität eröffnet. Unterredung mit Fabriczy. Aviticität. ↩

29. Beszédei, 273. 1. ↩

30. Trefort kisebb dolgozatai (1882), 217. 1. ↩

31. Sz. naplója, 1847 december 9. ↩

32. A 48-iki forradalom köztudomásúlag nem Pozsonyban és Pesten dőlt el; Széchenyi a közingerültség levezetésére erőszakolja a közmunkák megkezdését, ő maga emberfeletti munkát fejt ki. A hazánkat akkor ért katasztrófa gazdaságtörténeti részét még nem irták meg. A baj akkor jelentkezik, amikor a nép nem bizik többé az állam erejében, Széchenyi, mint közlekedési miniszter, hiába kér Kossuthtól ezüstpénzt közmunkákra, nem kap, noha embereit agyonütéssel fenyegetik meg a ki nem fizetett munkások. ↩

33. Deák Ferenc beszédei, II. k., 352. 1. ↩