Korányi pénzügyminiszter tőle szokatlan élességgel fordult az ellenzék ellen, amiért a nagy jövedelmeket kifogásolja, ezek megszüntetéséért folytatott harcot és ezzel veszedelmes antikapitalista felfogás terjedését készíti elő.
Nem volt helyes erre az útra terelni azt a vitát, mely a kormányzat és ellenzék között a jövedelemeloszlásról kifejlődött. A két álláspont között a különbséget semmiképpen sem lehet azzal jellemezni, hogy az egyiket a kapitalisztikus gazdasági rendhez való ragaszkodás jellemzi, a másikat annak a rendnek tagadása és felforgatására irányuló törekvés. Nem igaz az, hogy a pénzügyi kormányzatnak csak az a hibája, hogy a kapitalizmus jól bevált rendszeréhez ragaszkodik, az ellenzék hangoztatott kritikája pedig (természetesen a polgári ellenzékre gondolunk), azzal üthető el, hogy irányzatával antikapitalisztikus.
Évek óta figyelmeztetünk ezen a helyen arra, hogy a vidéki, főleg az agrárlakosság váltóadósságot nem azért vesz fel, hogy termeléséhez forgótőkét szerezzen, vagy éppen hogy invesztáljon, hanem azért, hogy adót vagy adóhátralékot fizessen. A kormányzat pénzügyi politikája tehát már a jobb konjunktúra idején is, nem levő jövedelem helyett, tőkét vont el a gazdától és gazdasági élettől, és valójában tőkeellenes: antikapitalisztikus adózási műveleteket hajtott végre. Rámutattunk számtalanszor arra, hogy már évekkel ezelőtt olyan váltóanyaggal duzzadt meg a hitelszervezeten keresztül a Nemzeti Bank váltótárcája, mely nem a termelés lebonyolításával volt kapcsolatban, hanem az adófizetésre szükséges pénzeszközök hitel útján való előteremtésével. Nem kellett volna már akkor energikus intézkedéseket tenni az állami kiadások apasztására, hogy a hitelszervezet tőkeszaporító szerepét megóvhassuk és erőforrásait a gazdasági élet táplálására tarthassuk fent? De a kormányzat vígan költekezett tovább és a hitelélet tőkeforrásait közvetve egyre inkább igénybe vette és vonta el a termeléstől. Vajon a tőkének rendeltetésétől való elvonása és állami fogyasztás céljára való felhasználása, a kapitalizmus szellemében véghezvitt cselekedet volt-e? S amikor az ország népe a folytonos vérveszteség miatt feljajdul, vajon antikapitalista feljajdulás-e?
Amit két, három, négy éve fizettek be sokan adót: ma is viselik súlyos kamatterhét, ami azt jelenti, hogy az államtól régen elfogyasztott tőke után eső kamatot is hozzá kell adni az esedékes adókhoz és új adóterhekhez, ha ennek teljes súlyát fel akarjuk mérni. Vegyük-e hozzá a 300 milliós adóhátralék késedelmi kamatát is, amely volt 24 százalék is, ma is 12 százalék?
A kapitalista gazdasági rend alátámasztására alkalmas-e olyan pénzügyi gazdálkodás, mely tekintet nélkül a tőke (föld, házvagyon) hozamára olyan adóztatást visz keresztül, mely magát a szubsztanciát emészti és ennek a hatása alatt, továbbá annak, hogy hitel nem állván rendelkezésre annyi vagyonrész megmozdítására, amennyit áldozatul kellene odavetni, hogy a többi megmaradhasson: olyan értékcsökkenés következik be tőkében, hogy a mai tulajdonost a teljes vagyoni pusztulás réme kiforgatja lelki egyensúlyából? Persze, hogy éppen ezeknek nehéz megmagyarázni, hogy annak a néhány tucat embernek, akinek százezer pengő vagy ennél több jövedelme van, hiába vennénk el ennek nagyobb részét: az összesség helyzetén mit sem segítene. S beszéljünk-e azokról, akiknek vagyonuk nincs, csak keresetük van és ennek oly nagy részéről kell lemondaniok adóra, kamatra, hogy nemcsak semmi reményük nem lehet tőkegyűjtésre, de szükségletüket csak a létminimum alatt tudják kielégíteni, vagy még ilyen mértékben sem. A tőkés társadalmi rendnek bizony nem ezek lesznek az oszlopai.
Azt hisszük azonban, hogy a látható nagyjövedelmek ellen való harcnak más inditékai is vannak. Tudja azt mindenki, hogy minél több embernek van nagy jövedelme, annál nagyobb az általános jólét is, a baj azonban, hogy kevésnek van nálunk nagy jövedelme. Anglia éppen most mutatta ki, hogy százezer olyan adófizetője van, akinek nagyobb az évi jövedelme 2000 fontnál: kereken 60.000 pengőnél. Van persze közötte sokmillió pengős jövedelem is: félmillió pengőre rugó tizezernél több adófizetőnek van.
A szembeötlő jelenség nálunk az, hogy az a kevés nagy jövedelem, ami van, sőt a középnagyságú jövedelem is, arra a vékony rétegre oszlik el, amelynek tanácsára hallgat a kormányzat és amelynek befolyására cselekszik, és nem arra a széles rétegre, amelyre nem hallgat és amelynek befolyást az ügyek vitelére nem enged. Így látszik a kormányzat körül csoportosuló vékony rétegben soknak kevés az a néhány száz nagyobb jövedelem, amely országosan eloszlóan fel sem tűnne senkinek, szóvá sem tennék, még kevésbé alakulna ellene közhangulat.
Nem igaz, hogy a magyar ember nem becsüli meg azt, aki különös képességével, rátermettségével, munkásságával vagyont gyűjt és nagy jövedelmet élvez. Nagyon is megbecsüli, mert az ilyen jövedelem úgy keletkezett, hogy százak és ezrek számára új megélhetési forrást nyitott. Az olyan vagyon és jövedelem azonban, mely a kormányhatalommal való összeköttetésből ered s nem a teremtő erejű egyéni rátermettség alkotó munkájából: nemcsak hogy nem fokozza legtöbb esetben az általános jólétet, nemcsak hogy nem teremt új egzisztenciákat, de igénybe veszi, megadóztatja a meglévő anyagi forrásokat; és gazdasági tevékenysége, hatásában, inkább mint az állam mellett működő adószedőé jelentkezik.
Nem csoda, ha a gazdasági tevékenységnek és vagyonosodásnak ezt a fajtáját inkább az irigység veszi körül, mint az általános tisztelet, amit ugyancsak nem lehet a kapitalista termelési rend ellen megnyilatkozó érzésnek minősíteni. Az ilyen forrásból eredő nagy jövedelem kapitalistaellenes, és a kapitalista termelési rend érdekében kell ezeket csökkenteni.
Csetényi József
