Turgot és az ipar szabadsága

Vázolni óhajtjuk élete menetét, kiemelni jellemének azon vonásait, melyek őt kiválóan érdemessé teszik arra, hogy vele foglalkozzunk. Bővebben méltányoljuk az ipar felszabadítására irányuló kezdeményezéseit s nyomozni fogjuk ezeknek egészen hozzánk lenyúló fontosságát. Reméljük, sikerülni fog teljes egészében feltüntetni azon puritán komolyságot, mely a múlt század frivol iránya mellett is magasra emelkedett francia minisztert jellemzi, értelme tisztaságát, jelleme erélyét nemzete emelésére irányuló hajthatatlan törekvéseit.

A magunk elé tűzött feladat, minden érdeke mellett sincsen egészen hátrány nélkül.

Nagy történelmi alakok életrajzával, az általuk képviselt eszmék változó, viszontagságos sorsával foglalkozni szép, de nem veszélytelen vállalkozás. A kör, melyben nőttek, a világ, melyet maguknak teremtettek, eszmékben és nemes törekvésekben rendszerint gazdagabb annál, melyben mi hivatva vagyunk napjainkat leélni. A különbség érzete keserűséget, nem egyszer meghasonlást szül, s e munka közben fokozatosan szétfoszlik a boldogság, melyet a szűk látkör, a törekvések korlátozottsága nyújt. Minde mellett elmondhatjuk Johnsonnal mi is, hogy „nincs mit irigyelni azon, kinek hazafisága erőt nem nyer Marathon síkján, kinek kegyelete nem válik belsőbbé Jona omladékai között”.

A mű¹, melyet tanulmányunkban alapul vettünk, sajnos, nem minden irányban elégíthet ki. Ellenére a kitűnő társaságnak, melyben megjelent, ellenére szerzője nevének, nagyon is egyoldalú, nagyon is befejezetlen. Nem adja azt, mit ígér, az egész Turgot-t. Főleg csak azon eszmékkel foglalkozik, melyeket a francia politikába bevitt s elfeledi vázolni az ember fokozatos belső fejlődését, azt a szellemi világot, melynek szüleménye lett Turgot elszigeteltsége, komorsága, megvetéssel vegyes melankóliája, mely őt és Tacitust egyaránt oly találóan jellemzi.² Pedig Saynek módjában volt bepillantani a családi levéltárak titkaiba, látni nevezetes iratainak első fogalmazványait. Körül fogva azon légkörtől, melyben a Turgot-k nőttek, azt hittük, be fog hatolni a lélek műhelyébe s látva, mint születtek Turgot nagy eszméi, nagy elhatározásai, melyek sorsunkra ma is befolynak, felkiált ő is Linnével, érezve az istenség lehét és részeseivé tesz bennünket saját inspirációjának. De mindez nem történt s ha kellően föl akarjuk tüntetni, ki volt Turgot, más forrásokhoz is kell fordulnunk. Mindez azonban, reméljük, nem fogja zavarni tanulmányunk egységét s annak becsét, hisszük, csak emelni fogja, ha röviden érintjük az ipar szabadságának történetét nálunk s ily módon feltüntetjük azon befolyást, melyet a nagy francia miniszter és tudós eszméi nemzetünk egy nem jelentéktelen rétegének sorsára gyakoroltak.

A múlt század Franciaországa nemcsak bűnben, de erényekben is gazdag volt. Sőt maga az epikureizmus, mely a felső osztályokat elfogta, nem egy irányban örvendetes fejleményeket szült. A fényűzés teremté a francia ízlést és a műipart.

Kitanult ravaszsággal keresték az új kedvteléseket, vadászták a test gyönyöreit, de fogékonyak maradtak azon élvezetek iránt is, melyek iránt csak a művelt szív és értelem fogékony, melyeket a művészetek és az új eszmék nyújtanak. Bátorították a kutatást. Gyönyört, élvezetet szerzett nekik a merészség, mellyel filozófusaik a régi „előítéletek” helyébe új tanaikat emelték. A fejlődésnek szükségszerű következménye, hogy gyorsan szűk lett a régi világ, melyben csak földesúr és jobbágyok voltak. Az élvezetek utáni vágy új foglalkozásoknak adott életet. A finomabb ízlést igyekeznek bevinni mindenfelé. Az erdő vadja, a mező gyümölcse régi módra készítve, megszűnt élvezetes lenni. Olaszországban járt emberek elhordták a hírt, mennyi élvezet rejlik a készítés módjában. Hivatott kezek fognak hozzá, hogy értelmes munkával a nyers anyagot megnemesítsék; a sütés, főzés művészétté, a politika és diplomácia segédjévé válik. Megvannak írói, tudós doktorai, sőt mártírjai is, akik ezt űzik, nem földesurak, de nem is jobbágyok többé.³

A ruházat kezd mindinkább fényesebbé, változatosabbá lenni. Hajdan elég volt, hogy a testet védje, ma már új követelményeknek kell eleget tennie. Fölfedezik, mily élvezet rejlik a színek harmóniájában, egy ruhadarabban, mely kiemeli a test arányait, elfödi, sőt pótolja hiányait. A szabók, főleg a női szabók hatalma, minden férj és nősülni vágyó ifjú rémülésére, naponként nő, emelkedik.

Tiszteletreméltó testületükből új ág sarjadzik: a varrónőké; megjelennek a divatárusnők, Mlle. Bertin, „a divat minisztere”. A sebész-borbélyoktól külön testületbe válnak el a fodrászok. Föltalálják a nap- és esernyőket, tékozlást űznek az illatszerek különböző nemeivel.

Boulle mester, XIV. Lajos századának első asztalosa, magasabb igényeket vonva a hajdan egyszerű mesterségbe, azt csaknem művészetté emeli. Komoly stílű, faragott bútorai megadják a Louvre téres termeinek azt a komoly választékosságot, mely az épületet kívülről is annyira emeli. XV. Lajos alatt a könnyebb irány kap felszínre. Divatba jönnek a „petits appartements”, kényelmes zugocskáikkal, hol bizalmas közelségben vannak az emberek és bútorok egyaránt. A bútorok rózsa- és amarantus-fából készülnek, tele festményekkel, virágok, madarak, Cupidok és Ámorokkal. — A fauteuiljük különböző formáit követik a chiffonok, a pamlagok, divánok, sophák, íróasztalok, tabourets, chaise-longueok ezerféle változatban és alakban. XVI. Lajos alatt antik tárgyú jeleneteket rak ki színes mozaikkal fekete alapra a művészekkel versenyző asztalos.

Szükséggé válnak az órák, a csapszékekből fényes kávéházak fejlenek ki, a színházak, színészek száma nő. Trianon játékait, a carousseleket és balleteket, utánozzák szerte az országban. — Azokra nézve, kik az életnek csak komolyabb oldalát hajlandók méltányolni, az élvezeteknek és igényeknek e sokszorozódása tűnhetik föl hiú, üres dolognak, melyet az elpuhult test vágyai s a helytelen útra tévedt gondolkodás tesz csupán megfejthetővé. A következmények azonban, melyek nyomukban járnak, semmiképpen sem tekinthetők hiábavalóknak, mert modern társadalmaink ez alapokon nyugszanak.

Az igényeknek sokszorozódása adja meg igazán az iparos-munkásságnak az alapot, az iparos-osztálynak s vele a harmadik rendnek azt az erőt és súlyt, mellyel ma bír. Van az iparnak nem egy osztálya, mely hiú kedvteléseket elégít ki, léha dolgokat állít elő. De arra, ki ezzel foglalkozik, a paróka ügyes elkészítése, a mesterséges virágok színének élénksége és harmóniája, éppen oly lényeges, éppen oly döntő, mint a lovagvár urának a véres csatákban szerzett babérok. Mindamellett, hogy sokszor hiú a tárgy, mellyel foglalkoznak, az ipar embereire a folytonos munka reá üti komoly jellegét. Kevés jövedelműket szorgos takarékossággal pótolják; testületeik fokozatai, szertartásai, méltóságai kielégítik ambíciójukat, örömet és elszóródást okoznak nekik. Az ipar és mezőgazdaság kölcsönösen emelik egymást, amannak fokozódó ereje, bő jövedelmet biztosít ennek. Csakhogy a földesúr szelnek ereszti a jövedelmet és rendszerint minél bővebben csorognak a források, annál inkább fokozza élvezeteit.

A harmadik osztály emberére a munka végső elemzésben nem csupán eszköz a jólét emelésére, hanem cél is, az egyéni érték mérője.

A céhek, melyekbe a középkorban s az újkor kezdetén az iparos munkásság szorítva volt, a múlt század végén Franciaországban már túlélték magukat. Gazdasági jogosultságuk abban rejlett, hogy a mesterek és segédszemélyzet számának megállapításával szabályozták a termelést, tehát az árakat is. A remekeléssel kényszeríték az iparosokat bizonyos minimális ügyesség megszerzésére, emberbaráti és fegyelmi intézkedéseikkel biztosíták a testület tagjainak sorsát, a jó erkölcsök uralmát s a testületi szellem kifejlődését.

A kereskedelem fejlődése következtében idegen piacok léptek föl, melyeknek fogyasztását a hatóság meg nem ítélhette. A termelés fokozódása mellett a munkának minél nagyobb mérvű megoszlása lett kívánatos, mit a céhek keretében megoldani nem lehetett. E mellett a minél élénkebben föllépő szabad verseny elég erősnek ígérkezett arra, hogy a rossz iparost kiszorítsa s az ipar fejlésének leghatályosabb támasza legyen, Úgy látszott, hogy az ipar meg fog élni önmagában, hatósági szabályozás nélkül is.

Nem lehet azonban csodálni, ha azok, kiknek léte és emelkedese a dolgok régi rendjében gyökerezett, ellene voltak az újításoknak, makacsul ragaszkodva azon intézményekhez, melyek az ipar fejlését évszázadokon keresztül biztosíták — könnyelmű újítóknak bélyegezték azokat, kik a változott viszonyok szerint óhajták megváltoztatni az elavult intézményeket.

Angliában a céhek már a XIV. században kezdik mutatni a bomlás csíráit. Ezek hanyatlása az ország gyarmati kereskedelmének s a nagy iparnak fejlődésével párhuzamosan halad. Adam Smith, az ipar szabadságát formulázva, már tapasztalatokra támaszkodhatott. Az angol viszonyok azonban a kontinens fejlődését nagyon megelőztek s magának Franciaországnak ipara XIV. Lajos halálakor még főkép a belfogyasztásra dolgozott. Csak a múlt század végén emelkedett a külkereskedelem több mint egy milliárd livrere.⁴

Turgot, ki vállalkozott arra, hogy az új eszmét, az ipar szabadságát, beviszi a francia kormányzatba, szemben találta magával a beati possidentes-t, az egyes iparágak monopolizátorait, a kincstárt, melynek jövedékeit az új rendszabály tetemesen csorbítá. Lépése korszakot jelez Európa történetében s vannak még más körülmények is, melyek miatt kiérdemli figyelmünket.

Nemzetünk évezredes történetében nem sok helyen s nagyrészt alárendelt kérdésekben mutatja az eredetiség jeleit. Nyugat és kelet között állva, nyugatról kapta az irányt, melyben haladt, de megőrzé a keleti jellem nem egy vonását. A behatoló eszméket, az átvett szokásokat a nemzet géniusza módosítá ugyan, de abból új eszmék, melyek az önálló nemzeti művelődés alapjait képezték volna, nem fakadtak. Szellemi rabszolgaságunk súlyosabb annál, melyet az abszolutizmus reánk mert. Az alapos és önálló kutatás eredménye nálunk nem ér föl a fáradsággal, melybe kerül. Sokban alig van meggyőződésünk, és nem egyszer hiányzik az erkölcsi erő, hogy azt, mit helyesnek ismertünk el, a gyakorlati életbe átvinni mérnők.

Tudományos törekvéseinkben, vallási mozgalmainkban, sőt politikai vitáink- és változtatásainkban is a külföld után indultunk. A miénk többször csak a könnyelmű felületesség volt, mellyel a legnagyobb kérdésekkel elbántunk. Éppen ezért látszik nekem tanulságosnak, ha foglalkozunk oly egyénekkel, akik a talajból, melyen születtek, a légkörből, melyben nőttek, a műveit szellem élességén kívül, magukba szívták a meggyőződés bátorságát is. Nem indulva idegen példák után, de fölismerve nemzetük szükségeit, igyekeznek ezek megalkotni a jövőt. Eszméikkel győznek, meggyőződésükkel buknak el s azt, mi fejlődésük virága, nem adják cserébe a múló siker édességeért. E rövid vázlatban éppen azért Turgotnak ez oldalait fogjuk leginkább kiemelni.

Turgot családja Normandiában volt otthon. Büszkék voltak régi származásukra, az érdemekre, melyeket elődeik az állam szolgálatában szereztek. A kör, melyben Turgot felnőtt, egyaránt képesíté őt arra, hogy megismerkedjék a gyakorlati élet igényeivel, a közigazgatás tényezőivel, valamint hogy megtanúlja azokat a tudomány tágasabb és emelkedettebb szempontjai szerint megítélni. Nagyatyja Metzben, majd Toursban volt intendáns.⁵ Atyja az állami tanácsban a kérvények előadója,⁶ aztán pedig a kereskedők elöljárója („prévôt des marchands”), állami tanácsos s a nagy tanács elnöke lett. Az „Académie des inscriptions et belles lettres” szintén tagjai sorába emelte s Párizsban ma is maradandó művek őrzik emlékét.

Turgot tehát, kit később Lajos király azon feladattal bízott meg, hogy országát gazdaságilag szervezze újra, nem tartozott azok közé, kik maguk írják meg nemeslevelöket. Nem kellett magát alacsony társadalmi és értelmi állásból, hosszú munkával, kitartó szívóssággal magasbra küzdeni. Nem tartozott a fölkapottak közé, csak tovább fejté azon hagyományokat, melyek családja örökét képezték. Lehettek és voltak is sokan a múlt század végén Franciaországban, akik forró lelkesedéssel csüggtek jövőjén, de csak Turgotban egyesült a szülemlő közgazdaság tudománya által nyújtott belátás a meggyőződés bátorságával.

Pályája kezdetén inkább tudósnak, mint államférfiúnak készül. Igyekvő, de félénk és félszeg. A Louis le Grand kollégiumban, aztán a Saint-Sulpice szemináriumban nevelik s a teológiára lép. Fokozatait nagy kitűntetések közt nyeri el, sikereinek híre eljut a királyhoz. Mindamellett nem lesz pap, mert nem érez elég erőt magában, hogy „maszkot hordjon egész életén át”.

Bölcselkedik. Párizs forrongó, lázas légkörében, melyet az új eszmék és fejlődő szenvedélyek még vonzóbbá s még villamosabbá tettek, erős vágyat érez, hogy megírja az emberi szellem fejlődésének történetét. Abban az időben, midőn e haladás csaknem kézzel fogható volt, mi sem fejthető meg könnyebben, mint ez elhatározás, főleg Turgotnál, kit hajlamai, tanulmányai, környezete egyaránt utaltak arra, hogy magasabb színvonalra, a részletektől az általánoshoz emelkedve vonja le következtetéseit. Tartózkodó félénksége biztosítá neki Párizsban is a reflexió nyugalmát, s az előtte naponként felújuló élet szükségképp megóvta az egyoldalúságtól, fogékonynyá tette a gyakorlati igények iránt.

Élete sokban hasonlít a nagy skót Adam Smithéhez. Csaknem egy időben születnek. Theologiára szánják mindkettőt, de azt elhagyják s égő vágygyal fordulnak a bölcselkedés, az ember szellemi fejlődésének kutatása felé. Smith eseményekben aránylag szegény életén s az előkelő Turgot pályáján ugyanazon fonál, ugyanazon uralgó szenvedély vonúl át; javítni embertársaik sorsán ott, hol azt a legtöbb megérzi: az anyagiakban, a gazdasági téren.

Kirkcaldy szegényes vidékén, hol született, s Edinburghnak akkor még zsúfolt, szűk házaiban élve Smith, ugyanazon célok felé s csaknem ugyanazon eszközökkel törekedett, mint Turgot, kiben a hullám verte Normandia levegője, Párizsnak bűnben és erényben dús társadalma érlelte azon eszméket, melyek hivatva voltak nevére fényt vetni.

Később találkoznak, megértik egymást s a törekvések közössége meleg barátságot fejleszt ki köztük. Turgot bölcselete sokkal adós a skót iskolának, de nem kevesebbel Adam Smith a francia fiziokratáknak és Turgotnak. Később elválnak útaik. Smith megmaradt egyszerű írónak, nem tudott, de nem is vágyott magas politikai szerepre, sőt nagyon csekély szinekúrával beérte, hogy sorsát biztosítsa. Rendszerének kidolgozása elég feladat, az új eszmék világa, elég öröm volt neki. Többet elért mégis, mint Turgot, kit a szerencse külsőleg annyira kegyelt, mert megérte eszméi győzelmét, mire emez hiába várt.

új pályáján Turgot gyorsan emelkedik. Főügyészi helyettes, majd a parlament tanácsosa, maître des requêtes, 1761-ban pedig limogesi intendáns lett, Párizssal azonban érintkezésben maradt.

Míg Párizsban élt, elég ideje nyílt művelni szellemet könyvek között és társaságban. Ismerte d’Alembert-t, Condorcet-t, barátságban volt Helvetiussal. Quesnaynél, a fiziokraták mesterénél, találkozott Mirabeauval, Duponttal s Adam Smithszel, ki mint az ifjú Buccleuch herceg mentora, akkor először látogatta meg Franciaországot. d’Alembert vezette be Voltaire-hez, kinek szívét és lelkét teljesen meg tudta nyerni, ugyan ő vette föl az Enciklopédia dolgozó társai közé. Ebbe öt cikket írt, melyek közül főleg a „lét”-ről írott keltett nagy hatást.

Megjelenését irodalmi eseményszámba vették. A tudósok világát meglepte irálya szabatos tisztaságával, új eszméinek mélységével. „Mint metafizikus” — mondja róla Cousin — „Locke iskolájához tartozott; de hála jelleme és érzelmei nemességének, értelme élességének, el tudta kerülni ez iskola minden hibáját.” Mint politikus lojális volt, radikalizmusával a gazdasági téren maradt. Szemében a szeretet, mellyel a franciák királyuknak adóznak, nem elvakultságból ered, hanem „mély érzelem és nagy jótétemények emléke”.

A közgazdák, mondja Say, a célból, hogy eszméiket könnyebben megvalósíthassák, sokszor elébe teszik a becsületes despotizmust a szabadabb kormányformáknak. Amott csak egyetlen, a szenvedélyek felett álló egyént kell megnyerni s törekvésük sikere biztosítva van, míg emitt erejük javát a hatalom eszközeinek megszerzésében emészthetik el.

Turgot közgazdasági nézetei természet szerint elődei a fiziokraták által előkészített talajból fakadtak. Bármily hiányok voltak is rendszerökben, először ezek emelték ki, hogy a gazdagság képződésének megvannak a maga természetes törvényei. E törvények csakis úgy működhetnek, a nemzetek csak úgy gazdagulhatnak, ha a termelés szabad, ha a földművelés és ipar termékeinek forgalma és szállítása korlátozva nincsen, végül, ha a tőkék forgalma, kölcsönadása megszorító szabályokat tűrni nem kénytelen.

Ez eszméket Turgot Essai sur la formation et la distribution des richesses című művében fejté ki és világítá meg. Ezzel megelőzte Smithet. Eloge de Gournayja, kiegészíti a fenti dolgozatot s azzal együtt Turgot művének doktrinális részét képezi. Ebben kifejti Gournaynak, a „laisser faire, laisser passer” apjának nézeteit, melyek szerint a kereskedelem mindazon békóktól, melyek alatt nyög, felszabadítandó. Az állam polgárainak tevékenységét a szabad verseny felköltése által meg kell könnyítni, mi az árak leszállását és a készítmények javulását idézi elő.

Az általa elfogadott s ez irataiban kifejtett nézetek szükségképp megadták az irányt törekvéseinek. A későbbi idők tapasztalatai erősítették elhatározását, növelték meggyőződése erejét, hogy Franciaország gazdaságilag nagygyá csakis a szabadság által lehet. Hátralévő éveit ez eszme hű és sikeres szolgálatában tölté el. Az eszmékhez való ragaszkodás, azoknak rendszerbe fűzése, a gyakorlat embereivel szemben, reá nézve inkább csak hátrány volt, mint előny. Fegyverül használták ezt ellene mind azok, kik el voltak fogúivá s kiknek érdekében volt a régi visszaélések fenntartása. E tény, a gyakorlatnak szembeállítása az eszmékkel, nem új dolog s bizonyára még igen sokszor fog ismétlődni. Az, kinek látköre szűk, ki saját tapasztalatain túl tekinteni nem bír, természet szerint nem érti s nem is méltányolja azt, ki magasabb színvonalról, más szemmel és más eszközökkel bírálja a helyzetet és tűzi ki a feladatot. Mellőzve látja sokszor azt, mit saját szűk körében jónak vélt, háttérbe szorítva érdekeit, melyeket fontosaknak tart, mindezt „eszmékért, elvont fogalmakért”, melyeket megérteni nem tud, de nem is akar! Innen a gyűlölet az eszmék és rendszerek iránt.

1761 augusztus 8-dikán neveztetett ki Turgot limogesi intendánssá. Jobban szerette volna Grenoblet s Limoges csak kénytelenül vált tevékenysége színhelyévé. Az intendánsok tulajdonképp a génóralitékre osztott Franciaország polgári kormányzói voltak; a katonai kormányzó gouverneur nevet viselt. Az intendánsok kezében csoportosúltak az adóügyek, a rendőrség, az „assistance publique” és a militia ügyei.

Turgot 18 évig maradt ez állásban, innen lépett a miniszteri székre s Limogesba, mint intendáns, soha nem tért többé vissza. Működése nem minden táborban volt kedvelt. A nemesség nem szerethette azon embert, ki „jogait” a nép es király érdekében folyton csekelyebbre igyekezett szorítani. Ezen kívül volt más hibája is, mire már fentebb utaltunk. „Igen, Madame”, írja egy kortársa, „Turgot systematicus. De hát hiszi-e, hogy ily királyságot, mint Franciaország, zilált eszmék es rutin-nal kell kormányozni))?

Mindamellett, midőn a papság kihirdeté a király elhatározását, hogy Turgot miniszterré lett, a parasztság abba hagyta nehéz munkáját, a nyomortól szántott vonásokon aggodalmas kifejezés ült: „a király jól tette, hogy magához vette M. Turgot-t, de reánk nagyon szomorú, hogy ő nem a mienk többé)).

Turgot nem lehetett hivatalnokai előtt sem igen népszerű. Szelleme irányánál, nevelésénél s a modern Athénben szerzett műveltségénél fogva, kormányzatában nem maradhatott a részleteknél. A miniszterhez, az állami tanácshoz intezett jelentései, az ügynökökhöz intézett rendeletei valódi értekezések a gazdasági törvényekről és elméletekről.

A szűkkörű rutin, a részletek ismerete s ezek végrehajtása körül kifejtett pontosság bizonyára nem volt elég arra, hogy általa alantas tisztviselői a már is hatalmas intendánsnak, az eszmék és rendszerek barátjának, elismerését kinyerjék. Oly feladatokkal kellett volna megbírkózniok, hogy ez elismerést megszerezzék, mihez nem készültek s műveltségük és jellemöknél fogva alkalmasak nem is voltak. A limogesi intendatura hivatalnokai bizonyára megkönnyűlve sóhajtottak föl, midőn megérkezett Lajos király parancsa, mely Turgot-t miniszterre emelte.

Mint intendáns erélyes kézzel fogott a hűbéri korszak maradványainak eltűntetéséhez. Megkísérte a föld adóját, „taille”, egy állandó, pontos és lehetőleg kifogástalan kataszter alapján rendezni. E vállalkozás nem sikerült ugyan, de azon nezetek és eszmék, melyeket e munka közben kifejtett, alapját kepezték az Assemblée Nationale által életbe léptetett adóreformoknak.

Alkalma nyílt csakhamar más irányban is érvényesítni tehetségeit.

Az angoulémei pénzkrisis és ennek következtében az uzsorások ellen indított pörök alkalmából Turgot egy értekezést írt a kamatra kölcsönzésről és az uzsoráról, melyben elíteli a kamatra kölcsönzés ellen folytatott küzdelmet. Azon eszmék, melyeket ez iratában kifejt, később nagyon elterjedtek, s inkább a közvélemény mint Turgot hibája, hogy meglehetősen kritika nélkül törvénybe igtatva, sok, igen sok rosszat is okoztak. Turgot szerint az uzsorásoknak csak egy fajtája van, mely árt a társadalomnak; azoké, kik fiatal embereknek kölcsönözve, azok pazarlását előmozdítják. De szerinte ezeket is ez okból kell bűntetni, nem pedig azért, mert kamatra adnak kölcsön pénzt. A vita e kérdések felett befejezve még máig sincs, de azok közt, melyeket a szabad kamatvétel mellett írtak, egy sincs, mely Turgot iratát tartalmasság, meggyőző erő és szépség tekintetében fölül múlná.

Colbert előtt a búza kivitele Franciaországból meg volt tiltva, a belső forgalom pedig a legnagyobb gátaknak alávetve. Colbert a belforgalmat felszabadítá, a kifelé kereskedés azonban változó sorson ment keresztül, míg végre XV. Lajos 1763 és 64-ben a kereskedést minden irányban felszabadítá. A kivitel azonban csak rendes körülmények közt volt szabad, s eltiltatott, ha az ár egy bizonyos fokra felemelkedett.

A mi szempontunkból tekintve, e rendelkezés teljesen indokolt volt, mert hiszen a kereskedésnek hivatása az árakat szabályozni s egyik vidék feleslegével a másik hiányát kiegyenlíteni. Mindez pedig csakis akkor érhető el, ha a kereskedés korlátozva nincsen. A múlt század középén azonban a francia nép nagy része más véleményen volt. A gabnatermelés aránylag alacsony fokon állván, az éhség vagy legalább a gabna drágulása sűrűn fordult elő. Ha ily esetben azt látták egyes városok vagy tartományok vezetői, hogy ellenére a magas áraknak, a gabnát tőlük még is veszik és viszik, e végeredményében fatalissá fejlődhető folyamatnak készek voltak mesterséges tilalmakkal útját szegni.

Ez történt 1770 körül, ellenére a királyi ordonnanceoknak, Limousinben és Perigordban. Turenne város elöljárói pedig egyenesen megtilták a gabona kivitelét. Turgot e rendszabályokkal szemben védte a kereskedés szabadságát s igyekezett az akkori contrôleur généralt, abbé Terrayt, álláspontjának helyességéről meggyőzni.

Ez időből valók hírneves levelei a gabonakereskedés szabadságáról, melyekkel ő abbé Terrayt igyekezett meggyőzni azon tény igazságáról, hogy a rendeletek és korlátozások egy szemmel sem állítnak elő több búzát, csakis azt gátolják meg, hogy a búza, melyből talán egy helyen túl-sok van, ne folyhasson át oda, hol hiányzik vagy benne szükséget szenvednek.

Terray nem tudta megcáfolni Turgot-t, de félt utána menni és szembeszállani a közvéleménnyel, úgy hogy a rendeleteket, ellenére Turgot védelmének, visszavonta.

Időközben XV. Lajos meghalt, helyébe fia lépett s Maurepas-t választá első miniszterének. Turgot régi iskolatársa, Very, a bourgesi „grand vicaire”, útján ismerkedett meg Maurepas gróffal és nejével. A grófné csodálta Turgot jellemét, gyönyörködött eszméiben s midőn férje miniszter lett, nem szűnt meg reá hatni, hogy Turgot-t vegye föl társai közé. Másik támogatója d’Anville hercegnő volt, kinek szép kastélyában, Roche-Guyonban, gyakran gyűltek össze tudósok s államférfiak. Csodálatosnak látszik, de igaz, hogy Turgotnak sikerült felkölteni a hercegnő érdeklődését a gabonakereskedés szabadsága iránt s azon erély, melyet a hercegnő eszméinek érvényesítése körül kifejtett, nem utolsó tényezője volt annak, hogy a kereskedés nemsokára felszabadult azon bilincsektől, melyekbe őt a hűbéri kor kényszeríté.

d’Anville hercegnő a La Rochefoucauld családból való volt, melyhez Maurepas is büszkén számítá magát. E kötelékek fejtik meg, hogy Turgot e két nő együttes befolyása mellett miniszterré lett, és pedig különös módon a tengerészeti ügyek miniszterévé, a mire nem képesíté őt más, minthogy igen becsületes embernek ismerték.

E visszás állapot nem tartott soká, csakis átmenet volt. 1774 augusztus 24-dikén Turgot a pénzügyek miniszterévé — contrôleur général — neveztetett ki. — Nagyon is rövid ideig, 1774 augusztusától 1776 májusáig, tehát nem egészen huszonegy hóig volt minisztere a pénzügyeknek, s e rövid idő alatt is sokat szenvedett régi bajában, a köszvényben. Mindamellett munkásságán testének bajai nem leltek kifejezést. — A király tisztában volt vele, hogy Turgot nagy reformokat fog kezdeni, „bátran számíthat erélyes támogatásomra tervei kivitelénél”, biztosítá új miniszteret és ez nem volt üres ígéret mind addig, míg Turgot ura bizalmát el nem veszíté.

Azon gyorsaságot, melyben Turgot rendszabályai egymást követték, csakis úgy lehet megmagyarázni, hogy azok már rég készen álltak a tudós miniszter elméjében s neki nem volt szüksége másra, minthogy eszméinek azon külső hivatalos alakot megadja, melyben azok hivatva voltak a régi rend uralmát egy újjal, a szabadságéval, helyettesíteni.

Égő vágygyal, hajthatatlan akarattal törekedett nehéz programját megvalósítani. E programba bele volt foglalva a pénzügyek rendezése, a kiváltságok megszüntetése, a munkának, iparnak és kereskedelemnek felszabadítása — mindazon gazdasági reform, melyeket tizenöt évvel később a forradalom annyi szenvedés és erőfeszítés árán bírt csak kivívni. Turgot hibája volt, hogy nem hallgatva az óvatosak figyelmeztetésére, terveit módosítás és engedmények nélkül igyekezett megvalósítani. Ha kedvezőbben bánik el azokkal, kiket rendszabályai sértettek, kiknek a régi visszaélések fenntartása érdekékben volt, nem támad oly vihar ellene, nem idez föl oly elkeserült harcot, melyben külsőleg legalább, ő vált legyőzötté. Hibája volt, hogy nagyon bízott azon eszmék hódító erejében, melyeket uralt, hogy túlbecsülte a fejlődő közvélemény erejét s kicsinybe vette azokat, kik a múlthoz ragaszkodva, minden eszközt felhasználtak ellene, a veszélyes újító ellen.

1774 szeptemberében jelent meg azon nevezetes rendelet, mely a gabonakereskedést felszabadítá. „Minél szabadabb, élénkebb és szétágazóbb a kereskedelem, annál gyorsabban és bővebben látja el a népet. Az árak annál egyenlőbbek, annál kevésbé térnek el a megszokott középártól”, mondja Turgot a rendelet indokolásában.

Mindez igaz és nem is a rendelet hiányainak, hanem más körülményeknek kell fölróni azon komoly zavarokat, melyek nyomában jártak.

1774-ben a termés igen csekély volt, 1775-ben pedig majdnem semmi. Ezt sokan Turgot rendéletének tulajdoníták, bár a contrôleur général megmaradt a mellett, hogy a drágaság éppen nem nagyobb, mint lett volna, ha a monopolok fennmaradnak.

Mindez azonban nem gátolja az éhező parasztokat, hogy amint az ily esetekben szokott lenni, nem nagyon kutatva a valódi okokat, fegyvert ragadjanak az új rend ellen és segítsenek magukon úgy, amint azt legkönnyebben tehetik. Fegyveres bandák verődnek össze, melyek kirabolják a malmokat, felkutatják a gabnát mindenfelé. Dijonban a kormányzót halállal fenyegetik, az érseknek is el kell hagyni a várost.

Új eszméknek bizonyos időre van szükségük, hogy áthassák a nép egyes rétegeit, befolyjanak meggyőződéseik alakulására, hogy aztán sikerrel küzdhessenek meg a régi előítéletekkel, a nemzet egy részének természetes konzervativizmusával.

A jelen esetben ezt az időt a körülmények nem adták meg s Turgotnak küzdeni kelle a közvélemény legerősebb, legmakacsabb, mert tudatlan és rosszakaratú elemeivel.

Nem lehet tagadni, hogy meggyőződése mellett bámulatra méltó szilárdsággal állt helyt s a dijoni zendülésre a vámok és octroi eltörlésével felel, ezzel igyekszik mérsékelni a gabna drágaságát. Hiába. Az árak folyton emelkedtek s emelkedett velők a nép tetemes részének mesterségesen szított gyűlölete a rideg s a „nemzet szenvedései iránt érzéketlen miniszter” iránt. 1775-ben még nagyobb mérvű, a guerre des farines néven ismert, zendülés ütött ki. Első jelei Pontoiseban mutatkoztak, de gyorsan terjedve elérte Párizst, sőt a bandák behatoltak Versaillesba is, körülfogták a várat, hangosan kiáltozva kenyérért. A király azonban szilárd maradt s megerősíté azon szigorú rendszabályokat, melyeket minisztere elrendelni jónak látott. A zendülők ellen, kik a főváros egyes utcáit teljesen kipusztíták, nem kevesebb mint 25,000 katonát mozgósítottak. Néhány embert felakasztottak, még többet bezártak s Turgot, bírva a király teljes bizalmát, hatalmasabb, erősebb volt, mint valaha.

Igyekezett tovább folytatni a felszabadítás munkáját. Azonban minél tovább haladt, annál nagyobbra nőttek az akadályok. Minél több ágát igyekezett reformálni a nemzet gazdasági életének, annál több érdeket sértett s annál inkább nevelte ellenei számát. Mihamar szemben találta magával a parlamentet, a klérust, az udvar egy részét, sőt nem egyet miniszter társai közül is.

Nevezetes ediktumait Turgot 1776 januárjában terjeszté a király elé. Ezekben eltörlé a közmunkákat (corvée), a gabonaeladásoknál Párizsban fennálló rendőri szabályokat, a céheket, (maitrises et jurandes), a rév-, városi vám- és csarnokfölügyelőségeket, a poissy-i pénztárt és végre a faggyúra vetett vámokat.

A közmunkák megszüntetéséről, illetőleg a kiváltságoltakra való kiterjesztéséről szóló ediktum, mely a többiekkel együtt február 9-dikén jelent meg, a jogegyenlőséget mondja ki, a terhek egy részét leveszi azok vállairól, kiken addig kizáróan feküdt s a terheket a haszon arányában osztja meg. A parlament makacskodik, megtagadja a beiktatást s a lit de justicehez kell fordulni. A céhek és iparos testületek eltörlése volt Turgot legnevezetesebb ténye.

A gazdasági egyenlőség és a kiváltságok megszüntetése nem szükségképpeni követelménye a politikai szabadságnak. A protektív rendszer s a munka szervezése megfér a modern kormányformákkal. Inkább Turgotnak, mint a forradalomnak lehet köszönni, hogy a munka szabadsága Franciaországban életbe léptettetett.

Az ediktum bevezetése kifejti, hogy a testületek a községekkel születtek. Mihelyt a falvak kezdtek kibontakozni a jobbágyi függésből és községgé alakultak a polgárok kezdtek azonnal mesterségük szerint tömörülni. Az érdekközösség meg volt s a közös érdekek védelmére némi közérzület mellett létre jött a szorosabb egyesülés, ennek alapja a statútumok, melyeket az állam törekedve előmozdítani az ipar érdekeit, jóváhagyásával látott el.

Később valamely iparnak gyakorlása attól tétetett függővé, vajon az illető tagja-e a céhnek, s miután a mesterekre nézve a verseny csökkentése csak kívánatos volt, könnyen megérthető, ha a jogosítvány (maitrise) nyerése nehéz és költséggel járó vállalkozássá lett.

A céhek fő feladata lett a mesterek számát lehetőleg korlátolni s a maitrise elnyerését mások, mint a mesterek fiai, számára csaknem lehetetlenné tenni. A monopolizálást a végsőig vitték, a nőket kizárták oly iparokból, melyek természet szerint őket illették, mint a varrás, hímzés. „Nem akarjuk továbbfolytatni azon zsarnoki, bizarr, az emberiesség és jó erkölcsökkel ellenkező rendelkezéseket felsorolni, melyekkel ez obskúrus kódexek tömve vannak. Ezeket a kapzsiság szerkesztette, a tudatlanság pedig vizsgálódás nélkül elfogadta, s amelyeknek csakismertekké kellett válni, hogy a közbotránkozás tárgyává legyenek.”

Az ediktumok nagy örömet okoztak Párizsban. A munkások felszabadítva érzék magukat azon láncoktól, melyeket a középkor kovácsolt reájok, szabad volt végül mindenkinek dolgozni. A tiltakozások azonban természetesen szintén nem hiányoztak.

„A törvény teremté, Felség, a községeket, a céheket és ezek szabályait” — mondá Séguier, az avocat général — mert a senkitől nem függés bűn a politikai alkotmány ellen, miután az ember mindig kísértetben van, hogy szabadságával visszaéljen. A Felséged elé terjesztett javaslat célja az, hogy a kereskedelmet megszabadítva a fennálló gátak, korlátok és tilalmaktól, kiterjessze és fejlessze. Mi ellenben, Sire, bátrak vagyunk Felségednek éppen az ellentétes javaslatot ajánlani: éppen e gátak, korlátok és tilalmak azok, melyekből Franciaország forgalmának dicsősége, biztonsága és nagy kiterjedése ered.” Elismerte ő is, hogy a reformra szükség van, de ezt a céhek keretén belül kell végrehajtani, nem a céhek eltörlése által. Az ünnepélyes „lit de justice” után az ediktumokat a parlament beiktatni kénytelen volt.

De e perctől Turgot hatalma meg volt törve. A király belefáradt a küzdelembe. Ezt Turgot ellenei, élükön a királynéval, ügyesen használták föl. Turgot tudománya egész erejével, irálya egész hatalmával igyekezett magát védeni. Hiába, buknia kellett, 1776 május 12-dikén kapta a parancsot a visszavonulásra, melynek természetesen sietett engedelmeskedni. Visszavonülva, barátainak s a tudományoknak élt, várva, hogy reformjait felveszik újra, e helyett azonban hírneves ediktumait is visszavonták. 1781-ben halt meg Párizsban, hamvait Normandiába, Bonsba, szállíták, s ott fekszenek a csöndes falusi temetőnek valamely ismeretlen szögletében.

Mindamellett a csapás, melyet Turgot az iparos-testületekre mért, halálos volt. Régi erejükbe nem állíttattak vissza többé. E tekintetben hiába volt minden törekvés, Necker, a forradalom, a császárság, sőt még a restauráció alatt is, midőn pedig megkíséreltek visszaállítani minden restaurálhatót. Az 1791. évi június 14—17-diki dekrétum újból eltörlé a céheket.

A forradalom vezetői gazdasági dolgokban Turgot szellemének befolyása alatt állottak, ő volt az, ki bár láthatatlanul, de annál hatályosabban igazgatta meggyőződésüket.

Turgot adta meg tulajdonképpen a forradalom gazdasági programját. Ha azt, mit ediktumaiban elrendelt, fenntartani is bírta volna, Franciaországra a forradalom rázkódásai helyett a fokozatos, de lassú fejlődés napjai virradnak.

Turgot éppen úgy mint hírneves kortársa, Burke, túl a La Manche csatornán a rendnek, igazságnak eszméit igyekezett kibékíteni a haladás követelményeivel. Gyakran emlékezteté barátait, hogy az igazság ellenére sem a könyörület, sem a jóakarat, sem a remény fejében nem lehet eljárni. Mint Burke, ő is szilárdul ragaszkodott ahhoz, hogy mindent meg kell tenni a tömegért, de semmit általa. Tisztán lebegett előtte, mily szorosan kulcsolódnak össze az egymást követő nemzedékeket összekötő kapcsok, melyek az emberiség történetének hosszú láncolatát képezik. Azon hitben volt ő is, mint Burke, hogy az emberi elmének nincsen semmi önkéntes hajlama a tiszta igazság felkarolására. Szerinte nem a tudatlanság gátolja az igazság kifejlését, hanem a közöny, a makacsság s a rutin szelleme. Fölhívta társait, fölhívott bennünket, hogy harcoljunk önmagunkban, és másoknál a közöny, a makacság és a megszokottság szelleme ellen.⁷ A meghiúsult kísérletek, ha azok alapját az emberekbe vagy egyes nemzetek jobb tulajdonaiba vetett hit képezi, sokszor nagyobb mérvben mozdítják elő a közérdeket, mint azok, melyeknél a közel sikerért az eszmények legszebb kívánalmairól mondunk le.

így Turgot törekvései is, habár maga nem érte is meg azok sikerét, következményeikben áldásosak lettek hazájára s új irányt adtak a kontinens gazdasági fejlődésének.

Eszméi elhatottak hozzánk is. Önállóságunk ötödik évében hozott ipartörvényünk indokolásából mind az, mi meggyőző, mi a nagy eszmék bélyegét viseli magán, benn van azon iratokban, melyeket Turgot száz év előtt az ipar felszabadításáról szerkesztett.

„Az egyéni akaratnak és tehetségnek a munka és foglalkozás választásában és gyakorlásában szabadnak kell lennie, a szabad munkának versenye nélkül nemzetgazdasági haladás nem képzelhető s azon nemzet, mely a korlátolt munka bilincsei közt kísértene meg a versenyt oly nemzetekkel, melyek a szabad munka készítményeit hozzák a világpiacra, okvetlenül le fogják győzni. A törvény fő elve tehát nem lehetett más, mint az egyéni munka felszabadítása az ipar terén, vagyis az iparszabadság.”⁸

Mindamellett a törvény nem ment annyira, mint Turgot, mert az iparosok társulását nemcsak megengedte, hanem kívánatosnak is mondá ki.

Nagyon élnek még azon elkeserült izgatások emlékei, melyek a kisiparosok köréből e törvény ellen kiindultak s az 1884-ben hozott ipartörvényben lelték befejezésüket. E törvényjavaslatnak indokolása még mindig azt hangoztatja, hogy az iparszabadság elvét ma már „lényegében megszorítni hiú törekvés” és e meggyőződés hatása alatt számos, igen lényeges, korlátozó intézkedés felvételét javasolja. Ezen, az ipar szabadságával egyenesen ellentétben álló rendszabályok a tárgyalás folyamán még számos megszorító intézkedéssel egészíttettek ki. Különös azonban, hogy míg a javaslat indokolása erélyesen védi első ipartörvényünket azon vádak ellen, mintha a kisipar hanyatlását ez idézte volna elő, feledi elősorolni azon előnyöket és haladást, melyek az ipar szabadságának több mint tíz éven át tartott korlátlan uralmából eredtek. Minden esetre azért, mert e jelenségek nagyon is ritkák s alárendelt fontosságúak lehettek s alig lettek volna elég erősek arra, hogy az ipar szabadságának elleneit, nézeteik helytelenségéről meggyőzzék. Ezért kellett a honi eredményeket félretolva, a külföldnek más viszonyok közt született eredményeire hivatkozni.

A szabadság, mint mindenütt, úgy az ipar terén is, nagy eredményeket létrehozni s a haladást előmozdítani csak ott lesz képes, hol az előző kor bilincsei és korlátai igaz tehetségeket nyűgöztek le. A szabadság önmagában tehetségeket nem teremt, hanem csak lehetővé teszi azok kifejlését. E tehetségek hiányában vált nálunk az első ipartörvény által nyújtott szabadság holt betűvé, e körülmény tette csaknem kikerülhetetlenné a visszahatást, mely nyomában járt, s az 1884. évi ipartörvény megszorító intézkedéseit. Ha iparosaink létüket oly közelről érintő kérdésekben méltónak találták volna visszamenni a forrásokhoz, megtalálhatták volna egy rég elfeledett folyóiratban kifejtve, mily eredmények születnek azon törekvés nyomában, mely a vagyon szerzését nem kapcsolja össze a jó hírnév által kívánt követelményekkel. „Elvész a jóhiszeműség és minden mesterség, minden kereskedés csalássá aljasul. Miután csakis a készítmények és árukon való túladás a cél, elég, ha külsőleg vonzók és olcsók: a szoliditás és bevégzett munka könnyen mellőzhető.”

Marat ez állítása sehol sem teljesült be inkább, mint nálunk. Igazi tehetségek hiányában, felszabadulva azon erkölcsi korlátozásoktól, melyeket a céhrendszer reájok szabott, üldözve a legnagyobb részt külföldi selejtes készítmények olcsósága által, kisiparosaink jó része elpusztult, a megmaradtak pedig igyekeztek haladni az árral. Minek végül a fogyasztók adták meg árát. Jelenlegi ipartörvényünk segíteni igyekezik e bajokon. Sajnálnunk kell azonban, hogy rendelkezéseinek tetemes része nem a törvényhozók meggyőződéséből, hanem annak ellenére jutott a törvénybe.

Szerte e hazában kevés becse van a kutatáson alapuló meggyőződésnek. A szenvedélyek, előítéletek vagy a megszokottság s a nyugalom utáni vágyódás az, mi közügyeinkben rendesen dönt. Ez alól ipartörvényünk sem képez kivételt.

Turgot fenséges, de rideg és magános nagysága, eszméihez való törhetetlen ragaszkodása nem képezett elég vonzó eszményt azokra nézve, kiknek a jövő eredményeinél édesebb volt a jelen nyugalma, s kik éppen ezért nem voltak hajlandók, meggyőződésüket követve, elszántan szembeszállani az általuk előítéleteknek ismert nézetekkel, bármily népszerűek voltak is azok.

Lábjegyzetek

1. Les grands écrivains français. Turgot. Par Léon Say. Hachette et Cie. Paris, 1887. ↩

2. Morley. ↩

3. Rambaud: Histoire de la civilisation française. Paris, 1887. II. k. 557. l. ↩

4. Rambaud, II. 533. ↩

5. A polgári kormányzat főnöke. ↩

6. Maître des requêtes. ↩

7. John Morley: Burke. London, 1887. ↩

8. Az 1869-ik évi országgyűlés irományai, II. k. ↩