A tervgazdaság megvalósításának az akadályai

A tervgazdaság olyan fogalom, amelyet különbözőképpen lehet értelmezni. A szó első része, a terv, világosan utal arra, hogy olyan gazdasági tevékenységre kell mindenekelőtt gondolni, amelyet előre meghatározott cél elérésére fejtenek ki. Ebből az következik, hogy többféle tervgazdaságról lehet beszélni a célok kitűzése szerint. Általában meg szokták különböztetni ilyen módon a kommunista, a fasiszta (korporációs) és a kapitalista tervgazdaságot.

A közgazdasági tudomány, felfogásunk szerint, akkor jár el logikusan, ha a tervgazdaságot a társadalmi gazdálkodás egyik megvalósítható szervezési módjának fogja fel és nem törődik azzal, hogy a tervgazdasággal, mint eszközzel, a társadalom milyen célt akar elérni. A célkitűzések ugyanis, amennyiben azok nem sajátosan gazdaságiak, a közgazdasági tudomány területén kívül esnek. A tervgazdaság alatt a mai közgazdasági renddel ellentétes gazdasági berendezkedést értünk, amelynek az a jellemző vonása, hogy van egy központi szerv, amely a termelést és a fogyasztást előre megállapított terv szerint szabályozza és a terv betartását hatalmi szóval kikényszeríti a társadalommal szemben. Vizsgálódásunknak most az a feladata, hogy kimutassuk, ez a tervgazdaság gyakorlatilag nem valósítható meg a pénz intézményének fenntartása mellett.

Mielőtt tárgyalásunk tulajdonképpeni anyagára rátérnénk, két körülményre kell rámutatnunk. Az egyik az, hogy a tervgazdaságot nemcsak különböző célok elérésére lehet felhasználni, mint eszközt, hanem azt — hogy úgy mondjuk — az alkotmányjogi szerkezet szempontjából is különféleképpen lehet megvalósítani. A másik körülmény, amelyet ki kell emelnünk, a tervgazdaság gondolatának származása a közgazdasági elmélet két különböző irányából.

A teljesség kedvéért felsoroljuk először, milyen célokat akarnak ma általában a tervgazdasággal elérni. Ezek a célok a következők:

1. A termelőerők teljes kihasználásának biztosítása.

2. A termelőeszközök tulajdonosainak gazdasági és politikai hatalmát akarják megtörni.

3. A jövedelemeloszlás igazságosságának biztosítása.

4. A gazdasági erők összpontosítása az állam által képviselt nemzeti célok érdekében.

5. A gazdasági válságok kiküszöbölése.

A tervgazdaság megszervezésének módját illetőleg két lehetőség között lehet választani: 1. A gazdasági tervet az állam készíti el a magángazdaságok bevonása nélkül. 2. A gazdasági tervet az állam a magángazdaságok bevonásával készíti, a gazdasági életet irányító központi szervben tehát a magángazdaságok képviselői is résztvesznek.

A tervgazdasághoz hasonló szervezés történik akkor is, amikor nincsen központi szerv, ellenben az egyes áruk termelése és forgalma a magángazdaságok bevonásával állandó állami ellenőrzés mellett szabályoztatik. Ez volna az áruforgalmi tervgazdálkodás, amelyet a közgazdasági rend megváltoztatása nélkül is meg lehet valósítani addig, amíg csak egyes áruk termelését és forgalombahozását szabályozzák. Ez az az út, amelyen elindulva, a tervgazdaságot fokozatosan akarhatják megvalósítani.

A tervgazdaságnak és a közgazdasági elméletnek összefüggése kissé részletesebb megvilágítást igényel. Othmár Spann óta kétféle közgazdaságtant, az individualizmus és az univerzalizmus társadalombölcseleti iránynak megfelelő közgazdasági tanítás között kell különbséget tenni. Akik a közgazdaságtant önálló tudománynak tekintik — ellent mondva Spann álláspontjának —, azok nem helyeselhetik a tudománynak kettébontását a társadalombölcseleti irányok szerint. A közgazdasági jelenségek elméleti megmagyarázására alkalmazott módszerek szerint ellenben megkülönböztethetjük az objektív és a szubjektív közgazdaságtant és kimutathatjuk, hogyan jutnak el különböző oldalról elindulva ugyanahhoz a tervgazdasági gondolathoz. Ez a kitérés azért szükséges, hogy lássuk, mennyire helyes a tudomány tárgyilagos alapján maradva, arra az álláspontra helyezkedni, hogy csak egyféle tervgazdaság van — függetlenül a hirdetett céloktól és a megvalósítani akarók pártállásától.

Az objektív közgazdaságtan tervgazdasága

Az objektív közgazdaságtan az ár elméletét a termelési költségtényezőkre építi. A költségtényezők között különálló szerepet kapott a munka. Már Smith határozottan utal arra, hogy két jószág egymáshoz viszonyított csereértékét az előállításukhoz szükséges munka határozza meg. Ricardo már logikusan felépített munkaértékelméletet fejtett ki. De sem Smith, sem Ricardo egy percig sem gondolt arra, hogy a munkaértékelméletből a társadalmi gazdasági rend megváltoztatásának szükségességét vezesse le. Marx munkásságának az a különös irodalomtörténeti jelentősége, hogy a munkaérték-elméletet összeköti a jövedelemeloszlás kérdésével és ezen keresztül bizonyítja: a kapitalista rend kizsákmányolja a munkásságot. A munkaértékelméletből ilyen módon származott a termelőeszközök kisajátításának követelése, mert csak az szünteti meg, a társadalmi igazságtalanságokat. Ez a követelés azonban a gazdasági rend megváltoztatását is jelentette.

A szocialista-kommunista társadalmat reformáló gazdasági tantételeknek lényegét a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetésében keresték. Azt a kérdést, hogyan rendeződik be a szocialista-kommunista gazdasági rend és a gazdasági élet hogyan működik az új társadalmat szervező alapelvek mellett, részletesen nem tárgyalták a világháború előtt. „Éveken keresztül” — mondja Hayek — „a szocializmus tárgyalása úgyszólván kizárólag etikai és pszichológiai kérdések felé fordult. Egyik oldalon az volt a fő kérdés, vájjon az igazság megkívánja-e a társadalom újjászervezését szocialista elvek szerint és a jövedelemeloszlásnak milyen elvei volnának igazságosaknak tekinthetők. Másik oldalon az volt a kérdés, vájjon az emberekről általában fel lehet-e tételezni azokat az erkölcsi és lelki tulajdonságokat, amelyek a szocialista rendszer működéséhez nyilvánvalóan lényegesek. Bár az utóbbi kérdés néhány komoly nehézséget hozott elő, a probléma lényegét mégsem érintette. Amit kérdeztek, az csak arra vonatkozott: a hatóságok az új államban abban a helyzetben lesznek-e, hogy tervüket a néppel megfelelően végrehajtassák.”¹

A szocialista-kommunista tanoknak az objektív közgazdaságtani irányból való származása magyarázza meg, hogy a tervgazdálkodással való szoros kapcsolatot régebben sem emelték kellőleg ki. Nem tudatosodott ezért, hogy gyakorlatilag a szocializmus tervgazdaságot jelent. A világháború utáni időre esik, amikor a szocializmus gazdasági rendjének működési feltételeit kutatni kezdik és ekkor kerül a tervgazdaság a szocializmus fogalmi meghatározásának ismérvei közé. „Húsz évvel ezelőtt” — mondja Pigou — „kevés szó esett központi tervezésről. A szocializmus, úgy tartották, a magánprofitcsinálást zárja ki, amely úgy történik, hogy egy ember, vagy többen másokat bérbe fogadnak és azok termelési eredményeit profittal harmadik személyeknek eladják; ezenkívül még jelenti az emberen kívül a többi termelő tényezők köz- vagy kollektív tulajdonát. Ezek a követelmények sem külön, sem együttvéve nem teszik még szükségessé a központi tervezést.”² Hogy mit tartanak ma szocializmusnak, arra Pigou idézi Morrison meghatározását: „A szocializmus lényeges kelléke, hogy minden nagy iparvállalat és a föld köz- vagy kollektív tulajdonban legyen és azokat a magánprofit helyett a közjó érdekében igazgassák a nemzeti gazdasági tervnek megfelelően.” Hall meghatározása szerint a szocializmus rendszerében a fogyasztásnak és a termelésnek egy központi tervbe kell beilleszkednie.³ A szocializmus újabb meghatározása Spire szerint a következőképpen hangzik: „A szocializmus olyan gazdasági doktrína, amely szerint szemben a profit keresésére kizárólag berendezkedett kapitalizmussal a gazdasági tevékenység végső céljának összhangban kell lennie a közösség érdekeivel. Bírálja a liberális individualizmust, amely hisz a természetes gazdasági törvények hatékonyságában és az irányított gazdaság megvalósítását követeli a szükségletek nagyobb kielégítése érdekében, ami biztosítja a termelés és a fogyasztás harmonikus egyensúlyát — mind a kettőt a maximumra emelve.”⁴

Ha tudatosodott is az egyik oldalon, hogy a szocializmus a gazdasági életbe a tervgazdaságot hozza, ugyanakkor tudatosodott az is a másik oldalon, hogy a tervgazdaság önmagában véve még nem jelent szocializmust. „Az még nem jelenti azt” — mondja Pigou —hogy a szocialista gazdaság és a tervgazdaság egy és ugyanaz a dolog. Igen sokféle tervgazdaság lehetséges. A rabszolgák közösségének élén elképzelhetünk egy arisztokratikus csoportot, amely az ország termelését saját érdekének megfelelően tervszerűen irányítja anélkül, hogy a rabszolgák érdekeire tekintettel volna. Ezt senki sem nevezné szocializmusnak.”⁵ Morrison szerint a tervszerű irányítás a szocializmusban a közjó érdekében való tervszerű irányítást jelent. Ehhez Pigou hozzáteszi, hogy a közjó az egész közösség javát jelenti. Colé arra mutat rá, hogy az olyan tervgazdaság, amelynek irányításában a kapitalista vállalatok vesznek részt, a kapitalista monopólium általánosítását jelenti. A termelés ellenőrzése és irányítása kívülről nem elégséges, a termelőeszközöknek köztulajdonba kell kerülniük. Huxley azt mondja, hogy tervszerű irányításra szükség van, de azt kell nézni, milyen célt tűznek ki. A fasiszták célkitűzései már eleve elítélendő, mert a tervszerűséggel a nemzeti társadalmat hatékonyabbá akarja tenni a háborúra. A szovjet szándékai viszont jók, csak helytelen módon akarják megvalósítani.⁶

Mindebből az derül ki, hogy az objektív közgazdaságtani iránynak nincsen olyan tervgazdasága, amely a céloktól függetlenül volna az övé. Ez kétségbevonhatatlanul bizonyítja, hogy amikor kizárólag gazdasági rendszerről van szó, általában a tervgazdaság és nem a szocializmus tervgazdasága jelent problémát. „Amit meg kell itt különböztetnünk” — mondja Hayek — a kitűzött cél és az eszköz, amelyet a cél érdekében javasoltak, vagy amelyre a célhoz tényleg szükség van. A kétértelműség, amely ezzel kapcsolatban fennáll, abból a tényből származik, hogy az az eszköz, amelyre a szűkebb értelemben vett szocializmus céljának eléréséhez szükség van, más célokra is felhasználható s hogy azok a problémák, amelyek minket foglalkoztatnak, az eszközökből és nem a célokból keletkeznek.”⁷ Ez a megállapítás a tervgazdaság problémáinak tiszta tudományos tárgyalására érvényes, amikor kizárólag a közgazdaságtan politikamentes szempontjai jutnak szóhoz.

A szubjektív közgazdaságtan tervgazdasága

A szubjektív közgazdaságtani irány a határhaszoniskolából indul ki. Az összes újabb teoretikus tanítások eredete a határhaszoniskolára vezethető vissza, bár eredetüket elrejtve szembefordulnak vele. A határhaszoniskola szubjektív, mert kiindulási pontja az emberben lejátszódó ama pszichológiai folyamat, amely a javak értékelésével kapcsolatban jelentkezik. A közgazdasági elmélet továbbfejlődése bebizonyította, hogy ennek az iskolának elméletileg legfontosabb eredménye nem az volt, amitől a nevét kapta. Eredeti és a teoretikus gondolkodást átformáló erejű újítása az volt, hogy az elmélet középpontjába a jószágkészlet és az ember szükségletének egymáshoz való viszonyát helyezte. Ezt a szembeállítást korábban a piacon jelentkező kereslet és kínálat gondolatának túlsúlya lehetetlenné tette, és így a szubjektív irány volt az, amely először igyekezett az empirikusan megfigyelhető kereslet és kínálat jelensége mögé hatolni a dedukció módszerével. A jószágkészlet és a szükséglet szembeállításánál nem az a döntő eredmény, hogy a készlet utolsó egységének haszna irányadó a készlet bármely egységének értékelésénél, hanem az a következtetés a társadalom gazdasági élete szempontjából, hogy az áruknak van olyan természetes ára, amely mellett a készlet minden egysége vásárlóra talál és nem marad egyetlen vásárlóerővel alátámasztott szükséglet sem kielégítetlenül. Ez a tétel minden teoretikus vizsgálat megingathatatlan sarkigazsága. Ezenkívül az elméletre igen termékenyítően hatott annak a ténynek tudatosítása a határhaszoniskola által, hogy a szükségletek között állandóan választani kell, melyeket elégítjük ki.

Az elméleti fejlődés a határhaszoniskola nyomán azt az újítást hozta, hogy a gazdaság lényegét az eszközök és a célok egymáshoz való viszonyában kereste. „A gazdaság fogalma” — mondja Spann — „az egész közgazdaságtan alapja.”⁸ A gazdaság pedig nem más, mint az eszközöktől a célokig vezető fogalom. Ez a felfogás nemcsak az univerzalista irányt jellemzi. Angliában például a liberális gazdaságpolitika hívének, Robbins professzornak tanítása nyomán erősen elterjedt az a felfogás, hogy „a gazdaságtan az a tudomány, amely az ember cselekedeteit vizsgálja a célok és a különbözőképpen felhasználható, de korlátolt mennyiségben levő eszközök összefüggéseinek szempontjából.”⁹ Míg azelőtt az eszközök és a célok összefüggésének jelentőségét a gazdálkodás és a gazdasági tevékenység fogalmánál emelték ki, addig most az elmélet alapjává tették és a közgazdaság felépítésének kérdésénél magyarázó és iránytadó elméleti szempont lett.

A határhaszoniskola jószágkészletének az újabb irányban az eszközök fogalma felel meg és amíg azelőtt a jószágkészlettel a szükségletet, addig most az eszközökkel a célt állítják szembe. Ebben az elméleti beállítottságban természetszerűen el kell jutni a tervgazdasághoz, mert hiszen, aki célokról beszél, az az eszközöket meg akarja szervezni a célok elérésére. A határhaszoniskola elméleti irányával ezért tulajdonképpen nem egyeztethető össze a liberális gazdaságpolitika. Az osztrák határhaszoniskola a liberális gazdaságpolitika szószólója volt ugyan, de úgy Jevons, mint Walras, a határhaszoniskolának az osztrák Mengeren kívül a másik két megalapítója, már nem volt híve a liberális gazdaságpolitikának. Jevons határozottan intervencionista. Walras még tovább megy és szocialista elveket vall. A földbirtoktulajdont el akarja törölni. Az összes földet — mondja — az állam vegye át és szüntessen meg minden adót, a földjáradékból fedezze szükségleteinek kielégítését.

Az univerzalizmus gondolati rendszere is világosan mutatja, hogy az eszközök és célok viszonyának elméleti beállítottsága logikusan vezet el a gazdasági életnek tervgazdasági átszervezéséhez. Az univerzalizmus olyan társadalombölcseleti irány, amelynek közgazdasági tanítása közel esik a szocializmus gazdasági célkitűzéseihez. „A szocializmus a társadalom univerzalista egységére törekszik és azt valósítja meg, de csak a gazdasági téren, nem pedig, amire mindenek előtt szükség van, a szellemiség területén.”¹⁰ A lényeges különbség a szocializmus és az univerzalizmus között gazdasági szempontból abból származik, hogy az egyik az objektív közgazdaságtani irányból fejlődött ki, a másik pedig a szubjektív irányból. Az objektív közgazdaságtan alapján a magántulajdon eltörlése és a munkásság gazdasági és politikai hatalmának megteremtése vált kivánatossá, a szubjektív közgazdaságtan alapján pedig a közösség tudata nyomult az előtérbe, amely mellett a magántulajdon megszüntetése helyett annak korlátozásáról kell beszélni, a legfőbb cél: a társadalmi igazságosság biztosítása érdekében. A gazdasági életet irányitani és szervezni akarja és ebbe a munkába szocializmussal ellentétben minden társadalmi osztályt bevon, az osztályellentéteket a korporativ szervezés útján szünteti meg. „Ha a korporációt az osztályharc szellemétől áthatott környezetben — mondja Bonnard — létesitik, az osztályharc csökkentése céljából kell a korporációt létesitenie és magába olvasztania az államnak, államkorporációt kell szervezni és az állam számára a diktatúra eszközének kell lennie. Mihelyt az eredményt, az osztályharc megszüntetését elérték, a korporáció szabad és önkéntes lehet: társulási korporáció lesz.”¹¹ Ebben a vonatkozásban is hasonlatosság állapitható meg a szocialista-kommunista tanokkal, amelyek szerint proletárdiktatúrával kezdődik a társadalom átalakulása.

A tervgazdaság eszköz, a szocializmus cél. Mint eszköz, a tervgazdaság a korporatív gazdasági szervezés eszköze is. Bár a célok szerint lehet különböző tervgazdaságokról beszélni, a tiszta tudomány, amely a célokkal nem törődik, csak egyféle tervgazdaságot ismer és vizsgál. Amikor megvalósíthatóságról és működésének feltételeiről véleményt mond, az összes olyan társadalombölcseleti irányokra érvényes a megállapítása, amelyek a tervgazdaságot, mint eszközt rendszerükbe illesztették.

A tervgazdaság megvalósításának problémái

Amikor azt a kérdést tesszük fel, milyen nehézségek merednek a tervgazdaság megvalósítása elé, akkor mindenek előtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a tervgazdaságot, mint eszközt, különböző ideológiai célok megvalósítására ajánlják. Ahogy a célok különböznek egymástól, úgy tiltakoznak a tervgazdaság megvalósítása ellen a célok képviselői, ha a tervgazdaságot nem ők valósítják meg. A tervgazdaság megvalósításának tehát elsősorban ideológiai akadályai vannak.

A tervgazdaságot minden ideológia nélkül is akarhatják. A világgazdasági válság kedvezett a tervgazdaság gondolatának. A valutáris zavarok, a munkanélküliség és a külkereskedelem nagyarányú összezsugorodása egyformán tervgazdasági gondolatokat vetett fel a káros jelenségek megszüntetése céljából. Aki a világgazdasági válság okait keresi és az aranyvaluta működésétől eltérő valutáris berendezésekkel akar aktív pénzügypolitika számára lehetőséget teremteni, kénytelen az egész gazdasági élet szervezését és irányítását is célul kitűzni, mert nem engedheti meg, hogy a monetáris politika célkitűzéseit a gazdasági élet egyéb tényezői keresztezzék. A külkereskedelem élénkítésére irányuló törekvések közül ki kell emelnem Ernst Ruzicka elméletét,¹² amely szerint a külkereskedelmi forgalmat új alapokra kell helyezni. Ruzicka szerint, akinek a gondolatot Richárd Reisch, az osztrák jegybank volt elnöke is támogatja, külkereskedelmi bankok létesítésével gondoskodnának az államközi gazdasági egyensúly fenntartásáról. A külkereskedelmi bankok a jegybankok feladatának a külföldi forgalom kapcsolatos részét átvennék. Az egyensúlyi helyzet biztosítása mihelyt megtörtént kifelé, Ruzicka logikusan a belső egyensúly biztosítására törekszik, a fogyasztást és a termelést egyensúlyban kívánja tartani és új szociális államot rajzol fel a külkereskedelem új alapjain lehetővé váló új monetáris politika és szervezés eszközével.

A munkanélküliség problémája abban az értelemben vezetett el a tervgazdálkodáshoz, hogy felmerült az a javaslat, amely szerint a munkanélkülieket egymás szükségleteinek kielégítésére kell dolgoztatni. Emil Lederer vetette fel a gondolatot először. A leállott üzemeket szocializálná és a munkanélküliekkel üzembe helyeztetné, hogy a munkanélküliek szükségleteinek kielégítésére dolgoztassa őket. Ezt a termelést csak tervszerűen lehet elképzelni. A közgazdaságban az ilyen terv megvalósítása esetén kétféle szektor keletkezne, az egyik, amelyben az eddigi rendszer mellett dolgoznak, a másik, amelyben a munkanélküliek tervgazdasága folyna. Hasonló volna ez a kettőség ahhoz, amilyen kettőséget ajánlott a nemzetközi szocialista munkásság belga osztályának 1933. évi kongresszusán elfogadott munkaterv. Az egyik vertikálisan, a másik horizontálisan osztaná ketté a társadalmat, szociális tervgazdaságra és magángazdaságra.

Minden ideológiától és politikától függetlenül is foglalkoznunk kell tehát a tervgazdaság megvalósításának nehézségeivel.

A tervgazdasággal foglalkozó irodalomban egy percig sem vitatják, hogy a tervgazdaság nem volna megvalósítható. A szocialista-kommunista célkitűzések szerint az ember fogyasztási és foglalkozásválasztó szabadságát fenn kívánják tartani. Az a kritika, amely ebből a szempontból érte a tervgazdaságot, csak azt a belátást eredményezte, hogy sem a fogyasztási szabadság, sem a foglalkozásválasztó szabadság nem tartható fenn tervgazdaság mellett, legalább is nem oly mértékben, mint amilyen mértékben megvan a mai közgazdasági rendben. Az a gondolat, hogy a pénzt nélkülözni lehet, megcáfoltnak tekinthető, nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is, mert az orosz szovjet megpróbálta megvalósítani a pénz intézményének kitörlését a gyakorlati életből, de belátták, hogy nem sikerül és a kísérletet abbahagyták. A tervgazdaság megvalósításának elméleti tételei ma már annyira tisztázódtak, hogy tudjuk: tervgazdaság mellett a fogyasztást és foglalkozásválasztást is irányítani kell, a pénzben való számítást pedig fenn kell tartani.

A tervgazdaság megvalósításának gazdasági nehézségei tulajdonképpen akkor kezdődnek, amikor azt kezdik vizsgálni, mennyiben biztosítható a tervgazdaságban a gazdaságosság elve. Nem technikai értelemben van szó a gazdaságosság elvéről, hogy tudniillik minél kisebb költséggel, minél többet kell termelni, mert hiszen a termelés technikai problémáját a tervgazdaság talán jobban meg tudja oldani, mint a mai közgazdasági rend. A gazdaságosság elve a társadalom gazdasági életének irányításában annyit jelent, hogy a termelő erők felhasználásával a legnagyobb hasznot hajtó befektetéseket eszközöljük ki. A mai közgazdasági rendben a vállalkozói nyereség biztos útmutatást nyújt a leghasznosabb befektetések kiválasztásához. A gazdasági számítás kifogástalanul működik, mert meg lehet állapítani, hogy a termék milyen áron adható el és ugyanakkor meg lehet állapítani, hogy a termelésének költsége mennyi és így a legnagyobb könnyedéggel szabályozódik a gazdaságosság elve szerint a termelő erők felhasználásának kérdése. Ahol a legnagyobb haszon kínálkozik, ott van a legnagyobb szükség a termelés fokozására, mert a szükségletkielégítés elégtelensége itt érződik legjobban.

Vajjon a tervgazdaság mellett is biztosítani lehet-e a termelőerőknek ezt a szükségletkielégítés szempontjából egyedül gazdaságos felhasználását, ez volt a legfőbb kérdés, amely eddig a tervgazdasággal szemben feltettek tiszta közgazdasági szempontból. Ha ugyanis a tervgazdaság ebből a szempontból megnyugtató választ nem tud adni, akkor a tervgazdaság megvalósítása a gazdaságosság elvébe ütközne.

Ludwig Mises¹³ 1920-ban mutatta ki, hogy a tervgazdaság mellett a gazdasági számítás lehetetlen, mert a termelőeszközök értékének megállapítása válik lehetetlenné. A termelőeszközök ugyanis köztulajdonba vétetnek, ezzel megszünik a termelőeszközök piaca és ahol a csere megszünik, ott az érték megállapítása is lehetetlenné vált. A fogyasztási javak árát még csak meg lehet állapítani a tervgazdaság mellett, mert a kereslet alakulása szerint emelik vagy csökkentik az árakat, de a termelő javak iránt semmiféle kereslet sem lehetséges, tehát itt ilyen kísérleti alapon sem lehetséges az értéket megállapítani. A gazdasági számításhoz pedig kettőt kell tudni: a fogyasztási javak és a termelési javak árát. A tervgazdaságban legfeljebb az egyiket tudják, a másikat nem és ezért válik lehetetlenné a gazdasági számítás. Georg Halm¹⁴ is kiemeli ezzel kapcsolatban, hogy a fogyasztási javak árából nem lehet megállapítani a termelési javak árát, ezért lehetetlenné válik a kamat megállapítása, pedig kamat nélkül nem lehet eldönteni, hogy a termelőerőkből mennyit használjanak fel a fogyasztási és mennyit a termelési javak előállítására.

Tisztán gazdasági szempontból súlyosabb kifogást nem lehetett eddig felhozni a tervgazdaság ellen. Ha a megbízható gazdasági számítás lehetetlen, akkor nyomós ok szolgál a tervgazdaság megvalósítása ellen, mert hiszen senki sem akarhat olyan gazdasági rendet, amelyben nem lehet megállapítani, hogy a közösség tulajdonképpen melyik szükségletkielégítést tartja szükségesebbnek akkor, amikor a termelő erők felhasználásáról kell dönteni. Lehet ezzel a megállapítással szemben azzal védekezni, a tervgazdaság még akkor is sokkal több előnyt nyújt, mint a mai közgazdasági rend, de ez az ellenvetés oly értékitéletekből származik, amelyekkel a tiszta tudomány közgazdaságelméleti szempontokból nem foglalkozhat. A kérdés tehát az, lehetséges-e a gazdasági számítás a tervgazdaság mellett.

Mielőtt a kérdéssel foglalkoznánk, rá kell röviden mutatni arra, hogy a gazdasági számításból származó érvelés a szocializmus tervgazdasága ellen irányul, ami azután olyan törekvéseket vetett a felszínre, amelyek szerint a tervgazdaság megfelelő berendezkedésével ez a kifogás tárgytalanná válik. Arra gondoltak nevezetesen, hogy a termelési javak piacának nem kell okvetlenül megszünnie, hiszen meg lehet engedni, hogy az üzemek vezetői intézzék a beszerzéseket. Ebben az esetben a termelési javak iránt is lesz kereslet, mint a fogyasztási javak után és ezen keresztül a termelési javak árát is könnyen meg lehet állapítani.

A szocialista oldalról javasolt kisegitő megoldást a szocializmust közel viszi a korporációs tervgazdasághoz, amely a magántulajdont nem szünteti meg. A tervgazdaság mellett a magántulajdon megszüntetése nem szükségképpeni következmény, mert az eredmény szempontjából a magántulajdon korlátozásának is ugyanaz lehet a hatása. Látszólag tehát elesne emiatt a tervgazdaság ellen felhozott az a kifogás, hogy a gazdasági számítás benne lehetetlenné válik. Véleményünk szerint nem ez a helyzet. A tervgazdaság az árak központi megállapítását jelenti és ez független attól, hogy a magántulajdon kérdését hogyan oldják meg. A lényeg az, hogy nem a piaci mechanizmuson keresztül állapítják meg sem a fogyasztási, sem a termelési javak árát és ilyen gazdasági berendezkedés mellett egyforma probléma a gazdasági számítás úgy a fogyasztási, mint a termelési javaknál. Egyedül arról lehetne beszélni, hogy logikus-e különleges árproblémát látni a termelési javaknál, ugyanakkor a fogyasztási javaknál nem. Hiszen az áruk árának megállapítása egyformán központilag történne. A kérdés ezért tulajdonképpen úgy hangzik, hogy a termelő erők szempontjából keletkezik-e olyan árprobléma, amelyet a tervgazdaság megnyugtatóan megoldani nem tud.

A Mises által felhozott kifogás a tervgazdaság ellen nem látszik elég súlyos érvnek. Emlékeztetnünk kell mindenek előtt a határhaszoniskola ama tanítására, amely szerint a fogyasztási javak értékéből vezetendő le a termelési javak értéke. Ha ezt az állítást elfogadjuk, természetszerűen kell arra az álláspontra helyezkednünk, hogyha a fogyasztási javak árának megállapítása nem okoz problémát, akkor a termelési javaknál sem lehet megoldhatatlan problémáról beszélni. Ha a tervgazdaság központi vezetőinek megvan az a képességük, hogy a fogyasztási javak árát helyesen megállapítsák, akkor ugyanaz a képesség lehetővé teszi számukra a termelési javak árának a megállapítását is. Az egész árrendszer, az egymással összefüggő árak hálózata, természetesnek látszik, hogy csomó ismert árakból levezethessék az ismeretlen árakat. A mennyiségi irány kísérletet is tett a tervgazdaság problémáinak megoldására. A kérdés közelebbi vizsgálata nélkül is érthető, hogy amikor a fogyasztási javak ára és a termelési költségtényezők közül a legfontosabb, a munkabér ismert, akkor a termelési javaknak kell olyan természetes áraknak lennie, amely egyrészt megfelel az árrendszer már ismert adatainak, másrészt pedig az gyakorlatilag meg is állapítható.

Az árak megállapítása a tervgazdaság megkezdésekor ugyan bizonyos önkényességgel történhetik, de a határhaszoniskola olyan gyakorlati módszert nyújt, amellyel minden nehézség nélkül azután a gazdasági elvnek megfelelően irányítható úgy az áralakulás, mint a termelés. Ez a gyakorlati módszer abból a tanításból következik, hogy a termelt árukészlet csak egy meghatározott ár mellett fogy el.

Ennek az elvnek gyakorlati alkalmazása nem okoz nehézséget. A tervgazdaságot irányító szerv megállapít egy árat, utána a kereslet alakulása és az áru eladásából származó pénzbevétel nagysága szerint biztosan meg tudja állapítani: 1. az áru termelését emelni vagy csökkenteni kell-e, 2. az árat leszállítsa-e vagy emelje. Ha a fogyasztási jószág árát helytelenül állapították meg, akkor vagy kevesebbet adnak el, mint amennyinek eladására számítottak, vagy pedig többet akarnak belőle vásárolni, mint amekkora szükségletet ki tudnak elégíteni. Az egyik esetben a termelt árumennyiség eladatlanul halmozódik a raktárakban, a másik esetben a fogyasztók hosszú sora az üzletek előtt figyelmeztet arra, hogy a megállapított ár mellett nincsen elég áru. Ez a kínálat és kereslet szerint alakuló játék nemcsak a fogyasztási javak, hanem a termelési javak árának helyes megállapítására is irányadó. Ha nincsen ugyanis egyensuly, akkor az nemcsak áruhiányban vagy árubőségben nyilvánul, hanem abban a körülményben is, hogy a határköltség és az áru ára között eltérés mutatkozik. A határköltség vagy kisebb, vagy nagyobb, mint az ár. Ha kisebb, akkor az áruk eladása pénzfelesleget eredményez, ha pedig nagyobb, akkor állandó hiány mutatkozik. Egyensulyi helyzet ugyanis akkor van, amikor a határköltség és az ár fedi egymást. Ez is a határhaszoniskola tanítása. Az egyensulyi helyzet elérésére való törekvés mindig megnyitja az utat, mit kell tenni az árubőség vagy az áruhiány megszüntetése érdekében. Ha árubőség van, és a határköltség kisebb az árnál, akkor az áru árát le kell szállitani. Ha a határköltség nagyobb, vagy az árnak megfelelő, akkor a termelést kell csökkenteni. Ha áruhiány van és a határköltség kisebb az árnál, akkor a termelés fokozandó. Ha ellenben a határköltség nagyobb az árnál, vagy annak megfelelő, akkor az áru árát fel kell emelni, hogy a keresletet a kínálat mértékére szorítsák.

Pigou említett munkájában is határozottan mutat arra rá, hogy ezen az alapon a termelő erők gazdaságos felhasználása megoldható a tervgazdaságban. A tervgazdaság irányítói épp úgy tudják szabályozni a termelést a szükséglet változásainak megfelelően, mint ahogy a kapitalista gazdasági rendben ez az alkalmazkodás automatikusan történik a piaci áralakuláson keresztül. Csak azt emeli ki, hogy az elvileg megoldott probléma a gyakorlatban annyira komplikált, hogy a gyakorlati megoldás rendkívül nehéz. Elvileg azonban Mises problémáját megoldhatónak tekinti.

A tervgazdaság kérdésénél ma az a helyzet, hogy tiszta gazdasági okot annak megvalósítása ellen nem lehet felhozni. Csak olyan érveket szegezhetünk a tervgazdaságot propagálókkal szemben, amelyeket a mult században a szocializmus ellen hoztak általában s amelyekről megállapítottuk, hogy a tiszta tudományos vizsgálódás területén kívül esnek.

Ez az eredmény azért sem kielégítő, mert hiszen a fennálló gazdasági rendet akarják megváltoztatni a tervgazdasággal és tudományos szempontból annak működési feltételeit vizsgálták csupán anélkül, hogy a gazdasági élet szerkezetének alapvető tényezőire figyelemmel lettek volna. Azt gondoljuk ugyanis, hogy mielőtt a tervgazdaság működésének kérdését vizsgálnák, tisztázni kell előbb, hogy a mai gazdasági rend alapvető intézményei helyébe mit tesznek a tervgazdaságban és csak azután kerülhet arra sor, hogy az új berendezkedés működési feltételeit vizsgáljuk. A tervgazdaság megvalósításának problémáinál metódikus tévedést követtek el, amikor egyszerűen elfogadták, hogy új gazdasági rendet jelent a tervgazdaság és nem tették fel azt a kérdést, mennyiben lesz az új szerkezeti felépítésében is.

Két érdekes jelenségre kell utalnunk annak bizonyításaképpen, hogy mennyire helyes az álláspontunk. A tervgazdasággal, mint eszközzel szociális célt is akarnak elérni. A cél szempontjából ismételten mutattak arra rá, hogy a mai gazdasági rend megváltoztatása nélkül is elképzelhető a szociális cél elérése. A jövedelemeloszlás megváltoztatásával elméletileg a mai rend mellett is biztosítható az az igazság, amelyet ezen a téren a szocializmus elérni akart. A gazdasági tevékenység szabadságának korlátozása még nem jelenti a gazdasági rend megváltozását és így a beavatkozási politika kialakíthatja azt a társadalmi helyzetet, amelyet a tervgazdasággal teremteni kívánnak, még pedig anélkül alakíthatja ki, hogy a gazdasági rend megváltoztatásának kérdése szóba kerülne. A másik oldalon viszont a tervgazdaság hívei is úgy építhetik fel az új társadalmi gazdaságot, hogy annak minden eleme megfelel a mai gazdasági rendnek. Jellemző ebből a szempontból Hall idézett könyve, amelyben a szocialista állam gazdasági rendszerét írja le és éppen azt mutatja ki, hogy a szerkezeti felépítésben nem különbözik a mai közgazdaság működésének tényezőitől. A különbség csak annyiban található, hogy a termelőeszközök köztulajdonban vannak és tervgazdálkodás folyik. Ettől eltekintve a tervgazdaság szerkezeti összetételében különbség nincsen a kapitalista gazdasági rendtől. A fogyasztók irányítják Hallnál is a termelést. Az áralakulásban a tőkekamat és a járadék épp úgy tényező. A kölcsönök után kamatot fizetnek és mintaszerü pénzgazdálkodás folyik.

Az egyik oldalán azt látjuk tehát, hogy a mai gazdasági rendbe beolthatók a tervgazdasághoz elvezető célok, a másik oldalon pedig azt tapasztaljuk, hogy az új célkitüzéssel kapcsolatban mesterségesen akarják felépíteni a mai gazdasági rendet, mint eszközt.

A metodológiai tévedést a tervgazdaság problémájánál az a körülmény idézte elő, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottak a magántulajdonnak és azt hiszik, hogy ha a magántulajdont eltörlik, akkor már új gazdasági rendszerről kell feltétlenül beszélni. Nyilvánvaló pedig, hogyha a magántulajdont eltörlik és minden egyes termelői üzem élére vezetőt állítanának ugyanolyan intézkedési szabadsággal, mint amilyennel ma a gazdasági érdekeit szem előtt tartó tulajdonos élvez és ha a termelőegységek között a gazdasági kapcsolatot a pénzre bízzák, akkor a gazdasági rend szerkezete és működése szempontjából lényeges változás nem történt. A magántulajdonnak ebből a szempontból másodrendüségét az is mutatja, hogy a magántulajdont eltörlő szocializmus épp úgy, mint a magántulajdont fenntartó korporációs tanok egyformán eljutottak a tervgazdaság gondolatához.

A tervgazdaság megvalósításának lehetőségénél a lényeges kérdés a következőképpen hangzik: Az egyes gazdasági alanyok elhatározási szabadságát a termelésben pótolhatja-e az egységes központi vezetés? A kérdésre azt válaszolhatjuk, hogy pótolhatja, amennyiben a pénz intézményét meg tudja szüntetni. Felfogásunk szerint ugyanis a pénz a leglényegesebb szerkezeti alapja a mai közgazdasági rendnek, amelyben az egyéni elhatározások vezető szerepet játszanak és ha új rendet akarnak felépíteni, akkor elsősorban a pénz intézményét kell az újítóknak megszüntetniük.

Teljesen logikusan helyezkedtek a szocialista-kommunista törekvések arra az álláspontra, hogy a pénzt meg kell szüntetni. A francia forradalom nagy kommunistája, Babeuf gazdasági tervében már határozottan kiadja a jelszót: „A köztársaság nem fog többé semmiféle pénzt sem fabrikálni.” Owentől napjainkig minden tervgazdasági mozgalom vagy egyszerűen a pénz megszüntetni akarja, vagy pedig úgy alakítani, hogy az többé nem az lesz, ami ma. Az orosz bolsevisták 1919. évi újnak nevezett pártprogramjában azt mondják, hogy „a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet ideje alatt a pénzt teljesen nem semmisíthetik meg, de nem fognak megelégedni a bankok nacionalizálásával, hanem a legradikálisabb intézkedésekkel törekednek a pénz megsemmisítésére.” Az anarchista Proudhon népbankok alapításával akart a munkások számára lehetőleg kamatmentes kölcsöntőkét biztosítani. A nemzeti szocializmus gazdasági programadója, Feder pedig a kamatrabszolgaság megszüntetése céljából a kölcsöntőkét meg akarja szüntetni. A pénz nem lesz más — mondja — mint árura szóló utalvány. Ha a népközösségnek pénzre van szüksége — mondja — akkor új bankjegyek kibocsátásával szerzi esetleg meg, de nem hitel útján. Az univerzalizmus épp úgy radikális pénzügyi és bankreformot hirdet. Az egyes gazdasági ágaknak kizárólagos jogú bankokat, szakbankokat teremtene és épp úgy, mint Feder vagy Proudhon a kamatrabszolgaságot kívánja ilyen módon megszüntetni és egyúttal a munka számára szükségesnek ítélt pénztőke előteremtését biztosítani.

Az orosz bolsevisták nem tudták a pénzt megszüntetni, a gyakorlati kudarc után az elmélet sem akarja ma már azt. Kétségtelen azonban, hogy olyan reformokat léptetnének sokan életbe, amelyek összeegyeztethetetlenek a pénz mai funkcióival. Messze vezetne, ha akár Feder, akár az univerzalizmus vagy a szocializmus pénzreformját abból a szempontból vizsgálnók, mennyiben volna tényleg azoknak pénze is pénz a mai közgazdaság értelemben. Csak arra szorítkozunk, hogy kimutassuk, a mai közgazdaság pénzét nem nélkülözheti a társadalom. Hogy miért nem, azokat az okokat a következőkben sorolhatjuk fel:

1. Vannak szükségletek, amelyeknek kielégítésére szolgáló javakat nem lehet előre megállapított terv szerint az egyéneknek kiosztani. A villamoson való utazás nem lehet ingyenes, mert a szállítási igény annyira megnövekedne, hogy a forgalom lebonyolítása leküzdhetetlen akadályokba ütközne és mert abba a gazdasági elvbe ütközne, amely azt kívánja, hogy a szükségletkielégítés a fontosság sorrendjében történjék.

2. Vannak szükségletek, amelyek kielégítése természetes időbeli sorrendet kíván meg. Az áruk előállításának ideje, a szükséglet jelentkezése és az áruk használatának tartama között természetes összefüggés van az áruk termelésének méretezése szempontjából. Ennek logikus következménye hogy a szükségletek egyes csoportjánál a jelentkezés időpontjai különbözőek a társadalomban. Az embereknek tehát különböző szükségletek kielégítésére várakozniok kell és a várakozási idő alatt felkészülnek ezeknek az áruknak a megvásárlására. Ez a felkészülés pedig úgy történik, hogy heti vagy havi jövedelmüknek egy részét tartalékolják és gyűjtik a későbbi jelentkező szükséglet kielégítésére. Ez a szükségszerű folyamat pénz nélkül nem képzelhető el. Ezen az akadályon nem valószínű, hogy a fogyasztási szabadság megszüntetése segítene, mert mihelyt nem lehet a társadalom szükségletét teljesen kielégíteni, akkor pénz hiányában nincsen olyan elv, amely szerint az árukat ki lehetne osztani a legteljesebb önkényesség nélkül.

3. A termelést a fogyasztók szükséglete irányítja s ez az irányítás legtermészetesebb módja a pénzzel történő vásárlás. Ha nincs pénz, meg kell szavaztatni az embereket arról, milyen szükségleteket szeretnének kielégíteni a jövőben.

4. Csak pénz mellett lehet a divat változásait gazdaságilag nyomon követni.

Felvetődött a gondolat, hogy áruutalványokat bocsátanak ki, amelyek meghatározott ideig érvényesek és épp úgy érték szerint tagozódnak, mint a pénz. Ilyen módon biztosítanák a fogyasztási szabadságot, anélkül, hogy a pénzre szorulnának. Ez a gondolat nem más, minthogy a pénzből határidőre szóló vásárlási jegyeket kell alakítani. Az érvényesség idejének megszorítása azonban lényegileg nem jelentene többet, mint a takarékosság megszüntetését. Ez azonban nem lehet célja semmiféle tervgazdaságnak. Egyes szükségletkielégítéseknél elkerülhetetlen várakozási idő a pénz érvényességi idejének megszorítása különben is megnehezíti.

Véleményünk szerint tehát a társadalom nem tud lemondani arról a pénzről, amelyet ma használ. Ha pedig így van, akkor a pénz intézményének természetes követelményeihez alkalmazkodnia kell a társadalom gazdasági berendezkedésének. Minden olyan gazdasági rend, amely az egészséges pénzrendszer fennmaradását nem teszi lehetővé, eleve rossz és reformra szorul. A pénz intézményének követelményei ezért döntő fontosságúak a gazdasági rend szempontjából.

A legtermészetesebb követelmény abból a körülményből származik, hogy a pénz létezése pénzösszegek összegyűlését teszi lehetővé az embereknél és ezeknek a pénzösszegeknek felhasználása tulajdonosaik elhatározására van bízva. A pénztől a gazdasági szabadság bizonyos mértéke el nem választható. Ez a szabadság nem korlátozható kizárólag a fogyasztási szabadságra, mert hiszen olyan pénzösszegek gyülnek össze a magánosok kezén, amelyekre a termelés folytatásához van szükség. Ha a termelőeszközök kizárólag a közösség vagy az állam tulajdonában vannak, akkor ez annyit jelent, hogy ezeknek a pénzösszegeknek a kölcsönvevője is egyedül az állam lesz. Az államnak, mint kölcsönvevőnek elvileg korlátlan hitele van, biztos adósnak számítódik, különösen, ha az infláció veszedelme ki van zárva. Az infláció kizárása viszont hozzátartozik a gazdasági rendet átalakító reformtervekhez. Ezért elvileg az államnak, mint egyetlen kölcsönvevőnek a létezése lassú eladósodási processzust jelent évről-évre fokozódó kamatteherrel. Ez a tehernövekedés annál súlyosabb, mert az állam viselné minden téves tőkebefektetés kockázatát is. A rendszer ezért menthetetlenül csődbe vinné a közösséget, mert az összes termelőeszközök egyedüli tulajdonosa. Nem volna más választás számára: vagy időközönként visszatérő pénzügyi válsággal szabadulna adóssága terhétől, vagy pedig belátja, hogy mivel a pénz intézményét fenn kell tartania, alkalmazkodnia kell a pénzgazdálkodás következményeihez. A pénz ilyen módon kikényszeríti, hogy az embereknek a termelés terén bizonyos szabadságot engedjen és a magángazdaságok számára is biztosítsa a termelésben való részvételt. A magángazdaságok részvétele a termelésben nyilvánvalóan azt jelenti, hogy azok számára csak müködési kereteket lehet legfeljebb felállítani, nem pedig olyan szigorú egyéni szabadságot egyáltalában meg nem engedő tervet, amilyent a tervgazdaság követel meg.¹⁵

Odo Neustädter-Stürmer, aki az azóta már megszűnt osztrák rendi alkotmány kidolgozását vezette, a rendi állam tervgazdaságaként a tervszerű kereskedelem-, adó- és bérpolitikát, valamint a termelők felvilágosítását nevezte meg. Nyilvánvaló, hogy ezek az eszközök nem tervgazdaságot jelentenek, hanem csak nagyobb tervszerűség bevitelét a fennálló gazdasági rendbe. A tervszerűségnek a bevitele azért látszik kívánatosnak, mert a pénzgazdálkodásban pénzforgalmi zavarok támadnak, amelyek gazdasági válságokban, inflációs és deflációs jelenségekben és súlyos valutáris problémákban nyilvánulnak. A világ a pénzforgalmi zavarok megszüntetésének a módját keresi. A tervgazdaság, mint új gazdasági rend, nem jelenti ennek a problémának a megoldását. Csak arra alkalmas, hogy a problémáról elterelje a figyelmet, arról tudniillik hogy a pénzforgalom zavarainak megszüntetése a pénzgazdálkodás szerkezeti elemeinek részletes kikutatásával válik lehetővé, nem pedig olyan megoldással, amely a pénzgazdálkodással összeegyeztethetetlen.

Lábjegyzetek

1. F. A. von Hayek: Collectivist Economic Planning. London, 1935, 2. o. ↩

2. A. C. Pigou: Socialism versus Capitalism. London, 1937, 6. o. ↩

3. B. L. Hall: The Economic System in a Socialist State. London, 1937, 42. o. ↩

4. Alfred Spire: Le Déclin du Marxisme dans les Tendances Socialistes de la France Contemporaine. Paris, 1937, 10. o. ↩

5. Pigou, i. m., 8. o. ↩

6. Aldous Huxley: Ends and Means. London, 1937, 31–55. o. ↩

7. Hayek, i. m., 14. o. ↩

8. Spann, i. m., 3. o. ↩

9. Lionel Robbins: An Essay on the Nature and Significance of Economic Science. London, 1936. ↩

10. Hans Räber: Othmar Spanns Philosophie des Universalismus. 1937, 24. o. Kisléghi Nagy Dénesnek a Közgazdasági Szemlében az univerzalizmus gazdasági tanairól szóló tanulmányában ez a megállapítás így hangzik: „A termelési eszközök társadalmi tulajdonba vételének hirdetésével univerzalisztikus színezetet vesz fel.” (Már tudniillik a marxizmus.) ↩

11. Roger Bonnard: Syndicalisme, Corporatisme et État Corporatif. Paris, 1937, 77. o. ↩

12. Ernst Ruzicka: Neue Wirtschafts- und Staatenordnung auf Grundlage von Aussenhandelsbanken. Wien–Leipzig, 1936. ↩

13. Ludwig von Mises: „Die Wirtschaftsrechnung im sozialistischen Gemeinwesen”. Archiv für Sozialwissenschaften, 1920, 47. kötet. Közli Hayek idézett munkája. ↩

14. Hayek idézett könyve közli Halm tanulmányát. ↩

15. Richard Thoma: Die Staatsfinancen in der Volksgemeinwirtschaft. Tübingen, 1937. A német nemzetiszocializmus gazdaságpolitikájáról ír, amely szükségképpen elvezet a belső eladósodás problémájához. Megoldásul azt ajánlja, hogy időközönként egyszeri nagy vagyonadó kivetésével szabaduljon a birodalom az adósság nyomasztó terhétől. Minden gazdasági rendszernek — mondja — megvan a válsága, amely a nemzetiszocializmusban az elviselhetetlenné váló adósságteherből származik. Az eladósodás minden tervgazdaságban problémává válik, akár megszüntették a magántulajdont, akár nem. ↩