Gömbös Gyula miniszterelnök Rómában nyilegyenesen logikus következése Fulvio Suvich olasz külügyi államtitkár budapesti látogatásának. Annak a látogatásnak, amelynek hatása – és nemcsak a körülötte megindult találgatásokban – európai volt. A miniszterelnök római utazásának nincs és nem lehet ellenzéke ebben az országban. Magyar politika csak egy van és csak egy lehet és az események nap-nap után a történelmi tapasztalat és tanulság oktató, buzdító, illusztratív erejével mutatják meg, hogy a helyes irány a magyar-olasz barátság. Amit Bethlen István kezdeményezett, nagy vonalon elindított és amit Gömbös Gyula nemcsak egyszerű örökségként vett át, hanem mint átélt kormányzati elvet ápolt és fejlesztett. Belpolitikában szabad kéz – de el kell ismerni, hogy Gömbös Gyula amióta kormányon van, történelmi pillanatok megérzésével nemcsak akart, tudott is külpolitikai eredményeket produkálni. Gömbössel együtt Dollfuss is Rómában van. A magyar-olasz barátság így teljesedik hármas kapcsolattá, Appeninektől az Alpeneken át a Duna-völgyébe és aki a mai európai konstellációt átfutja, az láthatja, hogy maradék Magyarország számára ma ez az egyetlen élhető lehetőség. Kisantant és Balkánblokk – ha csak nem akarunk megfulladni, akkor nekünk igenis itt kell keresnünk, itt kell megtalálnunk a Magyar Piemontot. És a Piemontéból lett nagy Egységes Olaszországon át az utat a nap, a levegő, az élet, a népi szabadság és a nemzeti jövő felé.
Mit ér a magyar-osztrák-olasz barátság? Már momentán hatásain is meg lehet mérni értékét. A tisztelet, amellyel róla oly komoly és kitűnő államférfiú, mint Barthou francia külügyminiszter nyilatkozott, az a politikai neuraszténia, amely Benes úron legutóbb oly leplezetlen módon elhatalmasodott, mind a mi értékünket jelenti. Európa ma velünk foglalkozik. Az európai téma ma: a Duna-medence.
Új korszak gazdaságilag is. Pályatörés a kereskedelem, a forgalom, a gazdasági szabadság számára. Nagyobb baráti terület – nagyobb gazdasági szabadságlehetőségek. Kökünket már nem kell állandóan derekunkba szorítani. Kinyujthatjuk. Olykor már a könyökünket is. Mit ér a magyar-osztrák-olasz barátság? Ha egy történelmi alakulásnak legbelső értékét fel akarom mérni, elsősorban azt vizsgálom, mennyire felel meg a kor szellemének. Eszmei köbtartalmába mennyit vett magába a ma és a holnap általános törekvéseiből, gyökerezetében hol és hogyan érezte meg azt, ami az egész világot mozgatja, tartalmában és kitűzéseiben hol az a magasabb kortársi jegye az eseményeknek, azoknak is, amelyek folyamatban vannak, azoknak is, amelyek készülnek, hol érződik benne az, amit a publicisztika műhelynyelvén így nevezünk: az idők szelleme. A magyar-osztrák-olasz barátság gazdasági szabadságot akar, szabad életet, szabad mozgást, a kínálat és a kereslet, a közgazdaság klasszikus törvényeinek szabad érvényesülését. De ezt akarja ma az egész polgári Európa. Egyformán azok az államok, amelyek úgy ahogy még megőrizték a gazdasági szabadság gyakorlatát, így Franciaország egyszerre elméleti és gyakorlati okokból (abban az aranyat tezauráló országban a szürkébb kistőkés is önkéntelenül és öntudatlanul a fiziokrata gazdasági bölcselők, Quesnay iskolájának és Turgotnak utóda) és azok az államok is, amelyek mint Németország kísérletképpen teljesen a zárt és kötött gazdasági rendszerbe szorították magukat. Tudniillik… Igen, ma már Németország is – és ezt a hitleri uralom tizenegyedik hónapjában – gazdasági szabadságot akar. Nem hiszik?
Előttünk a gleichschaltolt, az egyenáramra átállított Frankfurter Zeitung egyik utóbbi száma és benne egy cikk az autarchia ellen. Ennek a cikknek tüneti fontossága van. Németország, de még azon az óriási középeurópai területen, amit földrajzilag jelent, sem tud megélni a mai autarchiában, nem tud megélni a gazdasági zártságban és elzárkózottságában. De hogyan is tudna. Hiszen Németország, amióta csak gazdaságilag számba jön. Németország a modern kapitalizmus egész nagy korszaka alatt tulajdonképpen Európa feldolgozó műhelye volt. Ez volt a tőkés gazdálkodás kialakulása, tehát a tengerentúli világrészek fölfedezése és a harmincéves vallásháborúk befejezése óta, de soha annyira, mint 1871, a franciaországi győzelem, a birodalom egységesítése után és a nagy ipartechnikai fejlődés korszakában. Gazdasági hivatása és rendeltetése ez volt Németországnak: nyersanyagot behozni, készárukat kivinni. Közben pedig haladt az ipar és a technika, gyárak, kikötők épültek, városok megtízszereződtek lakosságukban, nagy tőkeakkumulációk történtek, személyi és vállalati óriás vagyonok akkumulálódtak, egy kultúra kifejlődött és közben egy hetvenmilliós nép is meg tudott élni. Ez volt Németország helye és rendeltetése a gazdasági világglóbuszon és hogy mennyire ez volt, mi sem bizonyítja jobban és tartalmasabban, mint a produktumaiban világjáró német vegyi ipar fejlődése és hatalma. És ennek most vége legyen?
Nem arra a gazdasági bojkottra gondolunk, amit Hitlerék ellen több országban megindítottak. Bojkottok nem tartanak sokáig. Ezeket a bojkottmozgalmakat Németország győzné és legyőzné, ha gazdasági erei belül szabadok lennének. De nem azok. Egy birodalom, amely gazdaságilag elzárkózik a világtól, amely autarchiás elszigeteltségben él, nem járhat élén se kivitelnek, se behozatalnak. Gazdaságilag nem lehet fent, aki saját magát nyomja le. Saját vénáit kötözi meg. Saját tehetségét tizedeli. Saját maga vitalitását zsugorítja. A horogkereszt politikailag akármennyire is ellenlábasa a szovjetnek és politikailag bármennyire is ebből az ellentétből él, gazdaságilag tulajdonképpen középeurópaira igyekezett lefordítani a szovjet nyelvét. De lehet ezt? Keleteurópai kezdetlegességet átültetni a haladó és fejlett Nyugatra, a kollektivizmust beleplántálni abba a kapitalizmusba, amely azonkívül, hogy tőkés gazdálkodás, az egyéni és vállalati szabadságnak, kezdeményezésnek, felelősségnek egy világszerte sikerekben kipróbált rendszere. Magántulajdon és kötött gazdálkodás, gazdasági szabadság és központi irányítás, üzemi ellenőrzés, racionalizált termelés és fogyasztás, ez így együtt a tűz és a víz házassága, amiből groteszk sistergésnél egyéb nem telik ki. A hetvenmilliós Németországot nem szoríthatja gazdasági ketrecbe a többi Európa, de még kevésbé saját maga. A berlini diktatúra gazdaságilag éppen olyan veszélyes lehet Németországra, mint amilyen veszélyes egy párizsi diktatúra. A németek gépek, a német földek, a német áruraktárak levegőt akarnak, életet, pénzt, keresetet, kenyeret, a mozgás és a szabadság totalitását, azt a szabad magántulajdonrendszert, ami fölött lehet okoskodni, amivel lehet kísérletezni (egyébként ez is csak erejét mutatja), de amit mással, jobbal, különbbel, élhetőbbel behelyettesíteni nem lehetett tegnap és még kevésbé lehet majd holnap. Németországban bajba jutott a kötött gazdasági rendszerrel való történelmi kísérletezés.
Magyarország? Nézzünk körül kicsit a honi portán is, nézzünk körül és lássuk meg, mit jelentett az intervencionizmus rendszere, az állami felügyeletek módszere. Seregszemle az állami üzemekben, amelyek mind – régen a jelszó feltalálása előtt – az irányított termelés egy-egy laboratóriuma voltak. Nos…? Hol ezeknek az állami üzemeknek költségvetési egyensúlya? Olvassunk csak ezeknek az üzemeknek mérlegeiben és keressük nagyítóüveggel azt az 1, mondd és írd egy pengő mérlegi javulást, amit ezekben az üzemekben az állami felügyelet, központi irányítás, magyarul a bürokrácia rendszere jelentett. Igen. Keresni lehet, de megtalálni annál kevésbé a sikert, a hasznot, az eredményt. Ezzel szemben találkozunk leépítésekkel, találkozunk emberekkel, akiket az új felügyeleti hatóság földönfutókká tett, leépített tisztviselőkkel, adófizetőkkel, akik rég leszoktak arról a luxusról, hogy adófizetők legyenek, egykori fogyasztókkal, kik már rég letettek úgy erről a címükről, mint erről a jellegükről. Intervencionizmus?
Az intervencionizmus mindenütt csak elbürokratizálódást jelent ebben a már amúgy is agyonbürokratizált Európában. Minden intervencionizmus: bürokratizmus. Minden intervencionizmus: protekcionizmus. Minden protekciós rendszer: a tehetségtelenség mentlevele, uralmi pátense, a tehetségtelenség honfoglalása. Ez így van. És ha egy csontja velejéig felélt Európát valóban talpra akarunk állítani, akkor le kell bontani az autarchiákat, le kell építeni az intervencionizmust, meg kell oldani a kötelékeket, hogy szabad futást engedjünk embernek, árunak, pénznek, szabad forgalmat a tehetségnek, ha méltóztatnak nem különösebben kifogásolni, a gondolatnak. Meg kell változtatni a felfogást ebben a világban, amely egyik területrészén beleesett a szovjetbe, más területrészeiben azonban a hitlerizmusnak és a rooseveltizmusnak, amely nem egyéb, mint kapitalizmus és szovjetizmus elkeveredése, tűz és víz nászéjszakája, elméletekkel és gyakorlatokkal való szemkápráztató, de ugyanakkor idegromboló kísérlete. Félművelt emberek szoktak így jelszavaknak bedőlni, ez az egykönyvű emberek groteszk tragédiája, azoké, kik a világ minden könyve közül egyet olvastak el és most arra esküsznek, arra tesznek fel mindent, azzal cáfolnak és abból következtetnek mindenre. Reménytelen a betű e félművelt részegeivel, ezekkel az elméleti ámokfutókkal való minden józan vitatkozás. Ami őket egyedül meg tudja győzni, de úgy, hogy meggyőzés közben már le is győzte őket, az élet. A fal, amelybe az a konok fej belerohan. Csak ez tud vitatkozni velük.
De hagyjuk Rooseveltet, aki a prohibíció feloldásával egy minden alkoholrészegségnél veszedelmesebb részegségbe, a kísérletektől, a kapkodásoktól, a kiforratlan elméletektől való részegségbe vitte be Amerikát. Szerencsére vannak még józan emberek is, az Atlanti óceánnak van innenső partja is. Hjalmar Schacht, a Német Birodalmi Bank elnöke éppen úgy, mint akik élén állnak az olasz fassióféle gazdasági corporazioneknak, megcsömörlötték az autarchiás gazdálkodást. A világ kezd visszatérni és mert nagyon akar, nagyon kezd, ma még csak elméletileg, de holnap már gyakorlatilag kezd visszatérni a gazdasági szabadság századok és sikerkoszorúzta iskolája felé. Nevezzük ezt manchesterizmusnak? A név oly lényegtelen. Az élet, akárminek is fogják elkeresztelni, akárhogyan is fogják levignettázni és megcímszavazni, az élet csak élet marad, makacsul és mindig élet. Ez a foglalkozása, ez a jellege. Az életnek, hogy élet legyen. És az embernek, hogy ember.
Ember. Egyéneiben, tömegeiben az ember mégis csak egyet akar: élni. Szabadon lélegzeni, szabadon dolgozni. Szabadnak lenni a földeken, a műhelyekben, a gyárakban, a boltokban, végig az egész gazdasági földabroszon. A kollektivizmust kitalálták, nagy gondolati művek alkotói kitalálták, a kapitalizmust nem találták ki. Az lett magától. És ha mégis kitalálták, nem egy könyv írója találta ki, hanem a föld, az anyag, az erő, a fény, a mozgás törvényei. Minden ami a világegyetemben van, a naprendszertől az évszakok cseréjéig a rend és a szabadság jegyében van, az erők demokratikus mérkőzésében és ebben az óriási munkaüzemben, amit a világegyetem jelent. Cobdenizmus, manchesterizmus, szabadkereskedelmi iskola – ezek műszavak. A lényeg a munka, a lényeg a munka, a csere, a tehetség szabadsága, az ember emberi és a társadalmaknak emberivé formált élete, a lényeg, hogy megint úgy tudjunk élni, ahogyan éltünk. A lényeg az, hogy megélni tudjunk.
Szabad erők tavaszi felharsogása az észszerűség és a szervezettség rendjében, elméletek bukása, kötelékek megoldozása, magyarul ez annyit jelent, mint hogy vége a válságnak. Megbukott. A bukás megbukott. Munka és pénz meg fog mozdulni, hangulati optimizmusból lesz optimista realitás. Az emberek újra élni, dolgozni, termelni, fogyasztani, kereskedni, keresni, költeni fognak, örülni és élvezni. Hajnalt érzünk Európa fölött. A háború és a háború után való abnormitásból visszatérünk a normálisba, egy agyonbürokratizált világból újra az élet műhelye lesz, a gondolkozók, az építők, a dolgozók, a vidámak műhelye.
