Hogyan csinálta a régi Wekerle a régi nagy magyar szanálást — Amit Wekerle fia itt talált s ami reá vár — Gazdagodó magángazdaság és boldoguló kincstár — Gazdag állam és pusztuló magángazdaság
A fiatal Wekerle. Magyarországnak néhány hónap óta új pénzügyminisztere aktuálissá tette a régi Wekerlét. A régi Wekerle, aki a deficit tengernyi gondjától szabadította meg az akkori Magyarországot, a kiegyezés után következett korszak pénzügyi regenerátorát. Sokszor hívták elő visszavonultságából s most haló poraiból idézzük vissza, hogy műveivel, alkotásaival utat mutasson a mai generációnak, a fiatal Wekerlének, a nagy Wekerle fiának.
A régi Wekerle az államot szanálta. A mai Wekerlének a magángazdaságot kellene szanálnia. Mikor a régi Wekerle Tisza Kálmán alatt mint pénzügyi államtitkár harmincnyolc éves korában átvette a pénzügyek irányítását, nagy bajban volt a kincstár. A kiegyezés után csak két évig volt aktív az államháztartás. Már 1870-ben több mint 26 millió pengő a deficit s ezután Wekerle jöveteléig évről-évre halmozódik. Lónyay külföldi kölcsöne nem növelt az ország hitelét. Már ő harmadrangú bankárokkal dolgozik. Ezért vádolja meg Wodianer ezzel a jellemzéssel:
— Lónyay az államhitelt úgy vezeti be pénzpiacra, mintha valaki leányát az első bálba egy kétes hírű hölgy által vezettetné be.
— De jött Kerkápoly, aki azután még jobban kompromittálja pénzügyeinket. Az 1874-iki 15 milliós kölcsönről Horn Ede, a középpárt akkori szónoka azt mondja, hogy „a keleti államok színvonalára helyezi Magyarországot”. feltételeket „a legdurvább, a legmegalázóbb” jelzőkkel illeti.
Az államférfiak látják a veszélyt. A parlament huszonegyes bizottságot küld ki, de nem történik semmi. A pénzügyek rendezésének szükségére hivatkozva foglalja el a miniszterelnöki széket Tisza Kálmán, megalakítja a szabadelvű pártot, amely a választásokon óriási többséget szerez. De még ezzel nincsenek megoldva az állam nagy pénzügyi bajai. Jön Bosznia okupációja, új terhek, Széll pénzügyminiszter távozik, nem tud segíteni. Utána jön Szápáry Gyula gróf, aki közel kilenc évig viszi az ország deficites pénzügyeit. Mire megbukik már több, mint 300 millióra gyűlt a deficit.
Tisza Kálmán akkor már tizenhárom éve uralkodik s érzi a nagy bajt, talán a bukás veszedelmét is. Azért ő maga veszi át a pénzügyi tárca vezetését s akkor lép elő a háttérből pénzügyminisztérium fiatal tanácsosa, ott vesz maga mellé Tisza államtitkárnak. Megcsinálja a pénzügyi programot három évre és bejelentik, hogy 1890-ben nem lesz többé deficit.
Nem tudni, hitelt adtak-e akkor a politikusok s a gazdasági élet vezető tényezői ennek az ígéretnek. Mert nagy ígéret volt ez. Mégis, úgy ahogy, majdnem egészen betartották. Néhány százezer pengővel tévedtek, de mi volt ez a milliók tömegeinek deficitjéhez képest, amihez Lónyay, Kerkápoly, Szápáry szoktatták az ország közvéleményét.
Hogyan csinálta a nagy Wekerle? Ma visszafelé nézve az akkori idők viszonyaira, azt lehet mondani, hogy nem csinált Wekerle csodát. Igaz, nem is lehet csodákkal államháztartásokat rendezni. Wekerle az adott lehetőségeket mérlegelte s a maga józan ítélete szerint alkotta meg nagy szanálási művét. Reálisan számított, az ország teherbírását mérlegelte s annak megfelelően alkalmazta terveit. Nem akarta tönkretenni a magángazdaságot.
Nem is tette tönkre.
Azt lehet mondani, hogy műve beleilleszkedett az ország gazdasági struktúrájába. Úgy találta, hogy az egyenes adók és illetékek emelésével, a dohányjövedéki árak drágításával, a szesz- és cukoradó gyökeres reformjával, az italmérési regále megváltásával s az állami kölcsönök egy részének konverziójával nem okozhat különösebb rázkódást. S emellett három évre felosztva tervezte a bevételek gyarapítását. Műve sikerült.
Az államháztartás egyensúlya helyreállt. Úgy helyreállt, hogy azóta a világháború kitöréséig nem is volt többé soha deficites a magyar államháztartás.
Ezt azután méltán nevezhetjük Magyarország nagy pénzügyi szanálásának. Wekerle egyedül csinálta meg, Tisza csak magáévá tette. Nem bábáskodtak mellette európai hírű tudósok, nem kellettek hozzá népszövetségi konferenciák. Nem kapott Wekerle nemzetközi kölcsönt, nem zálogosított el semmit. Nem tette tönkre a magángazdaságot. Ellenkezően. Felvirágoztatta. A regálémegváltással is új tőkéket mozgatott meg.
Ezután még sok minden következett. Elsősorban adórendszerünk teljes reformja. Azután a pénzügyi közigazgatás modern átalakítása. Második minisztersége alatt honosította meg a jövedelmi adót a hozadéki és tárgyi adók mellett. Az adókulcsnál a progresszivitás elvének szerzett érvényt. Rendezte a díjakat és illetékeket.
Wekerle életpályájának teljes képét még nem kaptuk meg. Matlekovits híres emlékbeszéde az Akadémián ennek alapozására szolgálhat. Mi itt nem élettörténetet írunk. Az akkori kor, az akkori züllött pénzviszonyok szanálása s a mai korszak pénzügyi kialakulásai keltették fel bennünk a vágyat, hogy egy kis párhuzamot vonjunk. Akkor is szanáltak, most is szanáltak. A régi Magyarország kibírta, felvirágzott. Nem omlott össze nyomában exisztenciák tömege. Igaz, más korszakban, más viszonyok között, a régi nagy Magyarország keretében dolgozott Wekerle Sándor. De azért neki sem volt könnyű. Ha könnyű lett volna, talán nem kellett volna tizenkét évig reá várni s a végromlás felé vinni a pénzügyeket.
Wekerléről, a politikusról már mások mondották el sokszor kritikájukat. Nagyon sokféle bírálat kísérte az ő munkásságát. Sokat, sokszor állott az államügyek élén. Háromszor volt miniszterelnök, többször miniszter. Akkor is igénybe vették tudását, hozzáértését, rutinját, amikor nem szolgálta aktívan az államot. S még akkor sem szűnt meg dolgozni a közért, amikor visszavonult Dánosra. A gazdasági életet szolgálni nála lelki szükség volt. Ezért vállalta számos közérdekű intézmény vezetését, ezért fogadta el Hegedűs Loránt pénzügyminisztersége alatt a Pénzügyi Tanács elnökségét. Pedig akkor már nehezére esett bejárni Budapestre. De érdekelte a lelkes, fanatikus Hegedűs sok szimfóniája.
Hegedűs Loránt több írásában azt állítja, hogy Wekerle fenntartás nélkül fogadta el pénzügymentő koncepcióját. Hogy azzal küldte vissza Dánosról, hogy menjen és cselekedjen. Lehet.
Mi volt Wekerle igazi véleménye a Hegedűs-féle tervekről, talán kiderül egyszer, feltéve hogy írásos följegyzései maradtak ebből az időből. Amint érdekes volna megtudni, hogy a Pénzügyi Tanácsban a régi pénzügyminiszterek milyen tanácsokat határoztak el. Talán egyszer erről is olvashat majd az utókor.
Wekerle legnagyobb alkotásának a valutaszabályozást, az aranyérték, a koronaérték meghonosítását tartják. Az is volt, bár sokáig nem így vélekedtek róla. Gáncsolták, azt írták, hogyan lehet aranyvalutáról pénznek nevezni a magyar koronát, amikor a valóságban nincs meg a készfizetés. Pedig elméletben meg is volt s a gyakorlatban nem érvényesült a hiánya. (Ma talán már keveset gondolnak és kevesen arra, hogy nem is volt olyan nagy baj az úgynevezett készfizetés hiánya, mert pénzünk aranyfedezetű volt, valutánk, a monarchia valutája stabil s az Osztrák-Magyar Bank nagy virtuozitással oldotta meg a tényleges stabilitást.)
A regálé megváltás dolgában egyenesen leleplezték. Azt írták, nem is az ő találmánya, hanem Márk Márkusé (az ismert magyar festőművész apjáé), hogy tulajdonképpen Márk volt az ötlet szülőatyja, s Wekerle egyszerűen átvette, vagy ha úgy tetszik, elvette tőle. Ez a Márk Márkus pénzügyi magántudós volt, aki maga is sokszor panaszolta Wekerle „hálátlanságát”.
Wekerlét hidegen hagyták a támadások, aminthogy hidegen állt minden parlamenti támadást. Jellemzésül maradt fenn az a történet, amely szerint egyszer, mikor a parlamentben egy ellenzéki képviselő élesen birálta a költségvetést s hangja egyre dörgedelmesebb lett s azt várta a párt, hogy Wekerle elveszti béketűrését s odaszól valamit a harcias ellenfélnek, ő nyugodtan hátrafordult s a mögötte ülő fiának, a mai pénzügyminiszternek mondotta:
— De szép zsilét van, Sándor.
A nyugodt, hidegvérű, mosolygó Wekerle nem érte meg a mai Magyarország pénzügyi szanálását. Bizonyosan hallatta volna szavát ellene. Vagy talán hallgatott volna. Hogy ő nem így gondolta el, bizonyos. Hogy ő nem így csinálta annak idején, erről pénzügyi történetünk és az utolsó félszázad gazdaságtörténete tanúskodik. Wekerle egy egészséges, virágzó magángazdaságra alapozta terveit, pénzügyi megoldásait s úgy képzelte, hogy csak gazdagodó magángazdaság tudja biztosítani egy államkincstár állandó pénzügyi egyensúlyát. S a valóságban úgy is volt. A magángazdaság felvirágzott, mert nemcsak a politikában érvényesült a liberalizmus, hanem a gazdaságpolitikában is. A közös gazdaság Ausztriával sok súlyos hátrányt jelentett s ezek ellensúlyozására Wekerle mindig talált lehetőségeket. Így akarta gyöngíteni a vámközösség ellenségeinek argumentumait. Elkövetett természetesen ő is hibákat. A koalíciós uralom sok hibáját írták az ő rovására. Hibáztatták, hogy az állam pénzét olyan célokra is felhasználja, amelyek a magángazdaság feladatai. Az állami bányászat, a vasművek fejlesztése stb. sok támadásra adott okot. Még a Wekerle-telep miatt is rengeteg kritikát kellett elviselnie. Pedig erre az alkotására büszke volt, mert olyan időben igazolta szociális előrelátását, amikor ez még nálunk egészen úttörő törekvés volt.
Ifjabb Wekerle Sándor előtt ilyen példakép áll. Ő már a szanált, vagy amint köznyelven mondják, agyonszanált magángazdaságot találta itt. Megjelenése a magyar közéletben váratlanul történt. Bud János küldetése a pénzügyek terén befejezettnek találtatott, utódot kerestek s így esett reá a választás. Első rövid beszédeiben a belátás, a jóindulat, a segíteni akarás nyilatkozott meg. A túladóztatást elismerte. Sokféle ígéretét bírjuk már: a forgalmi adó reformját, a társulati adó reformját, a fényűzési adó részleges eltörlését, az egyenes adók enyhítését. Egyelőre azonban még csak az ígéreteknél tartunk, bár már eltelt néhány hónap, mióta elfoglalta pozícióját. Az idő gyorsan múlik és nem hatástalanul. A betegen segíteni kell, amíg a betegség nem válik végzetessé. A magyar magángazdaság sorsáról van szó és Wekerle Sándor fia kezébe van most ez a sors letéve.
Wekerle fia egy gazdag államkasszát és egy szegény magángazdaságot talált itt. Az ellenkezőjét, amit apja talált, mikor harmincnyolc éves korában Tisza Kálmán oldalán vállalta, hogy a háromszáz millió pengő deficit felhalmozódása után hitelében összeroskadt pénzügyi helyzetet megmenti. Meg is mentette.
Wekerle fiára most az vár, hogy a 250 millió pengő zsiróbetéttel és hatalmas feleslegekkel büszkélkedő kincstár helyzetét kissé szerényebb többletekhez szoktassa, hogy az elszegényedett magángazdaságot erőhöz segítse, hogy létét megsegítse, hogy a tőkeképződés új korszakát megindítsa, hogy véget vessen annak a pénzügyi politikának, amely a magángazdaság sorvadásához vezetett, hogy…
Mennyi feladat, mily wekerlesándori koncepciókra kínálkozó lehetőségek.
S az emberek mennyire nem tudnak bízni még Wekerle Sándor fiában sem.
