Az a négyhónapos uralom, mely mint „proletárdiktatúra” iktatódott be hazánk és nemzetünk történelmébe, amidőn gazdasági életünket összeroppantotta, ugyanakkor az időszakra vonatkozólag, melyben érvényben volt, megakasztotta és lehetetlenné tette a tudomány szabad működését is. A „szabad szocialista” állam felé való kísérlet a legdurvább erőszakban és legborzalmasabb önkényben merült ki s amit legkevésbbé tűrhetett el, az az objektív és pártatlan tudományos kritika volt. Természetes, hogy ily körülmények között folyóiratunk is szünetelt s csak most indul ismét útjára, amikor újra feléledt a tudomány szabadsága. Viszont a tudomány az, amelyre ezekben a végzetesen gondterhes időkben a legnehezebb feladatok várnak. A történelem és a tudomány hivatása felfedni az okokat, amelyek ránk zúdították a bolsevizmust, megállapítani lefolyását, meghatározni azokat a borzalmasan káros hatásokat és következményeket, amelyek érték e réven egész állami s gazdaság-társadalmi életünket, valamint a múlt összes tanulságain okulva, megjelölni a jövő egészséges fejlődését, hogy többé hasonló veszedelem ne érje a nemzetet. Addig azonban, míg mindez megtörténik, nem lesz talán céltévesztett, ha nem is rendszeres tanulmányban, csak odavetett gondolatokban rámutatni azokra a súlyos tévedésekre, hibákra és bűnökre, amelyek a bolsevista rendszert jellemezték.
A bolsevizmus a marxizmus szélsőbal szárnyának vallja magát, Marx katasztrófa-elméletén épül fel s tervei megvalósításában a legmerevebben ragaszkodik az 1847. évi kommunista manifesztumnak nemcsak a szelleméhez, hanem még inkább annak egyes kifejezéseihez, telítvén ezt a munkásosztályon kívül álló rétegek ellen irányuló, párját ritkító gyűlölettel s féktelen terrorral. Nem számol ugyanakkor a bolsevizmus a kommunista állam megvalósítását illetőleg a Marx által megkövetelt egyéb feltételekkel, amelyek közül mint legfontosabbakat, a gazdasági koncentrációnak minden irányban majdnem teljessé válását és a gazdasági fejlettségnek szinte előre nem sejtett fokát említjük meg. Tény az, hogy Marx és Engels erősen hittek a katasztrófa-elméletben, nem egyszer vélték Európa politikai összetűzéseiben s forradalmi állapotában az időpontot elérkezettnek eszméik érvényesítésére. Mint komolyabb és higgadtabban gondolkozó agyak ezt a reményüket azonban mindig csakhamar feladták. Ma nehéz volna megjósolni, hogy Marx és Engels miként gondolkodtak volna a világháború katasztrófájáról. Bizonyos az is, hogy nagyobb tragédiát alig képzelhetni el, mint amin a hatalmas egykori cári birodalom és az ezeréves Magyarország átesett. Oroszországról rég nyilvánvaló volt, hogy hosszú idő óta belső erjedésben van, a magyar nép azonban utolsó percig ritka erőt, hatalmasan összeforrt egységet árult el s a szerencsétlen kimenetele a háborúnak sem járt volna azokkal a borzalmasan végzetes következményekkel, amelyeket 1918. okt. 31 óta átéltünk, ha itt évtizedeken át egy nemzetietlen s lelkiismeretlen csoport részéről főként a radikalizmus jelszavába burkolózva magát a polgári társadalmat meg nem bomlasztják.
A világháború, mely végeredményben a világgazdaságnak rettenetes válságává lett, ahol a termelő erőknek és javaknak óriási értékei pusztultak el, amelynek nyomán nagyfokú visszaesés következett be — nézetünk szerint — már önmagában véve túlnőtt a Marx által elképzelt kommunista rendszerre való áttéréshez megkívánt katasztrófa-elméleten. Az a társadalmi s gazdasági összeomlás pedig, amelyen mi átestünk, egyenesen csak rosszhiszemű, kalandor egyének részéről tétethetett új társadalmi rend megteremtésére szolgáló politikai iránnyá, hogy ezáltal az államnak s a gazdasági életnek összeroppanása teljessé váljék. A magyar kommunizmus nemzeti köntösben jelenik meg, területi integritást hirdet, holott — amint rövidesen kitűnik — célja merőben ellenkező volt, tényleg a kommunista államot akarta életre hívni, nem érdekelte egyáltalán az ország sorsa s amikor nem számolt a tényleges viszonyokkal, a bolsevizmust, körülzárolva minden oldalon ellenséges államoktól, megvalósította annak biztos tudatában, hogy országunkat ezek prédájává tegye. De e tekintetben nem kisebb azok felelőssége, akik az 1918. évi október 31-iki forradalmat felidézték s ennek kapcsán — teljesen közömbös, hogy tudatosan avagy sem — hadseregünket szétzüllesztették, mert a bekövetkezett tények igazolják, hogy hadsereggel nemcsak szélsőséges irányzatok nem érvényesülhettek volna, de a szomszédos államokkal s a békekonferenciával szemben is más helyzetben lettünk volna, mint most vagyunk.
A katasztrófa felfogásból ered a világforradalomban való hit. Úgy, amint Lenin és társai mindent elkövettek a világ forradalmasítására, a mi bolsevistáink is törekedtek a mételyt legalább a szomszédos népeknél elhinteni. E tekintetben szolgai követői voltak Marxnak és Engelsnek, akik tényleges vagy vélt forradalmak esetén a politikai és gazdaságtársadalmi viszonyok helytelen megítélésével nem egyszer éltek abban a hitben, hogy a világforradalom küszöbön van. A bolsevizmus rosszul ítélte meg azonban a forradalom lényegét, célját és módjait s általában nem számolt a népeknek a forradalomról való sajátos felfogásával. Aki objektive nézte az utolsó évek eseményeit, láthatta, hogy nagy gazdasági és szociális evolúció van készülőben. Már a háború alatt oly események következnek be amelyek forradalmi jelentőségűek. Ilyenek az általános védkötelezettség megteremtése Angliában, az Egyesült-Államoknak az európai viszonyokba való katonai beavatkozása, de ennek lehet minősíteni az államhatalomnak folytonosan erősebb beavatkozását a gazdasági életbe is stb. Ugyancsak már a háború alatt kezd súlyban és erőben nőni a munkásprobléma jelentősége, ami élesen jut azután kifejezésre egyrészt abban, hogy az eddig megkötött békeszerződések külön foglalkoznak e kérdéssel, másrészt, hogy ma az egész világ ezeknek a mozgalmaknak hatása alatt áll, az ezzel kapcsolatos feladatok megoldása felé törekszik. Mindezek a tények azonban bármily forradalmi jellegűek s természetűek, merőben különböznek attól a forradalomtól, amellyel a bolsevisták kívánták lángba borítani a világot. „Sarkaiból fordult ki a világ”, mondotta a napokban Lloyd George és mindenki érzi, hogy egy új világ kiépülése előtt állunk. Ez az új világ azonban nem lehet vérrel szennyezett, nem épülhet fel durva terroron, nem ölheti ki az emberekben mindazt, amit szentnek és nemesnek tanult megbecsülni, nem teheti dogmájává meglevő társadalmi osztályoknak kiirtását, nem lehet vezérlő csillaga a rombolás, amint mindezt a bolsevizmus hirdeté, hanem ennek az új világnak át és át kell itatva lennie mély erkölcsi tartalommal, a szeretet, a megbecsülés és megértés elvein kell alapulnia; nem a társadalmi ellentétek fokozására, hanem kiegyenlítésére törekszik, tiszteli egyik oldalon a múlt hagyományait, megismeri s teljes erővel megvalósítja a másik oldalon a kor ébredő követeléseit, alkotó munka és teremtő erő alapsajátosságai, hogy ez úton megteremtvén az egyensúlyt és összhangot, a jobb jövőnek megvesse alapját.
Hamis hitben volt a bolsevizmus, amikor az internacionalizmus általánossá válásától várt eredményt. E tekintetben lekicsinyelte azt, hogy a nyugati államok szocializmusa vagy legalább annak józanabb része szakított már a Marx-féle internacionalizmussal és ha nem is abban az értelemben és azzal a célzattal, mint a polgári társadalom, mégis a nacionalizmus talajára lépett. Avagy lehet, hogy a bolsevizmus a világháborútól várt fordulatot és szemet akart hunyni a fölött, hogy a világháború nemcsak nem gyengítette meg a nemzeti eszmét, hanem erőteljesebbé tette. A külföld szociálistái odasorakoztak nemzeteik védelmére, a nemzeti életen belül iparkodtak s iparkodnak ma is a munkásosztály jólétét szolgáló törekvéseiket érvényesíteni. Mindenütt csak egy kisebbség volt az, amely utópisztikus rémek után futott, de a nyugati államok szocializmusának többségében magában — legszebb példa erre Németország — meg volt a bátorság a küzdelem felvételére e kisebbségekkel szemben. Reálisabb gondolkodás gyümölcse ez, mely rég revízió alá vette a marxismust s amely már tudatában annak, hogy éles különbség van politikai forradalom és új társadalmi rendet statuálni óhajtó irányzat között, feladta a revolucionizmus útját és eszközeit. Amint a kapitalizmus sem máról holnapra született meg, a kapitalizmusról épúgy lehetetlen még a legféktelenebb terror mellett is pillanat alatt új gazdaságtársadalmi rendre áttérni, amennyiben egyébként ebben valamely realitás volna s nem utópia, mint a kommunizmus. A bolsevisták szembehelyezkedtek tulajdonképen egyik vezérükkel, Engelsszel is, ki élete alkonyán a francia osztálymozgalmakról, mint politikai végrendeletét megírt munkájának előszavában a forradalomról való hitét illetőleg nyíltan bevallja, hogy „die Ironie der Weltgeschichte stellt alles auf den Kopf. Wir ‘die Revolutionäre’, die ‘Umstürzler’, wir gedeihen weit besser bei den gesetzlichen Mitteln als bei den Ungesetzlichen und dem Umsturz.” Beteges képzelődés kellett ahhoz a hiedelemhez, hogy győztes államok munkássága forradalomba csap át. Itt már a győzelem révén szinte önmagától értetődik — ha talán küzdelmek árán ugyan — a politikai helyzet kihasználásával a munkásosztály helyzetének javítása. Biztosat a bizonytalanért senki sem hajlandó megkockáztatni s a tömegpsziche félreértése vezethet csak más feltevésre. A bolsevizmus nem egyszer hivatkozott a külföldi parlamentekben a szociálista pártok részéről mellettük történt felszólalásokra. Politikai iskolázatlanság kellett ahhoz, hogy ezekből a bolsevizmusnak az illető területeken való kitörését reméljék s észre nem venni azt, hogy politikai pártok az uralmon levő pártokkal szemben támasztott követeléseik érvényesítésére ügyesen használják ki magukkal valamelyest rokon irányzatoknak messze idegenben való érvényesülését akkor is, ha különben egyébként mély ellentétek vannak közöttük. A magyar bolsevisták azonban, ha talán ideig-óráig hittek is a világforradalomban, ezt inkább mint rosszindulatú taktikát érvényesítették hamis uralmuk fentartására és meghosszabbítására. A történelemben példátlanul áll a hazugságnak az az orgiája, mellyel a magyar bolsevizmus élt. A külpolitikában elferdített tényekkel, külföldi sztrájkokról s bolsevista mozgalmakról nap-nap mellett közzétett hamis hírekkel, légből kapott orosz s magyar vörös hadsereg-győzelmekkel és hasonló hazugságokkal vezették félre folytonosan a hatalomtól ittasult s hiszékeny tömeget. Mindebbe stílszerűen kapcsolódott be a hol itt, hol amott kitört vagy kitörőben levő forradalmakkal való áltatás is.
A bolsevizmus a kommunista állam megalkotását illetőleg a gazdasági fejlettség s általában a gazdasági helyzet időpontjára nézve — lehet mondani — magával a marxizmussal s a kommunista manifesztummal is ellentétbe került. Marx terveit megvalósíthatni csak „Hochkonjunktur” esetére vélte, amelynek előfutamául a tőkének minél kevesebb kézbe való összpontosításával eléggé tökéletesen keresztülvitt gazdasági koncentrációt tételezett fel.
A Marx-féle teóriák közül, amely még egyike a helytállóbbaknak, a koncentráció folyamata. Rendkívül rácáfolt az élet Marxra viszont úgy a koncentráció körét s terjedelmét, mint a koncentrációhoz fűzött egyenesen kétségbeejtő társadalmi következményeket illetőleg. Koncentráció van, ezt tagadni nem lehet, de már a termelésnek van egy ága, amely ezzel a jelenséggel szemben ép ellentétes tüneteket árul el és ez: a mezőgazdaság. Szocialista részről meg-megkíséreltetik ennek ellenkező igazolása, azonban évekkel ezelőtt egy dolgozatomban1 objektív statisztikai adatokkal igazoltam, hogy világszerte még a nagybirtok tipikus hazájában, Angliában is, sőt mi több oly területeken, mint az É.-Am.-Egy.-Államokban, Argentínában szintén a birtokelaprózódás érvényesül. A küszöbön álló birtokreformok nálunk és a szomszédos államokban még fokozzák ennek az iránynak élességét s ez volt — amint később látni fogjuk — az a terület, amelyen a bolsevizmus biztos haláldöfést kapott.
A gazdasági élet egyéb részében a koncentráció kisebb-nagyobb mérvben mindenütt érvényesül. Leginkább látjuk megvalósítva a szállítási vállalatok és a pénzügy terén, utána következik az ipar, kevésbbé jellegzetes vonása volt legalább is a háború kitöréséig a kereskedelemnek. Bármennyire azonban a nagyvállalatok korát éljük s bármennyire a háborús viszonyok által elősegítve (központok szerepe!) a koncentráció felé haladunk, azért a közép és kis vállalatoknak megvan az érvényesülési terük. A Németbirodalomnak a 2 millió körül levő ipari vállalatából 90% esik a legfeljebb 5 segéddel dolgozó vállalatokra, Franciaországban a több, mint 600 ezer üzemből 85% jut e kategóriára s a koncentráció legjellegzetesebb államaiban is a kis- és középiparnak jelentős szerepe jut, amit legjobban igazol, hogy az É.-A. Egyesült-Államokban mintegy 85% a 20-nál kevesebb segéddel dolgozó vállalatok száma s a termelésnek mintegy 40%-át látják el. Lerontja az adatoknak értékét az, hogy a tőke a hitelnyújtás s egyéb réven a kis vállalatokat sokszor túlságosan uralja, s ha ez logikailag folyik is a rendkívül fejlett hitelgazdaságból, mégis bizonyos, hogy ez a függés sok tekintetben károsan befolyásolja a vállalatok önálló jellegét. Ennek dacára nyilvánvaló, hogy ily körülmények között a tőkének kevés kézbe való akkumulációjáról beszélni túlzott dolog. Sokkal határozottabban jut ellenben ez kifejezésre a közép és nagy vállalatok számában. Az ipari fejlődés magas fokán levő Németországot véve csak, megállapítható, hogy 1882-től 1907-ig a középipari vállalatok száma (6—50 segédes) 85 ezerről 176 ezerre, a nagyipari (51 és több segédes) vállalatoké pedig 9 ezerről 27 ezerre emelkedett. Hasonló a fejlődés minden államban. Mit bizonyít ez? Nem mást, mint azt, hogy a rendkívül megnövekedett tömegszükségletek javarészének termelése átterelődött ugyan a nagyobb üzemek felé, a nélkül azonban, hogy ez a fejlődés a kisüzemet kiküszöbölni, sőt számbeli túlsúlyában s így gazdaság-társadalmi jelentőségében érdemlegesen csökkenteni tudná s a nélkül, hogy a közép — és főként mint Marx gondolta — a nagyüzemek számát determinálná, illetve a minimumra apasztaná, hogy így igazolja a tőkeakkumulációt. Ellenkezőleg az irányzat olyan, amely a szükségletek növekedésével párhuzamosan váltja ki ezeknek az üzemeknek egyre gyarapodó számát, ami nem egy vonatkozásban ellentétben van a tőkeakkumulációt valló felfogással. Hivatkozni lehet persze ezzel szemben arra, hogy a nagybankok mind több vállalatot szívnak fel. Ez áll a kezdetleges és a hirtelen kifejlődésű kapitalizmusra s így a mi viszonyainkra. A tőkegazdag ipari államokban azonban a vállalatoknak a bankoktól való függőségi helyzete csökkenőben van s az irányzat a pénzintézeteket visszaszorítani sajátos hitel- és pénzügyi műveleteikre. A jövő érdekében mindenesetre kívánatos, hogy a bankok ily túlsúlyának gát vettessék és a hitel- és pénzügyi szervezet első sorban azt a célt szolgálja, hogy minél nagyobb számmal létesüljenek független önálló vállalatok.
A legkevésbbé bizonyult valónak Marxnak a koncentrációs és akkumulációs elmélethez kapcsolódó, illetve ezek folyományaként felállított nyomor, elnyomatási, rabszolgasági, kizsákmányolási stb. elmélete. A kisbirtokos-, kisiparos- és kiskereskedő-osztály, ha e két utóbbi megrázkódtatásokat szenvedett is és a gazdasági élet egyes terrénumait át is kellett, hogy engedje a nagyvállalatoknak, mégis nemcsak nem pusztult el és általában függőbb helyzetbe nem került, hanem viszonyai a múlttal szemben nem egy irányban kedvezőbbekké lettek. Ami a munkásosztályt illeti, a kapitalizmust kivált az első időszakban sok bűn terheli ezek nyomoráért. Az utolsó évtizedek azonban erősen megváltozott helyzetet teremtettek. Ma már gazdag anyag áll rendelkezésre annak igazolására, hogy a munkások életviszonyai folyton javulnak, a munkás életmódja egyre jobb és jobb lesz, személyes függőségi és alárendeltségi jellege megszűnt, a munkásvédő törvények hosszú sorozata biztosítja a munka érdekeit a tőke féktelen törekvéseivel szemben, állam és társadalom gondoskodik a munkásról betegség, baleset, aggkor és munkanélküliség esetére stb. Természetszerűleg a haladás tekintetében mélyreható eltérések vannak az egyes államok között s még ott is, hol legkedvezőbbek az állapotok, sok a kívánni való, azonban a józan belátás mindjobban érvényesül, hogy a munkáskérdés megoldása, a munkásjólét megteremtése az egész társadalomnak legnagyobb érdeke. Marx viszont ennek a változásnak csak megindulását látja tételeinek felállításában teljesen a kapitalizmusnak Angliában az elmúlt évszázad első felében bekövetkezett fejleményeinek hatása alatt áll, megtévesztik az 1830-as és 1840-es évek chartista mozgalmai, az 1848. évi forradalmak s legvégzetesebben az 1871. évi francia kommune, a proletárdiktatúrának ez az első hírhedt szerencsétlen kísérlete. Elfogultságában nem veszi észre, hogy az első átalakulás Angliában megy végbe, itt születnek meg ugyan a mai szocializmusnak leghatalmasabb intézményei, a szakszervezetek (Trade-Unions) s később a kollektiv szerződés, de ugyancsak itt történik meg az első kiengesztelődési törekvés is a tőke és a munka között. Meggyőződésem az, ha Marx átélte volna az utolsó évtizedeket, ha látta volna a fejlődést és ma kellene megalkotnia elméleteit egész más irányt adna a szocializmusnak s kizártnak tartom, hogy azonosította volna magát a bolsevizmussal, amely még az orthodox marxizmustól is — amint már eddig láttuk — nem egy pontban érzékeny elhajlást árul el.
Kérdjük ugyancsak, hol az a „Hochkonjunktura”, amelyet Marx a kommunista állam megvalósításának szinte „sine qua non”-jaként állított oda, ami természetszerűleg a gazdasági fejlettségnek lehető legmagasabb fokát tételezi fel. Kétségtelen, hogy a XIX. század gazdasági fejlődése különösen az utolsó évtizedekben a kapitalizmus általánossá válásával csodálatos a maga nemében. A statisztika híven számol be, ha csak részlegesen és nagy vonásokban is, erről a fejlődésről. Mégis azt állítani, hogy ez a fejlődés akárcsak a Marx által elgondolt fokot elérte volna, merész dolog lenne. Oly ideális állapot megteremtéséhez, aminőt Marx a kommunista államban elgondolt, az emberileg elképzelhető legnagyobb tőkegazdagság szükséges, amihez még beláthatatlan fejlődésen kellene átesni. Ötéves világkatasztrófa után, amikor a történelemben nem ismert tőke- és értékpusztulás ment végbe, viszont ezzel szemben megnövekedett szükségletek és igények jelentkeznek, a kommunizmus megvalósítása, mint az orosz és magyar példák igazolják, nem jelent egyebet, mint még a megmaradt vagyonnak s értékeknek megsemmisítését, a teljes nyomor felidézését, áldozatokká tévén azokat is, kiknek érdekében a rendszert életre hívták.
A bolsevizmus több, mint valószínű, hogy tudatosan tért el Marx „Hochkonjunktur” elméletétől. Fejlett gazdasági élet, kedvező életviszonyok mellett a munkás megelégedett, politikai kalandokra nem kapható. Ezért választotta talán szándékosan a bolsevizmus a tőkeszegény Oroszországot s hazánkat, ahol még a kapitalizmus fejlődésének csak első stádiumát élte, viszont a háború hatásai legérzékenyebben érintették a gazdasági életet, aminek nyomán lelketlen s lelkiismeretlen agitációtól végsőkig fokozott lelki betegség szállta még az embereket, nem törődvén azzal, hogy ily körülmények között a gazdasági feltételek hiánya mathematikai pontossággal buktatja azt meg, amit talán politikailag elérhetni.
Guizot, a restauráció történetírója mondja egyik munkájában, hogy „a modern történelem tartalmát az osztályharcok adják s a modern Európa a különböző osztályok egymás közötti küzdelméből jött létre.” Marx avégből, hogy rendszerét megalapozza, tovább ment, a tételt az emberiség egész történelmére általánosította. Kifejezésre juttatta ezt úgy a „Kapital”-jában, mint Engels-szel együtt a kommunista manifesztumban, kinyilatkoztatván, hogy az egész történelem osztályharc, a jelen történet pedig nem más, mint a bourgeosie és a proletariátus harca. Nem akarunk itt perbe szállani a történelmi materializmussal, amellyel szemben a tudomány rég kimutatta, hogy nemcsak az anyagi termelés módja és a gazdasági szervezet bir szereppel a társadalmak alakulásában, hanem a társadalmak ezen túlmenőleg számtalan egyéb célokért is küzdenek. Aki csak kissé ismeri a világ folyását, aki csak valamennyire járatos a történetfilozófiában, lehetetlen, hogy át ne lássa, hogy ha az egyes népek történetének kialakulásában az osztályküzdelmek jelentős szerepet is játszanak, a világtörténelem maga ezenfelül számtalan más eszméért folytatott harcban fejlődik ki. A kereszténység elterjedése, kelet és nyugot, a császárság és pápaság harca, a renaissance, a tudomány és vallás közötti küzdelmek, a vallásháborúk, a nemzeti eszméért folytatott küzdelmek, a legújabb időket jellemző imperialisztikus törekvések — ha közbe-közbe tarkítva vannak osztályok egymás közötti mozgalmaival s küzdelmeivel — mind vájjon nem e mellett bizonyítanak-e? Ma még a szociálisták közül is igen sokan, többek közt Kautsky, aki pedig erősen marxista, ismer más társadalmi érdekeket és egyéb társadalmi célokat, mint a kizárólagos osztályérdekeket. Marx minden realitásra való törekvése dacára több, mint bizonyos, hogy az osztályharcot — politikailag akarván megszervezni a proletariátust — mint politikai jelszót iktatta be rendszerébe. Erre vall főként az, amint ezt Tugan-Baranowsky, szocialista író, éles elmével kimutatja, hogy ugyanakkor adós marad az osztály fogalmi körülhatárolásával és az osztály fogalmát céljainak megfelelően a legeltérőbben és legellentétesebb értelemben használja.2
Amíg a kommunista manifesztum csak bourgeosieról és proletáriátusról, illetve a kisajátítókról és kisajátítottakról beszél, addig Marx más helyen Németországot illetőleg szükségesnek találja nyolc társadalmi osztálynak megjelölését, és pedig ezek: a feudális nemesség, a bourgeosie, a kispolgárság, a nagy- és középparasztság, a kis szabad parasztság, a feudális zsellérség, a mezőgazdasági és végül az ipari munkásosztály.3 Ugyanígy több osztályt különböztet meg, különösen kiemelvén a kispolgárságnak és a kisparasztságnak jelentőségét Franciaországra vonatkozólag a februári forradalom tárgyalása közben.4
Ez a Marx-féle zűrzavar döntő jelentőségű az egész marxizmus fenntarthatósága, mint a mai események megítélése szempontjából. Nem érdektelen a bourgeosie körének szűkebb megjelölése, a munkásságnak két osztályra való tagolása, ami már önként arra vall, hogy Marxnak is kételyei voltak e két csoportnak homogenitása és azonos érdekközössége felől s végül igen fontos — ami a jövő irányát illeti — a kispolgárság és parasztság jelentőségének szintén a Marx által való felismerése, amelyek közül az utolsó döntőleg szólott bele a magyar bolsevizmus letörésébe is.
A bolsevizmus vakon ráhelyezkedett a kommunista kiáltvány álláspontjára, túltéve magát azon, hogy még itt is előfeltételként ismertetett el a középrétegeknek, a kispolgárságnak, valamint a parasztságnak a nagyüzemek által való előzetes felszívása, illetve proletárizálása. Nem akart tudomást venni arról — amiről már, úgy látszik, Marxnak is sejtelmei voltak, csak nyíltan nem merte bevallani — hogy az annyiszor leócsárolt kapitalisztikus rendszerben ezek a társadalmi osztályok nemcsak nem tűntek el, hanem meg is gyarapodtak. Marx mindig csak Angolország viszonyait tartotta szem előtt, ahol abban a forradalmi átalakulásban, ami a kapitalizmus kifejlődését jellemzi, az ipar-forgalmi népesség jó részének eltűnése mellett, a kisbirtokos- s a mezőgazdasági munkásosztály is áldozat volt. Marx és Engels ezzel szemben szemet hunytak a fölött, hogy a francia forradalom európaszerte a birtokpolitikának más irányt adott, amellyel a kapitalizmus legteljesebb erőfeszítései dacára sem tudott megbirkózni. A tényállás az, hogy megnőtt a gazdasági élet minden ágában a közép és kis exisztenciák száma, a mezőgazdaságban pedig egyenesen a kisbirtokos-osztály vívta ki a maga részére a győzelmet a közép- és nagybirtokkal szemben. Nagyfokú rövidlátás ép ezért a kommunizmus részéről mindenekelőtt azt hinni, hogy fejlődésben levő s a társadalomnak számbelileg is jelentékeny részét kitevő osztály, minő mindenütt a parasztság, könnyedén, minden ellenvetés nélkül kiszolgáltatja magát új társadalmi rendnek, mely mikor jobb jövővel áltatja, csak nagy harcok árán megszerzett önállóságát és szabadságát rabolja el, hogy alávesse őt egy másik osztály önkényének.
Az orosz bolsevizmus, lehetséges, reménykedett abban, hogy Oroszországban a társadalom ezen rétegében még ott szunnyad a „mir”, a vagyonközösség eszméje s a kommunizmusra való áttéréssel meghazudtoltatja azokat a régi forradalmakat, amelyeket az orosz paraszt s mezőgazdasági munkás éppen az önálló birtokhoz jutás érdekében folytatott.
A magyar szocializmus az első forradalomban nem tudja magát kivonni az általános fejlődés alól, s hogy megnyerje a mezőgazdasági munkás- és a kisbirtokososztály bizalmát, úgy tünteti fel a dolgot, mintha a város forradalma vívta volna ki a földbirtokreformot. Elhallgatta azt, hogy a háború előtt már, de a háború alatt kivétel nélkül minden kormány tisztában volt azzal, hogy égetőbb megoldásra váró kérdése nincs a magyar társadalomnak. Megszületett azonban a forradalom, hogy megakadályoztassák oly kormány létrejötte, mely nem politikai kalandból, nem jelszavaktól vezettetve, hanem a viszonyok szükségszerű és parancsoló következményeként vette programmjába a szociális reformok és így a birtokreform megvalósítását, hogy a nemzetet épp a legnehezebb válságon átvezesse.
A bolsevisták megittasulva a hatalom könnyű megszerzésétől, első felbuzdulásukban a föld tekintetében is meg akartak szüntetni minden magántulajdont, így akarván proletárizálni azt az osztályt, amelyet Marx és a kommunista manifesztum sem tudott sehogy sem teljesen a burzsoázia közé sorolni, de amelyről jól vélték, hogy a leghatalmasabb ellenfél, amellyel meg kell küzdeni. Így akart megfosztani egy egész osztályt attól az eredménytől, amelyet évszázados küzdelmek után ért el s amelynek mintegy betetőzése kell, hogy legyen a birtokreform. A legjobb eszköz volt ez a társadalom eme rétegében különben szunnyadó, majdnem lomha osztálytudatnak a felébresztésére. A magyar bolsevistáknak az intézkedései a kisbirtokossal szemben papírrendelkezések maradtak, amelyek — mint csekély kivétellel valamennyi — Budapest határán túl életképteleneknek bizonyultak. A parasztság passzív rezisztenciája s az orosz bolsevizmusnak ezirányú sikertelensége, sőt egészen már a középbirtok kiformálásáig menő engedékenysége a magyar kommunistákat is egyhamar újabb állásfoglalásra kényszeríti. Előbb a család által megművelhető, de különben területnagyság tekintetében meg nem jelölt földet hagyják meg a kisbirtokosnak, később az egész kisbirtokot feloldják a kommunizálás alól, sőt adómentességet engedélyeztek és így tovább. Álláspontjuk a pillanatnyi szükség hatása alatt változik s mindig hiányával van az őszinteségnek. Ma — mindig azonban bizonytalanul, hol általánosságban, hol csak jelen generációkra vonatkoztatva — engedményeket tesznek, holnap visszavonják azokat, majd fenyegetésekbe mennek át, aminek legkirívóbb, de leglehetetlenebb példája a kisbirtokosnak birtokából átköltözéssel való kiforgatásának terve. A kisbirtokososztály tisztában lévén a céllal, nem engedi magát félrevezettetni, makacsul megmarad elhatározása mellett, sőt mindig élesebb lett az ellenállásban.
A mezőgazdasági munkásság, melynek a kommunizmus egyebet, mint a „földmívesszegények” lesajnáló elnevezést nem juttatott, ha ittott ideig-óráig részben csatlakozott is az új rendszerhez, hamar ki is ábrándult belőle. Csalatkozva az ellenérték nélküli földszerzés reményében, az ellentállásban összeforrott és teljes egységbe olvadt a falu többi népével.
Más képet tár fel a városi polgárság. Üdvözli az első forradalmat, kábultan s aléltan veszi tudomásul a kommunizmus hatalomra kerülését, mintegy elismervén az új társadalmi rend szükségességét A szervezetlenség hiánya, a kapitalizmus egyoldalú fejlődése, kíméletlensége, mohósága, nem rettenvén vissza semmiféle eszköztől, hogy a gazdasági élet minél nagyobb területét s minél teljesebben a maga részére kisajátítsa, ami által nemcsak gátat vet közép és kis egzisztenciák megteremtésének, hanem a meglevőket is erőtleníti, a háborús időszaknak ezirányú szintén végtelenül káros hatása (ismét a központok!) és a múlt egyéb bűnei mind kifejezésre jutnak ebben a viselkedésben. A mesterséges, nem a magyar viszonyokban és a magyar talajban gyökerező ipari fejlődés, a gazdasági kereteket meghaladó, nem mindig reális és nem egyszer etikai felfogáson magát túltevő kereskedelem, a gazdaságilag majdnem letört városi egyéb középosztály mind közrejátszottak abban, hogy a városi polgárság oly erőtlenül állt szemben a megsemmisítésére törekvő áramlattal. Érdekeit azonban teljesen nem adja fel, lassan szervezkedni kezdett s ha távolról sem oly mértékben, mint a falu népe, ellenállást is iparkodott kifejteni s készült felvenni a küzdelmet a bolsevizmussal. Viszont ha erős, egészséges polgári társadalmunk van, amely nem retten vissza a harctól, mint azt Németország példája igazolja s ami egyik legfontosabb tényező, hogy a bolsevizmus ép a legiparibb államokban nem tud erőre kapni, nemcsak hogy a kommunizmust nem kellett volna átélnünk, hanem erre támaszkodva, a szociálistáink sem csúsznak le vagy legalább nem tudtak volna lecsúszni oda, ahová jutottak.
Az élet általában rácáfolt Marx és Engels feltevéseire. Az eltolódás nemcsak nem történt meg a társadalomnak általuk vélt kettős tagozódása felé, hanem a rétegeződés ma még változatosabb és ép azok a rétegek, helyesebben osztályok, melyek helyzetének egyre bizonytalanabbá válásától várták eszméik diadalát, számban és erőben meggyarapodva, a fennálló társadalmi rendnek legerősebb támaszaivá lettek. A bolsevizmus ellenben, mikor ez előfeltételek hiányának dacára meg akarta valósítani rendszerét, lebecsülte a társadalom erőit. A durva erőszakra támaszkodva el tudta hinni, hogy társadalmi osztályok, melyek élettől és erőtől duzzadnak, ellenmondás nélkül megadják magukat. Viszont a jövő alakulás ép attól függ, hogy a meglevő társadalmi osztályok tudnak-e elég életképességet felmutatni, fel tudják-e venni a harcot. Ezt fogjuk a következőkben röviden tárgyalni, előbb nagy vonásokban foglalkozván azzal, hogy van-e lehetősége úgy a marxizmus által hirdetett, mint a bolsevizmus által megteremteni célzott osztálynélküli államnak. A manifesztum nyomán a bolsevisták fennen hirdetik, hogy a kommunizmus oly társadalmi rendet teremt meg, mely nem ismer osztályokat, sőt megszünteti az osztályuralom legfőbb eszközét, az államhatalmat is. A proletárdiktatúra egyelőre azonban dolgozókra és nem dolgozókra osztotta a társadalmat. A kisajátító és kisajátított fogalmi meghatárolás nem volt elég, talán azért, mert hisz amint erre céloztunk, minden kizsákmányolási elmélet dacára sem Marx, sem a szocialista kongresszusok a kispolgárságot és a kisbirtokos-osztályt, de a közszolgálatban és a szabadfoglalkozásban levők nagy részét sem tudták a kizsákmányolók közé sorozni. Ugyanekkor azonban Marx és a szocialista kongresszusok, így csak az 1891. évi erfurti programmot említjük meg, a nem dolgozók megjelölést tisztán a nagytőkés és nagybirtok tulajdonosaira szorították. A bolsevizmus ezzel ellentétben mindenkit, aki céljainak nem felelt meg, a nem dolgozók táborába osztott be, amit az orosz bolsevizmus már kifelé is dokumentálva szigorúbban, a magyar kevésbé vitt keresztül az élelmiszer-jegyekre való jogosultság megállapításában. A bolsevisták szemében tulajdonképen minden önálló ekzisztencia, valamint a vezetőbb állásban lévő, de nem egyszer a többi köz- és magánalkalmazottak is a nem dolgozók csoportjába tartoztak. Szinte csodálatos az a kritikátlanság, amivel ezt az álláspontjukat képviselték. Már a szocialista programmok által szűkebbre vont kör is tarthatatlan a komoly gondolkodó előtt, a bolsevista álláspont meg egyszerűen képtelenség. Marxnak az a megállapítása, hogy a tőkés — és e tekintetben itten nagy- és kistőke között nem tesz megkülönböztetést — munkássága és fáradsága és az ezért követelt ellenérték megfelel annak a gyümölcstolvaj munkájának, ki a kert kőfalát átmássza s ezért tart jogot az almára, még szellemesnek sem mondható s minden objektív megtagadása a való életnek. A nagytőkés, a nagybirtokos-osztály javarésze tevékeny részt vesz a maga üzemének a vezetésében, a többi vállalat és üzembirtokos pedig egyenesen döntően szól bele az üzem sikeres vitelébe. Nincs itt a helye, hogy részletesen foglalkozzunk a vállalkozó működésével, elég, ha utalunk itt Gide-nek a fejtegetésére, aki szerint: „A vállalkozó a mai társadalmi rendben nem kereskedik egyszerűen a munkaerővel; ő szervezi a munkát, ami eminenter produktiv tevékenység, megjelöli feladatkörét s megadja legnagyobb tevékenységi fokát. De nemcsak a munkások tevékenységét, hanem a többi valamennyi termelési tényezőt is kézben tartja s azonos cél felé irányítja. A szükségletek előrelátása, a termelésnek és fogyasztásnak összhangbahozatala, az ország munkaerejének és tőkének helyes irányítása, ez mind a vállalkozó feladatához tartozik”.5 Áll ez a legnagyobb és a legkisebb vállalattulajdonosra egyaránt. Mily joggal akarta ily körülmények között a bolsevizmus a társadalom széles rétegeit kiközösíteni s amint Oroszországban tevé, megsemmisíteni. A társadalmi elemek ezen részének kirekesztése — amint a szocializálásról szóló részben tüzetesebben megvilágítjuk — a mai gazdasági élet magas fejlettsége és rendkívül szövevényes volta mellett feltétlen bizonyossággal a barbárságba való visszasülyedésre vezet, másrészt amint a magyar s az orosz példa igazolja, épp ezen az individuális alapon való felépülés a mai társadalmi rendnek egyik jelentős biztosítéka, amelyen logikai következetességgel kellett megtörni az új rendnek.
A bolsevizmusnak különben a társadalomnak dolgozók és nem dolgozók szerint való kategorizálását egyhamar fel kellett adnia. A nem dolgozók jelentékeny részét — az orosz példa szerint még nagy áldozatokkal is — saját érdekében kénytelen volt a dolgozó jelleggel felruházva, régi megszokott munkakörébe visszaállítani, avagy legalább is ezt megkísérelni s így tanúságot tenni bizonyos differenciálódás szükségessége iránt. De ennél tovább kellett mennie. Ha külső jelek után ítélve győzedelmeskedett is a társadalmi osztályok felett, azok nem szűntek meg, sőt ép azokat, amelyek számbelileg és gazdasági erőben a proletáriátust meghaladták, kénytelen volt rövidesen elismerni. Az nem változtat a dolgon, hogy ez az elismerés átmeneti jellegűnek volt feltüntetve, mert kétségtelen, hogy a rendszer hosszabb életképessége esetén ezek a társadalmi osztályok leigáztatni magukat nem engedik, parancsolóan követelték volna jogaik elismertetését s érvényesítését s ezt, ha esetleg harcok árán is, de elérték volna s így az átmeneti állapot állandósult volna.
De — s ez a döntő erejű bizonyíték — önmagában az uralomra került tömegen belül is képtelenségnek bizonyult az osztálynélküli társadalom s állam megteremtésére való törekvés. Aki figyelte az eseményeket, láthatta, hogy alig jött létre a proletárállam, már megindult az új osztályképződés, megszületett ugyanakkor a hierarchia is. Nem mutatkozott-e a magasabb funkciókat ellátóknak, kik értették a módját az álláshalmozásnak és a külső tekintély megszerzéséhez a nagy jövedelem, sőt meg nem engedett eszközökkel a vagyonszerzésnek is, külön tömörülése s így egy új arisztokrácia kialakulása. Hasonló alapon ép úgy meg volt a törekvés új középosztály megteremtésére. Avagy, ahol a munkás a betöltött munkanem és munkakör szerint külön elbírálást igényel, lehet-e azt még hinni, hogy feltartóztatható a társadalom rétegeződése, külön osztályokra való széttagolódása? Nem ugyanezt a célt szolgálta volna a munkabérosztályokba való csoportosítás, a külön minősítés, a funkciók eltérő természete és jellege? Nem láttuk-e, hogy voltak a gazdasági élet minden részében, akik igazgattak s a nagy tömeg, amelyet igazgattak, voltak munkaszervezők és voltak munkások. Nem volt-e ez is biztos út a társadalmi egyenlőtlenség megteremtésére s a külön érdekcsoportok, majd osztályok képződésére?
Ne érveljen senki azzal, hogy a kommunista állam meg tudta volna mindezt akadályozni, mert a szolidaritás az azonos kategóriájú egyének között gyorsan kifejlődött volna s kikényszerítették volna az illető rétegek megkülönböztető állásának elismerését. Megismétlődött volna a francia forradalom, ahol a felső- és középosztály javarésze eltűnt, de csak azért, hogy újnak engedje át a helyét.
Az idők igazolták, hogy osztályok és hierarchia a társadalomnak örök törvénye és minden más feltevés hiú ábránd. Ma széthullhat egy társadalom, de a következő pillanatban a felbomlott keretek ismét életre kelnek s létrejönnek, ha nem is mindenben a régi tartalommal és külsővel, a múlthoz hasonló alakulatok. Beteljesedett ugyanakkor a kommunista állammal szemben Bernstein jövendölése, hogy a proletárság nem marad egységes fogalom és a bérmunkás fogalmának ép oly különféle értelme lesz, mint a polgár fogalmának.
A kommunizmus tehát gyakorlatilag nem volt egyéb, mint egy osztály legönkényesebb, legzsarnokibb uralma, mely tetézve a legelképzelhetetlenebb visszaélésekkel, élt azokkal az eszközökkel, amelyekkel osztályuralom, illetve azok, akik erre támaszkodva, ezt gyakorolni szokták, csak élhetnek. Ha feltesszük azt, hogy az egész proletáriátust magában egyesítette volna, még akkor is a kisebbség teljhatalmú uralma lett volna a többség felett. Azonban a mezőgazdasági munkások az egész uralomban — lehet mondani — csak névleg voltak képviselve, sőt nem ölelte fel, ha a terror hatása alatt ez is volt a látszat, még az egész ipari proletariátust sem. A félrevezetett városi s nagyipari proletáriátus egy részének hatalmi felülkerekedése volt ez, az osztálybeli fegyelmezettség fegyverével előbb saját társaik, azután az egész társadalom felett, mely végül részint a társadalom legalsóbb rétegeiből kikerült, részint egy a nemzeten kívül álló, ettől érzés- és gondolatvilágban eltávolodott, ezzel soha együtt nem érző csoportnak uralomra jutási törekvésévé; majd teljes garázdálkodássá s rablóhadjárattá fajult el. Ha más indokolással és más okokból, de ily eseménynek lehetőségét a legkiválóbb szocialista írók egyike, Henry George évtizedekkel előbb jól sejtette, bekövetkezvén a hozzá fűzött skepticizmusa is. Féltve a civilizációt, így szól: „honnan fognak az új barbárok jönni? Menj végig a nagyvárosok piszkos negyedein, most is ott láthatod gyülekező hordáikat”.6 Amire a mi politikai tudományunk egyik legkimagaslóbb egyénisége, Eötvös József még jobban s még elsőbben mutatott rá.7 Az eredményt illetőleg Henry George pedig következőleg nyilatkozik: „A művelt világ egy nagy mozgalom szélén állva, remeg. Vagy fölfelé ugrásnak kell lennie, mely még sohasem álmodott haladásnak nyitja meg az útját, vagy lefelé esésnek, mely a barbárságba fog visszavinni bennünket”.8 Az utóbbi jóslása vált be a kommunizmusra azzal a különbséggel, hogy a művelt világnak módjában áll a szomorú tapasztalatokon okulva elébe vágni a betegség további terjedésének. Nálunk viszont az egész rendszer csak pusztulást és romhalmazt hagyott hátra, de ha lesz elég erőnk, a társadalom összes rétegeinek kölcsönös s egymást megértő munkájával újjáépíthetjük országunkat.
A mai kapitalisztikus gazdaság-társadalmi rendszer kifejlődése a XVIII. század második felében Angliában veszi kezdetét. Egymásután fedeztetnek fel a gazdasági életet forradalmosító gépek, így a fontosabbakat említve, 1764-1765. évben találják fel a fonógépet, 1785—1790. években a mechanikai szövőgépet, 1790-ben a gőzgépet és így tovább. Egyszerre a földből nő ki a modern nagyipar. Nyomában a termelésnek azelőtt nem ismert emelkedése, viszont, mivel az állam és a társadalom teljesen a „laisser faire” elvének befolyása alatt áll, a másik oldalon a legélesebb formában jelentkeznek a rendszernek összes hibái, kinövései s visszaélései, amelyek főként a munkaerő könyörtelen kihasználásában, kizsákmányolásában jutnak kifejezésre, ami azután széles néprétegekre nyomort és züllést jelent. Megrázók azok az angol parlamenti jelentések, amelyek a kapitalizmus emez időszakának szociális viszonyairól számolnak be. De a visszahatásnak egyhamar be kellett következnie s a tőke szemben találja magát a legsúlyosabb munkáskérdéssel. Előbb ez a munkásnak a gép és a gyár ellen való ellenséges indulatában nyilvánul meg, kérelmezik a gépek előállításának és a gyárak felállításának törvényes eltörlését, majd szétrombolják a minden bajt okozó gépeket és gyárakat. Ezt a mozgalmat azonban lassan a szervezkedés váltja fel s bár a kormányok előbb ellenállnak, mégis 1825-ben a munkásszervezetek (Trade-Unions) szépen virágzanak. A tőke és a munkásság első időben, még mindig, mint kiengesztelhetetlen ellenségek kerülnek egymással szembe s épp úgy, mint a tőke visszaélései, a munkások fellépése is szertelenségbe csap át, ami legkirívóbb mértékben az 1830. és 40-es éveknek azon véres, de egyébként eredménytelen összeütközéseiben jut kifejezésre, melyek chartista mozgalmak néven írattak be a munkásmozgalmak történetébe.
A chartista küzdelmek sikertelensége arra készteti a munkásságot, hogy a forradalmi törekvéseket feladja s belenyugodván az adott társadalmi rendbe, ezzel való megalkuvás útján érvényesítse követeléseit. A Trade-Unionok a manchesterizmusnak megfelelően az önerőre rendezkednek be s visszautasítanak a legújabb időkig minden beavatkozást, mindent, aminek csak valamennyire is államszocialisztikus látszata van.9 A fejlődés emez irányát előmozdította viszont, hogy a polgári társadalom, a tőke is a szociális kérdés horderejének tudatára ébredt s ha nem egyszer küzdelmük erős is, de általában véve siet preventív politikával megelőzni az ellentétek kiéleződését. Ebben van a kulcsa annak, hogy még jelenleg is, noha a kontinens szociális mozgalmaiból magáévá tett egyes elveket, az angol munkásság a gyakorlati élet és így a tőke és munka közötti kiengesztelődés talaján mozog és nem vesz fel dogmatikus forradalmi irányt.
Merőben eltérően bontakoznak ki a viszonyok a szárazföldi Európában. Franciaország a forradalomtól és a napoleoni háborúktól kifáradva, a többi Európa szintén ez események nyomása alatt hosszú időn át nem vesz tudomást arról a mély forradalmi gazdasági átváltozásról, melyen Anglia már átesett s amely későbbre neki a világiparban és kereskedelemben monopolisztikus helyzetet teremtett. Az anyagi javak után való törekvés háttérben marad s egyrészről az abszolutizmus elleni harc, másrészt a nemzeti államokért folyó küzdelem tiszta idealisztikus irányba viszi a népeket. Döntő fordulat úgyszólván csak az 1830. évi júliusi forradalom után következik be. A reálisabb felfogás előbb Franciaországban kap életre, ahol a júliusi királyság jelszavává válik: „Enrichissez vous, messieurs” s gyorsan hatalmas gazdasági fellendülés mutatkozik. Az irány — noha Anglia értette módját s a legkülönbözőbb törvényhozási és közigazgatási intézkedésekkel élt, hogy a gépek és találmányok évtizedeken át közkincscsé ne váljanak — általánosabb lesz. A kapitalizmus megkezdi diadalútját. Németország, Csehország, Németausztria, mind hatalmas ipari fejlődésnek indulnak. Közben létrejön a Zollverein, ami a német gazdasági erők egységesítését célozza, hogy alapjául szolgálván a német politikai egység megteremtésének, a fejlődésnek nem hitt méreteit teremtse meg, de egyúttal — Anglia felé megteremtve a versenyt — magában hordozván már ekkor a népek 1914. évi nagy összecsapásának csiráját is.
A nagyszabású fejlődés azonban a XIX. század utolsó és a jelen század elmúlt évtizedeire esik. Kivétel nélkül minden állam részéről nagy erőfeszítések történnek minél hatalmasabb ipar megteremtésére, de ez irányzat legerőteljesebb a volt nagyhatalmak körében, ahol a világpiacért való hatalmas versengéssé nőtte ki magát. A gyarmatok szerzésére, autarchikus gazdasági berendezkedésre stb. irányuló törekvés mind e célnak szolgálatában állanak. Magyarország maga elég későn kapcsolódik be a világáramlatba s a modern gazdasági típusra való áttérés nagy mértékben nem a saját természetes viszonyaiban gyökerezik, hanem rajta kívül álló erők eredményeként jelentkezik. Így is bár a folyamat az alkotmány helyreállításával megindul, élénk üteművé csak a 90-es évek második felében lesz. 1890-ben csak 1.129 a 20-nál több segédes vállalatok száma, 1900-ban már 2.261, 1910-ben majd 4.020, s a fejlődés kivált az 1911. év körüli magas konjunktura hatásaként tovább folytatódik.
Az egész iránynak, az egész XIX. századnak jellegzetes vonásává válik pedig a tömegszerűség. A termelés a szállítási viszonyok forradalmosítása révén, mely a szükséges nyersanyagok tekintetében a termelő helyeket nem képzelt közelségbe hozza egymáshoz, a technika s általában a tudomány vívmányainak kihasználásával úgyszólván határtalanná válik. Előfeltétele ennek viszont a tömegszükségleteknek jelentkezése. Helyesen jegyzi meg Schwiedland, hogy a nagyüzemek kauzális feltétele az árúknak nagy tömegekben való elhelyezési lehetősége,10 ami pedig egyszerű függvénye a szükséglet-alakulásnak. A fejlődés méreteire gazdag statisztikai anyag áll rendelkezésre, de itt legyen elég, ha a modern gazdasági élet két legfontosabb anyagának, a szén- és vastermelésnek, ami egyidejűleg a fogyasztásnak mérvét is nyújtja, adatait idézzük. Angliának a széntermelése 1800-ban 10 millió tonna volt, 1911-ben 276 millió. A kapitalizmus gyorsabb fejlődése a többi országban az 1850. évek körül kezdődik s az adatok is csak ezóta állanak nagyobbrészt rendelkezésre. Franciaország 1851-ben 3'4, 1911-ben már 38'6 millió tonna szenet termelt. Németországban a termelés az 1845. év körüli mintegy 5 millió tonnáról 1911-ig 234 millió tonnára emelkedett.
Az Északamerikai Egyesült-Államokra jellemző, hogy 1840-ben még csak 3 millió tonna a kitermelt szén, 1910-ben viszont 455 millió tonna. Összefoglaló adatban a világ széntermelése 50 év alatt 1860-tól 1910-ig 136 millió tonnáról 1.131 millió tonnára emelkedett. A világ vastermelése pedig 1850-től 1910-ig 41 millió tonnáról 637 millió tonnára növekedett.11
Ez a tömegszerűség rányomta bélyegét a népességnek a múlt század folyamán való alakulására is. Nem bocsátkozunk vitába, hogy a gazdasági viszonyok eredményezték-e a hatalmas népszaporodást, avagy a nagy népesség előfeltétele a gazdasági haladásnak. Egyik a másiknak kölcsönös függvénye. Most csak az érdekel, hogy Európa népszaporodása, mely az előbbi évszázadokban a legkedvezőbb viszonyok között 50%-ot sem ért el, 1800-tól 1910-ig 175 millióról 458 millióra növekedett, az emelkedés nem kevesebb, mint 163%-nak felelvén meg. A klasszikus nemzetgazdaságtan triászából Malthusnak jóslatai a népesség szaporodását illetőleg nem váltak be. Bármily igaz egyik-másik alaptétele, ő is szűk látószögből ítélte meg a helyzetet. Nem tudta feltenni, hogy a gazdasági átalakulás a népesség élelmezhetése tekintetében is mélyreható változásokat fog felidézni. Európa mezőgazdasága nem maradt meg a régi primitív viszonyok mellett, a népesség növekedésével kapcsolatban új és új területek kerültek mivelés alá s a kapitalizmus terjedésével a föld megművelése mind intenzívebbé vált, jelentékenyen növelvén meg a terményhozadékot. Ez egyedül azonban az élelmezési válságot nem tette volna elkerülhetetlenné. A szállítási viszonyok megváltoztával új területeknek kellett bekapcsolódniok s ezek voltak: Észak-Amerikai Egyesült-Államok, Kanada, Argentinia stb., melyek bőven ontják nemcsak a számban rendkívül megnőtt népesség élelmét, hanem nem egy fontos ipari nyersanyagot is szolgáltatnak, amelyek a mai felfokozott szükségletek ellátásához nélkülözhetetlenek.
Mindezek a változások nem maradhattak befolyás nélkül a néptömegeknek az államhoz és a néprétegeknek egymáshoz való viszonyára sem. Előrelátható volt, hogy a tömegek sorompóba lépnek s érvényesíteni iparkodnak követeléseiket. A francia forradalom, a polgárság küzdelmei már előjelei ennek az iránynak. Láttuk, hogy született meg Angliában a kapitalizmus nyomában a munkáskérdés és ez elől a probléma elől Európa sem vonhatta ki magát. Viszont amint a manchesterizmus sok tekintetben eltérő formáiban jutott érvényre a kontinensen, úgy a munkásmozgalmak is lényegesen elütő alakot öltöttek. Ott a megegyezés, itt a harc politikája lett a Charakteristikum. De ennek meg van a magyarázata is.
A francia forradalom felveti a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség eszméit, a harcok ez irányban folynak mindenütt a nemzeti államok és az alkotmányos kormányformák felé. Az 1848. évi forradalmak mindezek jegyében játszódnak le. Az egyenlőség eszméje azonban már a francia forradalomban is téves értelmezést nyert egy csoport részéről, mely ez alapon a legteljesebb gazdasági és társadalmi, mondjuk, a tökéletes mathematikai egyenlőséget akarja kivívni. A kommunizmust képviseli a francia forradalomban a Babeuf-féle összeesküvés és azóta kisebb-nagyobb szerepkörrel minden államban, minden forradalomban találkozunk hasonló törekvésekkel. Az 1848. februári francia forradalom már erősen proletárjellegű s az ideiglenes kormányban a munkásság képviselői benn ülnek, pár hónapon belül azonban utcai harcokban a proletár-mozgalmak vereséget szenvednek.
A francia forradalom egyenlőségi eszméjének, az általános forradalmi hangulatnak s az angol viszonyok befolyása alatt — ezek eredőjeként — születik meg a Marx és Engels-féle tudományos szocializmus, a kommunista manifesztum, amely azóta még mindig a kontinensen alapvető vonását képezi a szociális mozgalmaknak.
Bármily erőlködéseket vittek véghez Marx és Engels, bármennyire szerették volna nem egyszer a politikai zavarokat kihasználni, tantételeiken az élet túltette magát s ha a szocializmusnak forradalmi jellege lassan-lassan jobban és jobban elméleti alapra szorítva meg is maradt, a realista-evolucionista-opportunista irány mindinkább tért nyert s a legtöbb államban a munkásság politikai jogainak elismerésével a küzdelem törvényes útra, a parlamentekbe s ezenkívül mint organizációs szervekbe, a szakszervezetekbe és a szövetkezeti térre játszódott át. Mindenütt van azonban egy-egy kisebb csoport, amely továbbra is eszméit a mai társadalmi rend felforgatásával célozza érvényesíteni most s ez kísérli meg, hol itt, hol amott, ha kell a legnagyobb erőszakkal a bolsevizmus cégére alatt felülkerekedni.
A magyar szocializmus az utolsó évtizedekben lett komolyabb tényezővé. Jellemző, hogy a szociáldemokrata párt, ha politikailag és bérharcokban meg is tudta mozgatni a munkástömegeket, a szervezés terén a háború kitöréséig nem ért el komoly eredményeket. 1900-ban alig egynéhány ezer a szakszervezeti tagok száma s 1913-ban is mindössze 107 ezer. A háború első éveiben a katonai bevonulások, az egyideig meglankadt gazdasági élet s a fellobbant erős nemzeti érzés folytán a tagok száma leszáll 50 ezerre. Emelkedés 1917-ben következik be egyszerre 200 ezerre emelkedvén fel a számuk. A választói jogért folytatott küzdelem, a bérmozgalmak, a munkás fogyasztási szövetkezeteknek fokozódó szerepe az ellátás terén stb. jutnak kifejezésre ebben a tagszaporodásban.
Mindig még a munkásság túlnyomó része kívül maradt, az októberi forradalom azonban a munkásságot úgyszólván teljesen táborukba kergette, de ezenkívül nagy számmal olyanokat is, akik különben a szociáldemokrata párttal semmi érzelmi vagy valamely érdekközösségben nem voltak. Ez a mesterséges folyamat a végletekig duzzadt a proletárdiktatúra megteremtésével. Mennyire ingoványon épült fel az egész alakulás, igazolja az a nagyfokú széthullás, mely a bolsevizmus letörésével azonnal jelentkezett.
A magyar szocializmus, ami programját illeti, a marxizmus elvi álláspontján van, de a politikai jogokért folytatott küzdelem arra vall, hogy eljárásában magáévá törekedett tenni a kontinens nyugati államainak reális-evolucionista irányát. A világháború azonban épp a választói jogért folytatott küzdelemben éri s az a körülmény, hogy ebben a nagy szociális átalakulás korszakában nem részese a törvényhozásnak, kiélezte a polgári társadalom felé való ellentétet. Előrelátható volt az, hogy a nagy katasztrófa által felidézett szociális evolúció hatásaitól mi sem maradhatunk mentesek. Nyugtalansággal néztük, mint másutt, úgy a nálunk is a háború utolsó éveiben folyton gyakoribbá váló sztrájkokat és munkásmozgalmakat, valamint a nagyfokú agitációt, amely titkosan, nyíltan végbement a munkásság forradalmosítására. Aki azonban ismeri a fejleményeket és objektive tud ítélni, annak meg kell állapítania, hogy a szervezett munkásság, ha ki nem elégített helyzetének javítására élt is a sztrájkkal, felforgató, forradalmi szerepre nem hajlott. Meg is felelt ez a magyar munkás individuális jellemének, amelyet a pártpresszió is sokáig nem tudott megtörni. De forradalmi alapon állt a munkásság vezetőinek javarésze s itt is főként azok, akik nem közvetlen munkássorsból küzdötték fel magukat. Forradalmiak voltak azonban első sorban a radikalizmus hívei és a parlamentnek egy kis töredéke. Ez a három elem külpolitikai összeköttetésekre és beígért sikerekre hivatkozva, vitte bele a forradalmi szellemet a hadseregbe és munkásságba, ezek zavarták meg a polgári társadalomnak egyensúlyát. Cégérül a magyar nemzet rég óhajtott önállóságának kivívását és megteremtését használták fel, hogy mihamarább teljesen eltávolodjanak tőle. Amint kitűnt, hogy a kormányzásban a polgári társadalom alól kisiklott a talaj, kétségtelenné lett, hogy a szélsőséges elemek törekszenek maguk részére biztosítani az uralmat. Teljesen felbomlasztják a hadsereget s a legképtelenebb agitációt indítják meg a munkásság körében. Az eredmény biztosítása érdekében felhasználják, illetőleg segítségükre jön ebben az ország különleges helyzete. Az idegen csapatok mind nagyobb részét szállják meg az országnak, elvágva a megmaradt részeket természetes gazdasági erőforrásaiktól. Külföldről nem kapunk nyersanyagot és üzemi segédanyagot. A munkanélküliség folyton nagyobb arányokat ölt, a bizonytalanság érzete napról-napra jobban és jobban a lelketlen, most már kifejezetten bolsevista agitátorok táborába kergeti a munkásságot. A szocialista vezetők egy része, a szakszervezetek, a szociáldemokraták hivatalos orgánuma hosszú időn át éles küzdelmet folytatnak a fejét felütő bolsevizmussal. Ámde végül is a túlzók felülkerekednek, a munkásság elveszti nyugodt és higgadt megfontoltságát s megszületik a proletárdiktatúra. A magyar szocializmus nem forradalmi vezetőit nagy felelősség terheli, hogy engedték felülkerekedni a legszélsőbb irányt, nem lévén meg bennök a merészség és erély ezzel a harcot felvenni sőt, hogy legnagyobb részt maguk is csatlakoztak az új irányzathoz. Rendkívül fokozták ezzel a bolsevistáknak erejét, akiknek nagy rétegét szolgáltatták azok az ál- és konjunktura szocialisták, akik az egyenlőség elvére felépülő új társadalmi rendet találták legalkalmasabbnak a leghitványabb módon való vagyonjutáshoz. Így a bolsevizmus diszkreditálta magát a szocializmust is.
De mi a jövő?
Az emberiség történetét többek között két nagy eszme mozgatja: a szabadság és egyenlőség. Az állam és társadalom az adott viszonyaihoz és a kitűzött célokhoz képest mind a két eszmét időről-időre más-más tartalommal tölti meg. A két eszme, hol párhuzamosan halad egymással, de leginkább ellentétben vannak. Az egyik az individualizmusnak, a másik az univerzálizmusnak kedvez. Az egyik oly állam- és alkotmányformák kialakítása felé halad, amelyek az egyént az állam érdekei által megszabott korlátokon belül minél érdemlegesebben feloldja a megkötések alól, ahol az egyén minél szabadabban érvényesülhet, a másik minden körülmények között az abszolutizmust teremti meg. A szocializmus, midőn a teljes egyenlőség elvét akarja keresztülvinni, a legtökéletesebb abszolutizmust valósítja meg. Ahol az egyénnel szemben munkakényszert alkalmaznak, ahol senkinek semmije sincs, de elvehetik tőle azt is, mit juttattak neki, ahol az egyént megfosztják még legszűkebb környezetétől, a családtól is, ahol minden szükséglet, élvezet ellátása, a termelés a legszigorúabb előírás szerint megy végbe, ahol kiölnek s lehetetlenné tesznek minden egyéni kezdeményezést, ahol nincsenek és nem lehetnek egyéni törekvések, az egyéni képességek szabadon nem nyilatkozhatnak meg, ahol nincs meg a szabad mozgás, mindent elvonnak, ami az egyénre ösztönzőleg hatna, ahol még a tudomány is csak kötött szabályok mellett megjelölt utakon haladhat, ahol ezért szabad állásfoglalás és véleménynyilvánítás — hisz feltétlenül az állam- és társadalmi rend felforgatására vezetne — nem lehetséges, ahol nincsenek eszmék és célok, melyeket kitűzhet maga elé az egyes s amelyekért érdemes küzdeni, ahol egyáltalán az ember alaptermészete és összes sajátosságai megtagadtatnak s az ember minden cselekvésében és tettében az élettelen gép színvonalára sülyesztetik, ott csak a legabszolutisztikusabb rendszer uralkodhatik. Korlátlan egyenlőség elve csak korlátlan államforma mellett lehetséges, mondja Eötvös12 s a kommunizmus ebben a legvégletesebb szélsőséget képviseli. Hiába tagadja ezt a szocializmus, a kommunizmus más eredményre nem vezethet. Aki átélte a magyar kommunizmus négy hónapját, tartozzék a társadalom bármely osztályához, magán tapasztalhatta mindezt s a mechanizálás, mint Richter látnoki szemmel megrajzolta ezt, fokozatosan mind élesebb lett volna; a szabad szocialista állam helyett egy mind zsarnokibb államalakulat jött volna létre.13 Épp ezért balga feltevés az, hogy a kommunizmus oly társadalmi rendet teremthet meg, mely nem ismeri az államhatalmat s hogy az ily állam csak egy percre is nélkülözheti az abszolút hatalom leghatalmasabb eszközeit, a hivatalnoksereget, a rendőrséget és hadsereget.
Ahol az államnak mindenre megvan a szabálya, ahol az egyén megszűnt létezni, ott a funkciók ellátását csakis egy határtalan kereteken nyugvó hivatalnokszemélyzet végezheti. A bolsevisták, mint nem dolgozókat, mint a kapitalista rend támaszait, szélnek akarták ereszteni ugyan az egész hivatalnoki kart, de tisztán azért, hogy a maguk képére teremtsék meg az új bürokratizmust. A régi minisztériumok helyett legalább 30—40 népbiztosság alakult, ugyanezt láttuk a helyi igazgatásban, a gazdasági élet minden vonatkozásában átbürokratizálódott s hogy tódultak mindenüvé jórészt a társadalomnak legmegbízhatatlanabb, legkétesebb egzisztenciái, folyton ellenőrizve (?) s kimarva a régi tisztviselőket, csekély kivétellel, nem ügybuzgóságból, nem az eszméért való meggyőződésből és lelkesedésből, hanem a legközönségesebb anyagi érdekből. Rettenetes felfogásra vall az is, hogy a legkomplikáltabb államszerkezetben a teendőket tudatlan, gyakorlatlan, minden rátermettség nélküli, a legdurvább visszaélések, protekció stb. alapján kiszemelt egyénekkel akarták ellátni. A történelem tanít arra, hogy az abszolút hatalom igényli a legképzettebb tisztviselői kart, de ugyancsak belőle merítjük azt a tanulságot is, hogy mily nehéz feladat jó bürokráciát megteremteni. Ily kérdés megoldása pillanatok alatt nem mehet végbe s a proletárdiktatúra már ez okból sem valósíthatta volna meg a kommunista rendet, mert alkalmazottai és egész hivatalnokszervezete nem volt működésképes.
Feltételezve, hogy egy ily államban a tisztesség érvényesülne, akkor is legfeljebb ráillenék, amit Faguet mond a kollektivizmusról: „Mindenki hivatalnok lévén, mindenki megvalósítaná a Goncourt testvérek által ekként meghatározott eszményét a hivatalnoknak: ‘az a jó hivatalnok, aki a lustaságot a pontossággal egyesíti.’”14
Ahol a szabadság minden csirája megszűnt, ahol rideg, merev törvények szerint megy végbe minden, minthogy az egyénekben és a tömegekben a szabadság érzetét elfojtani nem lehet, elképzelhet-e valaki más állapotot, minthogy az államnak a legerősebb hatalmi szervezettel kell rendelkeznie, hogy az intézkedések végrehajtását ellenőrizze és az elkerülhetetlenül előretörő elégületlenséget és ellenállást letörje. Helyesen jelöli meg Richter a szocialista állam kormányzatának egyik legfontosabb feladatát a rendőrség folytonos, szinte fantasztikus kiépítésében. Ezzel meg sem elégedhet, hanem minden egyéb elméleti feltevés dacára az erős hadsereget sem nélkülözhetné a kommunista állam. Három okból. Először, amíg körülötte más társadalmi rendszeren felépülő államok vannak, a két rendszer folytonos összeütközésekbe kerülne, az sem lévén problematikus, hogy valamely szomszéd állam vagy azok összessége a kommunista államot hadsereg hiányában hamar hódítás tárgyává tenné. Másodszor részint azért, mert amint láttuk, emberileg előre meg nem állapítható átmeneti időre kénytelen volna a kommunizmus a társadalomnak épen rendkívüli nagy erőt képviselő osztályait fentartani, ami már komoly belső ellentéteket váltana ki, ezek elsimítására, másrészt mivel az osztályképződés még ideálisan keresztülvitt kommunizmus mellett is elmaradhatatlan, ennek úgy a meggátlására, mint a feltörő új osztályok féken tartására feltétlenül szükséges fegyveres erő. Végül a kommunizmus általánossá válása esetén is, mivel a rendszer nem mondhatna le a területek szerint elhatárolt administráczióról s igy azokat az éles különbségeket, amelyeket a természet hoz létre az egyes vidékek s így a népek között, kiküszöbölni nem tudná; ez óriási kútforrásává válnék az elégületlenségnek, előbb-utóbb elkeseredett harcokat váltana ki a kedvezőbb és kedvezőtlenebb viszonyok között levő népek között, ami elkerülhetetlenné teszi a hadsereget. Ezért lehetetlen egy világkommunista állam megalakulása is és több, mint bizonyos, hogy a sokat hirdetett „szabad népek szabad egyesülése” helyett sok katonai erőre támaszkodó abszolút hatalom keletkezne.
Bárhogy forgatjuk a dolgot, kétségtelen, hogy a kommunizmus sem valósítaná meg sohasem tisztán a népfelség elvét, hanem még a legideálisabb formájában is mindig a társadalom egy meghatározott részének a legteljesebb erőszakra támaszkodó abszolút uralma volna a többi felett. Úgy, ahogy szemünk előtt lejátszódott, viszont teljesen igazolja azt az értelmezést a népről, mit Beaumarchais, mint Eötvösnél olvassuk, a sajtószabadsággal kapcsolatban adott. „A nép e felfogás szerint magában foglalja Franciaország minden lakosát, kivéve a nemességet, papságot, képviselőket, a közigazgatási tisztviselőket, tőkepénzeseket, földbirtokosokat, bérlőket, kivéve a munkásokat, kik fensőbb erőmütani képzettségüknél fogva nagyobb fizetést húznak a tudósoknál stb., szóval kivéve mindazokat, kik máskép vélekednek az egyenlőség elve felől, s kiket ennélfogva ‘aristos’ névvel szoktak jelölni: úgy hogy e nagy szó alatt ‘nép’ elvégre is csak a proletárok osztályát lehet értenünk s ennek is csak azon részét, mely nagyobb városokban lakik s a munkások legalsó osztályához tartozván, a termékek egyenlő felosztása mellett nem veszítene semmit.”15 Ezt a tételt csak megfelelően kell módosítani s ez a meghatározás a mindenkori kommunista államra ráillik.
Az elvont kommunista állam ugyanakkor a szabadság elnyomásával a tökéletes nyugalom volna, a megszabott kereteken túlmenő minden cselekvőképesség, minden lendítő erő nélkül. Embertípusa teljes realitásában a Quetelet-féle mathematikai átlagember volna. Gyümölcse a legnagyobb fokú tespedés, végzetes hanyatlás lenne. Az ember önmagát tagadná meg. Az emberiség több évezredes története ezzel ellentétben folytonos küzdelmekről, új és új célok felé való haladásról, meg nem szűnő alkotással és tevékenységgel párosult új és új fejlődésről tesz tanúságot. Ezért tarthatatlan az egyenlőségnek kommunisztikus felfogása, ez az egyoldalú dogmatizmus, mely hisz egy végső monizmusban, az emberiség gazdasági és erkölcsi egyformává való válásában.16 Az örök mozgás törvényei az emberi küzdelmekre is ráillenek s ha bekövetkeznék egyidőre nyugalom, ez csak látszólagos volna, hogy annál élénkebb mozgást váltson ki. Ami ennek a szinte megdermesztő nyugalmi állapotnak ellenáll: az a szabadság. Elemi erővel törne utat magának, hogy lerázza a bilincseket s ezért lehet mondani, ha a kommunizmus lehetséges, ennek következő társadalmi formája csak az anarchizmus lehet, hogy ismét folytatódjék a körfutás törvénye.
Az egyenlőség és szabadság eme ellentétéből mutatkozik a jövő iránya is. Lehet, hogy a szabadság további korlátozásokat fog szenvedni, de megszüntetni képtelenség, mert igaza van Eötvösnek, hogy épp „a tömegek leghatározottabb ellenszenvével találkozik mindaz, ami a szabadságot megszorítja”. Nem érdekes-e, hogy a proletárdiktatúra úgy Oroszországban, mint minálunk, nemcsak az ellenforradalommal, a külső ellenséggel küzdött, hanem épp a proletárság körében indultak meg mozgalmak, amelyek már a szabadság megnyilvánulásai voltak a mechanikai egyenlősítés ellen. Ezért volt a törekvés a szakszervezetek megszüntetésére vagy legalább is átmenetileg átformálására, amelyek útján először nyilatkozott meg a kijózanodott munkásság, ezért a tiltakozás az új rendben a strike ellen. Nálunk még csillapítólag hatott a rábeszélés, Oroszország már a proletárok tömegeivel szemben is alkalmazza a legképtelenebb terrort. A dolgok ily irányú fejlődése a magyar bolsevizmus belső összeomlását idézte elő s a történelem vaslogikájával fog ez Oroszországban is bekövetkezni, avagy oly messzemenő enged mények tételére — amit folyton észlelhetni — kényszeríti a hatalom mai birlalóit, hogy végeredményben lényegtelen különbség fogja elválasztani e-gy az egyéb államok társadalmi rendjén alapuló kormányzattól.
Mindezek az ellentétek, amelyek nélkül nincs fejlődés, nincs haladás, teszik az osztálytagozódást is a társadalom szilárd törvényévé. Ennek következéseként a szocializmus, amit joggal követelhet, nem lehet egyéb, mint a munkásságnak, mint osztálynak való elismerése s ezen belül a törvényes úton és törvényes eszközökkel való küzdés lehetősége.
Mindennek a lehetősége a szocializmus részére általában megvan, és az eredmények is, miket ebben az egyenlő fegyverekkel folytatott küzdelemben kivívott, kielégíthetik. Ha a nyugati államokat tekintjük, a munkásság képviselői benn ülnek a törvényhozó testületekben s jórészt ennek folyományaként látjuk nemcsak a mind nagyobb arányokat öltő munkástörvényhozást, a munkás standard of lifejának folytonos javulását — rácáfolva Marxra — hanem a törvényhozáson kívül a szocialista párt helyt foglal nem egy helyen az állami, a helyi közigazgatásban, sőt gazdasági vezetésben is. Ennek a mérsékelt irányzatnak lehet betudni, hogy a szocializmus majdnem általánosan, így nálunk is, a liberálisabban gondolkozó polgárság szimpátiáját szintén megnyerte s amint nem egyszer támogatta a liberális törekvéseket, sőt Angliában ott találjuk — van rá eset — a konzervativekkel egy táborban, úgy megfordítva máskor törekvéseinek nagyobb súlyt kívánván adni, a polgárság egész számottevő hányada szavazott a szociáldemokratákkal.17
Ha a szocializmus más utakon jár, szemben találja magát az emberiség érdekeivel. Sem az egyenlőség, sem a szabadság eszméje nem vihető túlzásba, mert a teljes egyenlőség lehetetlen, a korlátlan szabadság pedig anarchiát jelent. A bolsevizmus az osztálynélküliség megteremtésére, a rendszer életképessége érdekében mindent le akart rombolni, de rövidesen meg kellett győződnie, hogy ez a saját sirja is. Uj osztályok, ha hatalomra jutnak, mindig hisznek egyideig a kizárólagosságban. A francia forradalomban is 1789-ben előbb a harmadik rend jogait, majd kizárólagos uralmát követelték, de csakhamar észbe kellett kapni s megnyugodni abban, hogy a világ mindenütt a kompromisszum jegyében fejlődik s halad a maga utján. Még kevésbbé fogja tűrni a mai folyton jobban és jobban integrálódó társadalom egy osztálynak, avagy amint ezt hiszem, meggyőzben sikerült igazolni, egy osztály kisebbségének önkényre támaszkodó uralmát. A városi és ipari proletáriátusnak, illetve ennek egyik rétegének hatalomra jutási szándékát érezte meg intuitív erővel és ez ellen szállt síkra teljes lényével a falu.
A munkásságnak, mint osztálynak, meg kell tanulnia, hogy a jelen társadalmi rendben az osztályok nem egymás fölé, hanem egymás mellett helyezkednek el. Vegyen tudomást arról, hogy a fejlett társadalom nem ismer el zárt és merev osztályokat, úgyszintén nem tűri el az egyenlőség eszméjének ál beállításával egy rétegnek sem a kizárólagos uralmát s a legélesebb ellentallást fejti ki oly uralom létrejötte ellen, melyben „a munkavezetők és a javak kiosztói — ezen békés janicsárok — egy nagyon zárt, összetartó s szűk körű kasztot alkotnának!”18 Igaz, hogy a szocializmus körét kitevő osztály s a többi osztályok között áthidalhatatlan szakadék az, hogy amaz a vagyonközösség, emezek a magántulajdon elvének alapján állanak. Még sincs más út a jövő részére. A kapitalizmusnak s a mai társadalmi rendnek, mint a munkásosztálynak ártalmára lenne a bármely oldalról jövő merev elzárkózás. A kapitalizmus saját fenmaradásának jól felfogott érdekében kell, hogy igen sokat megvalósítson a munkásság helyzetét javítani célzó törekvésekből. Világszerte a szociális reformok időszakát fogjuk élni, a gazdasági-társadalmi élet előreláthatóan nagy változásokon fog átesni, viszont a szocializmus képviselői is kötelesek, hogy rideg, az utolsó ötven év viszonyaival megcáfolt dogmatizmusból engedjenek. Meg kell tenniök ezt parancsolóan még akkor is, ha netalán a választói jognak általánossá válásával itt vagy amott a népképviseletekben a többséget sikerül elérniök. Amint a mostani többségeknek, még akkor is, ha a parlamentekben a szocializmus nem, vagy gyengén van képviselve, meg kell alkudni saját érdekökben is a munkásosztály jogos és méltányos követeléseivel, úgy egy szocialista többség sem követhetne — kivéve teljes, de azért rövid lélekzetű abszolutizmus esetét — a többi osztályokkal szemben más utakat. Ezért lehetetlen a kommunizmus, ezért kell a szocializmusnak feladnia statikus dogmatizmusát s ezért a józan és okos szocializmus a jövőben inkább a törvényes úton fog érvényesülést keresni. Nem jelenti ez azt, hogy nem lesznek harcok, küzdelmek, sőt néha forradalmi kitörések, azonban az alapjelleg a kölcsönös engedékenység mellett a fennálló társadalmi renddel való megalkuvás lesz. Ez okból helyesen fejezi ki a következőkben a jövő irányát Gystrow: „Engels, az öreg forradalmár saját maga tabula rasát csinált a kötelező forradalomból. A végcél felé vezető szocialista mozgalomnak törvényes utakon kell lefolynia. Aztán jött Bernstein, aki eltörölte a végcél dogmáját. Minden mozgalomnak van iránya, de más dolog az irány és más dolog a végcél.”19
Viszont épp azért, mert a munkásosztály elismert osztály, mert az általános választói jogban megadatott neki az alkalom és mód a teljes érvényesülésre, a polgári társadalomra szintén nagy feladatok várnak. Struccpolitika volna azt hinni, — mint sokan vélik — hogy a szocializmus lejárt irányzat. Ily felfogás, ily nagy tévedés kiszámíthatatlanul megbosszulhatja magát. Ideig-óráig — s ez megint az örök változás törvénye — veszíthet erejéből, de mint a francia s egyéb példák igazolják, ismét életerőhöz jut. A polgárság a jövőnek csak úgy nézhet nyugodtan a szemébe, ha önmagát erősíti, hogy kellő erővel vehesse fel a küzdelmet a bolsevizmus ellen. Első kötelessége oly szociális és gazdasági politikát űzni, s erre minden eszközzel rá kell kényszeríteni a kapitalizmust, hogy mindenütt a közép- és kisexisztenciák számbelileg és erőben megnövekedjenek. Meg kell tanulnia a szocializmustól a szervezettséget, ennek és pedig a polgárságnak valamennyi rétegét egységbetömörítvén, meg kell történnie mindenütt. Ha ez a belső megerősödés, ez a szervezkedés megtörténik, ennek rezultánsa lesz az osztályok harmonikus együttműködése és nyugodtan várhatni a jövő fejleményeit. Az esetben pedig, ha a szocializmus erre az álláspontra lépni nem volna hajlandó, akkor előáll a helyzet, hogy az egyik osztálynak abszolutizmusra való törekvéseivel szembe kell állítani a mai társadalmi rendre támaszkodó s az egyes osztályok felett álló abszolutizmust. Ez a megoldás azonban magában rejti a végnélküli harcot és küzdelmet.
A magyar szocializmusnak a kifejtett alapon hasonlóképen szakítani kell eddig követett irányával és taktikájával. Uj tartalommal kell ellátnia programmját s a gyűlölködés által vezérelt osztályharc helyett törvényes úton kell jogos és méltányos törekvéseinek érvényesítését keresni, magáévá tevén egyidejűleg a keresztény erkölcsöket is. A kereszténység és a szocializmus mind a kettő az univerzálizmus képviselője s ma mindenkiben él a szigorú meggyőződés, hogy csak az egyén szabadságát tisztelő keresztény világnézlet viheti az emberiséget szebb jövő felé. Hervétől, Noskétől és társaiktól, valamint a német munkásság világtörténeti jelentőségű önfeláldozásából meg kell tanulni, hogy nem a nemzet ellen, de a nemzeten belül helyezkedjék el. Ki kell dobnia a magyar munkásságnak magából mindazt az elemet, mely az egész osztályt s vele az egész magyar nemzetet egy borzalmas játék tárgyává szolgáltatta ki s új vezetőkkel új célok felé kell haladnia.
A kisajátítók ki fognak sajátíttatni, a magántulajdont a köztulajdon váltja fel, így szól a marxizmus egyik tantétele. Erre a dogmára építette a bolsevizmus egész socializálási programmját. Nem lehet kétségbe vonni, hogy Marx és Engels a szocializálást, mint a mai társadalmi rendnek egyik elvi jelentőségű kérdését helyesen vették észre, de a legnagyobb tévedésbe és hibába estek akkor, amikor ezt általánosították és mint konkrété megvalósulható végcélt állították be. A szocializálás, avagy nacionalizálás, állami kézbevétel, illetve közüzemmététel bizonyos korlátok között, meghatározott törvények szerint magának a kapitalista fejlődésnek az eredménye. Meg van szabva az egész jelenségnek köre, hogy mire terjedhet ki, amint körvonalozott, hogy mikor, minő feltételek mellett és hogyan hajtható végre. Éltek és élnek ezzel az eszközzel akkor és ott, ahol az állam és társadalom általános érdeke megkívánja, amikor magasabb pénzügyi szempontok teszik ezt szükségessé, ahol a fejlődés oly magas fokot ér el, hogy a verseny kikapcsolásával egyes funkcióknak és szükségleteknek ellátását a magánüzemmel szemben a közüzem jobban biztosítja. Az egész folyamat bizonyos egyformaságot elért s feltétlenül egyenletes kielégítésre váró tömegszükségleteket tételez fel, ahol közérdekből a piac bizonytalanságának és konjunktúrájának kikapcsolása kívánatos, sőt szükséges, de erre viszont minthogy — s ez is egy előfeltétel — rendszerint a termelés és fogyasztás helyileg összetalálkoznak, a lehetőség meg is van. Ezen az alapon vette át az állam a pénzverést, a vasutakat, tartja kézben a postát, távírót, építi a közutakat stb., ezeken az elveken alapulnak az állami monopolok, valamint hasonló indokokból látjuk a municipiumok részéről elsőrendű közszükségleteknek (gáz, villany, viz, ujabban itt-ott kenyérgyártás stb.) saját üzemben való ellátását.
A közüzemre való átmenetnek további sajátos kelléke, hogy kártalanítás mellett és hogy oly időpontban történjék, amikor nemcsak megvan minden alap a határozott értékelésre, hanem biztosíték van arra nézve is, hogy a további fejlődés gazdasági romlásba nem viszi a közületet. Nem érdektelen, hogy a kártalanítás eszméjét Marx és Engels még az általuk feltételezett ama helyzet mellett is, hogy az új társadalmi rendre való áttérés idejében a tőke csak néhány kézben volna összpontosítva, sem ejtették el. Engels 1895-ben írja, hogy a tulajdonosok kártalanítását semmi esetre sem szabad lehetetlenségnek tekinteni, Marx pedig a legjobb és legolcsóbb módnak tartja a kártalanítást a tőkésektől való könnyed megszabadulásra. Vandervelde ugyancsak ez alapon figyelmeztet azokra az ellenállásokra, zavarokra és véres összeütközésekre, amelyek a kártalanítás nélküli kisajátításból származnának.20 Hogy a bolsevizmus, mely egész rendszerét a nyers erőre és a gyűlöletre alapította, mindezen túltette magát, azon nem csodálkozunk. Ami a problémából a mai helyzetben felkölti figyelmünket, úgy az az a tény, hogy az előadott előzményekből kiindulva, ma, amikor a pénz elértéktelenedésével minden komoly értékelés lehetetlen, mikor az egész világgazdaság egy borzalmas értékelpusztulásból és évek hosszú során át nagy arányban kimaradt termelésből származó válságban van, viszont az államok a legsúlyosabb, majdnem megoldhatatlannak ígérkező pénzügyi problémák előtt állanak, amikor legnagyobb bűn volna a magán-tőke szabad képződését és mozgását gátló bármily intézkedés, az államosításnak a lehetősége még a legszűkebb körben is az állam pénzügyeinek s az egész gazdasági életnek komoly veszélyeztetése nélkül majdnem kizárt. Ezek az okok késztették a német és osztrák kormányokat is, hogy államosítási törekvéseiket jobb időkre halasszák.
Azok az államosítások, amelyek a múltban eszközöltettek s amelyekhez hasonló intézkedések szükségessége különösen állami pénzügyek szempontjából a jövőben is felépülhet, a kapitalista rendre vannak felépítve. De ép ez okozza másrészt, hogy szocialista részről ezen államosítások ellen, minthogy növelik a fennálló társadalom erejét, nem egyszer komoly ellenállást fejtenek ki. Ezért foglalt élesen állást a német szociáldemokrata párt a Bismarck által tervezett dohánymonopólium ellen, ezért voltak ellene a Kanitz-féle gabonamonopóliumnak, a német agráriusok ama törekvésének, hogy a birodalmi bank állambankká alakuljon át, ezért nem látják szívesen, ha az állam a mai társadalmi renden belül valósít meg birtokreformokat, mert az új tulajdonosok az állami közbenjárás révén azzal erős függőségi helyzetbe kerülnek stb.21
Az előbb tárgyalt államosítási rendszer és a szocializálás mély elvi ellentétben vannak. Nem kívánjuk most ezt a nagyjelentőségű kérdést tárgyalni, de arra rá kell mutatni, hogy aki az eddigi államosítást a szocializálással kívánja felcserélni, annak tisztában kell lennie azzal, hogy az utóbbi organikus része a kommunista-rendszernek s így erre az alapra való helyezkedés a kommunizmushoz való átmenetelt vonná maga után.
Azt pedig, hogy a végcélként hirdetett minden részében keresztülvitt expropriáció nagyon súlyos feladat, Marx és Engels átérezték akkor, amidőn több előfeltételhez kötötték, amilyenek a tőkének és általában a termelőeszközöknek kevés kézben való egyesítése, azaz a majdnem tökéletes koncentráció, a gazdasági és tőketelítettség, valamint az ebből származó termelési válság.
A Marx és Engels által megkövetelt koncentráció csak arra vall, hogy tisztában voltak azzal a történelemfilozófiai alapelvvel, hogy új gazdaság társadalmi rendet a legmesszebb menő forradalommal sem lehetséges kialakítani mindaddig, míg a régi háttérbeszorításával az újnak életképességéhez megkívánt átalakulás legnagyobb részében meg nem történt. Elméletileg egész jól alapozták meg rendszerüket, csak az a hiba esett meg velük, hogy a koncentráció és a hozzáfűzött következtetések tekintetében az élet — mint az előbbi fejezetek nyomán láttuk — nemcsak nem adott nekik igazat, hanem homlokegyenest ellentétes irányt vett s a közép és kis egzisztenciák megnövekedésén kívül még a nagytőkések számát is megszaporította. Ezt a csalódást kívánja pótolni egyik-másik rendíthetetlen követője Marxnak azzal, hogy a részvénytársaságokat, a kartelleket s hasonló alakulásokat tekinti olyanoknak, mint amelyek előhírnökei, átmeneti formái a szocializálásnak. Érdekes téma s sajnos, ez alkalommal nincs időnk vele részletesebben foglalkozni, csak arra utalunk, hogy bármiként vélekedjenek szocialista részről, ezek a szervezetek nemcsak nem tartalmaznak bizonyítékot a kapitalista termelési organizáció kikapcsolhatásáról, hanem ellenkezőleg a folyton szövevényesebbé váló kapitalista termelésnek logikai fejleményei, amelyeknek összes kritérumai, mozgató rugói benne rejlenek magában a kapitalista rendszerben s melyek közül a kartellek, szindikátusok stb. nem egyszer még a koncentrációs folyamatnak is elébe vágnak, termelési, ár és árúelhelyezési politikájukkal fentartván egyébként életképességüket elvesztő vállalatokat.
A gazdasági s tőketelítettségnek, avagy mint Marx nevezi, „Hochkonjunktur”-nak, mint posztulátum felállításának az indoka ugyancsak eléggé világos. Új társadalmi rend csak akkor tartható fenn sikerrel, ha az előbbinél szemmel láthatólag többet nyújt. Különösen áll ez olyankor, amikor azoknak igényei, akiknek érdekében vezettetik be az új rendszer, előzetesen annyira felcsigáztatnak, mint ez a munkásoknál történik a szocializmus részéről. Reális felfogásra vall, hogy a régi rendnek a fejlődés tetőpontjára kell jutnia, hogy gazdag örökséggel kezdje meg a következő a pályafutását, mert ellenkezőleg a gyermekbetegségek elpusztítják. Arra nézve, hogy ez a telítettség mikor következik be, megint nem kapunk határozott választ, mint ismérv ismételten a koncentráció legmagasabb foka van oda állítva. Érthető tehát, ha komoly szocialisták is ezt a jövőt az utolsó évtizedek alakulására alapítva nagyon távolinak tartják s ezért mondja Vandervelde avégből, hogy a Marx és Engels által előírt kisajátítás bekövetkezhessék és legyőzhetetlen akadályokba ne ütközzék, a kapitalista koncentráció nyilvánvalóan tetőpontját kell hogy elérje, az egyéni, tehát magántulajdon csak emlékezetben élhet és a polgárok valami borzalmas nagy számának proletároknak kell lenniök, akik tényleg semmit sem veszíthetnek el, csak láncaikat.22 Ez a perspektíva már önmagában a kommunizmust az utópiák világába helyezi.
A marxizmust tehát legtöbb tételében alapjában dönti meg a fejlődés; a bolsevizmus viszont még nem is marxizmus, ennek is csak önkényes meghamisítása. Kisebbség hatalmi bitorlása jogán meg akart szüntetni társadalmi rendet, melyet az emberiség túlnyomó többsége magáénak vall s amelyen belül az érdekek kellő összeegyeztetésével folytonos haladás mellett mindenki megtalálhatja képességeinek szabad érvényesítését, egyéni függetlenségét és — amit a bolsevizmus útján nem érhet el — helyzetének javulását. Természetellenes akciókat azonban a társadalom sem tűr el s a bolsevizmus saját súlya alatt roppan össze.
Nem részleteiben, csak nagy vonásokban nézzük, mire vállalkozott a szocializálás terén a bolsevizmus s mindent igazolva látunk. Szocializálta a földet, de csak elméletben. Kényszerítő nyomás alatt meg kellett alkudnia — mint már erre rámutattunk — a kisbirtokos-osztállyal. Megfélemlítette őt ebben a társadalmi osztályban rejlő hatalmas ellenállási erő: a III. Internacionálénak és hatása alatt a magyar bolsevizmusnak rést kellett ütnie a merev dogmaként vallott társadalmi tulajdon és az egyedül boldogító nagyüzemi elvein. Elvileg ugyan itt sem mondott le a kisajátításról, de tudatában annak, hogy a keresztülvitelhez hatalma nincs és a jövőben sem igen lesz, az említett Internacionálé a tanítástól és példaadástól várt eredményt, a végtelenségbe tolván ki ezáltal a kérdés megoldását. Óhajt-e valaki fényesebb bizonyítékot, hogy merev, zárt rendszert a társadalom nem tűr, minden új rendszerbe, ha életképes is, a múlt, ha netalán más formában és más szereppel, de életet kér. A kommunizmus a magántulajdont rendszeréből kizárván, tehát történelemfilozófiailag is tarthatatlan s első napjaiban csatavesztett lett, mert azonnal teret kellett engednie a legkülönbözőbb formában legnagyobb ellenfelének, a magántulajdon érvényesülésének.
Nem járt sikerrel a közép- és nagybirtok szocializálása sem. Ezeket minden megváltás nélkül a Tanácsköztársaság tulajdonának nyilvánították, de a valóságban más történt, mint amit céloztak. A gazdasági cselédeket, minthogy ahhoz, hogy az összes birtokokat a tulajdonosoktól elvehessék, szükségük volt ezek támogatására, eleinte azzal kecsegtették, hogy a gazdaság menetébe irányítólag belefolyhatnak és a birtok tiszta jövedelmében részesedni fognak. Megnyerésük érdekében állapítottak meg oly nagy fizetéseket, amelyeket — amint azt bizonyára jól tudták — az egyes gazdaságok el nem bírhatnak. Számtalan gazdaság volt, mely sem a cselédségnek beígért konvenciót, sem a vetőmagot nem tudta a termésből fedezni. Csak az idő rövidsége és az a körülmény, hogy a termés betakarítása előtt veszélyesnek tartották az új rendet életbe léptetni, gátolta meg a kommunistákat abban, hogy a gazdasági cselédektől is — amint az tervbe volt véve és már köztudomásra jutott — mindent elvegyenek és ellátásukat mindenképen egyforma kvótára szorítsák; megfosztva őket még a marhatartástól vagy legalább annak a produktumaitól is, így célozván a magántulajdon megszüntetését ennél a rétegnél. Ugyanekkor, dacára a jólétnek, melyet a cselédségnek ideig-óráig biztosítottak, komoly produktiv munka nem folyt, a gazdasági munkák elhanyagoltattak és legtöbb helyen amerikázás kapott lábra. A mezőgazdasági munkásosztály, amelyet oly hosszú időn át, annyiszor izgattak a legféktelenebbül a földosztással, szintén nem volt hajlandó belenyugodni az állami tulajdonba, hanem saját földet és hozzá felszerelést akart. Miután rájöttek arra, hogy a városi és ipari népesség ellátása érdekében a nagybirtokok fentartandók, a falu népének a fölcsigázott földéhségét a szövetkezeti formával akarták kielégíteni. Hogy a magyar paraszt szövetkezeti gazdálkodásra nem alkalmas, nem kell bővebben fejtegetni. A különbség végeredményben a régi renddel szemben csak az volt, hogy a régi nagy- és középbirtokosok helyére, akik saját önérdeküktől hajtva és a verseny hatása alatt az adott viszonyokhoz képest a lehető legjobb eredményre törekedtek, a sok bürokratikus szervben (termelőbiztos, munkástanács stb.) határozatlan számú birtokosok összessége került, akikkel szemben a tulajdonképeni szövetkezeti tagok, a cselédek és munkások csak a statiszta szerepét játszották. Ezer és ezer számra kapcsoltatván ki a régi tulajdonosok s vezetők, az egyéni kezdeményezés és felelősségérzet megszűnvén, nem gazdálkodás, hanem inkább garázdálkodás folyt, amit gyakran a volt birtokosból lett termelőbiztos sem tudott kiküszöbölni, legfeljebb valamennyire mérsékelni. Lehetett-e ott eredményt elvárni, ahol még a szakember is kikapcsoltatott, és évenként váltakozó tudatlan és tapasztalatlan testületek által megállapított üzemterv szerint kellett volna dolgozni és minden alkalmazott csak felügyelni s irányítani akart, de alapos s lelkiismeretes munkára senki sem volt hajlandó. Az individuális vezetés minden gazdasági üzemnek a sajátossága, de legkevésbé nélkülözheti ezt a mezőgazdaság. A kommunisztikus bürokratikus rendszer, a hamis alapokon felépített szövetkezés és a teljes eredménytelenség ikertestvérek.
Általános elégületlenség, örökös tanácskozások, ezer és ezer holdakra rúgó területeknek műveletlenül maradása, a mezőgazdasági üzemekből az állatállomány nagy részének Budapest proletáriátusa hangulatának fentartására oktalan kivonása és felemésztése (pl. dunántúli juhállomány megsemmisítése), az álló és forgó tőkének megsemmisítése, a vezető orgánumok párját ritkító visszaélései jellemezték az egész rendszert.
Bármit tett volna a bolsevizmus, a kérdést megoldani nem lett volna képes. A mezőgazdasági munkás helyes érzékével észrevette, hogy ki van szolgáltatva az ipari proletariátusnak s veleszületett ösztönével állt ellen a tervbe vett szocializálásnak. Meg is születtek hamar ellene a vádak; a diktatúra rá nézve jobb anyagi életszínvonalt teremtett, mint az ipari proletariátusra, nem forradalmár, tehát forradalmosítani kell és így tovább.
A letűnt idők azonban tanulságokat is rejtenek magukban. A szocializmus önmaga ellen vét, amikor ezt az osztályt oktalan módon izgatja a viszonyok által nem igazolt földosztásra. Amitől a bolsevisták önmaguk megijedtek s aminek a földmívelési népbiztos nyíltan kifejezést adott, hogy „a proletárdiktatúra kikiáltása módot adott arra, hogy a földreformot eltöröljék és a nagybirtoktestek feldarabolását megakadályozzák”23, a szocializmus ne kényszerítse rá szélsőségeiben a mai társadalmi rendre. Viszont a mezőgazdasági munkásosztály és a cselédség meggyőződhetett arról, hogy válságos időkben minden tőkeerő nélkül keresztülvitt reform rájuk nézve is pusztulást jelent. Az állam és a társadalom pedig vonja le magára nézve a következtetést, hogy a mezőgazdasági munkásosztályban jelentős erő van minden végzetes iránynyal szemben, és ezt törekedjék okos és higgadt birtokpolitikával a maga javára fordítani.
Könnyebben ment a szocializálás a gazdasági élet egyéb részében, de annál rettenetesebbek voltak főként az iparra nézve az eredmények. Az ipar már a proletárdiktatúra kikiáltásakor a legtökéletesebb válságban volt. Nagyfokú nyers- és üzemanyaghiány folytán a termelés a legtöbb iparágban már hónapok óta szünetelt vagy legalább is nagyon korlátozott volt. Ellentétben ezzel, a munkabérek rohamosan emelkedtek s kormányzati intézkedésekkel köteleztettek a vállalatok teljes, sőt megnövekedett munkáslétszámnak minden ellenteljesítmény nélkül a magas béreket, illetve ennek meghatározott hányadát fizetni. Nem egy vállalat volt, amelynek ez a rendszer, amely ott is, ahol munkaalkalom lett volna, a legszerencsétlenebb melegágya volt a munkanélküliség mesterséges fentartásának és terjesztésének, már az alaptőkéjét megtámadta. Még Marx és Engels is kétségbeestek volna, hogy a fejlődésnek még kezdetén levő, de a forradalmi idők s a külpolitikai helyzet következtében leromlott, tőkeszegény iparvállalatokon építik fel az ő rendszerüket, lehet mondani: kommunizálták a semmit.
Elvágták az ipart egyéb életerőitől is. Kisajátították a pénzintézeteket, mert mondották „a bank nem termelőüzem, csak egy nagy épület irodahelyiségekkel”. A pénzintézeteknek csak egy feladatkörük volt, ritkán jogos, de annál gyakrabban jogtalan kifizetéseket végezni. Büszkén hangoztatta a bolsevizmus, hogy a finánctőke szerepét megszünteti s nálunk is 8 milliárdot foglalt el. Hacsak egy kis fáradságot vesz magának és felnyitja a statisztikai évkönyvet, meggyőződhetett volna, hogy a milliárdok nemcsak a tőkemágnások kezében születnek meg, hanem számottevő része van ebben a szorgos munka, az erős önmegtartóztatás, szigorú takarékosság által képződött kis tőkéknek is (1913-ban 2 millió betétkönyv közül csak 31 ezer volt 20 ezer koronánál magasabb összegű s így a 3'9 milliárdnyi betétből 3 milliárd körül jutott a kistőkésekre) és a pénzintézetek, amikor úgy ezeket, mint ez egyéb tőkéket összegyűjtik és a gazdasági életbe, a termelésbe átvezetik, még sem egyszerű épületek. Ez a kistőkeképződés a háború alatt a jó kereseti viszonyok folytán még fokozódott s ezrekre megy azoknak a munkásoknak a száma, akik kisebb-nagyobb tőkét gyűjtöttek össze. Hogy ezek a kisemberek munkájuk eredményét kockára téve látván, a rájuk erőszakolt helyzetbe nem nyugodtak bele, az önként értetődő s a kommunizmus — persze megint átmenetileg — ezt a körülményt figyelembe kellett, hogy vegye s elveinek fentartásával bár, de a kistőkéket fel kellett oldania a kommunizálás alól. Sőt csakhamar, mikor már a bankok pénzkészleteit elharácsolták, a törvényellenesen kibocsátott pénzzel mire sem mentek, biztatniok kellett — önmagukat most már teljesen megtagadva — kamatfizetés mellett az embereket a pénzbetevésre.
Rendkívül tőkedús országban, ahol ezenkívül a bankkoncentráció majdnem valóság, a válság teljes kitörése ideig-óráig elkerülhető lett volna, oly államban és oly viszonyok között, mint mi voltunk, akik a legszorosabb értelemben rászorulunk a külföldi tőkére, a bolsevizmus oktalan, nem a gazdasági életben gyökerező, hanem tisztán elvont elméleteken s gyűlöletérzetre támaszkodó intézkedéseivel tudatosan zúdította az országra a katasztrófát.
Az ipar s a gazdasági élet megbénulásához vezetett a kereskedelem szocializálása. A külföld már a rendszerből folyólag a legmerevebben elzárkózott tőlünk s így minden nyersanyag és belföldön elő nem állított szükségleti cikk beszerzése lehetetlenné lett téve. Hasonlóképen megbénult a belső forgalom és az a csekély készlet is, ami volt és az a kevés árú, amit termeltek, eltűnt s nem került forgalomba. Minden kereskedő, mivel jóllehet csak a nagykereskedők kisajátítása volt kimondva, de ezt a kört minden nap tetszés szerint tágították s így a legnagyobb bizonytalanság uralkodott, tartózkodott minden üzlettől. A forgalomnak a központosítása az anyaghivatalokban, melyek a nyers anyagok beszerzéséről s a feldolgozó üzemek között való szétosztásáról, s az elosztó telepekben, melyek a készárú forgalmazására voltak hivatottak, csődöt mondott. Az utóbbiak alig létesültek, az előbbiek pedig vagy nem funkcionáltak, s ezáltal későbbre megvédettek az anyagok, vagy visszaélésekben csúcsosodott ki munkásságuk. Ily körülmények között a kereskedelem terén a bolsevizmus tevékenysége kimerült, hogy kényszerítették a kereskedőket meglevő árúkészleteik eladására, amit ezek viszont elrejtéssel s minden elgondolható amerikázással minél szűkebb térre iparkodtak szorítani, elrekviráltak nagy számmal árúval együtt üzleteket, amelyekkel a munkásokat ellátó szövetkezetet célozták óriási vállalattá felduzzasztani és árúcserét akartak bevezetni élelmiszer ellenében a vidékkel, amikor az árú a legilletéktelenebb kezekbe került, az élelmiszer ellenben elmaradt.
Az ipari termelésnek megvoltak a leküzdhetetlen akadályai magában az iparon belül is. A szocializálást illetőleg rendszeresség, következetesség és tervszerűség e téren sem volt. A vegyes rendszert kellett itt is eltűrni. A szocializálás csak a 20 munkásnál többet foglalkoztató üzemekre terjesztetett ki. Ugyanakkor, amint valakinek a vezetők közül jól esett, avagy maguk a munkások úgy vélekedtek, a kisebb üzemek szintén szocializáltattak.
A szocializált üzemek életképtelenek voltak már a nyersanyag és üzemanyag hiánya, valamint a pénzügyi források bedugulása következtében.
Ezeknek az ismérveknek megléte esetén sem tudott volna azonban a szocializálás eredményt felmutatni. A szervezet az, amely kihívja önmaga ellen a legszigorúbb bírálatot. „A kapitalista termelésnek anarchiáját kell kiküszöbölni” volt a jelszó s az egész rendszernek alapsajátosságává vált az anarchia. Statuáltak mindenekelőtt egy rendkívül szövevényes bürokratikus alapon megszervezett organizációt. A volt tulajdonosok, a régi kipróbált igazgatók és vezetők, akiknek száma sok ezerre rúgott, eltávolíttatott. Helyüket elfoglalták a termelőbiztosok, az üzemeket ellenőrző munkástanács, a technikai vezetőség, a helyi és kerületi ipari termelési tanács, a kerületi és központi üzemfelügyelőség, a kerületi gazdasági hivatalok és tanácsok, az üzemközpontok és így tovább. Hozzátartoznak a szervezethez a már említett anyaghivatalok a megfelelő tanácsokkal és az elosztó helyek szintén a szükséges mellékszervezetekkel, valamint a helyi és központi munkás elosztó helyek. Végül a sok országos szerv, egy az egészet átfogó ellenőrző hivatal. A legtöbb szervnek a hatásköre azonos volt, ami a legélesebb és kiegyenlíthetetlen hatásköri villongásokra vezetett, illetve minden egyes szerv, figyelembe nem véve a másikat, intézkedett, legtöbbször a dolog természetéhez képest a legellentétesebben.
A vezetést mindenütt csekély kivétellel a munkások vagy más erre nem alkalmas, önmagukat feltolt egyének vették át. Az egyéni tudást, a kezdeményezést, hosszú évek gyakorlatát, tapasztalatait, a szakismereteket, az önérdeken alapuló, de a társadalom általános érdekei által helyes mederbe szorított ösztönző erőt, a világpiac által diktálta üzleti szellemet és tevékenységet — mint az állami s helyi adminisztrációban — a kontárság és tudatlanság sajátította ki a maga számára és járta diadalittasan haláltáncát. A munkás, aki az előbbi rendben talán jól látta el rábízott munkakörét, alkalmasnak képzelte magát a legbonyolultabb, legnehezebb feladatkörök teljesítésére. Rendszerint nem a higgadtabb, megfontoltabb öregebbek, hanem a tett- és cselekvési vágytól túlbuzdult fiatalabbak követelték a vezetést. Nem lehet csodálkozni, a munkásság nem látván maga és az új irányítók és vezetők között nagy kvalitásbeli különbséget, nem szívesen látta az egyesek felülkerekedését, amiért lassan odaterelődött a helyzet, hogy mindenki csak parancsolni akart és nem volt, aki engedelmeskedjék. A vállalatok üzemi és kereskedelmi vezetésében az anarchia tetőpontját érte, hétről-hétre, sőt napról-napra új vezetők lettek, a munkafegyelem pedig teljesen megszűnt.
Fokozta a katasztrófát a munkabér problémája. A munkások — ők lévén az uralmon — szakadatlan bérkövetelésekkel állottak elő. A kormányzat nemcsak nem tudott ellenállni, hanem a pénzről alkotott hamis teóriával fokozta ezt. Nem térünk ki itt részletesen a kérdésre, csak arra a törekvésre mutatunk rá, hogy el tudták hinni, hogy a pénzt kiküszöbölik s munkajegyek alapján bonyolítják le a forgalmat, illetve a szükségletek ellátását. Vallották ez alapon, hogy őket nem érdekli a termények ára, teljesen irreleváns rájuk nézve, mi a munkabér. Előnyös, ha az árak s a munkabér a végtelenbe mennek, ezáltal a teljes pénzelértéktelenedés áll be s a tömegekben megszűnik az a pszihikai inger, amit a pénz a kapitalista rendben kivált. Egyik oldalon elérték az eredményt. A munkabérek nem ismert magasságot értek el, az egész munkásosztály miniszteri s nagyobb fizetésekhez jutott. Minden jól gondolkozó gazdaságpolitikus tisztában van azzal, hogy a jól díjazott munkás biztosabb tényezője a termelésnek, mint a rosszul fizetett. A jelen esetben ellenben az ellenkezője következett be. A munkás telítve pénzzel, nem akarta belátni, miért dolgozzék, amit növelt még a pénzzel szemben táplált bizonytalansági érzete. Csődöt mondott ugyancsak az egységes időbérrendszer. Az egyébként is meglazult munkafegyelemmel párosulva ezek a körülmények a munkateljesítménynek a minimumra való alászállását eredményezte. Saját maguk kétségbeesve idéztek — bizonyára a szelídebb fajtájából — példákat arra, hogy 100 és több százalékos béremelések mellett a munkateljesítmény a réginek felére, harmadára, sőt kisebbre csökkent.
Logikus következményként változtak meg az árak is. Rövid két hónap alatt láttunk példát egész 3000 százalékos áremelkedésekre. A pénz elértéktelenedésének, a most is nyomasztó drágaságnak megvetették az alapját, de pénzkiküszöbölési elméletük kudarcot vallott. Ilyen merész álmai talán Marxnak sem voltak. Ő a pénztől csak azt követelte meg, hogy a munkaidőt fejezze ki s a munkajegyet, az utalványt, amit a bolsevizmus céljának tűzött ki, „Zur Kritik der Politischen Oekonomie” című művében mint pénzt, híg utópiának minősített. Nem vették észre, hogy valaminek a lényegét nem az elnevezése, hanem a betöltött funkció adja meg. Ha a munkajegy vagy az ennek kapcsán kibocsátott utalvány ugyanazon alapon szolgál szükségletek kielégítésére szolgáló javak szerzésére, mint a mai pénz, úgy ez is azonnal pénzzé válik. Az egyes emberek közt s az életviszonyaik között levő eltérések (takarékos, pazarló, nagy családdal bir, kis családja van stb.) még a tőkeképződést is megindítja. Ezt a tőkét pedig elveik alapján ismét el kellett volna kobozniok, viszont az is bizonyos, hogy ahol a tőkeképződés, hacsak az élvezeti tőkére is — hogy az ő kifejezésükkel éljünk — megindult, előbb vagy utóbb ez keresztültör minden korlátot s felveszi megszokott formáját.
Ott, ahol a társadalom vegyes rendszeren épül fel, ahol ezenkívül az egész világ a pénzt ismeri el, mint forgalmi eszközt, ott csak rosszakarat vagy korlátoltság vallhat pénzkiküszöbölési elveket. Az élet meg is adta a feleletet. A bolsevizmus kénytelen elismerni a pénz szükségességét s nálunk is ugyanazok, akik ma a pénz ellen beszéltek, másnap új valutát létesítettek. A társadalom, az őstermelő, de maga a munkás is jobb pénzügyi politikusnak bizonyult, mint a bolsevista apostolok. Nem volt hajlandó kellő gazdasági alap hiányában értéket tulajdonítani az új valutának sem és a munkás legnagyobb gond elé állította a vezetőket, amikor bérét a régi pénzben követelte, aminek eleget is kellett tenniök. Még jobban lesiklottak elvi álláspontjukról, amikor már az adópolitikát is — kommunista társadalomban vagyonokat és jövedelmeket ismerve el — megfontolás tárgyává kellett tenniök. Vagyis újabb bizonyíték, hogy a múlttal nem megy könnyen a szakítás s maga a bolsevizmus kénytelen-kelletlen bevallotta, hogy ez a sok átmeneti állapot generációkat kíván meg, de tulajdonkép csak azért, hogy nagy részében visszaállítsa a múltat. Mindennek a következménye az iparra nézve nem lehetett egyéb, mint az eredményeiben és kihatásaiban borzalmas katasztrófa. Az egész rendszert — nem beszélünk itt a körmönfont visszaélésekről — első sorban a tőke felélése jellemezte. Nem állt ez meg a tartalék- és alaptőke felhasználásánál, hanem továbbmenőleg a meglevő nyers és üzemi anyagoknak minden indok nélkül való eltékozlásához vezetett. Több esetben — s ahol, mint Oroszországban, soká tart a kommunizmus, általános jelenség — az üzemek berendezése is áldozat lett. Műszaki berendezéseket más célokra használtak fel, megsemmisítettek. Talán jellemzőül mint legkirívóbb példát idézhetjük, hogy a legmagyarabb ipart, a malomipart mint akarták tönkretenni. A 11 budapesti malmot, 3–4 kivétellel, le akarták szerelni s a gépeket, vagy a gépekben levő nyersanyagot más célra igénybe venni, sőt külföldre más árúkért cserébe adni. Hogy ez a törekvés sem ezen iparban, sem másutt nem járt eredménnyel, legtöbbször a munkásság erélyes fellépésén múlt, amely, midőn életexisztenciáját megtámadni látta, tiltakozott az őt boldogító rendszer ellen. Nálunk is, de főként Oroszországban, egyik speciális eredménye volt a szocializálásnak, hogy gyáraknak felszerelését eladták.
A termelés ezen viszonyok mellett az elképzelhetőleg legkisebb volt. Végül rá kellett lépniök az akkordbérrendszerre, szigorú büntetéseket — élelmezés elvonásáig — kezdtek statuálni, munkaversenyen törték a fejüket, de nem tudták, mit értenek alatta, majd a nagyobb kereslet által gyakorolt ösztönnel — mint mondották — kívánták pótolni a közérdek iránti odaadás hiányát s végül még áldozatok árán is — áll ez kivált Oroszországra — visszahíván a régi igazgatókat és vezetőket, a feltartózhatatlan pusztulást látva, Cassandra-ként kiálták „haladéktalanul át kell térni ismét a munkateljesítménnyel arányba hozott bérezésre. Senkit sem akarunk agyondolgoztatni vagy túlerőltetni, de stb.” A legkövetkezetesebb formájában meg akarták valósítani a vasbértörvényt s oly munkafegyelmet életbeléptetni, amely mindkettő még a legridegebb kapitalizmusnak is szégyenére vált volna. Bámulatos csak az, hogy a munkásság nem vette észre s egy része ma is elvakult, hogy csak most akarták valóban rabszolgává tenni.
Járhatott-e tehát a bolsevizmus nyomában egyéb, mint pusztulás. A fejlődés helyett visszaesés — s ha tovább tart, megcáfolhatatlan törvényszerűséggel következik ez be — a primitív népek határozatlan kommunizmusába. Mikor a bolsevizmus megtagadta a Marx és Engels által megkövetelt előfeltételeket, tovább ment az elméletileg lehetőn, az utópián is. A kör négyszögesítésére vállalkozott s ha meg akarta ezt cselekedni, valahonnan merítette a hajtóerőt. A marxizmus alapelveiből indultak ki látszólag, de e rendszer csak az örök rejtélyt képező Oroszországban születhetett meg. Fél évszázad, avagy hosszabb idő szellemi mozgalma vitte Oroszországot valami ismeretlen felé. Az irodalom által világra hitt nihilizmus, a tolstojianizmus mind méhükben rejtették a mai időket. Olvassa el bárki Tolstoi „Kommentár az evangéliumról” c. művét s megérti azt, amit Oroszország átélt. Nem azt hirdeti-e itten, hogy „el kell költözni a városokból, szabadon kell bocsátani a gyárak és műhelyek népét, vissza kell térni a falukba és a pusztákra és ott dolgozni, az ember saját két kezével, mert az embernek csak az lehet az eredménye, hogy minden szükségletét egymaga elégítse ki.”24 Ha Oroszországnak öntudatlanul bár, de ez volt a célja, elérte. A nyugati kultura azonban többre becsüli a fejlett típust s a munkástól a társadalom legfelsőbb rétegéig fel kell, hogy vegye — most már a szomorú példákon okulva — ezzel a métellyel a harcot.
A termelésnek a mai társadalmi renden belül kell maradnia, természetesen mindazzal a módosítással, amit az idők megkívánnak: Számolni kell azzal, hogy a fejlődés határai is megszabottak s most sok tekintetben más irányban kell a haladást keresni, mint az elmúlt évtizedekben. A természet aligha fogja azzal a bőkezűséggel önteni még ismeretlen és fel nem tárt kincseit, mint ezt már megszoktuk, de ki merné állítani, hogy az organizáció tovább fejlesztésén felépített racionális termeléssel nem tudjuk az anyagfelhasználást úgy irányítani, hogy a megtakarításokban benn van a haladás. Ha egy vagon búzát megőrölhetek 9 métermázsa szénnel, nem tartok fenn oly malmot — mint most látjuk — mely 13 q-val dolgozik. Ez a racionálisabb termelés — kétségtelen — részben üzemösszevonásra fog vezetni, de nem egy túlnagy üzemet is részeire bont. Előrelátható, hogy elkerülhetetlenek lesznek egyes, a termelést irányító, a luxuscikkek gyártását megszűkítő s az elsőrendű életszükségleti cikkek előállítását fokozó intézkedések, valamint nem fognak elmaradhatni egyes fogyasztási korlátozások és szabályozások sem. A háború oly sok emberi és egyéb munkaerőt emésztett fel, hogy e téren is szigorúbb gazdaságossággal, minden munkaerőnek lehető tökéletes kihasználásával fog kelleni eljárni. Mindenesetre a technikának a jelentősége fokozottabb lesz s talán nagyobb mértékben bevonul oda is, mint pl. a mezőgazdaságba, ahol ma elég szűk körben érvényesül, azonban az emberi munka nélkülözhetetlen lesz. Ma s a jövőben is, ellentétben a marxista állásponttal, rajta fog nyugodni a termelés, mert még a gép is egyéni vezetést és irányítást igényel. Ezért volt oktalanság, amit a bolsevizmus akart, hogy mindenkit tetszés szerint minden munkakörre alkalmasnak tartott. Magától értetődik, a követendő szociálpolitikának is az időkhöz kell igazodnia, mélyebben kell szántania, mint a múltban. Az örök ellenségekből, ha nem is barátokat, de legalább oly csoportokat kell teremteni, melyek nemcsak harcolni tudnak egymással, hanem az állam és társadalom javára mindkét részről való kölcsönös engedékenységgel össze is tudják egyeztetni érdekeiket. A tőke és munka között levő örökös ellentétet fel kell adni s meg kell tudni teremteni a kettő között valamely bensőbb szolidaritást.
Több, mint bizonyos, hogy az állam befolyása a gazdasági életre meg fog növekedni s erősebb irányítást s nagyobb ellenőrzést fog kelleni erre gyakorolnia. Az állam ezen szerepe azonban nem lehet ellentétes a mai társadalmi renddel, sőt ellenkezőleg ezen kell felépülni, de úgy, ahogy Sohm mondja, hogy a szükséges változásokat minél enyhébbé tegye, irgalmatlanul nyesse a kinövéseket és iparkodjék határt szabni a túlzásoknak!
Sok tétele van még a marxizmusnak, melyet ép a bolsevizmussal kapcsolatban a való élet nézőszögéből bírálat tárgyává kell tenni. Ez alkalommal azonban még csak azt a végtelen mechanizálást vesszük bonckés alá, amelyet a kommunizmus a statisztika segélyével gondolt megoldani.
A mai társadalmi rend főmozgató erői az önérdeken felépített szabad verseny, a kereslet és kínálat törvénye, valamint az ezekből folyó áralakulás. Mint igen finom ideghálózat fogják ezek át az egész gazdasági életet, amely a legkisebb külső hatásra megrezdül.
A kommunizmus ezeknek az erőknek helyébe a legszélsőségesebb matematikai megállapítást lehetőnek tartja. El tudja azt képzelni, hogy oly tökéletességre emelkedhet a gazdasági élet mechanizálása, hogy az állam átalakul egy nagy nyilvántartó vállalattá. Hogy a statisztika eddig ép a gazdasági társadalmi életnek a jelenségeit tudta minden erőfeszítés dacára legkevésbé megfigyelése körébe hozni, az nem izgatja. Megelégszik azzal az önámítással, hogy a jelenlegi társadalmi rend nem tudja megoldani ezeket a kérdéseket, mert útjában állanak a ma uralkodó motívumok: az önérdek, általában az önzés, a legnagyobb haszonra való törekvés (a profit), az üzleti titok stb. Ezek kirekesztetvén — azt hiszi — senkinek sem áll érdekében akár a termelés, akár a fogyasztás tekintetében a való adatoknak be nem mondása.
Ez alapon az egész rendszer a szükségletekből indulva ki, meg kell hogy állapítsa a legnagyobb pontossággal a fogyasztás mérvét. Meg akar oldani egy kérdést, ahol a statisztika még csak tapogatózik. Mily nem könnyű dolog ez, épp a háborús időszak bizonyította be. A hamis statisztika fénykorát élte. Ott, ahol remény volt valaminek a hozzájutásához, mindenki megnövekedett igényt jelentett be, míg mindent elkövetett kedvezőtlenebb képet tárni fel ott, ahol szolgáltatásról volt szó. A kommunista államban, ahol a merev matematikai egyenlőség az alapelv, az adatok meghamisítása — mindenki törekedvén, ha visszaéléssel is, kedvezőbb helyzetet teremteni a maga részére — általános tünet lenne.
A termelés terén a jelenlegi statisztika állása valamivel jobb. A keretek még mindig szűkek, amelyeket tágítani csak lassan, fokozatosan lehet. Itt is téved a kommunizmus, ha a problémát megoldani véli. Már mihelyt kénytelen a magántulajdonon alapuló termelést is elismerni, a rendszer bukott. De egyébként nem a legnagyobb fantázia kell ahhoz, hogy valaki elgondolja, hogy millió és millió egyedet a legszabatosabb, a termelést és fogyasztást felölelő könyvvezetésre lehessen rábírni. Hogy ez lehetséges legyen, a kulturfoknak, minden individumot figyelembe véve, eszményinek kellene lennie. Ekkor is, mivel az emberek nem angyalok, és az ember alaptermészeti ismérve az önzés, minél mechanikusabb volna az élet, annál kevésbbé lehetne megbízható adatok birtokába jutni, mert mindenki legalább ezt az utat igyekeznék felhasználni, ha egyébként durva egyéni érdekeknek a kielégítésére.
A termelés és fogyasztás adataiból kellene a forgalom irányítását eszközölni, kibővítvén ezt a szükséges többi statisztikával. Minthogy azonban nagyon sok, egyébként általános szükséglet helyileg nyer kielégítést, amit megállapítani, mint a tapasztalat mutalja, lehetetlen, ez okból szintén származnék a termelési, fogyasztási és a forgalmi statisztikára vonatkozóan egyaránt hibaforrás. Bekövetkeznék az, minek a háború alatt voltunk tanúi, bármit is mutatott a statisztika, hogy a bőven termő vidékek a terméketlen vidékek javára saját szükségletük hátrányára önként nem mondanak le, mindent elkövetnek, hogy a valóság fel ne tárassék s a legdrákóibb rendszabályok is csak részben oldották meg a kérdést. Átélte ezt a kommunizmus még kirívóbb formában. Az általuk államinak nevezett birtokok, míg a helyi szükségletet túlozva látták el, a fővárosnak jelentéktelen mennyiségeket engedtek át s a bolsevizmust csak a mezőgazdasági munkásosztálytól való félelem tartotta vissza, hogy nem élt általánosságban a legszigorúbb rendszabályokkal. Állandó rendszert ezeken az elveken, amelyeket bizonyos valószínűségi határokon belül a végszükség, mint a háború megindokolhatott, fenntartani nem lehet s ez a tény is csak a kommunizmus tarthatatlan volta mellett szól.
Nincs azonban állam, amely szükségleteit önmaga lássa el. A kommunista állam is rá volna utalva más államok termelésére. Míg egy-egy állam áll csak ezen az alapon, addig a forgalom a többi államokkal nagyon kétséges. A termelés és fogyasztás tehát ez okból a legnagyobb válságba kerül. A kommunizmus azonban azt hirdeti, hogy nem lesznek határok és minden forgalmat a mai kompenzációkhoz hasonló csere (aminek lehetetlensége napról-napra világosabb lesz) alapján vél megoldani. A határok nem ismerése, amint bizonyítottuk, még világkommunizmus mellett is hiú ábránd. Tehát minden körülmények között nemcsak a legrigorózusabb külkereskedelmi statisztikára volna szükség, hanem minden államnak tökéletesen kellene megoldani a többi összes gazdasági statisztikákat is, mert különben kész a katasztrófa.
A kommunizmus megkövetelné a legszélesebb alapon valamennyi üzemre kiépített üzemberendezési és üzemviteli statisztikát, állandó és pontos megfigyelését a munka intenzitásának és produktivitásának. Mindezek ma csak embrionális stádiumban vannak s csak némi megoldásuk is a nagyon távoli jövő zenéje.
Nem tárgyaljuk a sok többi statisztikát, hanem levonjuk a végkövetkeztetést.
A kapitalista rend mellett, ha egyik-másik tényező nem jól működött, gazdasági válság jelentkezett a nyomában. Tény az is, hogy első időkben ezek a válságok elég gyakran, rövid időközökben bizonyos periodicitással jelentkeztek. Ez a szimptoma vezette Marxot arra a feltevésre, hogy a kapitalista termelési rend önmagában hordja a halálos betegség csiráját s a válságok ennek a betegségnek tünetei, mig a túltermelés kapcsán olyan általános jelleget nem ölt, hogy tönkreteszi az egész rendszert.
A válságok okainak kutatása a nemzetgazdaságtan egyik legfontosabb problémája. Most azonban csak az érdekel, hogy a Marx által vélt válságok mind gyérebbekké lesznek s az organizáció folytonos javulása a válságok káros hatásait is letompítja, sőt a dolgok az utolsó 15 évben oly fejlődést vettek, hogy már nem válságokról, hanem csak lefelé és felfelé menő hullámvonalakról lehet beszélni, ahol a depressziókkal szemben is eléggé tud védekezni a társadalom. Innen magyarázható az, hogy Marx leghűbb tanítványai az összeomlási teóriát kezdik feladni már, a túlzó szocialisták pedig és így a bolsevisták is, hogy az összeomlás elméletét fenntarthassák, ennek előfeltételéül a Marx és Engels által kifejezetten kimondott gazdasági válság helyett a politikai válságot állítják be. Ez az álláspont legfeljebb a zavarosban halászás elmélete elnevezést veheti fel s annyira nem képes egy új társadalmi rendnek a bevezetését megindokolni, hogy kár itt több szót vesztegetni.
A kapitalista termelésből származó válságoknak van egy sajátosságuk. Bármily nagy arányúak voltak, ha nem egyszer nagy és borzalmas károkat okoztak is, az állami és társadalmi rendet nem rendítették meg. Ha elképzelhető volna, amint nem lehetséges, hogy egy statisztikai rendszeren felépülő állami és társadalmi rend életképes, akkor minden kétséget kizár, hogy itt a legkisebb hiba a legélesebb állami és társadalmi válságot váltja ki, amely szánalmas következményeiben egyenesen kiszámíthatatlan. Ezt különben igazolja a magyar bolsevizmus s még pregnánsabban fogja igazolni a sokkal hosszabb ideig tartó orosz bolsevizmus. Ily labilis alapon épített társadalmi rendet a kulturában előhaladt s fejlett társadalom nem enged meg, s ha ideiglenesen ráerőszakolja magát, eredménye csak a gyors és teljes összeomlás.
Hugó Viktor a „Nyomorultak”-ban a forradalom kóroktanával foglalkozván, arra az eredményre jut, hogy a forradalom elkerülhetetlen, ha a társadalmi és állami életben a rossz, a hamis túlsúlyba jut és az igazságtalanságok, a visszaélések, a bűnök a kitörésig fokozódnak.
Sok igazság, de sok túlzás is van Hugó Viktorban. Nem feltétlen a visszaélések, igen gyakran csak hibák és tévedések azok, amelyek mozgató erői egy forradalomnak. Nem tagadhatjuk, a múltban mi nálunk is sok mulasztás történt.
Ezeknek a hibáknak a felfedése a tudománynak, de a gyakorlati politikának is egyik legfontosabb feladata. Nem elég csak a végső kifejlődést, a betegséget tudomásul venni, hanem ismerni kell az okokat, melyek létrehozták. Megvizsgálás alá kell venni e szempontból állami, társadalmi és gazdasági életünket, mert csak ez esetben tudjuk megtalálni a jövő fejlődés biztos irányát. Ezekbe a problémákba most nem mélyedünk bele, csak futólag említjük meg a gazdasági életet és a munkáskérdést.
Nem szorul bizonyításra, hogy sok hiba volt egész gazdasági életünk felépítésében. Mindenki érezte, hogy nem gyökerezik egészen a magyar talajban, nem minden ízében esett szerves, egészséges fejlődésen át, sok volt benne a mesterkéltség. Több volt ennek következtében benne kelleténél a kinövés is, a társadalom és állam nem volt pedig elég erős, hogy azokat lenyesse.
Nem egy problémának megoldásával lekéstünk. Ilyen volt a földbirtokreform. Évtizedek óta izgatja a magyar társadalmat. Ha megoldjuk, alapját rakjuk le sokkal ellenállóbb polgári társadalom kibontakozásának, sok százezer magyar kezet megmentünk a kivándorlástól, kitolhattuk és megerősíthettük volna a nyelvhatárokat, a magyarságot összekötő medencéket s több, mint bizonyos, más irányt vesz ipari fejlődésünk is. Nem ontja az őstermelő népesség oly nagy erővel feleslegét az ipar felé, nagy hányada elhelyezkedett volna a mezőgazdasági életben, növelvén ennek erejét. Nem fejlődött volna ki talán ismert kereteiben a nagyipar, de megszületett volna előreláthatólag egy, a magyar földhöz rögződő középipar s úgy helyes arány keletkezett volna a különböző kategóriák között. Ha a birtokreform a háború alatt megoldásra kerül, akkor is a destruktív irányzatnak egyik erős méregfoga hullott volna ki. Most pedig arra kell ügyelni, nehogy a megoldás gazdasági megfontolás, előrelátás, a jövő érdekeinek elhanyagolásával a túlzó feloszlás jegyében, tehát a másik végletben történjék, egyoldalú gazdasági életre kárhoztatva az országot, a tespedésnek vetve meg az alapját.
Minden nemzetnek gerince a középosztály. Ennek tudatában látunk az utolsó évtizedekben mindenütt törekvéseket minél életképesebb középosztály megteremtésére. Nálunk, sajnos, az ellenkezője következik be. A történelmi középosztály folytonosan veszít erejéből, viszont egészséges új ily réteg nem alakult ki. A háború is főként a középosztály rovására játszódott le. Nem kutatjuk most azt a számtalan okot, amely a viszonyokat ide fejlesztette.
A múlton nem lehet már változtatni, de megbocsáthatatlan bűn volna, ha a jövőt nem törekednénk megalapozni. Ez idő szerint az a helyzet, hogy még a meglevő középosztály is, melynek zöme épp a hibás fejlődés folytán a szabad- és közszolgálati foglalkozásokból kerül ki, a teljes anyagi romlás, a lezüllés útján van. Vészkiáltásokat hallunk illetékes és nem illetékes tényezőktől a tisztviselők megmentéséről s nem történik semmi, illetve óráról-órára rohan ez az osztály a pusztulásba. Számolni kell azzal, hogy a gazdasági életből kinőtt új középosztálynak a megteremtése időt kíván. Egyelőre a megújhodásig azt kell megmentenünk, ami van. Meg lehet, de meg kell találni a módját, hogy ezt az osztályt, jó részét átvezetve a gazdasági életbe, megmentsük. A kisemberek problémája is olyan, amely nem lehet csak jelszó, hanem komoly és gyors megoldást kíván.
Nem értettük meg minden vonatkozásában a munkáskérdést. Lebecsültük, féltünk tőle, sokszor ellenséget láttunk a munkásban s még a szociális szótól is ijedeztünk. Ha nagyobb volt a nyomás, engedtünk, de nem jutott eszünkbe, hogy közeledjünk hozzájuk, belső érintkezést keressünk velük. Közönyösen néztük, hogy válik ez a nemzet egész életére kiható kérdés oda nem való, destruktív elemek monopóliumává. Amit a múltban elmulasztottunk, tegyük ezt jóvá a jövőben, iparkodjunk a munkásság és a társadalom többi osztályai között az egymásrautaltságot, a szociális összetartozóságot öregbíteni.
Ne folytassuk most tovább. A forradalmak lejátszódtak, visszacsinálni ezeket nem lehet. A forradalom, ha tarthatatlan eszmékért is folyik, mivel az ellentéteket kiváltja s Eötvös szerint enélkül nincs haladás, tisztító tűz egyúttal és sok irányban megmutatja az utat, amelyen haladni kell. Kettőt mi is megtanulhattunk a borzalmas időkből. Az egyik, hogy a keresztény világnézleten alapuló nemzeti eszme az, amelynek most mindenkit telítenie kell, a másik, hogy társadalmi rend és állami élet csak akkor bomlik fel, ha azok, kiknek első sorban érdekük és kötelességük, azt meg nem védik, avagy meg nem tudják védeni. Intőjel legyen az a borzalmas béke is, amelyet ránk parancsolnak. Ma az a gondolat, hogy a magyar nemzet és nép sorsáról van szó, forrasszon össze mindenkit. Simítsuk el az ellentéteket és mindenki érezze át, hogy csak egy kötelessége van, a hazát, ha nagy önfeláldozással és nagy áldozatok árán is, megmenteni. Ennek elengedhetetlen első feltétele a belső megerősödés. Ne felejtsük el, a történelem sokszor megismétlődik s nem mindig a győztesek maradnak felül. 1815. június 18-án legyőzték Franciaországot, leteperték Napoleont, megszületett a szent szövetség és mégis Franciaország diktálta az iramot egy évszázadon át a világnak. A központi hatalmak legyőzettek, de az eszmék, amelyek őket hevítették s amelyekért küzdöttek, mint az évszázadon át a német filozófia által hirdetett kötelességteljesítés, áldozatkészség, fegyelmezettség, felelősségérzet, a társadalmi szolidaritás erősebb érvényesülése, individuális alapon álló organizálás stb. tovább élnek, ezek már a háború alatt beszívódtak a többi népekbe is és mozgató erői lesznek az egész századnak. Nagy csalódás vár azokra, akik azt hiszik, hogy a század Európáját Párisban, Versaillesben, Saint-Germainban, Neullyben csinálják meg, homlokegyenest más Európa nem egy életképtelen, hanem régi természetes és történelmi határaiban visszaállított Magyarországgal fog kialakulni békésen, ha lehet, harci eszközökkel, ha kell.
Erre a küzdelemre kell nekünk teljes erővel felkészülni. De váljon e végből már valóra, hogy szűnjenek meg minden irányban a forradalmi idők. Ólomsúllyal nehezednek ránk a megoldásra váró feladatok. Mindenekelőtt a gazdasági életet kell újjáépítenünk. Nem látjuk sehol, ami nélkül siker nincs, az átfogó koncepciót. Itt az ideje, hogy minden téren a tudás, az igazi képesség, a teremtő erő érvényesüljön, hogy nem ismerve jobbra és balra való szélsőséges kilengéseket, meginduljon ez a szerencsétlen összetört és összezúzott nemzet: Előre! Ennek az iránynak szolgálatában indul új útjára a Közgazdasági Szemle.
Lábjegyzetek
-
Bud János: Koncentráció a gazdaság-társadalmi életben. Közgazdasági Szemle, 1911. február–áprilisi számok. ↩
-
Tugan-Baranowsky: Theoretische Grundlagen des Marxismus. Leipzig, 1905. 21–31. oldal. ↩
-
Marx: Revolution u. Kontrevolution in Deutschland. Kautsky fordításában, 1896. 7–11. oldal. ↩
-
Der achtzehnte Brumaire. 3. kiadás, 1885. 97. oldal. ↩
-
Gide: Principes d'économie politique. Paris, 1896. 377. oldal. ↩
-
Henry George: Haladás és szegénység. Angolból fordította Braun Róbert. Budapest, 1914. 532. oldal. ↩
-
Br. Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. Révai-kiadás. II. kötet. Budapest, 1902. 33–34. oldal. ↩
-
I. m. 537. oldal. ↩
-
Werner Sombart: Socialismus und sociale Bewegung. Jena, V. kiadás. 215. oldal. ↩
-
Schwiedland: Kleingewerbe und Hausindustrie in Österreich. I. kötet. 118. oldal. ↩
-
Az összes adat Ballod Grundriss der Statistik (Berlin, 1913) című munkája nyomán, 184–187. oldal. ↩
-
I. m. 53. oldal. ↩
-
Richter Jenő: Képek a szociáldemokrácia jövőjéből. Németből átdolgozta Mikes Lajos. Budapest, 1901. ↩
-
Kultúra és Tudomány. Faguet Emil: A kontárság kultusza. Fordította dr. Szánthó Gyula. Budapest, 1919. 164. oldal. ↩
-
I. m. II. kötet. 33. oldal. ↩
-
Kultúra és Tudomány. Palante: A szociológia vázlata. Fordította Mikes Lajos. Budapest, 1912. 219. oldal. ↩
-
Ez a jelenség különösen Németországban észlelhető. ↩
-
Faguet i. m. 52. oldal. ↩
-
Socialistische Monatshefte, 1900. évf. októberi füzet. ↩
-
Vandervelde: Die Entwickelung zum Socialismus. Berlin, 1902. 182. oldal. ↩
-
Kautsky: Die Agrarfrage. 321. oldal. ↩
-
I. m. 189. oldal. ↩
-
Lásd: Szociális termelés, 7. szám. ↩
-
De Vogüé: Az orosz regény. Tudományos Akadémia kiadása, 1908. II. kötet. 138. oldal. ↩
