Vannak emberek, akik a népszerűség aurájával születnek a világra. Megjelenésükben, szellemi és testi habitusukban van valami megnyerő, amit nem lehet definiálni, de ami az első pillanatban megszünteti az ember és ember közötti örökké tátongó űrt. Ez nem egyedül modor kérdése. Valami árad az ilyen emberekből, ami túl van az udvariasságon, a kellemes formákon; egy biztató sugárzás, amely szavak nélkül azt mondja: „higyjét nekem és én is hiszek benned, tehát meg kell értenünk egymást”. A Gömbös-kormánynak külön szerencséje, hogy ez az „első kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter”, Winchkler István — ahogy ő önmagát a szombati sajtóértekezleten aposztrofálta — az ilyenfajta, nem mindennapi emberek közé tartozik.
Sajtóértekezletek általában nem alkalmasak arra, hogy emberi impressziókat adjanak miniszterekről. Az újságíró megszokta, hogy az ilyen hivatalosan rendezett összejöveteleken a publicista eszközeinek kijáró udvariassággal kezeljék, szavakat kapjon, amikkel nem tud mit kezdeni és ritkán tud szabadulni az érzéstől, hogy az ilyen egy tömegben nyujtott programm-tápláléknak olyan kevés íze és tápereje van csak, mint a népkonyhai levesnek. Winchkler István szombati sajtóértekezlete jólesően különbözött az ilyenfajta más összejövetelektől. Már a formában is. Winchkler István előtt ott feküdt ugyan szépen leírógépelve az elmondandó programmbeszéd, de ritkán nézett bele. Szabadon beszélt. Nem a rutinos szónok elánjával, nem is a primusoknak a magolást eláruló biztonságával, hanem az olyan ember közvetlenségével, akinek az ilyen programmatikus megnyilatkozás a feladatra való felkészültségnek természetes dokumentuma. Ezt a programmot Winchkler István nem erre a sajtóértekezletre készítette: ezt magában hordta biztosan régtől fogva. És meggyőződéssel hordta. Mert az ilyen mondatok: „a kereskedelmet csak a kereskedelemmel lehet pótolni” és az ilyen igéret: „annak a kereskedelemnek, amely a magyar föld és a magyar munka termékeinek becsületet szerez a bel- és külföldön és amely üggyességével, hozzáértésével, szellemével és becsületességével ezeknek a termékeknek legmagasabb értéket kihozza, ennek a kereskedelemnek legfőbb istápolója és lelkes szószólója leszek” — nem munkaprogrammot jelentenek, hanem világfelfogást tükröznek. Olyan életfelfogást, amely kezd ebben az intervenciós világban ritka lenni. És mert Winchkler István minden szavából a meggyőződés ereje csengett ki, el lehetett hinni neki, hogy ebből a minisztériumból nemcsak a kereskedelem, hanem „az élet minisztériumát” szeretné csinálni. Azé az életét, amely nem bír el tartósan gyámkodást, mesterséges beavatkozást, „az állami intervencionizmus zavarosában halászó” demagógiát, amelyben olyan természetesen és nyugalmasan fejlődik minden, ha talaját nem szikkasztják ki és gyökereit nem vágják el.
De még inkább az ujságirók által feltett kérdésekre adott válaszokból, mint magából a programból derült ki, hogy ez az uj miniszter milyen jól felkészült a leckére. Minden kérdésre felelt, okosan, egyszerűen, határozottan és — bár többször hangsulyozta, hogy mindössze négy napja miniszter — mindegyik feleletnél az volt a kérdező impressziója: ez a négynapos miniszter legalább négy év óta készült és — ha nem zavarják — sietve tetté fogja változtatni a szavakat. Sokszorosan jólesően érzés volt ez abban a fogadóteremben, ahol Magyarország egyik kereskedelmi minisztere valamikor azt mondta, hogy „ő nem ellensége a kereskedelemnek”. Széchenyi István és Baross Gábor azt érezhették ott a falakon, hogy ebben a teremben most megint a kereskedelem és ipar barátja ül.
Az amerikai alkotmány lehetővé teszi minden polgárnak, hogy a köztársaság elnökéhez bármikor elmehessen és elpanaszolhassa baját. Szimbolikusan ez abban nyilvánul meg, hogy minden héten egyszer megjelenik sokszáz polgár az elnöknél és kezet szorit vele. Az az érzésünk, hogy Winchkler Istvánhoz ilyen kézszoritásra szivesen és gyakran fog elmenni és elmehetni a magyar kereskedelem és ipar.
B. L.
