Vannak-e álliberális elvek és intézkedések a tanügy természetével szemben, melyek ennek szabad fejlődését megakadályozzák s a népnevelés közvetlen intézőinek hatáskörét s az ügy tekintélyét megcsonkítják

Jelige: „Szabadság = élet; szolgaság = halál!”

I.

Kérdésünk megoldására a liberalizmus fogalmának megállapítása kívántatik mindenekelőtt. Mert csak ha a liberalizmus lényege, célja és eszközei iránt tisztába jutottunk, fogjuk az álliberális elvek és intézkedések létezését, természetét és hatását kimutathatni.

A liberalizmus, melynek eredete Európa nyugoti tartományaiban keresendő, összfoglalata mindazon tudományos elvek és tapasztalati tanoknak, melyek a természeti hatások vagy hosszas társadalmi és politikai visszásságok következtében a nemzet testében kifejlődött egyenlőtlenségek — az illető ország természeti és politikai állásának legjobban megfelelő mesterséges eszközökkel való — orvoslását célozzák.

Célja tehát a liberalismusnak: a politikai hatalom és társadalmi befolyás oly egyenletes megoszlását eszközölni az államban, mely az egyénnek teljes szabadságot és jogélvezetet biztosít mások szabadsága s joga és a közérdek s jólétnek csorbítása nélkül.

Valamint az emberi természet lényeges ismérvét az önszeretet és öntudat képezi, melyeknek kölcsönös egymásra hatása és összeegyeztetése által az akaratot a jó, szép és igaz felé irányozni, a nevelés főfeladatát képezi, viszont — úgy a politikai és társadalmi hatalom és befolyás forrásai, az egyén jellemének ama két lényeges tényezőjével teljes párhuzamban: 1) a birtok vagy vagyon; 2) az értelem vagy műveltség, melyek kölcsönösen kiegészitvén és megerősítvén egymást, a nemzeti lét alapfeltételét képezik.

Még mielőtt a liberalizmus fogalma létezett, az ókori műveltség szakában, elvben és gyakorlatban oda látjuk hatni a hazájuk, nemzetük sorsát szivükön hordó felvilágosodott bölcsészeket és államférfiakat, hogy az értelmi műveltség lehetőleg általános legyen és a nép minden rétegét áthassa az egyforma nevelés útján. Ők mintegy ösztönszerűleg érezték azt, a mit a mai természet- s államtudomány semmi által meg nem rendíthető igazságul megállapított: hogy a nemzetek jövője, fenállása a vagyon és ismeret lehetőleg egyenletes felosztásán fordul meg.

És valóban a történet bizonysága szerint csak azon államok és csak addig bírtak fenállani, mig a vagyon és műveltség egyenletes feloszlódásában a kellő arányt fentartani bírták, vagy helyreállítani törekedtek.

A tudomány tanúsága szerint valamint értelem, tudomány nem fejlődhetett sehol, ahol bizonyos előnyös természetes befolyások következtében előzetesen bizonyos gazdagság fel nem halmozódott, mely egy-egy egyént vagy osztályt a természeti erőkkel való szakadatlan küzdelem, a tisztán állati munka nyűge alól föl nem mentette — úgy viszont nemzeti gazdagság, különösen az újkor bonyolódott viszonyai közepette — ahol nemcsak a természet közvetlen hatása és az állati munka dönt — csak ott halmozódhatik föl, ahol bizonyos értelmi, az ellenhatásokkal megküzdeni képes fejlettség van, mely a munkának a kellő súlyt adván, biztosítja csak annak sikerét az ellenséges befolyások vak hatalma ellenében.¹

Mig azonban a vagyon közvetlen egyenletes felosztását célzó törekvések határozottan forradalmiak és a jelen század végzetes forrongásainak és a társadalmi rendet erőszakosan és rohamosan felforgatni akaró rázkódtatásoknak főokát képezik — addig a liberalizmus ugyanazon célt, lassabban ugyan, de biztosabban törekszik elérni a műveltség terjesztése által, miután ennek általánosítása mindenütt a gazdagság egyenletesb — és békés, mert természetesebb úton — feloszlódását vonta maga után! Ezért látjuk, hogy a műveltebb államokban a gazdagság felhalmozódása nem okoz oly tátongó űrt az egyes osztályok közt, tehát ezeknek egymásközti harca nem olyan heves — hanem inkább a békés versenyhez hasonló — s igy az állam hatalma is megingathatatlan. Ellenben ott, ahol csak egyes osztályok kiváltságos birtokába jutott egyik vagy másik, — ott az állam alapjaiban inog s sem külső hatalomnak, sem a belső rázkódtatásoknak ellenállni nem képes.

Szükséges volt ezek megállapítása, hogy mindazok, kik a tanügynek, természete és feladatánál fogva határozottan szabadelvű irányzatát igen jól ismerik, és épen mert ismerik, de azok végkövetkezményeig való kifejtésétől rettegnek — valódi színükben álljanak a nemzetiség és államiság, a közjóiét és művelődés hű barátjai és őrei előtt; hogy megszűnjenek valaha a szabad tanügy szószólóit és intézőit felforgató, forradalmi szándékokkal vádolni; mert ők azok, kik a nemzet létét veszélyeztetik, ők azok, kik a haza vesztén dolgoznak — azok ellenben, kik a tanügy szabad fejlődésén fáradoznak, a valódi hazafiak! liberalizmus = hazaszeretet!

Midőn kimutattuk a liberalizmus és nevelésnek céljaikra nézve azonos törekvéseit, egyszersmind feladatunk megoldásához is közeledtünk; mert igy összefüggésük és egymáshoz való viszonyuk iránt tisztába jővén, azoknak alap elvei, eszközeik természete és hatásához mérten pályakérdésünk értelmében: az álliberalis elvek és intézkedések természetét és hatását világosan fölismerhetjük.

Az előadott szempontokat irányadókul véve, első pillanatra kitetszik, miszerint mindazon törekvések, melyek az egyénnek önállóságra == szabadságra nevelését hátráltatják, a művelődés = hatalom megoszlását ellenzik, hanem ezek malasztjait csak bizonyos osztályoknak akarják juttatni mintegy kiváltságul — határozottan illiberálisok.

Ezen illiberalismus elvei és intézkedései, melyek az abszolút == kényuralmi államot jellemzik, fejtegetésünk körén kívül esnek. Azoknak lényege és iránya különben is, mint a liberalizmus céljai és (következményeivel egyenes ellentétben állók, könynyen fölismerhetők és a bővebb kutatás fölöslegesnek tetszik, ha egyszer a liberálisok iránt tisztába jutottunk. Mert azoknak követői és támogatói, céljaikat maguk árulják el és titkot sem csinálva azok minőségéből — mintegy a természet bölcs rendezésének hatása alatt, melynél fogva a legveszedelmesebb kígyók és ragadozók maguk figyelmeztetik és intik környezetüket (csörgésükkel és vonításukkal) — úton-útfélen elég hangosan és érthetően hirdetik, semhogy kellő óvintézkedések nem volnának tehetők.

Nem úgy az álliberalis elvek és intézkedések követői és hirdetői. Ezek a liberalizmus színezetét megóvni törekszenek; a liberalizmus elveit adoptálják, de ezekből oly következményeket és folyományokat hoznak le, melyek az életben alkalmazva, egyenesen az illiberalismus, tehát a maradiság kezére játszszák az illető közügyet.

Ezen, a bitorolt szabad elvekkel kérkedő, de a kényelmes takaró alatt a szabadelvüséggel egyenesen ellenkező célokra öntudatosan törő álliberalismus az u. n. „felvilágosodott absolutismus ismérve.” Ez a liberális intézmények értékét és üdvösségét igen is jól tudja megbecsülni és felhasználni saját külön érdekei szolgálatában; de a felköltött szabad szellemnek saját intentióival ellenkező fellobbanásaitól megszeppenvén, a világpolgáriságot szinlelő és „humanisticus” elveket valló reactio karjaiba kénytelen vetni magát, mely az iskolát saját céljaira használva az egész rendszert csakhamar tönkre silányítja s igy az üdvös visszahatást már méhében tartva, a korszerű haladást csak egyidőre megakasztja. (III. Napóleon kormánya pl. Francziaországra, — hol a „szabadság, egyenlőség és testvériség” magasztos elvei legelőször hirdettettek s hol a művelődés legnagyobb fokán álló osztályok mellett, a legnagyobbb tudatlanság hinárjában fetrengő legalsóbb néposztályokig a jólét és gazdaság bizonyos általánossága mutatkozik — szeretnek hivatkozni az álliberalismus azon bajnokai, kik a műveltség malasztjait csak bizonyos kiváltságos osztályoknak akarnák juttatni. De elfelejtik, hogy ott különösen kedvező talaj s éghajlati viszonyuknál fogva képződhetett előzetesen az erős nemzetgazdasági alap s daczára annak, ez, a mívelődés egyenlőtlen feloszlása mellett, nem óvhatta meg a végveszélytől s örök rázkódtatások s forrongások tűzhelyévé tette ezen országot.)

Szándékukban kevésbé ellenségesek, de eredményükben ép oly kevéssé előnyösek és megfelelők a liberalizmus céljai és követelményeire nézve mindazon egyoldalú, lanyha fél-intézkedések és elvek, melyek általánosságban vagy egy kiszakított részletben alkalmazkodnak ugyan a liberalizmus elveihez, de teljességben és mind a legutolsó végkövetkeztetésig felhasználni és követni nem mervén vagy tudván azokat, mintegy öntudatlanul a maradiság szolgálatába állnak és annak érdekeit féltékenyen óvogatják.

Ezen, ha úgy nevezhetjük: öntudatlan álliberalismust mindazon alkotmányos monarchiákban találjuk fel, melyek csak az imént bontakoztak ki a rendőr- és egyházállami nyűg békéiből, de azoktól teljesen szabadulni még nem bírtak, magukat őszintén és határozottan a liberalizmus karjaiba vetni vonakodnak s igy tétovázva majd ide, majd oda kapkodnak. Nehogy az ellentálló hatalmas elemekkel teljesen szakítania kelljen, inkább alkura lép velők ezen álliberalismus. Ezeknek kedvére jár egyik-másik szabadelvű intézkedés keresztülvitele, vagy inkább keresztül nem vitele körül; közben egy-egy enyhe, ártatlan liberális intézkedést szór, nehogy az állam érdekeit teljesen szem elől téveszteni látszassák — egy szóval: ez a most nálunk divó rendszer, mely a rendőr- és reactionarius állam és a liberalizmus intézkedéseiből vegyest alkotja meg szabványait és midőn mind a háromnak előnyeit véli egyeztethetni, utoljára mégis csak mind a háromnak hátrányait eredményezi. Az e szőrű elvek és intézkedések, ha lényegük s hathatóságukra nézve nem is látszanak oly veszélyeseknek, mégis gyakoriságuk, úgyszólván sűrűségüknél fogva oly erőt és szívósságot nyernek, hogy az illető közügy liberális irányban fejlődését állandóan megakaszszák, mert elvben liberális célzatúak, eredményük azonban = 0.

Ezen két rendbeli, a bitorolt szabad elvekkel kérkedő, de azokat, akár öntudatosan egyenesen ellenkező célokra felhasználó, akár egyoldalú és negatív alkalmazásukkal a szabadelvűség üdvös céljait megmásító álliberalismus elvei- és intézkedéseivel foglalkozni valóban hálás feladat. Mert ha ezek természetét s hatását felismernünk sikerült, már fele munka meg van téve ártalmatlanokká tételükre nézve; a tüzetes fejtegetésből egyszersmind, önkényt felismerhető lévén azon út, melyen egy valóban szabadelvű kormánynak a közoktatás elejétől fogva mindvégig intézése körül is haladnia kell, ha a nemzet és államiság fentartásával ellenkező irányba vergődni nem akar.

Ha ugyanis pályakérdésünkkel szemben azon határozott felelettel tartozunk, hogy igenis vannak, és kétségbevonhatatlanul kimutathatók oly álliberalis elvek és intézkedések, melyek a tanügy (szabad iránya és) természetével szemben annak (szabad irányban) fejlődését megakadályozzák, sőt az alkotó alaptörvényekben is nyertek kifejezést hazánkban és ezekben gyökereznek — még sem tulajdoníthatjuk az alkotók és intézők roszlelküsége s akaratának az oly elvek alkalmazását, melyek az előadott irányelvek értelmében, végcéljaikban a nemzet művelődése és jóléte, tehát önállósága, szabadsága, egyszóval: nemzeti fejlődésünk megakasztása, a nemzeti lét veszélyeztetését involválják. — Nem lévén feltehető a nemzet egy fiáról sem, hogy szülőföldje, önvére, magáról annyira bírna megfeledkezni, hogy képes legyen öntudatosan oly elveket, oly intézkedéseket szándékosan alkalmazni, melyek mindezek életérdekeivel egyenes ellentétben állnak, a nemzeti lét alapfeltételét megingatják; annál kevésbé pedig a honszeretet, tudomány és állambölcsészet magaslatain álló férfiakról, kik eddigelé közoktatásunk intézése, igazgatása és törvényesítése körül fáradoztak. — Csak épen magas álláspontjuknál fogva könynyen megeshetett tévedésük vagy a hazai szerencsétlen politikai viszonyok félénk súlybevetéséből folyó bátortalanságoknak tulajdonítható a népnevelés irányában elfoglalt álláspontjuk; s igy a tévedés, a politikai hiba kimutatásából azok orvoslását is remélhetjük.

II.

A hazai tanügy intézése körül megesett hibák és tévedések részletes kimutatására áttérve, elsőbben is az alkalmazásba jutott álliberális elvek és intézkedések hatását, különösebben a népnevelés és annak közvetlen intézőire nézve csak úgy fogjuk helyesen fölismerni s megítélhetni, ha a valódi liberalizmus elvei és eszközeihez viszonyítva vizsgáljuk.

Miután azonban bebizonyítanunk sikerült tán, miszerint a liberalizmus és népnevelés céljai azonosak, utóbbi pedig a mívelődés általánosításának leghathatósb eszköze egyszersmind, a főelveik egyrehatásából gyakorlatban mutatkozó eredményekkel fogjuk legjobban a tanügy szabad fejlődésének meg nem felelő elvek és intézkedések hatását illusztrálhatni.

Fájdalom! de képtelenek vagyunk kimondani, hogy a valóban liberális elvek és intézkedések, úgy általános, mint különösen a népnevelésre való következetes, szigorú alkalmazásának gyakorlati eredményeit eddigelő csakis a szabad köztársaságokban láttuk kifejlődni, valamint a valóban nemzeti és tisztán erkölcsi nevelés malasztjait, mert sem egyes világi osztályok, sem az egyház és felekezetek, hanem csak a nemzet és állam, a család és erkölcs szolgálatába bocsátják az iskolát.

A valóban liberális államkormányzat sarkalatos elvét nem is sikerült senkinek oly szépen és helyesen kifejteni, mint Laboulay-nak, ki „Az egyesült államok történeté”-t irta meg. — A liberalizmuson sarkaló társas élet alapját ugyanis kettő képezi: 1. Az egyén önállósága és felelőssége. 2. A társadalom minden tagjának a közügyek iránt lehetőleg egyformán érdekeltetése.

E kettő képezi alapját és kiindulási pontját a liberalizmus — bevezetésünkben jelölt — céljához vezető intézményeinek. Ezeknek figyelmen kívül hagyása vagy ferde irányban alkalmazása jellemzi egyszersmind leginkább az álliberalismust.

Az önállóság az egyén szabadságát, a felelősség érzete a jogosságot a mások és a köztársaság iránti viszonyát határozza meg, tehát mindazt, amit erkölcs-vallási nevelés, törvény és igazságszolgáltatás, börtön és pokollal elérni akarnak a különféle társadalmi alkotmányok: az egyén lehető szabadságát, mások joga és szabadsága és a közjóiét megóvása mellett. Ez képezi az állami hatalom, a nemzeti lét rendíthetlen alapját, melynek biztosítását és erősbitését a 2. elv írja körül a legszabatosabban. Az egyéneknek a közügyek iránti érdeklődése, azoknak a közjavakban, a társulásból folyó előnyökben egyenlő részvétele tételezi föl, mely ismét csak a míveltség általánitása, s vele a hatalom- s jogélvezetnek egyenletes feloszlása által érhető el.

A liberalizmus ezen dogmaszerű tételeinek értelmében a nevelésnek nem lehet más célja, mint önállóságra = szabadságra nevelni; a liberális politikának alapját pedig nem képezheti más, mint az önkormányzat, a mely csak a felelősség érzetének minden egyénben ébrentartása által válik lehetségessé. ² Nyilván való, hogy a mi kormányszerkezetünk és különösen köznevelésünknél ezen két, egymást kiegészítő sarkelv van figyelmen kívül hagyva.

A mi nevelési praxisunk, amint most dívik, nem képes a növendéket önállóságra nevelni. A mi tanulóink és tanítóink egyaránt rabszolgái a különféle tankönyveknek s a „tanterv”-nek, melyből, amennyit „bevágni” bírtak, az jelzi haladásukat, működésük sikerét.

Sem tanulóink, sem tanítóink nem bírják a dívó rendszer mellett a képesség azon fokát elérni a nekik szentelt „képző” intézetekben, amely megkívántató arra, hogy magukat önállóan tovább művelhessék, hogy az önművelődéshez vezető utat és annak forrásait fölkereshessék. — Szóval a jelenleg nálunk dívó nevelési rendszer nem szolgál az élet, a közművelődés céljainak.

Ennek oka pedig abban rejlik, hogy: 1. Államkormányzatunk elfogadta ugyan a liberalizmus főelvét: „a művelődést általánosítani kell!” — de a helyett, hogy a kivitelt a közvetlen intézők öntudatos alkalmazkodására, a helyi viszonyok és a növendékek egyéniségeihez mérten, bízta volna — a rendőrállamtól kölcsönzött általános rendszabály: a mindenkire nézve egyaránt kötelező: „tanterv” kaptafájára verte az eziránti kötelességeket s igy határozottan álliberalis intézkedés, mivel a művelődés általánosításának akadályt gördít elébe, azon illiberalis elv alkalmazása által, hogy: „az egyedekre kivetett munka mennyiségének biztosítása mellett, a munka mikéntje tekintetbe nem jöhet!” ³

Mi természetesb, mint hogy az ily rendszabály alkalmazásánál a rendőr-állam praeventiv rendszerecskéinek egész halmazához kell folyamodnia a kormánynak, melyek a megparancsolt sikert némileg biztosítják.

A tanító, úgy mint minden egyéb „alattvaló”, nem önállóan gondolkozó és működő ember, hanem tárgy, vak eszköz a „magasb” intentiok szolgálatában, melylyel számolni nem, hanem vaskezü kényszerrel, mintegy — rabszolgával bánni kell. — Fölébe állítja a helyi felügyelőt vagy iskolaszéket, hogy hivatala teljesítésében ellenőrizze. Ezeknek meg, nehogy a szakismeretet (!) véletlenül érvényesíthessék, és hivataluk fontosságának miatta felfuvalkodva az elejökbe irt rendszabállyal vissza ne élhessenek valahogy, — nyakába teszik az egyházat, a városi hatóságot, ennek fölébe meg az iskolai tanácsot vagy megyei bizottságot stb. stb. ad infinitum egész a miniszterig.

Mit várhatunk egyebet, mint hogy az ellenőrzés ily szép Jákob-létrája mellett, mindegyik fokon álló isk.-rendőri közeg, a közvetlen alatta állóra hárítja a felelősség. A miniszter az államtitkárra, az államtitkár az osztálytanácsosra, ez a tanfel ügyelőre, a tanfelügyelő az iskola-székre, ez végre — a tanítóra. Ennek vállaira rakják le a felelősség egész terhét — ezt ütik mindnyájan! -— Ez meg nem tesz külömben az iskolában. Ott a kényszermunkát épp oly szépen, mint célszerűen gyakorolja, bevervén az előirt tananyagból, lehetőleg rövid, a „cél”-nak megfelelő úton annyit, hogy majd megszakad tőle a tanuló és igy — a rendőrállam elérte célját! Mert a népiskolákból a szellemi, erkölcsi rabszolgák miriádjai kerülnek ki, kik önállóan gondolkozni, cselekedni, szerzett „betű”-ismereteiket az életben alkalmazni, kitágitni nem képesek.

Az ily ellenzési s művelődési processuson átment emberek nem tesznek semmit, amit tenni nem kénytelenek, és minthogy ezen rendszer a népiskoláról a többi szak közép- és felső tanodákra is ragadt és az azokból kikerülő osztályok és szakkörök egyes tagjai, mert hivatásukban öntudatos ismerettel, öntevékenységgel nem bírnak: az önművelődési ösztönt is nélkülözik többnyire és a felelősség érzete nem képezi működésük főrugóját.

Nemcsak a nép-, hanem a többi tanodák és tanárai, tanítóira nézve egészen hasonló eredményre jutott ezen rendszer más irányban is.

A néptanító, miután iskolája úgyis mint önálló, öncélú, a nép élete igényeinek megfelelő egész intézet nem fejlődhetett, kapva-kap az alkalmon, hogy munkáját lehetőleg egyszerűsítve s könnyítve — a felelősség egész terhét magáról lerázva —- a közép-iskolára bízza dolgát. A felső nép- s polgári iskola tanítója, — mert tanodája szintén nem illesztetett be mint önálló és öncélu intézet közoktatásunk szervezetébe —- úgy is átléphetvén tanulója bármikor a középiskolába, minek bajlódnék a tehetősb szülők gyermekeinek önművelődését és ténykedését ezélzó ismeretek közlésével! A középtanodák meg az általános művelődés terjesztését szenvelegvén, a szaktudományokra menőkre nézve szükséges előismeretek közlését s alapos meggyökereztetését, megemésztését elhanyagolván, facultásainkon a felületesség az uralgó, a tanulmányozási és önálló kutatási vágy ritka vendég. Az egyetemek már pedig csak — az istennek felelősek! — Tehát:

2-szor. Hazai közoktatásunk nem képez szerves egészet! A mi különféle iskoláink nem önállók, nem szolgálnak egy önálló célnak, tehát hivatásukat el kell téveszteniök. A nép fiát nem nevelik e nép életének megfelelőleg, a szakembert nem szakja követelményeinek, a tudóst nem tudománya igényeinek megfelelőleg, hanem mindezt összekotyvasztva „mixtum compositum” gyanánt adják be minden állampolgárnak egyformán — ha felpuffad is tőle: — Nélkülözvén tehát a hivatásuk, szakmájukban megkivántató alapos ismeretek adta önállóságot, mintegy gépszerűen teljesítik hivatásszerű teendőiket; a kellő tájékozással nem bírván, ki-ki elődje, példadója, szabály-rendelőjének nyomdokaiban jár. És ezért nincs haladás, tudományos verseny, eredeti produktió, nincs meg a felelősség érzete mindenkiben egyaránt; hanem tespedés, kapkodás, felületesség, amiknek a léha hivatalhajhászat, az „elsajátítás”-nak nevezett utánzat — tehát az elvtelenség, az anyagi és szellemi proletarismus szükségképi következményei. — A „betű” emberei és könyvgyártók pedig markukba nevetnek. Hisz ők a leczke-feladás és könyv-tudomány mellett jó üzletet csinálnak! A közművelődés és jólét, a közgazdaság és erkölcs tönkre mehetnek mellette s velük: a nemzet.

Ezek virágai és gyümölcsei az önállóság- és felelőségről szóló szabad elveket figyelmen kívül hagyó, nálunk divó álliberalis rendszernek, melyek javában nyílnak és fejlődnek a köznevelés terén. Ez nagy és ha sötét is, de talán a valóságnak annál inkább megfelelő körvonalokban szükségképen rajzolt hatása az álliberalismus elvei és intézkedéseinek, melyek tehát tanügyünk fejlődését a szabadelvűség által előirt irányban, megakadályozzák.

III.

A jelzettük két, döntő hatásuknál fogva mintegy „eredeti bűn” jellegét magán hordó fő hiány okozása és fejlése körül érvényre és alkalmazásba jutott álliberalis elvek és intézkedések részletes kimutatása csak úgy válik lehetővé, ha amazok alapokát, eredetét kutatjuk.

Ezt pedig ott kell keresnünk és abban találjuk, hogy hazai közművelődésünk szabad intézkedésünk rövid ideje alatt: a nemzeti önállóság és szabadságra vezető intézmények, az idők mostohasága miatt nem fejlődhettek organikusan a nemzet kebléből, hanem felülről kelle mintegy reá-octroyálni. — Jelesül: a közoktatás körüli reformok nem alulról, a nép igényei és létcéljainak megfelelőleg fejlődhettek fokozatosan, annak közvetlen hozzájárulásával; hanem, mint minden felülről kiinduló forradalom — mert inkább ilyennek mondható — a tátongó fejlődési űrt mint-egy rohamosan, egy szökkenéssel törekedtek áthidalni.

Itt tehát a liberalizmus ama sarkalatos alapelve: „A társadalom minden tagja a közügyek iránt lehetőleg érdekeltessék!” vagy mint népszerűen kifejeztetik: „A nép” által a népnek mindent! — érvényre nem juthatott és igy már alakilag is maguk, a nép és a legközelebb érdekelt szakkörök közvetlen hozzájárulása nélkül létrejött alapintézmények a szabadelvüség alapkövetelményének a priori meg nem felelvén, liberális jeleggel nem bírnak.

Vétkeznénk I. közokt. törvényünk fenkölt szelleme s ihletett lelke irányában, ha feltennők, miszerint a kényszerített álláspontból folyó hátrányok és következményeket nem érezte és sejtette volna — daczára annak azonban, mert ezzel a tényleges igazságnak tartozunk, ki kell jelentenünk, miszerint a tanügyünk terén érvényesült álliberalis elvek nagy része maga ezen törvény és az abból folyó intézkedésekben nyertek kifejezést, még pedig azon jelzettük körülményeknél fogva, melyek között létrejött.

A felülről kiinduló átalakítás ugyanis azon hátránynyal jár. 1) Hogy a nép akaratában nyilatkozó hatalmas erőre nem támaszkodhatván, az időnként kormányon lévő államférfiak, még ha az irány helytelenségét fel is ismerték volna, épen az általuk képviselt liberalizmus „lehetővé-tétele és későbbi alkalmaztathatásának szempontjából, a hatalmas ellenséges elemek féltékenységét felkölteni nem akarják oly radicalis intézkedések alkalmazása által, melyek a tanügy szabad fejlődését eszközölhetik.

Ehhez hazánkban még, szerencsétlen állami szerkezete és ethnografiai viszonyainál fogva, oly „magasb politikai” tekintetek is járultak, melyek az intézőket ön- és pártjuk fentartása érdekében, a külön érdekeket képviselő töredékekkel alkura lépni elveikkel kibékülni — egy szóval a liberálismus legkisebb vívmányát, a maradiság posványát félénken őrzőknek és a különféle érdekes nemzetiségek „jogos igényeinek odavetetett egy-egy vaskos koncz-essióval megvásárolni késztették.

2-ik és végzetes hátránya az ily alkotásnak, hogy, már a fentérintett tekintetekből is óvakodnia kell az itt-ott mégis található szabad intézkedéseknek szorgos alkalmazása és végrehajtásától; a közvetlenül érdekelt szakkörök véleményének érvényesülését az alkalmazás körül megakadályoznia kell; mely véleményt, külömben a „magasb” tekintetek szempontjából kiinduló s a népiskolát és tanítóját épen magas álláspontjánál fogva kicsinyelni szerető, és inkább az egyszer megállapított véleletek és kész theoriák, mint a tapasztalat és gyakorlat követésében minden üdvöt lelő reformer — úgy sem veheti valamire. És igy a népben felébreszthető közvéleménynek, tanügyünkre nézve határozottan szabadelvű irányban való érvényesíthetését csirájában elnyomni kénytelen, nehogy ennek hatalmasabb hullámzása bizonyos köröket felriaszszon drágán megvásárolt békés nyugalmukból.

Ezekben vannak körülírva mindazon álliberalis elvek és intézkedések, melyek negatív irányban a törvény alapja és kiindulási pontjául szolgált és tervezőjének kétségen kívül szeme előtt lebegett egészséges eszmék és valóban liberális elvek hiányos kivitele és ferde irányban való alkalmazása körül érvényesültek.⁴ — Kétséget nem szenved ugyanis, hogy:

Az általános tankötelezettség üdvös eszméje, mely a törvényben kifejezést nyert, határozottan szabad irányzatú. De annak keresztülvitele és az eszközök megválogatásában már határozottan álliberalis elvek és intézkedések jöttek alkalmazásba, melyek az elvben kitűzött cél elérését illusoriussá tették.

Az ált. tankötelezettség azon céljának elérésére, hogy minden polgár az állam létérdekeinek megfelelő oktatásban részesüljön: a tankötelesek legpontosabb összeírása és minden, az államnak rendelkezésére álló kényszereszközzel az oktatásban való részvételre szorítása, „sinequa non” alapfeltételét képezi. Az államnak utóbbira való joga, a köziólétre vezető minden hatalmi eszköz alkalmazása jogkörébe tartozván — minden kétségen fölül áll, amint ezt Macaulay oly szépen kifejezte: „azon hatalom, melynek joga van kivégeztetni, annak bizonyosan joga is van nevelni!” — De ezen jog gyakorlásának szükségképi követelményét képezi: hogy az oktatás ingyenes, tehát állami költségen teljesített legyen. Ennek figyelmen kívül hagyásával a szabadelvüség leghiresb bajnoka J. St. Mill tanúsága szerint is, az államnak azon joga megszűnik és igy, ha mégis alkalmaztatnék, megszűnik a szabadelvűség igényeinek megfelelő irányú és hatású lenni; tehát a kitűzött célnak nem szolgálhat.

A népnevelésnek az ily radicalis eszközök segítségével határozottan szabadelvű értelemben államüggyé tételét pedig azon álliberalis elv alkalmazása tette lehetetlenné, hogy: „a közoktatásra nézve — és épen csakis erre nézve — annak élvezetében közvetlenül részt nem vevőket, annak költségeihez való járulással terhelni nem kell!” — És igy a közművelődés egyik leghathatósb tényezője egy tollvonással kitöröltetett a közügyek sorából; mert a helyett, hogy, mint minden egyéb közügynek közköltségen teljesítését vették volna célba, az egyesek által fizetendő tandíj lett, különösen a népiskolák és tanítóinak fentartására szolgáló szegényes jövedelem-forrásnak meghagyva. A népoktatás ilyeténkép államháztartásunkban az államügyek pl. a közbiztonság vagy akár a — lótenyésztés mellett, a hamupipőke szerepére van ítélve. De ezen a nemzeteket alkotó és fentartó elemnek háttérbe szorítása meg is látszik ám költségvetésünk boldog végén — az évenként ijesztő mértékben növekvő deficiten. Ezen végkövetkezményben boszulja meg magát közvetve, a népnek, saját jólétére szükséges bármily nagy megadóztatásától, sőt ha ez ki nem futná államkölcsönök felvételétől sem viszszarettenő szabadelvtiségnek félszeg irányban alkalmazása. Államférfiaink elérték a nép túladóztatása, az állam eladósodásának határát, közel az államtönk széléhez jutottak, állítólag „népgazdagítási” célokra való költekedésükkel, holott -— amit egyoldalú nemzetgazdászati szempontjuknál fogva figyelmen kívül hagytak —- a várt sikert biztosan elérték volna, ha a valódi szabadelvtiség értelmében az u. n. „productio” beruházásokkal egyetemben: a nép művelődését, mint a gazdagságra vezető eszközök leghathatósbikát és a többieknek a kellő erkölcsi alapot megadót, törekedtek volna gyarapítani.

De ha a közoktatásnak, nevezetesen pedig a népnevelésnek a jelzett értelemben államügygyé tételét kerülnie kelle tvhozásunknak — mint oly ugrást, melyet az ügynek veszélyeztetése nélkül eddigelő még egy állam sem tehetett, legkevésbé pedig a mienk, melyben a többi institutiók sem fejlődhettek még az ily reformnak megfelelő fokra — és anynyira fájlalnunk nem lehet, különféle okoknál fogva, mint az állam „mindenhatóságának” hívei tennék — van még egy liberális elv, mely a szabad köztársaságokban gyakorlati alkalmazásba jutván, a legszebb gyümölcsöket érlelte a népnevelés terén. Ez az elv, mely az önkormányzat eszméjéből folyik a népnevelés természetének megfelelőleg, a család alapjára helyezi a népiskolát és ezek egyesülete: a község oltalma és gondozására bízza. És ezen elv szintén kifejezést nyert közokt. törvényünkben.

Az 1868. XXXVIII. tcz. 35. §-a elején ugyanis kimondja, miszerint: „A közs. iskolák terheit első rendben a község viseli.” — Ezen valóban liber. elv megbecsülhetetlen értékűvé válhatott volna, a népoktatásnak fokozatosan, tehát annál biztosabban államüggyé tételére nézve — különösen mert hazánkban a municipalis önkormányzat eléggé szépen és megfelelő fokra fejlődött már — ha következetesen és belső értelme szerint keresztül viszik. A helyett a szűkkeblű álliberalismus lógatja ki közvetlenül a szép elv kimondása után sántikáló lúdlábát, oly elveket testesítvén a helyes premissza alapján, melyek azt sebtén halomra döntik és a közs. iskola intézményét, melyet amaz proclamál, egy lehelettel illusoriussá, lehetlenné teszi. Mert, a helyett, hogy a kitűzött vezérelvhez híven, másodrendben megállapíttatott volna: „miszerint minden község köteleztetik isk. költségeit rendes évi költségvetésébe fölvenni és a többi helyi kiadásokkal egyetemben kezelni és kivetni — kimondatott azon, a népoktatás pangó állapotának megörökítését eszközlő elv, mely szerint, az iskola a községi intézmények sorából kiválasztatván: „A közs. iskola fenntartására az állami egyenes adók 5%-át meg nem haladható isk. pótlék vethető ki!”

Eltekintve attól, hogy az ebből folyható jövedelem az iskola fentartását sehogy sem biztosítja, tehát csak olyan teljesen célirány nélküli kedvezmény (?), mely mintegy cafrangnak aggattatott a maradiság erős várfalainak ékitésére, annak jeléül, hogy a liberalizmus közel járt itt valaha — ezen intézkedés álliberalis volta mindjárt a következő §-ból kitetszik és abban árulja azon elemeknek titkos céljait, melyekkel való pactálásnak gyümölcsét képezi.

Már a tv. 36. §-a ugyanis még ezen u. n. az iskolára nézve ’, S(' se halni„ elég — iskolai adó fizetése alól is fölmenti a község mindazon tagjait, kik más, még pedig felekezeti iskola fenntartásához járulnak.

Ezen intézkedés, melynek ürügyéül a népnek lehetőleg legcsekélyebb megterhelésével járó kormányzatról szóló szabad elv szolgált, annak helytelen alkalmazása által a „szabad tanügynek” legszelidebb alakjában fejlődését is gyökerében támadta meg, mert megfosztotta az előfeltétel: az ált. tankötelezettség következetes és szigorú keresztülvitelére szolgáló eszközök éltető forrásától; a szükséges pénzerő, a megkivántató iskola-alapok előteremtésének egyedül üdvös módja a községek hatáskörébe nem adatván.

Mint látjuk tehát a hazai liberalizmus elsőbben is népünknek a feudalismus nyomása alatt kifejlett tunya közönyösségével, tehát a művelődés általánitásának legnagyobb akadályával lépett alkura. A célt azonban nem érte el, sőt a közönyösséget sokban az iskola iránti ellenséges indulattá fejlesztette ama semmit mondó 5%-os külön isk.-adó és szegényes tandij segédeszközeinek alkalmazása által, melyeknek kivetési és szedési módozatai a közös iskolák fentartását a más irányú fractiók kényekedvétől teszik függővé, a külön törekvésüek fondorlatainál fogva könnyen gyűlöletesekké válhatván a népiskolát általában és tanitóit népszerűekké válni nem engedik. Pedig az állami vagy községi adóval elegyesen fedeztetése a népiskola költségének, nemcsak megkímélte volna népünk fizetési horrorát és ennek az iskola és tanító irányában ellenszenvvé fajiilását megakadályozta volna, hanem egyszersmind a liberalizmus főkövetelményének is tehetett volna eleget, a n é p n e k érdeklődését a népnevelés, mint közügy iránt fölkeltvén.

A közügyek iránti érdeklődésnek pedig alapfeltételét képezi, hogy mindenki egyenlően járuljon azok költségéhez és egyenlő képen részesüljenek is azok áldásaiban. A szabadelvüség követelménye, miszerint a népoktatás, mint elsőrendű közügynek költségeihez való járulás alól senki ki ne vonhassa magát, ép oly kevéssé, mint hogy annak áldásait, a népnevelés fejlesztése és ápolásából a közjólétre kifolyó megbecsülhetlen haszonban való részesülést — az állam bárkitől is megtagadhatja. ⁵

A művelődés általánosításának anyagi alapfeltétele megingattatván egyszer, s a népoktatás alól mintegy a gyékény kihúzatván, mi lehetett ennek egyéb következménye, minthogy az ált. tankötelezettség keresztülvitele körül egyedül üdvös és hathatós eszközöket oly surrogatumokkal kelle pótolni, melyek a tanügy szabad irányban fejlődését, a helyett, hogy elősegítenék, minden irányban megakadályozzák.

Belátván az intézők, miszerint a szükséges számú és képzettségű tanerők hiányában az oktatási kényszert alkalmazni nem lehet, s ilyek képzésére, fizetésére és tanodák nyitására a kellő pénzalapról nem gondoskodott az állam, — a tvhozás kénytelen volt a kellő szakszerű képesítés hátrányára, a puszta számarány előleges helyreállítását a t. képezdék főcéljául kitűzni és az ezekbe való felvételt oly silány feltételekhez kötni, a jelölteket oly gépszerü és lehetőleg rövid tartamú dresszúra alá vetni, hogy minél többen seregeljenek azokba és lépjenek a tanítói pályára, mely ezen és az elég szűkkeblűén megszabott fizetési minimumon kívül más kedvezményt úgy sem nyújtott.

Ezen képességi és fizetési minimum megállapittása pedig határozottan álliberalis intézkedés; mert kiki tudja és bizonyítást nem is szükségei — miután a tapasztalat eléggé mutatja, — hogy silányul fizetett és kellőleg nem képzett tanító mellett valódi népművelődés nem eszközölhető. — Midőn a tanügyi liberalizmus szakszerű, a paedagogiai tudomány magaslatán álló képességet és annak megfelelő fizetést követel a tanítónak, nemcsak a megkívántató tekintélyes társadalmi állás és nem a nemzetgazdasági egyoldalú fiscalitás szempontjából teszi ezt, mely szerint kiki csak annyit dolgozik és köteles dolgozni, amennyiért kárpótlást nyer — hanem azon mélyebben fekvő indok vezérli, hogy a rangja és hivatala fontosságának megfelelő fizetés, és a feladata magaslatán nem álló egyén nem élhet egészen hivatásának és önálló ténykedésre nem képes.⁶

Aki ezeket figyelmen kívül hagyja, az a tanítót örökké a legalárendeltebb társadalmi állásra Ítéli, őt rabszolgájává teszi az élet- és oktatásnak egyaránt; aki azután azok fölébe nem emelkedhetvén, a magasb szellemi fejlődés és felfogás által ugyanazon nyűgözött, földhöz tapadt és alantasságából kiemelkedni nem tudó szellemet fejleszti iskolájában is. A reactio bajnokai ezt igen jól tudták és mindenütt e szerint intézkedtek, mert féltek a miveltebb és önálló tanítóban nyilatkozó és tanítványaira is átszivárogható szabad szellemtől. Tehát a mi államférfiaink álliberalis intézkedésükkel azon célra törtek és jutottak akaratlanul, melyet a reactio követ és el is ért máshol, ámbátor, az állam jól fel-fogott érdekében, a szabadság szellemétől nem tartaniok, hanem inkább azt ápolniok kelle. (Y. ö. Sack Ed. „Die Reaction und die Raumer-Stiehlschen Regulative.”]

A nőtanitók nálunk divatba jött alkalmazása hasonló célú és szőrű intézkedés, mert a szabadelvüség követel- menyeire! ellenkezőleg még a férfitanitókénál is kevesebb fizetés és képesség szabatott meg számukra. (A képezdékbe már 14 éves korukban felvehetők, minden egyéb előismeret nélkül, mint a mennyit a problematicus értékű felvételi vizsga kideríthet. Tehát 17 éves éretlen korú leány a népnevelés hivatásának teljes felfogása és fontosságának megfelelő komolysággal bírjon.)

Hogy ez nem az annyira hangoztatott egyenjogositás, annak legjobb bizonyítéka, hogy maga a nemesb öntudatu és önérzetü nő ezt csak a nem „ gyengeségének” hozott méltatlan engedménynek tekinti és önkényt szerez az előszabottnál magasb művelődést. Az is bizonyíték, hogy a ritka kivételt képező nőtanitók, kik valóban a népnevelés felfogásának magaslatán állnak, és ismét azon számtalanok, kik a feladat magasztosságát és súlyosságát látva, elég lelkiismeret sugalta elszántsággal bírnak, — az iskolát odahagyják, mihelyt erre alkalmuk nyílik.⁷

Ezen intézkedés tehát, oly alakban, mint nálunk alkalmazásba jutott, nem egyéb az álliberalismus saját magának teremtett kényszerhelyzetéből eredő fortélyainak kifolyásánál, melyekkel a szükséges segédeszközök hiányát takargarni és orvosolni törekszik. ⁸

Jól tudván és attól tartván az álliberalismus, hogy a kellő képességgel nem bíró és silányul fizetett tanító önálló ténykedésre nem képes, hanem mint a jól dressirozott, de az állatiság fokán nem sokkal túl emelkedő közkatona, csak külső unszolás, folytonos tuszkolás és a büntető kéztől való félelemben fogná teendőit végezni, az előirt „reglement” értelmében, — azon, már a bevezetésben jelzettük intézkedésekhez folyamodott, melyek a tanító működését szorosan körülírják és a fegyelmi eljárás, a tanterv és tancél mindenkire nézve egyaránt alkalmazandó szabványai közé szorítják, és ezeknek megtartását a folytonos ellenőrzés és felügyelet ijesztő rendszabályaival akarják kierőszakolni. Minderre nézve az iskolaszékek, tanfelügyelők intézményei szolgálandottak szerveiül az álliberalismusnak.

Népoktatási törvényünk tervezője átható szellemével igen jól érezvén hogy a népnevelés iránti érdeklődésnek útja szegetett, oly pótszereket tanulmányozott és olyak alkalmazásán fáradozott, melyek képesek volnának mégis minél tágabb köröket a népoktatás érdekébe vonni; de figyelmen kívül hagyta, hogy e közügyek körüli intézkedésnél mindenek előtt a szakköröknek kell a kellő befolyást és döntő közreműködést biztosítani. Szeme előtt, mint a „népnevelési egyletek” körüli későbbi munkálkodása is mutatja, az angol „boards of school” példája lebegett, midőn az „iskolaszékek” intézményét teremté. Az Angolhonban meglevő előfeltételek hiányában azonban, hol a board teremtője és fentartója az iskolának, nálunk csak ellenőrzési, kémlési, felügyeleti szerep juthatott azoknak.

Az iskolaszék nem lehet egyéb, mint a szülők, az iskolát fentartó község képviselője. Valamint a szüléknél nem lehet szó arról, hogy a tanító tevékenységét szakszerűen megbírálják, mert arra képességgel nem bírnak, úgy nem lehet a köréből választott képviseletnek azon jogot vindicálni, hogy Ítéletet hozzanak a tanító működése, módszeres eljárása, szakszerű nevelése fölött. Ez kizárólag az állam által eszközlendő, legszorosb értelemben vett szakfelügyelet, feladata lehet, melyről azonban kellőképp nem gondoskodtak. (Amint alább kimutatjuk.)

A népnek az iskola iránti érdeklődése csak úgy lesz elérhető, ha közvetlenül a szülőkre megyünk vissza, de ezeknek aztán nem ellenőrzési, birálási, Ítéleti jogot, hanem a gyermekek nevelése körül segédkező, tanácskozó szerepet juttatunk. (Az iskola és a szülői ház közötti üdvös közvetítésre liberális szempontból jobb nem ajánlható a „szülők gyülekezeté”-nél, mely havonkint az iskolában megtartatván, a tanitó minden szülőt közvetlenül értesíthetne gyermeke előmenetele és viseletéről; kérdezősködnék otthon való bánásmódjukról és az iránt a szükséges tanácsokat megadhatná.) A szülők beavatkozásától az iskolai belügyeibe nem kellene tartani; mert erre joguk nem volna, de érdeklődésük felköltetnék; holott az iskolaszék által közvetett képviseletük azt eredményezi, hogy a gyermekek neveléséről való gondozást nyakukról lerázva, a szülői felelősség alól kivonják magukat. Ilykép főcélja el van tévesztve az isk.-székek intézményének, mert a nép közönyösségében jobban megrögződik s egész harmadíziglen hat. De a tanítóra sem téveszti hatását az iskolaszék rendőri szerepe, mert a tanítóban elnyomja az öntudatot, a felelősség érzetét és tekintélyét aláássa.

Mint a rendőr állam egy gyenge sarja, — mely a polgári kötelességek teljesítését csakis folytonosan gyakorolt kényszer- s óvórendszabályokkal véli csak kierőszakolhatni, és igy ki-ki nem azért tesz valamit, mert kötelessége, hanem, mert a kényszernek kell engednie és ahol egy kis rést talál, kész kibúvót keresni — a népnevelés terére átplántálva, sajnos! — de ki tagadhatná: mint az életben, úgy az iskolában hasonlót eredményez nálunk is. És csakis azért, mert az iskolaszék nem az lett, amivé Eötvösünk intentioi szerint fejlődött volna az iskola alapítója, fentartója, igazgatója, az ahhoz járulók képviseletében, hanem, a népfelvilágositás titkos ellenei, a tanítóság nyílt becsmérlőinek sugalmazásai következtében: a tanítónak folytonosan nyakán ülő hajdújává degredáltatott. — Vagy vegye csak kezébe bárki az iskolaszékek számára kiadott „utasításokat” és ha az iskola-bakterság szellemi ihlete azonnal meg nem szállja — akkor tegyen le örökre azon hitről, hogy valaha ily díszes tisztre képes legyen.

Itt minden harmadik szó a tanító erkölcsi viselete, pontossága, oktatási módszerének sat. ellenőrzését teszi az iskolaszék kötelességévé. így akarták a tanítókat a kultúra-előőrseivé tenni. Mintha csak egy letűnt század rendőr-felügyeleti szabványait olvasnék. — Tehát a tanító úgy tüntettetik föl a nép előtt, mint a ki kötelességeit csak szigorú ellenőrzés mellett teljesíti. De arra és a tanító működésének megbirálására a kellő szakképesség csak ritkán lévén meg az iskolaszéki tagban, és a tanító nyakán sem ülhetvén folytonosan — a lelkiismeretlen tanító a fölébehelyezett ügyeletet könnyen kijátszhatja. Nem mondhatjuk ugyan — ami a divatozó rendszer mellett eléggé csodálatos — hogy már épen nem találkozik lelkiismeretes tanító és feladatát helyesebben felfogó iskolaszék is, de határozottan áll, hogy azok száma nagyobb, kik a nagyon is kínálkozó alkalmat a közönség kijátszására felhasználják és azok is folytonosan növekszenek, akik azt felhasználni kénytelenek, mert a csalók nagy tábora mellett, kik holmi betanult mondókák, szabályok és „tudományok” által a vizsgálaton elbírják homályosítani a nép előtt a valóban jólétén fáradozó, növendékeit becsületes munkálkodásával gondolkozni, beszélni érzeni és cselekedni tanító hűséges népnevelőt.

És itt meg nem állhatjuk, hogy a nép közvetlen érdekeltetését az iskola iránt pótolni hivatott u. n. zárvizsgálatok törvényesített humbugjáról egy pár szót ne koczkáztassunk, melyre, mint a tanügy fejlődése-, a tanítói tekintély csorbítására nézve a legnagyobb veszélyeket magában rejtő intézményre nem elég csupán ujjal rámutatni.

Itt is azon alapelvből indult ki tvhozásunk, hogy a tanítót felelőssé tegye. De a helyett, hogy az évi zárvizsgálatok a nyilvános ünnepély jellegét viselnék vagy a valóban lelkiismeretes bírálatnak volnának kitéve, hogy a tanító működéséről valóban beszámoljon — ahelyett, a nép állítólagos érdekeltetése céljából, az évnek ez utolsó mozzanata is semmivé tétetik.

Mert annak dacára, hogy a tanító folytonos felügyelet és őrizet alatt tartatván, működésének sikere és becsületes munkálkodásáról bárki bármikor meggyőződhetik — már, hogyha erre a szükséges képesség és gyakorlatban szerzett tájékozottsággal bír —, az előírt tancélt külön és nyilvánosan még egyszer számon kérni nem egyéb, mint a tanfelügyelet közegeinek a teendőikkel járó felelősség alól kibúvása és ennek a tanítóra való visszahárítására adatott alkalom, tehát határozottan álliberális intézkedés. Ennek — eltekintve attól, hogy a gyermek nevelésére mily károsan hat, ki nem az életre készül, hanem csak a vizsgára tanul, még legtöbbnyire csak annyit, amennyit ennek rövid ideje alatt mutatni, „felmondani” lehet — szükségképpen meg kell szülnie mindazon visszaéléseket, az eredmény azon silányságát, melyek az iskola tekintélyét csorbítván, magának a tanítónak hatáskörére is károsan visszahatnak s a művelődés általánosítását megakasztják. Hiábavaló munka volna ezen eljárás hátrányait részletesebben fejtegetni. Aki szakértő, az úgyis tudja annak hatását megbecsülni a vizsgálati humbugon és szótudományon alapuló jelenlegi „művelődési lendület”-ből, mely mételyként ereszkedett le egész népoktatásunkra. Aki pedig nem érti és a hosszú gyakorlat után belészeretett ez intézménybe, annak hiába beszélnénk. Elég, ha e helyütt konstatáljuk, miszerint a liberalizmus értelmében a tanító önálló, semmi által nem korlátolt, saját felelősségének terhe alatti működését eszközlendő: az évi zárvizsgálatok több napon, minden ünnepélyesség és (tágabb értelemben vett) nyilvánosság kizárásával szakszerű és lelkiismeretes kimutatására szolgáljanak a tanító és tanulók haladásának. Erre nézve pedig megkívántató, hogy ez alkalommal a szakképzett tanfelügyelő vagy helyettese minden iskolánál megjelenjék (és ekkor a tanító haszontalan, sőt veszélyes folytonos ellenőrzése elesik). Ez azonban majdnem teljesíthetetlen feltétel lévén, miután a kellő szakképzettségű tanfelügyelőkkel a megkívántató számban nem rendelkezünk. Az ezekről való gondoskodást kell mindenekelőtt megkövetelni; mert akkor valahányszor az év folytában az iskolát meglátogatja a felügyelő, meggyőződhetik a tanító működésének lelkiismeretes és szakszerű voltáról.⁹¹⁰ Mindaddig, míg ez lehetővé téve nincs, minden ellenőrzési, felügyeleti, vizsgálati rendszabály csak hiábavaló szószaporítás marad, mely az ügynek csak ártalmára van. A kellő képzettségű és aszerint működő tanító nem retten vissza sem az oly felügyelettől, sem az oly szakszerű vizsgálattól, mely mellett ugyan fényleni nem nyilvánosan, de becsületes munkálkodást kimutatni lehet, és nem is tarthatná tekintélye csorbításának, mert a folytonos rendőri felügyelettől szabadulna.

Ezen álliberalis intézkedések, melyek a művelődés terjesztésének legnagyobb akadályával való alkura léptének gyümölcseiül tekinthetők, megfosztották azt egyszersmind a tankötelezettség keresztülvitelének egy másik, még pedig leghathatósb eszközétől. Értjük azon, a liberalizmus alapelveiből folyó és azért jogos, méltányos, tehát szabadelvű intézkedést, mely a polgári jogok legszebbikének: a választási jog gyakorlatát csak az olvasni és Írni tudó polgároknak engedi meg; az ezt nem tudóktól pedig egy bizonyos időig, mely alatt ezen ismereteket elsajátíthatja — egyszerűen megvonja. Hogy az államnak erre joga volna, azt nem vonhatja kétségbe senki, aki látta, hogy hazai „liberálisaink” pártja mily egyhangúlag és ellenmondás nélkül fogadta el ama jognak mindazokra nézve felfüggesztését, kik évi adójuk és hátralékaikat le nem rótták egy bizonyos időpontig. Pedig az adófizetési képességnek létalapját a mívelődés képezi s ha az ezeknek fokozására vezethető eszközöket nem alkalmazzuk —- akkor a polgár jogainak ilyeténképpeni csorbítására jogunk nincs.

Hogy pedig az okt. kényszer ama leghathatósb eszköze nem alkalmaztatott, az közoktatási intézményeink elégtelen és sikertelen voltának tulajdonítható épen, melynél fogva a polgárok igen nagy része azon szükséges alapismereteket el nem sajátíthatja, tehát saját hibáján kivül meg nem fosztható jogától. így folyik egyik alaphibából, mint egy eredeti bűnből, mindig a másik fogyhatatlan láncolatban, melyek jóvá nem tehetők mindaddig, mig azok forrását el nem dugaszoljuk. — (így fognak a mi esetünkben a „népkönyvtárak ”, „felnőttek oktatása”, „takarékpénztárak”, „iparoktatás” stb. a népnevelés eltévesztett szervezését pótolandó szép és üdvös intézményei is, mindaddig célt tévesztők maradni, mig a nép önálló mívelődése és anyagi gyarapodását eszközlő népoktatásról nem gondoskodunk.)

IV.

A liberalizmus összes elvei-, intézkedései- és eszközeinek, természete, hatása és. céljainak fejtegetése amilyen tanulságos volna az álliberalis intézkedések jellemzésére nézve; de azok összeműködéséből a népnevelésre háramló folyományok kimutatása föladatunk keretébe nem tartozván — csak azokra szorítkozunk, melyeknek, közvetlenül a népnevelésre nézve helytelen alkalmazása forog fenn nálunk — most, midőn a tanügy szabad fejlődésére nézve, az államnak egy másik és hatalmas ellene közötti compromissumból folyó hátrányokra áttérünk, nem fogunk szólni az állam- és egyház közti viszony rendezetlensége, a vallás- és a közoktatásról való gondozásnak egy személyben egyesitése- és általában a vallásszabadság hiányából folyó visszásságokról általánosságban; hanem csak azokkal foglalkozunk, melyek a mívelődés általánitása, a népoktatás hatékonyságára nézve főakadályt képeznek. — Ezek közé tartozik első rendben, hogy a vallási és tanulmányi alapok és alapítványok, mindeddig sajátképi céljuktól: a nép művelődése, erkölcsi nevelésétől megvonatván, ezekkel, tehát a nemzet érdekeivel ellenkező célokra fordittattak t. i. a felekezetiség ápolgatására, a vallásosság állítólagos föntartására, mely a közszellemet, a közerkölcsiséget, tehát a nemzetalkotó főtényezőket veszélyezteti, s azoknak rovására a titokban lappangó külön érdekeket dédelgeti az egyház-állam békóiból ki nem vergődhetett kormányzatunk. ¹¹

És ezzel az álliberalizmus legerősebb várához jutottunk, melyben egész serege tanyázik, a népoktatás szabad irányban való fejlődésére vészt huhogó elleneknek.

Itt székel első sorban az ügyefogyott, keze lábánál fogva megkötözött hazai liberalizmus saját árnyékától való félelmében fogamzott szörnyszülötte: egy letűnt kor előítéleteiből származó azon tévtannak folyománya, mely az államok alapját képző közerkölcsiséget a valláson nyugvónak, és csak a kora ifjúságban a népbe oltott babonaszerű előítéletek által biztosíthatónak tartja.

Ezen elv proclamálása mellett csak kettő lehetséges. Vagy az 5—6-féle vallás külön-külön erkölcstanainak prókátora és őrjóvé degradáltatik az állam, és akkor mindegyiknek anyagát külön-külön megvizsgálva, előírja a tan tervben és magának a kellő ellenőrzést is biztosítja, nehogy az állam jólétével ellenkező tanok hirdettessenek az iskolákban; vagy nem tévén és tehetvén ezt, az autonómiai szervezetet, illetőleg az állam be nem avatkozásának elvét alapul véve, az iskolát és tanítót teljesen a felekezetek szolgálatába bocsátva: a hitoktatást egészen kénjükre bizza. De akkor a többi, nem-felekezeti tananyag mikénti oktatásán őrködve, a polgári életben szükséges ismeretek mennyiségét is biztosítja; szigorúan megköveteli, hogy legalább ez irányban az állam által emelhető minden igényeknek megfeleljenek a felekezeti iskolák. És ez esetben a kölcsönösség szempontjából a felekezeti, egyházi hatóságoknak semmilyen befolyást nem engedhet a világi oktatás intézése körül.

A mi közoktatási politikánk sem az egyiket, sem a másikat nem tette vagy inkább mind a kettőt, de megadva az engedményt, a feltétel teljes figyelmen kívül hagyása mellett. Nem avatkozik a felekezetek hitoktatásába vagy legfeljebb csak anynyiban, hogy minden iskolára nézve köteles tantárggyá teszi, de sem őrködik a felett, hogy az államiság érdekeivel minőség és mennyiségre nézve ellenkező tanokat ne hirdessenek és verjenek be a tanulókba; sem arról, hogy a felekezeti iskolák egyéb tananyaga, az ismertek mennyisége és minősége az állam követelményeinek szorosan megfeleljen, hanem igen is a felekezet külön érdekeknek képviseltetését biztosította az iskolai felügyelet és vezénylet körül, hogy ellenőrizhessék az államot, ha. netán rájuk nézve kedvezőtlen irányban fejlesztené az oktatást!

„A tanítási és tanulási szabadság” liberális elvét cégérül véve, megengedte bárkinek, ki erre képességgel bír, hogy saját költsége és veszélyére iskolát nyithasson, de nem gondoskodott arról, hogy ezen iskolák a törvény szabta igényeknek teljesen megfeleljenek. Elfogadta a községi iskola intézményét, de a felekezeteknek egészen kedvére bízta ezt megtűrni vagy lehetetlenné tenni; sőt azon esetben is, ha ezeknek iskolái semmiképp sem felelnének meg a törvény szabványainak, nem azok bezáratásáról, hanem a háromszori megintés után, nagy keményen — azok mellett községi vagy állami iskola állításáról gondoskodik — anélkül, hogy ennek fenntartására a törvénytelenül alkalmazott javadalmakra és alapítványokra — melyeknek kezelésére nézve különben semmilyen befolyást és ellenőrzést nem biztosított magának az állam — rátenné kezét, nehogy ismét a népoktatás elleni célokra fordíttathassanak. Nemkülönben a felekezeti hatóságokat kötelezné a tanköteleseknek anyakönyv alapján való kimutatására (vagy a szülöttekről mint államtagokról ő maga vezetne anyakönyvet).

Hogy mindezek határozottan álliberalis intézkedések, melyek megannyi alkalmat szolgáltatnak az ált. tankötelezettség alóli kibúvásra, „a tanítási szabadság”-ról szóló szabad elv firmája alatt de azon álliberalis elv szolgálatában, hogy: b á r k i teljesítvén népnevelést, ez csak „tiszta nyer essége t” képez az államra nézve — a felekezetek küzdterévé cs egymás elleni gyűlölet szitásának eszközévé teszik az iskolát — bizonyítanunk sem kell. De a liberalizmus elleni célzatuk még inkább kitetszik, ha tekintetbe veszszük, hogy oly államban élünk, mely határozottan nem áll. ügyek és érdekek gyámolítására minden hatalmi eszközt alkalmaz. Nevezetesen az egyh. és felek, intézményekhez való járulás és azokban való részvétel alól senkit föl nem ment, még ha a jótéteményeikben való részesülésről önkényt lemondani akarna is; sőt az illető hatóságoknak világi karhatalmát kölcsönzi, hogy roskadozó és az állam érdekeivel éppen nem azonos, sőt sokban ellenkező célokat követő intézményeik fentartását eszközölje.

Hiába való munka volna azoknak veszélyességét még bővebben kimutatni, hatásukat a lehetőleg visszariasztó színekben festeni vezérférfiaink előtt. Megtettük kötelességünket, ha figyelmeztetjük őket azokra, ha hivatkozunk a történet, tapasztalat és józan ész tanúságára, melyek minden gyenge szavunknál hangosabban hirdetik, hogy a vallásosság nem képezi alapját az erkölcsnek, hogy amannak kizárólagos ápolása és dédelgetése a közerkölcsöt sehol sem eszközölte és biztosította. — Sőt ellenkezőleg: minél inkább elősegítette valamely állam a sötét vallásos nevelést, annál rohamosabban közeledett a közerkölcs hanyatlásával járó bukáshoz.

Ellenben minél nagyobb súlyt fektet valamely állam a tisztán erkölcsi, a természet örök törvényein alapuló elvek meggyökereztetése-, a polgári erények ápolása- és gyakorlati teljesítésére, annál inkább izmosodik azon nemzeteket alkotó és fenntartó elem, mellyel élni-halniuk kell: a közszellem s közerkölcs. És hogy nem a valláson nyugszik az erkölcs, hanem megfordítva a tiszta erkölcs képezi a vallásosság legbiztosabb alapját — annak legjobb bizonyítéka a liberalizmus azon valóban csodálatos fejleménye, hogy a legszabadabb elv szerint kormányzott államokban, nemcsak az erkölcsi, hanem a tisztán vallási érzületek is erősebbek és általánosabbak, mint a valláselvi kormány alatt állókban; és pedig nem gyűlöletes színezetű és csupán külsőleg nyilatkozó vallásosság az, mely azokban fejlik és gyakoroltatik.

így Amerika- és Svajczban, melyek tisztán állami politikát követve, valóban nemzeti nevelést és az önállóság és felelősség elvein nyugvó polgárerkölcsi nevelést eszközölnek. Ott a vallásoktatás jól megvetett erkölcsi alapra találván, amennyiben a tiszta erkölcstan elveivel ellentétbe nem jön, ezeket még inkább erősiti meg; ezek meg viszont a vallásos érzetek növesztésére hatnak. Ott vallásosságra nevelnek, mig nálunk a hittételeket tanítják,

Mig a valódi erkölcsből folyó jó tett, annak magáért és nem büntetéstől való félelemből teljesítését involválja — addig a különféle felekezetek erkölcstana kivétel nélkül, a jutalom és büntetést: poklot és menyországot állítja az egyén akarata mögé; tehát nem önállólag jót cselekedni tanítanak, az egyén felelősségi érzetében bizva, hanem az ember legszebb tulajdona: az erkölcsi szabadságnak, a kényszert, a félelmet supponálják.

Az ily hitoktatás eredményei, mint a pályázatot kiirt igen tisztelt tanitó-egylet is kiemelte „Emlékiratáéban, szükségképen a vakbuzgóság és közöny, a képmutatás és határozott roszlelküség szélsőségei közt mozognak; mert vagy a kétkedés szellemét ébreszti föl, vagy a gondolkozást teljesen elnyomva a tunya butaságot, szemforgató bigoteriát és babonahitet táplálja; tehát sem a valódi vallásosság, sem a tiszta erkölcs szolgálatában nem áll; hanem ezeknek egyenesen ellenére dolgozik, ami állhat ugyan bizonyos kasztoknak külön érdekében, de az állam érdekeinek semmiképen nem felel meg. ¹²

Az államnak érdeke megkivántatja mindenek előtt, hogy az illető osztályoktól megvonja azon hatalmat, hogy a nép polgárosítására szánt javadalmak — mert ez volt eredetileg célja az egyházaknak is — vagy vallás-erkölesessé tételére tett alapítványok, céliránytalanul, úgy az állam, mint maguk a felekezetek hátrányára fordittassanak, — hanem és azokat kezelése alá véve oly intézmények gyámolitására fordítsa, melyek valóban az általános mívelődést és erkölcs-vallásosságot eszközük.

Erre nézve okvetlen megkívántaié, hogy azok alapjául szolgáló természet és nyelvismeretek mellé az általános erkölcstan minden iskola köteles tantárgyává tétessék; a felekezeti hitoktatás pedig egészen túlessék a népiskola hatáskörén.

Az erkölcstan tételei oly szorosan függnek össze a többi disciplinákkal, elvontságuknál fogva oly tapintatos és ügyes kezelést kivántatnak meg, hogy annak oktatása csak is a paedagogiailag alapos képzettségű tanítóra bizható. Ellenben a hittan merev tételei az okszerű és fejlesztő tanítást nem is engedik meg; hanem a gyermek felfogási tehetségét meghaladván, puszta emlézés utján sajátíthatók csak el, és igy nemcsak a vallás-er kölcsi nevelés rovására történhetik az ily oktatás, hanem a gyorsan gondolkodó és felfogási képességet eltompitván, a többi tárgyak tanítására is károsan befolyik. Ezt legjobban bizonyítja az a tapasztalati tény, hogy vallástanulásnál „kitűnő ” tanulók, többnyire a többi tárgyakban elmaradnak, vagy legalább megfelelő haladást fel nem mutatnak. Erről szólhat mindenki, akinek naponként azon sajnos észrevételt kell tennie, hogy közvetlen a hitoktató eltávozása után — épen semmire sem mehet tantárgyaiban, mert tanulói kimerültek. De nincs is olyan tantárgy, mely iránt nagyobb ellenszenvvel viseltetnének a gyermekek, mint ezen hitoktatás iránt — az idézett „Emlékirat” szavaival élve: „Az a gyermek, ki fejletlen tehetségeit kénytelen megerőltetni, hogy előtte érthetetlen szavakat, megfejtetlen dolgokat ültessen emlékezetébe — fáradtan dobja el a könyvet s gyűlölet támad lelkében azon tárgy iránt, melylyel annyit kínozzák” s midőn lerázta az iskola porát, „kineveti, megveti a vallásosságot, melyet csak külsőségekben tanult ismerni, de annak átér zésére nem neveltetett.”

A törvény 57. §-nak azon intézkedése tehát, mely a hit- és erkölcs tani oktatást egy kalap alatt egyesítvén, a felekezetekre bízza azt, — sem a vallásos, sem az erkölcsi nevelést nem biztosítja, hanem a vallástalanságot és erkölcstelenséget egyszerre előmozdítja és egyszersmind a népoktatás sikerét gyengíti; megvonja tehát tőle azon föltételek egyikét, melyektől a tanügy és intézőinek tekintélye s igy a mívelődés terjesztése is függ; megfosztja a tanítót kényszer eszközeinek alkalmazhatásától, melynek létalapját az képezi épen: hogy műiden polgárnak kellő kiképeztetése a priori lehetővé legyen téve az állam által.

V.

Hogy az állam mindezt elmulasztotta, hogy a népoktatásnak általában kötelezővé tételéről s a népiskola önállósításáról nem gondoskodhatott; hogy a felülről kezdett reform következtében szükségessé vált transactio folytában elsőbben is a népiskolát dobta oda áldozatul a felekezetek és részben a nemzetiségeknek is — mert ezek irányában is, a nemzeti létérdekek legnagyobbikainak egyikét: a nemzeti nyelvnek mindenkire nézve egyaránt köteles ismeretét kellőkép nem biztosította — annak oka egy másik, már föntebb említett körülményben is leli magyarázatát. Abban t. i. hogy a tervezők alattomban nem is tulajdonítottak a népnevelés- és intézőinek oly nagy befolyást a mívelődésáltalános í t á s á r a nézve oly határozottan, mint az általánosságban hirdetett alapelvek után gondolná az ember. Ők a tudományos mívelést elébe tették az általános nép mivélődésnek. Mert azon balhiedelemből indultak ki: hogy minél több tudományos képzettségű egyén van valamely államban, akármilyen irányú legyen ez — annál inkább növekedik az általános mívelődési haj lám és a népnevelés iránti érdeklődés is. Tehát: „Előbb erős, jól tagozott tudományos osztály — azután a né p nevel és!” — Ezen álliberalis elvnél fogva, a természettudományok- és nyelvismereteknek a népiskolából való kiszoríttatását azzal vélték pótolhatni, hogy a mívolődés, mint a közerkölcs és hazaszereteten alapuló közszellem ama főtényozőinek ápolására a középiskolát vélték hathatósb eszközül használhatni. ¹³

Ezen nézet, melynek alkalmazása: az állam összes erejeés hatalmának a középoktatásra való pazarlása, amint ezt tényleg napjainkig tapasztaltuk — nemcsak téves, hanem veszélyes is a mívelődés általánosítására nézve. Mert már általános szempontból az úgynevezett „tudományos” míveltség dédelgetése nem eredményez egyebet, mint, hogy a magasb művelődési fokon állók, — ha csak a leghőbb s az egyéni érdekeken uralgó hazaszeretet és legtisztább erkölcsi érzettől nem vezérelvék — ami az elhanyagolt alapoktatásnál majdnem lehetetlen — az állásukkal járó előnyöket az alattuk álló néposztály kiaknázására fordítják és a műveltséget, mint monopóliumot a maguk részére megóvni törekesznek.

Tehát szó sem lehet arról, hogy a nép művelődése iránt érdeklődjenek, hanem azon léha hivatalhajhászó, az alsóbb osztályok költségén élősdő proletáriatust képezik, mely Buckle tanúsága szerint a sülyedésben levő államok jellemzője; melyekben a míveltség s vele a hatalom egyes kiváltságos osztályoknak jutván — az első összeütközésnél halomra dőlnek; mert a nagy többség fennállásuknál érdekelve nincs. (I. h. I. kötet 50—72. lap.)

Ezen kívül még azon hátránya is van ezen egyoldalú erőkifejtésnek, hogy a művelődésnek határozottan ellenséges elemek, a közép tanodából teljesen kiveretvén, egész hatálylyal a népiskolára vetik magukat, és e téren semmi javítást, az alapjukban elhibázott intézkedésnek szabad szellemben való legcsekélyebb módosítását sem engedik meg, és azon elemeknek állandó sítása és épségben való fenntartásán féltékenyen őrködnek.

Innen magyarázható az, hogy a közoktatási törvényben csak elvileg kimondott intézkedések is, a későbbi kivitelben oly alakban fejlődtek, melyek az eredetileg célba vett hatásnak épen nem felelnek meg, sőt azzal egyenes ellentétben állnak.

így a tanítók (140. f. f. §§.) kilátásba helyezett nyugdíjaztatása az 1875. XXXII. törvényczikkben oly megállapítást nyert, mely az egész intézkedést semmissé teszi; a tanító és családja jövőjének biztosításából a tanügyre háramolható előnyöket szem elől tévesztvén, a szegényes és szégyenletes nyugdíj-maximum törvényesitésével.

így a törvény 147. §-a, mely a t. testületek szervezéséről szól, a kivitelben nem azt az alkalmazást nyerte, hogy, mint a dolog természetéből folyik és a külföldi példák mutatják, — egy-egy kerület vagy inkább járás tanítói felek, külömbség nélkül a használandó tankönyvek kijelölése és szerkesztése körül bírálatilag, a tantervek megállapításánál döntőleg, és a közoktatási törvények, szabályzatok hozatala és módosítására nézve, a kiküldötteikből álló országos népoktatási tanácsban véleményezőleg befolyjanak.

De sőt az újabb utasítások, törvényileg nem helyezvén a tanítók megbízottjait a megyei közigazgatási bizottságba, a lelkes (!) tanügy férfiainak tért nyitott azon álliberalis elvre, hogy — mint a tapasztalat bizonyítja — tanítót épen nem óhajtanak körükbe megválasztani. És igy ezen közeg, kinek hivatásában állna szakértő nézeteket meghallgatni — saját tetszésére levő véleményét terjeszti a kormány elé érvényre juttatás végett A tankönyvekre nézve az államnak monopólium biztosíttatott és azok bírálása s a tantervek megállapítása, valamint a törvény módosításra nézve nem a tanítótestületek választottai, hanem a kormány közegét képező és az általa kinevezett tagokból álló „Közoktatási tanács”-ra bízatott, melyben új szervezetében a népoktatásnak még korlátoltabb másodszerep jutott; mert az 1875. junius 6-án kelt szabályzat értelmében (1. §.) a közoktatás tudományos képviselete a célja s a közép- s felső oktatásra fektet fősúlyt.

VI.

Mindezen felsoroltuk álliberalis elvek és intézkedések olyak, melyek negatív irányban, a szabadelvüség követelményeinek figyelmen kívül hagyása vagy helytelen felfogást és alkalmazásából folynak és melyek kormányunknak, akár az ellenzetes törekvésű elleniekkel álszövetsége; akár az ezeknek szükségkép adott engedmények következményeiül, hazai tanügyünk szabad irányban fejlődését megakadályozzák, a művelődés általánosítását, a tiszta közerkölcsiséget, a nemzeti önállóságot veszélyeztetvén, a társadalomi főtényezőit támadják meg.

Ezeknek veszélyességét és szívósságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy legújabb időnkig, midőn a „liberális” erős kormány jutott a hatalomra, felbírták magukat tartani, és midőn a közoktatási törvény alkotójának nemes intenciói szerint az állami felügyeletet és ellenőrzést a felekezetekre kiterjesztő és ezek irányában biztosító „A népiskolai hatóságokról” szóló 1876. XXVIII. novelláris törvénycikk valahára létrejött, mégis megmaradtak a régibb engedmények nyomai, sőt újabb vívmányokat is mutathat fel az álliberalizmus ezen törvényben.

Mert ha az elébb felsorolt elvek és intézmények, amennyiben a tanügy szabad irányban fejlődését megakadályozzák — az ország tanítóinak a nemzetéivel azonos érdekeit is megsértik. közvetetten hatáskörét is megcsonkítják; mert a nemzeti főérdekekek ápolása körüli közreműködését megnehezítik, az ellenséges elemek szolgálata és nyügző befolyása alá bocsátják az iskolát és tanítót — éppen ezen, oly hosszú és nehéz küzdelmek után létre jött törvény, az államiság érvényesítésére nézve valódi vívmányokat képező határozmányai mellett, oly szabványokat is tartalmaz, melyek nemcsak a felsorolt álliberalis intézkedéseken nem változtatnak szabadelvű irányban, hanem olyakat is, melyek közvetlenül ártanak az ügy fejlődése és tekintélyének és egyszersmind a népnevelés közvetlen intézőinek hatáskörét is megcsonkítják. És ezekre rámutatni, orvoslásukon fáradozni az általános hajótörésben fenmaradt néhány szabad tanitóegyletnek legszebb feladatai közé tartozik. E körül csoportosuljanak mindazon erők, melyek a haza fentartása, a nemzet gyarapításán munkálkodnak.

De lássuk részletesen az új vívmányokat. —

1. A nevezett törvény (3. §.) a szakszerű felügyelet szép elvét fogadja el, „az oktatás és iskolai igazgatás terén magukat kitüntetett egyének” közüli kinevezését a tanfelügyelőknek hangsúlyozván, és azok hatáskörét a felekezetek¹⁴ iskoláira is kiterjesztvén, azok tankönyvei, tantervei és adatainak felvétele és megvizsgálására felhatalmazza (5. §. 3., 4., 5., 6., 7. pont); mely utóbbit azonban a felekezetek az 1868. XXXVIII. törvénycikk értelmében „szabadon” állapíthatják meg (3. a) pont). Ezen valóban üdvös intézkedés első látszatra azon szép hitben ringatja az embert, hogy most már a szakszerű állami felügyeletre nézve minden meg van téve. Pedig ez csak első lépés a liberalizmus követelményei felé — a második és határozott lépést megtenni nem merte, vagy nem akarta a kormány; arra várhatunk megint egy pár évtizedig.

A szakértők közüli kinevezése a tanfelügyelőknek nem újítás. Azt megtette az a b s o 1 u t i s m u s is, hogy egy-egy szakmájában kitűnő egyéniséget — nehogy kiváló tehetségeit és szabad elveit a kormány terveinek megzavarására használja, egy kövér „sinecura” zsibbasztó párnájára emelte, hogy „veszélyes” tehetségeit valamely „administrativ” teendők teljesítésénél lekösse. Megtette ezt a mi kormányunk is más indokokból — hisz a bureaucratia minden rétegén egész gyarmataival találkozunk az ily „szárazra” tett tehetségeknek és — tanfelügyelőkkel egészen hasonló eredményre jutott. A tanfelügyelő még ha közvetlenül tanítói szerény működési köréből ragadtatott is ki e magas állami, sokszor még „kir. tanácsosi” címmel is nehezített hivatalra, a tanító teljesen levetkezé — kivéve a kevés kiveendőket, — egész híres szakismeretét; lelkesedése, ügyszeretete, mintegy varázsütésre lehámlott róla és csupán a felsőbb helyről ráparancsolt titkos paed. elvek és „magasb” administrativ felfogásnak hódolt.

Ehhez járulván még roppant terület, melynek bokros teendői minden szakszerű felügyeletet lehetlenné tesz — és a tanító bizalmas tanácsadója-, buzditója-, oltalmazójából, a messze távolban székelő „ismeretlenné” lesz a tanfelügyelő, ki egyszerre a körútjába eső iskolájának előtte is teljesen ismeretlen viszonyait „látleletezni” jön.

Az 5. §. ugyanis fentartja a „régi dalt” a tanfelügyelőnek — „saját vagy segéde vagy isk. látogatással ideiglenesen megbízottak személyében, minél gyakoribb, azonban évenkint legalább egyszeri megjelenéséről.” És a 13. §. szerint az isk. szék felügyel a tanításra és ez van jelen az évi vizsgálaton,

Hogy ez szakszerű felügyeletnek nem mondható, hogy csakis a maga is folytonosan tanitóskodó és a szakadatlan gyakorlatban mindig új tapasztalatokat gyűjtő s a korral haladó alaposan képzett szakférfi képes az egyszeri megjelenés alkalmával is a valódi eredményt a csinálmánytól megkülönböztetni — ezt érezték ugyan a tv. alkotói, amennyiben a tanfelügyelő mellé ama segédek és (napidijas) megbizottak kiküldését célba veszik; — de a lehetőleg kis területen működő s igy működési körét könnyen áttekintő és minden gondozására bízott iskolában otthonos járási tanfelügyelők, szomszédállamunkban is alkalmazott és üdvösnek bizonyult intézményéhez folyamodni eléggé szabadelvű elhatározásuk nem volt. — Pedig ezen jár. tanitó-felügyelők, kik tan. hivatalukban meghagyatva, körutjok ideje alatt csak helyettesíttetnek iskolájukban segédjük által, felelhetnek meg egyedül a szakszerű tanfelügyelet jelzett igényeinek, ezek pótolhatnák csak a helyi felügyelet körül az isk. székekben többnyire hiányzó és a tanító lelkiismeretes eljárásának megítélésére szükséges ellenőrzési képességet.

Ezért mindaddig a „szakszerű felügyelet” csak üres phrasis marad, melylyel elejét nem vehetjük a divó felügyeleti s ellenőrzési, vizsgálati rendszer már felhozott hátrányainak, melyek a t. önálló működését lehetlenítvén, az öntudatot, felelősségi érzetet elnyomják benne méltatlan bizalmatlankodásuk és ámításra való egyenes felhívásuk által. Holott a t. ténykedésének szabadelvű felfogása méltatja azon tapasztalati tényt, hogy minden ember, tehát a tanítónak is, saját szakkörében működésének sikere, nem annyira a szabályzatok szolgalelkü követésében, a szakadatlan, pontos szolgálatteljesítéstől függ — bár azok is nélkülözhetetlen feltételek és kellékei a lelkiismeretes működésnek — mint inkább egyéni tulajdonai, kellő képzettsége és öntudatos működésétől, melyek a legszorgosabb munka s ellenőrzéssel nem pótolhatók, de csakis valóban szakszerű felügyelet s vizsgálattal kideríthetők.

2. A 13. §. 2. pontja szerint p. a felek, iskolaszék szervezetét s teendőit „a fenebbiek szemmeltartása mellett a felek. isk. ügyet vezető illetékes főhatóság szabja meg!” Csakis az isk. mulasztások iránt köteles mindenben úgy eljárni, mint a közs. isk.-szék. Az isk.-széknek legalább 5 „írni-olvasni” tudó tagjai közt a közs. tan. testületnek csak 1 képviselője van, mig az illetékes lelkészek mindenesetre tagjai (9. §.)

3. A közigazg. bizottságnak fentartja az 1868. tczikk 38. §-ának clausulái közt megengedett 5%-os isk. adó kivetése és kulcsa megállapításának jogát, azonban a 14. §. szerint csakis az isk. költségeit, a kormány engedélye folytán előirányzatukba felvevő városok intézkedhetnek a népiskola anyagi ellátásáról a közpénztárból. És nincs fentartva sem a bizottságnak, sem a tanfelügyelőnek azon joga, hogy a felek, isk.-székek által megvizsgált számadásokat felülvizsgálhassa, pedig az isk.-székben á főszereplő ezentúl is a lelkész lesz; ki, hogy nem a művelődés és erkölcsi nevelés eszközlésére fog buzgólkodni — azt az eddigi praxis is eléggé bizonyitja. Különösen, midőn a 8. §. értelmében, az úgy is különféle felekezeti tagokból álló közigazgatási hatóságnak, az isk. látogatással ideigl. megbízottakon kívül, a területén levő vagy felekezeti egy-egy költin „választottja” is tagja a közs. s a különféle felekezetek tanítótestületei pedig szintén csak egy-egy taggal képviselvék. Az új tv. végrehajtásáról szóló 1876. sept. 2-án 20,311 sz. a. kelt min. rendelet 28. §.-a értelmében, mely az isk.-széknek felügyeleti jogát is bővebben körülírja, sem kötelezi, mint vártuk volna, a lelkészt a tanköteleseknek anyakönyv alapján összeírására, hanem az isk.-szék a közs. elöljáróság utján szerzi meg magának a tankötelesek névsorát — tehát ismét az eddig tapasztalt pontossággal történhetik az összeírás. De tartalmaz ezen rendelet még cifrábbakat is. A 21. §. értelmében ugyanis, a) Oly teendőket, melyek helyben a tanórákon kívül is elvégezhetők s külön hivatallal nem járnak, az iskolaszék véleményes jelentése alapján a tanfelügyelőnól, a közigazgatási bizottság engedélye mellett vállalhat csak a tanító. — Szép inkompatibilitási elv, ha a tanító ellátásáról olyan jól gondoskodtunk!¹⁵ — A 42. §. szerint (IV. fejezet a közs. iskban, (de csakis ezekben, mert felek. isk. tantervét, mint fönt láttuk (5. §. 3. a., pont az egyházi hatóság állapítja meg) szorosan követendők a v. és közokt. min. által kiadott tantervek. Legfeljebb (43. §.) a vidéki igényeknek megfelelő házi ipar felvétele van megengedve.

b) A 44. §. szerint az iskolaszék rendezi az oktatást és ügyel arra is, hogy: „a tanító a gyermek számára választott tankönyvek módszere (!) szellemében vezesse a tanítást. Azonban a minisztertől kérendő tanács vagy utasítás alapján szabad csak az általa ki nem adott vagy ajánlott könyvekben választani!” — Tehát ez a merev monopóliumnak gyengéd alakban kihirdetése. (Körülbelül az egyszeri zsidó azon szép engedményéhez hasonló: „Itt van fiam 1 krajcár, vehetsz rajta amit akarsz, de ha mást, mint zsemlyét vásárolsz — kitekerem a nyakad!”)

Ezen édeskés takaróba burkolt keserű pilulához teljesen hasonló ugyanazon §. szép utasítása, mely szerint: c) Oly tárgyak tanításában, melyeket a szemléltetés útján lehet oktatni, a gyermekek könyvek szerzése és megtanulásával ne terheltessenek. Már a 46. §. szerint azonban: „a tanító, arra nyert engedély nélkül, sem tankönyveket, sem kéziratokat, sem semmiféle taneszközöket nem használhat!” De: d) Az évfolyamokra kijelölt tantárgyakat egész terjedelmükben kell bevégeznie az osztály és az osztatlan iskola tanítójának egyformán, s utóbbira nézve az előbbiével azonos s közös tanterv s cél kötelező. Még például a szegénynek 36 órai oktatást (hetenként) sózhatnak a nyaka közé az amazéval egyenlő vagy fel sem érő fizetés mellett. És az így teljesen megkötözött tanítóról még azt meri mondani ezen pont szemforgató bevezetésén kígyózó frázis, miszerint: „A népiskola tanítója a vezetésére bízott iskola növendékeinek erkölcsi és szellemi nevelését és oktatását — a vallás és közoktatási minisztérium által kiadott rendeletek értelmében — önállóan vezérli!” Pedig azon kívül, hogy a tulajdonképpeni oktatásra nézve teljesen megfosztatott minden szabadságtól és a különféle hívatlan befolyások játékszeréül tétetik — a 44. §. 6. pontja értelmében úgyis a hitfelekezeti lelkészek bízatván meg a hit- és erkölcstan tanításával is —, a tanítótól még: e) az oktatás nevelési momentumának, a fegyelemnek a gyermekek egyediségéhez s a körülményekhez mért alkalmazásának teljes szabadsága is megvonatik; a 61. §-ban pontosan körülírván a fegyelmi finnyáskodás egész fokozatát — a testi büntetés, igen sok esetben egyedül üdvözítő eszközének teljes kizárása mellett (melynek agyra-főre alkalmazása azonban a szülőknek teljes szabadságában áll), míg az ily durva bánásmód által úgyszólván „megkérgesedett” kedélyű tanulóval is hasonlóképpen csínján kellend bánni a tanítónak, ha a tisztelt kamaszok, szülők s iskolaszéki tagok törvénybiztosította neheztelési és forbátolási jogát megsérteni nem akarja. Így a tanító nem gazda iskolájában, nem ura többé cselekvéseinek, hanem a folytonos felügyelet és ellenőrizet mellett vagy megszakad a munkában, anélkül, hogy a lelke előtt lebegő célt elérhetné, vagy a tanterv, tancél s fegyelmi eljárás száraz szabványainak betűjéhez alkalmazkodva — pusztán az itt is (65. §.) előírt évi zárvizsgálatra tanít úgy, mint a reá parancsolt pedagógia megköveteli —, mégpedig ezt is csak többnyire addig, míg s ameddig az illető szabványok őrzői nyakán vannak. Az önállóságától megfosztott tanítók, mint a „disciplina” járma alatt nyögő favitézek, „zárt” sorban, „rapporton” megjelenő csapatjai, szépen „veszik ki magukat” az őket lóhátról néző parancsnok előtt — de a nemzetek harcaiban, az önfenntartás tusájában csak a biztos futást vagy a döntő megveretést eszközölhetik. Saját felelősségére az ilyen fabáb mit sem tud és mer cselekedni a legnagyobb veszély esetén, hol egy önálló és a szabályzaton kívül eső elszánt tettel az egész hadsereget megmenthetné — tunya és csökönyös közönyével magát és társait a halálnak szenteli inkább. Mert a hadseregek és a tanítóságnak is ereje nem szabályok szolgalelkű követésében, hanem azoknak az időleges és helyi viszonyokhoz képest önálló és saját felelősségére alkalmazásában áll. Flavius végszavai: „In omni autem proelio, non tam multitudo et virtus indocta, quam artes exercitium solent praestare victoriam!” semmire sem alkalmazhatók inkább, mint a népek szellemi tusája, művelődésük, munkaiparuk, hatalmi túlsúlyuk most javában folyó versenyében. — „Szabadság = élet; szolgaság = halál!”

Ezt nem lehet eléggé gyakran és hangosan a tanügy s tanitóság fejlődését akadályozó hatását s tekintélyét csonkitó elvek és intézkedések kiapadhatatlan forrását képező törvények és szabványok alkotói előtt hirdetni; kik a néptanitók és néptanitásnak a nemzetnek legfőbb érdekei: a művelődés általánosítása, a tiszta közerkölcs és nemzeti önállóság kiküzdése s biztositása körül folyó harcban elsőrendű és döntő hivatását elismerni nem tudják vagy akarják. De azért ne csüggedjünk. Ne szűnjünk, mint a szabad tanügy bajnokai mindent megtenni, amit az adott viszonyok korlátái közt a szabadság, jogosság s hatalom egyenletes feloszolhatása körül csak tehetünk — és a nemzet élni fog.

Azoktól, kiknek látköre a doktrinerizmus vagy önzés látcsövén keresztül oly messzire terjed, hogy a közvetlen alattuk levő viszonyokat föl nem ismerhetik, vagy megrögzött előítéleteik közepette csak odáig látnak, hol s amennyiben saját, idő- s személyükhöz kötött érdekük forog szóban, üdvöt nem várhatunk — hanem csak ha becsületes s fáradhatatlan működésünkkel a népet, a közvéleményt megnyernünk sikerül. Ez legyen célja minden szavunknak s tettünknek!

Lábjegyzetek

1. Minden nagy társadalmi haladás közt mindenkor a vagyongyűjtés az első, mert nélküle az ismeretek szerzésére sem inger, sem szabad idő nem volna. — Az egészen műveletlen népnél a gyorsaság, mellyel a vagyont szerzi, kizárólag a föld természetes tulajdonságaitól (éghajlattól) függ. Buckle: „Anglia művelődésének története.” ↩

2. Laboulay ezt igy fejezi ki: „A társadalmak is hasonlók az egyénekhez: ugyanazon törvény kormányozza az embereket, akár elszigetelten, akár testületileg működjenek. Ha magunkra vállalunk egy embert igazgatni, dolgoztatni, táplálni, de soha se bizzuk őt saját erejére, nem lesz belőle semmi, legfeljebb munkakerülő, naplopó. Ellenben a felelősség, a szabadság könnyen kifejiesztendi erejét. Épen igy áll a dolog a társadalmakkal is: a szabadság s felelősség képezi hatalmukat és éltüket!” ↩

3. „Offenbar falsch ist jene Massenbildung”, mondja igen szépen Pfeifer F. V. — „welche ohne Auswahl jedem Kinde dasselbe aufdrängt und es, wie eine zu mästende Gans ansehn will.” — „Ohne diese Voraussetzung wird gleiches Scheffelmass an ungleich begabte Kinder angelegt und den Lehrer dadurch gezwungen mechanisch zu dressiren, durch äusserliches, die selbstthätige Regung des Geistes verschüttendes Aufdrängen und Aufleimen.” Továbbá: „Népünk keveset olvas, mert nagyobbrészt csak szavakat tanult gagyogni, de mondat- s gondolatmenetet felfogni nem. Ezért védetlenül van a butaságán élősdők rajának odavetve. — Néptanítók! Tanítsátok növendékeiteket kellőkép olvasni s eszközt adtok kezébe felszabadítására, kardot az igazság kivívására — az államot menthetitek meg azzal!” (Vortrag auf bair. Lehrervers. zu Würzburg, 1869.) ↩

4. Már az „Orsz. közokt. tanács” népnevelési szakosztálya kimondá az 1868. törvény módosítása tárgyában adott véleményes jelentésében, miszerint: „Az I. magyar közoktatási törvény nem elvont (!) elméletek, hanem az élet (?) gyakorlati kívánalmainak szülöttje s két ellentétes áramlatnak kölcsönös engedmények útján kiegyeztetéséből származott (úgynevezett kompromisszum).” — De egyszersmind elismeré, hogy a benne lefektetett nagy és termékeny elvek részint egy jobb jövőnek vannak mintegy örökségül hagyva. (Lásd idézett könyv, a bevezetést.) ↩

5. Ezek alól még akkor sem menthető fel senki, ha önként lemondana róluk, illetve az állam vagy község által fenntartottakon kívül más népoktatási intézmények fenntartásához járulással önmegadóztatást teljesíteni jónak találja. A polgári álladalom megfelel a liberalizmus követelményeinek, ha a szükséges feltételek biztosítása mellett nem enged bárkinek külön iskolát tartani; de midőn egyszersmind az illető ügyről való gondozást magára vállalta az állam vagy község, az abban nem részesülőt éppoly kevéssé mentheti föl a hozzájárulás alól, mint például a közegészség vagy közbiztonság fenntartásával járó költségeknél nem jöhet tekintetbe, hogy valamely egyén egészségét, biztonságát veszélyeztethetőnek nem tartaná, avagy saját orvosa, kuruzslója, őre vagy kutyái által eléggé gondoskodhatni vélne. Mindezen eszközöket külön saját költsége és veszélyére használhatja, ha az állam feltételeinek megfelel vagy ez éppen egészen el nem tiltja attól a közérdek szempontjából — de az ehhez való adózást el nem engedheti azért. ↩

6. A lelkiismeretes tanító nem is képes csekélyebb fizetés mellett kevesebbet nyújtani, mint a mennyit kell és lehet több mellett; a lelkiismeretlen pedig csak annyit, sőt kevesebbet nyújt nagy fizetés mellett is. Itt csak az erkölcsi és phisicai lehetőség dönt, mely megkivántatja, hogy a tanító egész idejét iskolája és továbbképzésének szentelhesse. ↩

7. Az Amerikára való utalás ép itt helyt nem áll. Mert ott a nő a társ. élet központját, tisztelete mintegy a közerkölcs alapját képezi és ami fő: egészen a férfiakéhoz hasonló nevelésben részesül és utóbbiak közül még a legnagyobb fizetésért csak kevesen lépnek a tan. pályára, holott nálunk elegen mennének. ↩

8. Az „Orsz. közokt. tanács” már idézett véleményében kiemeli, hogy a nőtanítók alkalmazásánál „az óvodától, sőt bölcsődétől kezdve, a kisebb gyermekek ápolására” — mégpedig nemcsak a leány-, hanem az elemi fiúosztályokban is — egész a középfokig kellene fősúlyt fektetni, mint amely foglalkozás a nő természetes hivatásához sokkal közelebb áll. — Távol attól, hogy teljesen alkalmasoknak ne hinné a nőket a legszárazabb tudományok tanulmányozására — ha reá szánják magukat. De ily esetet kivételül engedvén csak meg, az önállóság ezen nemére nőtől, ha családi köréből bármily oknál fogva kiragadtatott, ugyanazon előkészületet kívánja meg s hibának mondja, ha minden elnézést félretéve, irányában ugyanazon követelésekkel nem lépnénk fel, mint férfi versenytársaik irányában. (Uo. 24. l.) ↩

9. A szülők pedig minden hó végén tartandó gyülekezetben értesülhetnének gyermekeik haladása-, maradása-, észlelt hibáikról és az ezek orvoslására fordított és otthon fordítandó eszközökről. Tehát a szülői háznak a nevelésben való közreműködése biztosíttatnék. Holott a „vizsgák” csak a szülők vagy gyermekek hiúságát vagy ellenszenvét táplálják. ↩

10. Ezen intézkedés valóban liberális szempontból méltánylandó. Lásd Schwarz: „Államintézményeink és a kor szelleme.” II. füzet, 94. lap s több helyütt. ↩

11. Ezekre nézve mondá Ghyczy Kálmán 1870. február 16-án tartott beszédében: „Nem akarom e helyen királyi fiscusra örökségképpen hagyott javak s közcélokra tett királyi adományok jogi természetét fejtegetni, de azt vélem állíthatni, hogy a közoktatás s nevelés egyik lényeges ágát a vallás tanítása is képezi ugyan, de maga a közoktatás ügye nem vallási s nem egyházi, hanem állami és polgári ügy, és a vagyon, mely e célra van rendelve, nem vallási, nem egyházi, hanem állami vagyon.” És 1873. június 30-i beszédében kijelenti, hogy ő teljesen osztja Deák nézeteit, de azt kell tekintetbe venni, hogy az egyháznak mint olyannak joga van-e a vallásoktatáson kívül a közoktatásra befolyást gyakorolni? A népoktatás az államnak joga, s az egyháznak minden beavatkozása ezen ügybe jogbitorlás! ↩

12. „Vallásosság! — ez a jelige s erre tanítanak, de nem nevelnek. Pedig nincs hittanitás, hanem hitbeli nevelés. A hittanitásnak eredménye — vallástalanság. S a vallástalanság mely a szülői háztól átszármazik az iskola tanulóira, akadály a helyes erkölcsi nevelésben.” (Aradvidéki tanitó-egylet „Emlékirat a vallásoktatás tárgyában.”) ↩

13. A legutóbbi budget-vita alkalmával is nyilván kimondá Trefort miniszter úr, miszerint: „Félre nem ismervén a népoktatás jelentőségét, én a felsőbb oktatásra s a felsőbb tanintézetekre nagy súlyt fektetek, mert azok felvirágoztatásától függ összes művelődési állapotunk.” (?!) ↩

14. Az állami felügyeletnek ezek irányában biztosítása báró Eötvös eredeti javaslatában benfoglaltatott. Ezen, a tanhatóságoknak minden iskolát kivétel nélkül alárendelő pontok éppen a küzdött „kompromisszumnak” estek áldozatul. ↩

15. Méltó testvére az 1874. évi incompatibilitási törvény 3. §-ának, mely a működő tanítót szenvedőleges választási jogától megfosztja. Vagy talán itt is csak az céloztatik, hogy a működő tanító valahogy amolyan „segédi vagy megbízotti” hivatalra ki ne neveztethessék? ↩