A drágaság kérdése ma Magyarországon a legkevésbbé probléma. Különben érdekes ezért Kóbor Tamás alábbi cikke, amely az „OMKE”-ben jelent meg és amely éles szatirája a szomoru helyzetnek.
Sajnos, amikor tisztán politikáról irok, már irtam a drágaságról is. Rapszodikusnak, összefüggés, talán logika nélkül valónak is találják az alábbiakat, az összefüggés és logika nélkül való az a helyzet is, amelyet politikailag jellemeznem kell. A rapszodikus elemet pedig pótolja a csupa ellentmondás.
Tehát:
Összeomlott a bolsevizmus és jött az uj politika, mint engesztelhetetlen ellenlábasa. Az ember várná mindenben az ellenkező hitvallás mellett az ellenkező cselekedeteit. És ime: a bolsevizmus összerombolni akarta a polgári osztályt és rendet, hogy a romokon fölépitse majdan a szocializmust. Az uj kor összerombolni akarta a polgári liberális rendet, hogy a romokon fölépitse az uj keresztény demokráciát. A rombolás folyt kétesztendőn át, a keresztény demokráciából éppoly kevés épült mint a bolsevisták álmodott szocializmusából.
Alaptétel, hogy ez a csonka magyar állam csak parasztjaiból élhet meg. Ennélfogva az államháztartás berendezkedett a paraszt tehermentesitésére és a halálra szánt kereskedelem és ipar megadóztatására. A gazdatársadalom virul és a társadalom gazdaságtól megfosztott, tőke- és vállalkozóerejében megbénitott városi hivatások sorvadnak.
Az ország-csonkulás magával hozta a középosztály megélhetésének nehézségeit. Fizetésből, bérből nem lehet megélni. Minden kormánynyilatkozat szerint ezeken kell segiteni, ennélfogva az állam legfőképen fogyasztási adókból akar megélni, adókból, amelyeket éppen ezek az osztályok viselnek.
Az összes gazdasági megkötöttségek között a legindokoltabb volt a kenyér árának megkötése éppen a gyönge fogyasztóközönség szempontjából. Ennélfogva a forgalom fölszabaditását éppen a kenyéráruknál kezdték el. Plauzibilis megokolás, hogy a kivételes gazdasági helyzetből az egyetemes szabadságra átugrani katasztrófális, ezt csak fokozatosan szabad megtenni. Plauzibilis, ha az élet egyetemessége fölbontható lenne az elemeire. De az élet összefüggő egész, mint akár egy szekér, amelynek egyik kerekét nem lehet gurittatni, a többiekét pedig későbbi időkig megkötve tartani. Az ilyen szekérkerék forog, de a szekér meg nem mozdul.
El a jelszó a szabadforgalomról külpolitikailag is, aminek következtében kiviteli vámokkal tartjuk vissza, amit a külföld vásárolna és behozatali vámokkal azt, amit szállitana. Ha gazdasági akcióról van szó, megbénit bennünket a gondolat, hogy igazságtalan ellenségekkel tárgyalunk. Ha irredenta politikát csinálunk, habozóvá és erőtelenné válunk a gazdasági érdek szempontja miatt. Ha a külföldnek nyilatkozunk, erősen pályázunk a belső hazafias közvélemény tapsaira és elrontunk ezzel mindent, amin javitani akarunk. Ha belső ügyeinkben akarunk a közvéleményre hatni, bedugnók a külföld fülét.
És a demokrácia, akár keresztény, akár nem keresztény! A demokrácia természetesen demokratikus választójogot jelent, ami, mint mindenütt másutt, nálunk is, a nemzet képviseletét érdekképviseletekre bontja. Ebben nyugatiak vagyunk, éppen ebben, amiben végzetes luxus nyugatiaknak lennünk. Hisz egy társadalomban, amely 70 percentjében agrárius, érdekképviseleti alapon 70 percentben agrár érdekeket képvisel, fujhatja, képviseltetheti, erőltetheti a saját külön érdekeit a többi 30 percent minden töredéke, foganatja nem lehet. Másfelől pedig olyan egész gazdasági tulsuly mellett is, amilyen a mi agrár-társadalmunknak megvan, másutt a többi gazdasági ág ennek a gyarapodása arányában szintén gyarapodik. A nagy haszon átmegy a gazdasági forgalomba akár bőségesebb költekezés, akár pénzfölöslegek bankba, takarékpénztárba helyezése utján. A mi gazdatársadalmunk nem lép ki eddigi életigényeiből és pénzét bizalmatlanul magánál tartja. Egy nagy szivacs, amely mindent magába sziv és csak nyomás esetén ad ki magából.
Gazdaságilag igy a demokrácia csak biztositja és alkotmányosan megalapozza az erősebb jogát és előjogát és e fölött a demokrácia fölött trónol az állam a maga állam-szocialisztikus önzésével. Nem polgáraiból és polgáraiért él, hanem polgáraival szemben és polgárai fölött. Kiveszi részét minden bevételből és távol tartja magától a kiadásokat. Minél magasabbak az árak, annál nagyobb az ő forgalmi adója. Ha arról van szó, hogy a háztulajdonos nem tud megélni, emelteti a boltbéreket, amivel az ő részesedése is emelkedik és eszébe sem jut ugy segiteni a háztulajdonoson, hogy a részesedéséről lemond. A gazdasági viszonyokhoz semmi köze, csak a maga mulhatatlan igényeit nézi és elégiti ki fogyasztási adó emelésével, áremeléssel, részesedések emelésével, vámok emelésével. Mint minden önzés, az övé is erkölcsi alapot talál: ha én rendbe jövök, minden más is rendbe jön. Igaz-e ez? Az csak később fog megválni, esetleg későn.
Folytathatnám, de minek? Az eddigiekből talán kiviláglik, amit mondani akarok. Itt szembekerül minden mindennel, még a helyes gondolat is önmagával. Az osztályok egymással, az állam a társadalommal. Mind a maga boldogulását keresi és mivel az csak az egyetemesség boldogulásában található meg, mind pórul jár.
Nincs optimista gondolatom. A roszszul begombolt mellényt föl kellene gombolni és mindent az elején kezdeni. Lehetséges ez? És ha lehetséges, megteszik-e?
