Csak a gazdasági liberalizmus biztosíthatja a termelés jövőjét
A karácsonykor szokásos gazdasági elmélkedések közül kiemelkedik Weiss Fülöpnek a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnökének cikke, melyben a gazdasági világhelyzetről, valamint a mi speciális helyzetünkről fejti ki nézetét.
A világválság egyik főokát Weiss Fülöp rövid lejáratú kölcsönökben látja. Szerinte a rövid lejáratú kölcsönök tulajdonképpen inflációs jelenségek tekintet nélkül arra, hogy a bankjegyforgalom méretei szokványszerü inflációra engednének következtetni. Az inflációt tehát meg kell állapítanunk akkor, ha a bankjegyforgalom a rövid lejáratú hitelekkel együtt adja meg az inflació ismérvét. Ez a megállapítás kétségkívül ujszerü és bizonyára még sok vitára fog alapot nyújtani, mielőtt közgazdasági dogmává fog válni. Mi magunk egyelőre nem vagyunk hajlandók ezt a dogmát elfogadni s inkább azt hisszük, hogy
a rövid lejáratú hitelek jelentősége semmivel sem kisebb a hosszú lejáratú kölcsönökénél.
A perdöntő körülmény talán inkább az, hogy a kölcsönök lejáratára való tekintet nélkül mire használtatnak fel. Mert ha inflációt jelent a rövid lejáratú hitel, akkor kétszeresen azzá válik az állandó kölcsön, ha improduktiv célokat szolgál. És ennél a pontnál hivatkozunk az illusztris cikkírónak a magas kamatok tekintetében kifejtett ama nézetére, hogy ezek is hozzájárultak az inflációs tömegek felfejlesztéséhez. Ez kétségtelen tény. Viszont azonban nem vitatható igazság sem, hogy a mostanában felvett rövid lejáratú hitelek kamatlába mélyen alatta maradt a hosszú lejáratú kölcsönök kamatlábánál. Hogy mesterséges vámsorompók felállításával egész Európában egészségtelen iparokat teremtettek s hogy ezáltal a tőkét elvonták azoktól a termelési ágaktól, melyeknek támogatása helyénvaló lett volna, nemzetközi hiba, ami miatt azonban éppen mi szenvedünk leginkább. Egyrészt mivel gátolják a mi kiviteli lehetőségeinket, másrészt pedig minthogy észszerűtlen iparpártolás tőkeszegénységünk következtében életképes iparunk helyzetét aláaknázta. A helytelen vám- és iparpolitikának következménye, hogy — mint Weiss Fülöp bírja —
a jó és rossz hitelek egyaránt befagytak s ezáltal a bankok teherbiróképessége alapos próbára van téve.
A jogosult hiteligények kielégítése lehetetlen és a szigoruan helyes mérlegkészítés is lehetetlenné vált. Ennek az állapotnak a megvilágitásával igyekszik indokolni Weiss Fülöp a transzfermoratóriumot. A transzfermoratórium, valamint a tovább csökkentett behozatal révén reméli Weiss Fülöp előteremteni azt a devizamennyiséget, melyre termelésünk fokozása érdekében szükségünk van. A fizetési mérleg passzivumát azonban a csökkentett behozatal útján pótolni nem lehet, a transzfermoratóriumtól legjobb esetben is csak a deviza-igény enyhülését reméli.
Weiss Fülöp karácsonyi cikkének legnagyobb érdeme az a megállapítása, hogy bajaink előidézői a szanálási mű hibás szerkezete, a termelés helytelen irányítása és az etatizmus tengése. Ezek juttatták a gazdasági életet az örvény szélére. Arra a kérdésre, hogy vajjon a gazdasági intervencionizmus rendszere avagy a liberalizmus vezethet-e ki bennünket a válságból, habozás nélkül jelenti ki, hogy a
legmesszebbmenő gazdasági liberalizmus híve s hogy ez az egyetlen irányelv, mely az erők korlátlan kifejtésével új erőket tud kitermelni és fenntartani.
Szó szerint idézve, Weiss Fülöp azt bírja, hogy a túlzott gazdasági etatizmus megbénítja, demoralizálja a termelési erőket. Végül azt állapítja, hogy a közületek gazdálkodása a kereskedelmi életben seholsem állotta meg helyét s hogy csak a gazdasági liberalizmus biztosíthatja a termelés jövőjét.
Komoly vádak s megdönthetetlen igazságok foglaltatnak Weiss Fülöp cikkében, amelyek erősen világitanak bele pénzügyi és gazdasági életünk rejtelmeibe. Vajjon sorsunk irányításában lesz-e annyi tetterő, mint amennyi igazság ezekben a megállapításokban?
