Fokozódó üzleti terhek — Súlyos hitelfeltételek — Az államtól csak adópolitikai segítséget remélhetünk
Írta: Székács Antal udv. tan., a Budapesti kereskedelmi és iparkamara alelnöke
Kereskedelmünk sulyosan latba eső kedvezőtlen tényezője az üzleti tőkének nagymérvű megfogyatkozása. Ezt számszerűen kimutatni meglehetős nehéz. Aki figyelemmel kísérte az utolsó 10 év gazdasági történetét és abban a hazai kereskedelem kálváriaútját, ebben nem kételkedhetik.
Köztudomású, hogy a háború kitörésekor az árak estek, minden kereskedő sietett áruátvételi kötelezettségeitől, kötéseitől szabadulni; mire az árak kezdettek rohamosan emelkedni, a kereskedő áruraktárai már legnagyobbrészt üresek voltak. Mire magasabb árakon kezdette áruszükségletét beszerezni és eladni, az Árvizsgáló Bizottság akadályozta meg vagyonának konzerválásában azzal, hogy nem az utánpótlási, de a beszerzési árakat vette az árlimitálás alapjául.
A pénzleromlás első idejében a kereskedő lényeges veszteséget szenvedett a kihitelezés által, mert követeléseit már csak lényegesen leromlott pénzben tudta behajtani.
A Devizaközpont megszorításai által viszont külföldi tartozásait mind magasabb kurzusokon tudta csak kifizetni, mint amelyeket árkalkulációiban alapul vett. Ehhez hozzájárulnak azok az áldozatok, melyeket üzleti tőkéjéből hadikölcsönre, kényszerkölcsönre kellett hoznia. Végül pedig, midőn a háború után a hitelezés megszűnt és felvirult a kasszaüzlet, akkor a kereskedő a befolyó pénzeket, hogy a napról napra bekövetkező elértéktelenedéstől megmentse, nagyrészt kénytelen volt értékpapírba fektetni, mert valutát venni tilos volt, és az óvatosság azután teljessé tette veszteségét. Mindezen körülmények azt okozták, hogy kevés kivételtől eltekintve a kereskedő üzleti tőkéjét konzerválni nem tudta, és azt hiszem, hogy nagyon optimisztikusan ítélem meg a helyzetet akkor, ha azt állítom, hogy
a kereskedő átlag üzleti tőkéjének csak egyharmadát tudta megmenteni és ez a megmentett egyharmad tőke nem elegendő a békeforgalom egynegyedére csökkent mai üzleti forgalom lebonyolítására
egyrészt, mert az áruindex 30%-kal emelkedett, másrészt mert bár a hitelgazdaság az utolsó időben teljes egészében feléledt, mégis üzletéhez jóval több tőkére van szükség, mert a fuvar és vám az áru értékének jelentékeny részét, átlag 40%-át teszi ki.
További tényező, mely a kereskedő válságos helyzetét előidézi, a csekélyebb haszon, vagyis más szóval az éles verseny.
Amikor megállapítható, hogy az egynegyedre lecsökkent üzleti forgalomra 75%-kal több kereskedő leselkedik, mint békében, ezzel tulajdonképpen ezt is bebizonyítottam. A szó szoros értelmében ugy áll a dolog, hogy minden kis üzletre a verseny rátör, marakodik, küzd, harcol és a győztes nem mindig az erős marad, hanem a gyenge. Mig békében az árakat a szolid, nagy cégek irányították, ma a problematikus üzleti exisztenciák, a számolni nem tudók, vagy nem akarók, a nincstelen kereskedők, a kényszereladások és kényszeregyességek rontják le az üzletet. De azt hiszem, az a ténykörülmény, hogy a mai féktelen verseny mellett a kereskedelem legnagyobb része a békehaszonnál kisebb haszonkvótával dolgozik, vagy igen gyakran haszon nélkül, további bizonyításra nem szorul.
Végül megállapítható az is, hogy a kereskedő ma nagyobb üzleti teherrel dolgozik, mint békében.
Pontos számitásokat persze itt nem nyujthatok, de azt hiszem, számos adat és ténykörülmény van, mely ezt az állitásomat alátámasztja.
Az üzleti terhek között még kiemelkedő helyet foglal el a boltbér és a tisztviselők fizetése. E két tényezőnél figyelembe veendő, hogy bár mind a kettő abszolúte körülbelül 30%-kal alacsonyabb, mint békében, máris relative magasabb. Ugyanabban a helyiségben, mely 30%-kal olcsóbb, a kereskedő 75%-kal kisebb forgalmat bonyolít le, mint békében, sokkal kisebb haszonkulcs mellett. Még feltünőbb azonban, hogy ezt a 75%-kal csökkent forgalmat a detailkereskedő majdnem ugyanazzal a személyzettel, a nagykereskedő pedig legalább is annyi tisztviselővel bonyolítja le, mint békében. A nagykereskedői forgalom, mely békében nagy tételekből tevődött össze, ma felaprózódott, kis árutételekből, de nagy számokkal jár.
A munkahalmazt rengeteg módon szaporitja továbbá a forgalmi és fényüzési adó könyvelése és elszámolása, valamint az alkalmazottak kereseti adója, a betegpénztári illetékek elszámolása stb.
A boltbér és személyzeti kiadástól eltekintve minden más üzleti teher messze a békeparitás fölött áll. Mindenekelőtt lényegesen növekedett az adóteher. Minthogy adóstatisztikánk nincs, erre nézve is csak támpontot nyújthatok. Békében minden lakosra 41,9 aranykorona adóteher esett, ma 72 aranykorona, ez tehát 40%-kal több, mint háború előtt. De ezek a számok nem adják meg a helyes tehertételeket, mert a háború óta az adóbevételek lényegesen eltolódtak a városi lakosság terhére és az eloszlás oly kedvezőtlen, hogy szakemberek számítása szerint a városi lakosságra fejenként 180 aranykorona teher esik.
Megdrágult a posta is.
Egy belföldi levél portója 1914-ben 10 aranyfillér volt, 1925-ben 2000 papirkoroná, drágulás 50%.
Egy külföldi levél portója 1914-ben 25 aranyfillér volt, 1925-ben 5000 papirkoroná, drágulás 50%.
Épugy megdrágult a telefon és sürgönydíj.
Megdrágultak a szociális terhek is, igy a betegpénztári járulék drágulása az I. osztálynál 10% és igy emelkedően a VIII-ik osztályig, hol a drágulás 50%.
Az alkalmazottak után fizetendő kereseti adó a háboru előtt 2000 korona után 30 aranykorona volt, ma 150 aranykorona, tehát a békebeli teher annak ötszörösére emelkedett.
Lényegesen emelkedett az üzletre nehezedő kamatteher. Mig háboru előtt az üzleti váltók, rimesszák escompte-kamatja 5—7% volt, ma 7—14% és a helyzetet legjobban jellemzi, hogy mig a pénzügyminiszter ur a háboru előtt az adók után évi 5% késedelmi kamatot számított fel, ma az havi 1%, azaz évi 12%-ra rug. A vámhitel békében 3—4% volt, ma 12%.
Sulyosan esik latba a kereskedőt terhelő az a kockázat is, melyet a lemenő konjunktura hoz magával.
Az árak hónapok óta állandóan visszaesnek és a kereskedőt kényszeríti a nagy verseny, hogy az áresést rögtön kövesse, tekintet nélkül a beszerzési árra.
Végül még számításba kell venni a delcrederéből eredő veszteségeket, melyek mind nagyobb arányokat öltenek. A hitelgazdaságnak túltengése, a verseny túlhajtása, az üzlet után való törtetés könnyű kihitelezésre vezet, ami a mind sűrűbben előforduló inszolvenciákban, kényszeregyességekben és csődben érezhető veszteségben nyer kifejezést.
Azt hiszem, hogy a felhozott adatok és érvek elég meggyőzőek voltak, és sikerült bebizonyítanom azt az állításomat, hogy
a kereskedelem ma a lehető legkedvezőtlenebb viszonyok között dolgozik, mert a kereskedők sokkal nagyobb száma bonyolít le egy a háboruelőttinél sokkal csekélyebb üzleti forgalmat, lényegesen csekélyebb üzleti tőkével, kisebb haszonnal, de emelkedő üzleti terhek mellett.
A magyar kereskedelmet sulyos válság szorongatja, oly válság, amilyenre a magyar gazdaságtörténetben kevés példát találunk.
És midőn ezt megállapítottam, előáll a kérdés, mi célból tettem ezt: nem-e sötét ez az aláfestés és jogosult-e ez a pesszimizmus?
És előáll a kérdés, miért kellett ugyszólván teoretikailag is kimutatni a válságot, melyet amugy is minden tagunkban érezünk? Válaszom erre, hogy a bajt, ha gyógyítani akarjuk, alaposan meg is kell ismernünk. A háboru, az azt követő megrázkódtatások, a béke és az infláció amugy is a könnyelmüség felé változtatták meg mentalitásunkat, amire pedig szükség, az amit ma hirdetni kell, az komoly felfogás és teljes erőmegfeszités.
Én optimista vagyok, ha Magyarország jövőjéről van szó, hiszek Magyarországban, és a szebb Magyarországon lesz boldogabb kereskedelem is. De a jelen megítélése nem történhetik szubjektív alapon, sem optimisztikus, sem pesszimisztikus világnézetből. A kereskedő csak tárgyi alapon ítélheti meg helyzetét, vállára ne rakjon nagyobb terheket, mint amennyit elbír. Az államtól követelhetjük, hogy hárítsa el a gazdasági élet fellendülésének akadályait, a forgalmi adót és az egyéb, a fogyasztást terhelő adókat, és szakítson egyoldalú kereskedelmi politikájával. Követelhetjük, hogy megteremtse azokat az előfeltételeket, melyek a tranzitókereskedelemben elveszett pozícióink visszahódítását lehetővé teszik, és végül elvárhatjuk, hogy nagyobb arányú beruházásokkal lendítse fel az állam a magángazdaságot, a nemzeti munkát, a gazdasági vérkeringést.
Mert a magángazdaság szanálása, a kereskedelem talpraállitása elsőrendü állami érdek, mégsem várhatunk mindent az államtól. Az állam egyedül nem segíthet rajtunk.
Az államtól joggal követelhetjük, hogy felismerve a kereskedelem súlyos helyzetét, a rideg tények, a megingathatatlan számok mérlegelésével. Ezek azt mutatják, hogy a kereskedelem válságos, szorongatott helyzetben van, és felmerül az izgató kérdés, miképpen fogunk ebből kibontakozni.
Én ismétlem, nem várhatunk mindent az államtól, nem bízhatunk e posztulátumok gyors teljesítésében és a viszonyok gyors javulásában sem bízhatunk, mert a tőkeképződés, a vásárlóképesség megerősödése, a felesleges kereskedelem leépítése stb. hosszabb időt igényel.
Tehát a kereskedő kell, hogy önsegítsen, mig az a jobb jövő el nem érkezik, mig a háboru okozta betegséget kiheverjük. A kereskedők önmagukon segíthetnek, ha egyik a másikkal egyesítve erejét, ha cégeiket, üzleteiket összerakják. Az üzletek ily kedvezően komoly mérlegelés tárgyává kellene tenniök mindazoknak, akik tul nagy rezsivel elégtelen forgalmat bonyolítanak le.
A tőkék, a munkaerők ily egyesítése az üzleti rezsik nagymérvű apasztásával kapcsolatban kitűnő eredményre vezethet úgy az egzisztenciák dolgában, mint a kereskedelem túldimenzionáltságának leépítése tekintetében.
De mindenekelőtt ne feledjük el, hogy fennmaradni csak az fog, aki a helyzet komolyságát felismerte, aki üzletét sok munkával, takarékossággal és körültekintő óvatossággal vezeti. Óvatosság a terhek vállalásában, óvatosság a bevásárlásban és óvatosság a kihitelezésben! Mert a jövőben bízni, de a jelennel számolni kell.
