Messze állunk a politikától és messze is akarunk maradni tőle. De ennek ellenére egyetlen mondatot mégis csak ki kell ragadnunk a miniszterelnök december 4-én tartott képviselőházi beszédéből. Egy mondatot, amelyre már olyan régóta várunk.
„A mostani súlyos gazdasági helyzetben — úgymond — az állam nem avatkozhatik bele a magánvállalkozás gesztiójába, úgy, hogy eleve kétes helyzetet teremtsen a vállalatoknál.”
A „letöröm!”, „megrendszabályozom!”, „megváltoztatom!” kórusából különös tisztasággal csendül ki ez a hang. Az iparügyi miniszternek a becsületesen dolgozó kartelek létjogosultságát nyilvánosan elismerő szentesi beszédéből még csak annyit olvastunk ki, hogy illetékes helyen végre nyiltan szembe akarnak szállni a népbutító gazdasági demagógia romboló munkájával. A miniszterelnök beszéde azonban ennél sokkal többet jelent. Még pedig nemcsak a szónok személyi presztizsénél és poziciójánál fogva.
Mutatja, hogy a legilletékesebb helyen már sok mindent kezdenek észrevenni. Azt, hogy az állami intervencionizmusnak is megvannak a maga természetkijelölte határai, hogy az etatizmusnak is meg kell állania a természetes lelkénél, mely a bürokratizmusnak semmiféle tetszetős lombfűrészmunkájával nem pótolható. Bizonyára mindjobban keresztültöri magát az igazság, hogy végre tettekkel kell rácáfolni Thomas Hobbes-ra, aki az államot a bibliai monda mindent rettenetes erővel magához ragadó Leviathanjához hasonlította. Bizonyára már odafönt is érzik, hogy a gazdasági alkotó munka legnagyobb ellensége a bizonytalanság és hogy semmiféle gazdasági rendszer nem lehet maradandó, mely egyik halálos csapást a másik után méri az egyéniségre.
Talán mégis csak beköszönt újra az idő, amikor a gazdasági demagógia riadtan bújik majd vissza odujába és az állami beavatkozás túlságba vitelének hivei ijedten viszik majd fedél alá megázott elméleteiket. Talán még megérjük a kort, amikor a termelésnek nem kell majd félnapokat a bürokrácia előszobájában ácsorogni, amikor újra nemcsak pillanatokra lehet majd kalkulálni és nem kell örökös táncot járni az egymást kergető újabb meg újabb rendelkezések között.
Az útvesztők homályába terelt és napfényre vágyódó magyar gazdasági energia reményt merített a miniszterelnök beszédéből, amely egy jobb, de mindenesetre szebb jövő útját mutatta meg a csüggedőknek. Már rászorultunk erre a biztatásra. Kissé soká vártunk rá. De jobb későn, mint soha.
S. O.
