Csak a gazdasági liberalizmus biztosithatja a termelés jövőjét
A karácsonykor szokásos gazdasági elmélkedések közül kiemelkedik Weiss Fülöpnek a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnökének cikke, melyben a gazdasági világhelyzetről, valamint a mi speciális helyzetünkről fejti ki nézetét.
A világválság egyik főokát Weiss Fülöp rövidlejáratu kölcsönökben látja. Szerinte a rövidlejáratu kölcsönök tulajdonképpen inflációs jelenségek tekintet nélkül arra, hogy a bankjegyforgalom méretei szokványszerü inflációra engednének következtetni. Az inflációt tehát meg kell állapitanunk akkor, ha a bankjegyforgalom a rövidlejáratu hitelekkel együtt adja meg az inflació ismérvét. Ez a megállapitás kétségkivül ujszerü és bizonyára még sok vitára fog alapot nyujtani, mielőtt közgazdasági dogmává fog válni. Mi magunk egyelőre nem vagyunk hajlandók ezt a dogmát elfogadni s inkább azt hisszük, hogy
a rövidlejáratu hitelek jelentősége semmivel sem kisebb a hosszulejáratu kölcsönökénél.
A perdöntő körülmény talán inkább az, hogy a kölcsönök lejáratára való tekintet nélkül mire használtatnak fel. Mert ha inflációt jelent a rövidlejáratu hitel, akkor kétszeresen azzá válik az állandó kölcsön, ha improduktiv célokat szolgál. És ennél a pontnál hivatkozunk az illusztris cikkirónak a magas kamatok tekintetében kifejtett ama nézetére, hogy ezek is hozzájárultak az inflációs tömegek felfejlesztéséhez. Ez kétségtelen tény. Viszont azonban nem vitatható igazság sem, hogy a mostanában felvett rövidlejáratu hitelek kamatlába mélyen alatta maradt a hosszulejáratu kölcsönök kamatlábánál. Hogy mesterséges vámsorompók felállitásával egész Európában egészségtelen iparokat teremtettek s hogy ezáltal a tőkét elvonták azoktól a termelési ágaktól, melyeknek támogatása helyénvaló lett volna, nemzetközi hiba, ami miatt azonban éppen mi szenvedünk leginkább. Egyrészt mivel gátolják a mi kiviteli lehetőségeinket, másrészt pedig minthogy észszerütlen iparpártolás tőkeszegénységünk következtében életképes iparunk helyzetét aláaknázta. A helytelen vám- és iparpolitikának következménye, hogy — mint Weiss Fülöp irja —
a jó és rossz hitelek egyaránt befagytak s ezáltal a bankok teherbiróképessége alapos próbára van téve.
A jogosult hiteligények kielégitése lehetetlen és a szigoruan helyes mérlegkészités is lehetetlenné vált. Ennek az állapotnak a megvilágitásával igyekszik indokolni Weiss Fülöp a transzfermoratóriumot. A transzfermoratórium, valamint a tovább csökkentett behozatal révén reméli Weiss Fülöp előteremteni azt a devizamennyiséget, melyre termelésünk fokozása érdekében szükségünk van. A fizetési mérleg passzivumát azonban a csökkentett behozatal utján pótolni nem lehet, a transzfermoratóriumtól legjobb esetben is csak a deviza-igény enyhülését reméli.
Weiss Fülöp karácsonyi cikkének legnagyobb érdeme az a megállapitása, hogy bajaink előidézői a szanálási mű hibás szerkezete, a termelés helytelen irányitása és az etatizmus tengése. Ezek juttatták a gazdasági életet az örvény szélére. Arra a kérdésre, hogy vajjon a gazdasági intervencionizmus rendszere avagy a liberalizmus vezethet-e ki bennünket a válságból, habozás nélkül jelenti ki, hogy a
legmesszebbmenő gazdasági liberalizmus híve s hogy ez az egyetlen irányelv, mely az erők korlátlan kifejtésével új erőket tud kitermelni és fenntartani.
Szó szerint idézve, Weiss Fülöp azt irja, hogy a tulzott gazdasági etatizmus megbénitja, demoralizálja a termelési erőket. Végül azt állapitja, hogy a közületek gazdálkodása a kereskedelmi életben seholsem állotta meg helyét s hogy csak a gazdasági liberalizmus biztosithatja a termelés jövőjét.
Komoly vádak s megdönthetetlen igazságok foglaltatnak Weiss Fülöp cikkében, amelyek erősen világitanak bele pénzügyi és gazdasági életünk rejtelmeibe. Vajjon sorsunk irányitásában lesz-e annyi tetterő, mint amennyi igazság ezekben a megállapitásokban?
