Meghalt Madarassy-Beck Gyula, Ferenc József-korabeli magyar báró, békebeli szabadelvü képviselő, a világháboruban vaskeresztes tiszt, volt bankelnök és a magyar kereskedők grémiumának vezére — de a nekrológokból valamikor bárki egyetlen címéért és érdeméért tizszer annyi helyet és jelzőt kapott volna. Az egynapos utókor szükszavusága érthető a mai időkben. Azonkivül Madarassy-Beck Gyula — e néki ma már közömbös szempontból — mindenképpen rosszkor halt meg: nemcsak mint egyéniség, de mint osztályának megtestesítője is. Bár báró volt és bankár, nem tartozott ahhoz az időszerü elithez, amelynek valamelyik tagjáról az ügyes hirlapiró úgy tud búcsúztatót írni, hogy a halott érdemeinek méltatásával is a tulélők osztályának, pártjának vagy klikkjének érdemeit szaporitja s akinek temetésén megjelenni demonstráció a hatalmasságok mellett, akik azt hiszik, hogy sohasem halnak meg. Mi, akik a hószagú novemberi délben eltemettük Madarassy-Beck Gyulát, olyasvalakitől bucsuztunk el, aki bár élete végéig jelentős közgazdasági és társadalmi pozíciókat töltött be, hatalomtalan, sőt többé-kevésbé „deposszírozott” volt. Semmiféle opportunizmus vagy reménytelenség nem tudta ugyanis meggátolni abban, hogy képzettségével, úriságával és temperamentumával szüntelenül ne birálja mindazokat az elveket és módszereket, amelyeken a mai politikai és gazdasági berendezkedés felépül és ne tartson ki mindenkinél makacsabbul nemcsak a politikai, de a gazdasági liberálizmus életképessége mellett.
Tőle származik a szellemes megállapitás, hogy a betegség tüneteit gyógyitani kell s nem azzal az önámitással elintézni, hogy ezek a tünetek valójában az egészséges élet szülési fájdalmai. Táncolni Nijinszkytől vagy Bradától tanul az ember, de nem a Zander-intézettől — magyarázta azoknak az újfajta gazdaságpolitikusoknak és gazdaságteoretikusoknak, akik a válságba jutott országokra szakadt korlátozott, irányított és államosított gazdálkodásban a fejlődés uj és haladottabb fokozatát látták. S elhitték vagy el akarták hitetni, hogy a negativumtól teremtett s az államhatalom erejével fenntartott átmeneti kényszerhelyzet nemcsak történelmileg, gazdaságtudományilag, de erkölcsileg is magasabbrendü, mint a termelés, a forgalom és a verseny szabadsága volt. Sokat gunyolta azokat, akik a gazdálkodásnak a beomlott tárnába rekedt bányászok megorganizált keserves rendjét összetévesztették valamifajta kollektivizmussal, sőt azt hitték, hogy ezt a rendet pusztán szektárius szenvedélyből is át fogják venni, akik Isten ege alatt szabadon élnek. Amikor a volt miniszterelnök, a kiváló pénzügyi szakférfiu, politikai beszédeiben állandóan hangoztatta, hogy a liberálizmus az egész világon, tehát Nyugat-Európában is az utolsókat rugja — Madarassy-Beck Gyula is válaszolt a merész feltevésre: „Nem valószínű, hogy bárki, akinek a természet olyan erős fogsort adott, hogy átharapja vele a vasat, kihuzatná minden egészséges fogát és protézissel helyettesítené csak azért, mert azok, akiknek elvásott a foguk, a műfogsort kegyszerré avatták!” Madarassy-Beck Gyula szerint a pénzügyileg és gazdaságilag kényszerhelyzetbe került államokban csak e kényszerhelyzet haszonélvezői, újgazdagai és a dilettánsok csinálhatnak ezer évre szóló programot az átmeneti önvédelem muszájtörvényeiből, de mindenki másnak arra kell törekednie, hogy ez a kényszerhelyzet minél rövidebb ideig tartson. Arra is rámutatott, hogy még azok a forradalmi irányzatok is, amelyek egyes nemzeteket a legélesebben szembeállitották a liberális államokkal, végső eredményében szintén azokért a feltételekért küzdenek, amelyekkel a másik oldalon a világgal való szabad forgalmat, a tőke és az áru magától értetődő cirkulációját biztositják. Senki sem undorodott nála jobban a sibertől, de egyizben mosolyogva mutatta meg sorok irójának valamelyik szélsőjobboldali lap példányát, amelynek egyik oldalán lelkesen dicsérték az amerikás magyarok hazafiasságát, amellyel ezerszámra küldik haza hozzátartozóiknak a dollárt, a másik oldalon pedig nem alávaló, de alkalmi bűncselekményként, hanem a nemzet ellen elkövetett és örökérvényű közjogi bűnként bélyegezték meg a síbolást — mintha a valutatilalom együtt született volna az ezeréves Magyarországgal. „A síbolókat, amíg az ország pénzügye bajban van, be kell csukni — ugyanakkor azonban meg kellene már a laikusnak magyarázni, hogy Magyarország gazdasági és pénzügyi helyzete akkor lesz ismét teljesen egészséges, ha a tőke minden akadály és ellenőrzés nélkül ismét ki- és beáramlik határain.” Idézte Kienböck volt osztrák pénzügyminiszter és jegybankelnök előadását, amelyet Imrédy Béla volt magyar jegybankelnök meghivására tartott és amelyben azt a tételt állitotta fel, hogy a pénzügyi és gazdasági korlátozások óhatatlanul a társadalom és az egyén politikai akaratának és politikai szabadságjogainak korlátozásához vezetnek. S gyakran idézte Baldwin mondását: „A hazafi testestől-lelkestől, vagyonával és munkaerejével a hazáért van, az állam azonban elsősorban polgáraiért és nem önmagáért és azokért, akik azt hiszik, hogy az állammal azonosak.”
Az állami omnipotencia ellenfele és a liberalizmus harcosa volt s csak egyetlen vonatkozásban tudta elismerni a korrekciók jogosságát: szociális területen. „Magam is olyan családból származom — mondta — amelyben az öreg kapitalisták méltatlankodva még azt kérdezték: Miért nem szeretnek engem a munkásaim és alkalmazottaim, mikor kenyeret adok nekik? Ez a generáció még nem tudta, hogy amikor kenyeret ad a munkásnak, kalácsot kap érte cserébe a munkástól.” Madarassy-Beck Gyula izig-vérig kapitalista volt, de éppen a kapitalizmus szempontjából tartotta fájdalmasnak, hogy három úgynevezett antikapitalista kísérlet a világháboru után nem sikerült. Az első a bécsi városházi „Breitnerizmus”, a másik az „Experience Blum” s a harmadik, amelynek sorsa még nem dőlt el — Roosevelt „New Deal”-je. Mindhárom a legelkeseredettebb ellenállást ébresztette a vagyonos polgárságban, amely nem eszmélt rá, hogy még mindig jobb üzlet húsz százalékkal kevesebbet profitálni, fegyverszünetet kötni a természetes osztályellenféllel és fennmaradni, mint olyan alkalmi szövetségessel paktálni a természetes osztályellenfél legyőzése érdekében, aki hatalomra jutván, végül öncéluvá válik s nem a 20 százalékot, de a 100 százalékot veti kockára. Emil Ludwig leir egy jelenetet — amikor egy hivatalos ünnepségen Roosevelt milliárdos ellenfeleinek nyegle fiai tüntetően hátat forditarak az elnök megérkezésekor. „Ezeknek az unokái — jegyezte meg mosolyogva Roosevelt — szobrot állitanak majd nekem és a talapzatába ezt a feliratot vésetik: ‘Annak a dicső férfiunak, aki megmentette nekünk a kapitalizmust.’ Aki idejében le tudja irni, amit észszerü önvédelemből önként le kell adni, bebiztositja magát a veszély ellen, hogy elkésetten egyszerre veszit el mindent! — mondta egyszer éjszakai beszélgetésünk során Madarassy-Beck Gyula. ‘Mért nem mondod ezt azoknak, akiket illet?’ — kérdeztem. — ‘Mert tüntetően hátat forditanának és unokáink is csak akkor állitanak nekem szobrot, ha az eljövendő kormány valamelyik tagja lenne a szoborbizottság elnöke és csak a kormánylapok közö'nék a beérkezett adományokat.’
Azért sokszor mondott ki hangosan ilyesmit s majdnem mindig többet mondott a kelleténél. Igyekezett az emberekre és az eseményekre hatni, de nem sok eredménnyel, mert már nem tartozott ahhoz a diplomáciai élcsoporthoz, amely a magyar nagytőke magatartását és viszonylatait az elmúlt barátságtalan húsz évben meghatározta. Bár tőle származik ez az aforizmus: ‘Zuglapokat lehet korrumpálni, de a történelmet nem!’ — éppen az ilyen bizarr célzások miatt nem tartották reálpolitikusnak. A Kereskedelmi Csarnokban azonban pompásan kibontakozhatott rendkivüli készültsége, ritka debatteri ereje. Két olyan évtizedben állt a magyar kereskedelem élén, amely azzal kezdődött, hogy a kereskedelmi miniszter, aki ‘nem volt ellensége a kereskedelemnek’, legfeljebb ha elnézte a merkantilizmus bünét — s amely azzal végződik, hogy a kereskedelemre való jogositványból is közjogi kiváltság lett. A régi magyar kereskedők e válságos korszakát teljes fegyverzettel végigharcolta — s szubjektíven is azonosította magát a legkisebb falusi boltossal. E sorok írója, aki Madarassy-Beck Gyula generációjából és kasztjából jóformán csak vele került szoros baráti kapcsolatba, plebejusként mindig kissé ellentmondónak érezte, hogy ez a ‘kereskedő’ a Várban lakik: ott, ahol 400 éve Werbőczy lakott. Szeretem a szép házakat — mondta Madarassy-Beck Gyula — és értek hozzájuk. Ha Olaszországban vagy a Loirenál élvezem és szakszerüen értékelem őket, miért ne lakhatnék bennük? Sokkal inkább parvenü, aki évszázados palotát örököl és reggel, ha felébred, nem tud mindennap ujra gyönyörködni a mennyezetben. A palota azonban nem jelenti azt, hogy meg mindig el hiszem a Ferenc József-korabeli illuziókat arisztokráciáról, egyébről. Csakugyan, mindenik maradjon ott, ahova való. Ha még lesz időm, megteszem, hogy lekölthözöm a városba komfortos lakásba és magammal viszem a gobelineket és a könyveket.
Műveltségének alapja a görög-latin kultura és szerves folytatásaként a francia volt. Eszményképe a franc-bourgeois — a szabad polgár, ellentétben sok osztályostársával, aki légnemü ujságfrázisnak tartotta a szabadságot és sehogysem tudott beletörődni, hogy csak polgár vagy még rosszabb. Mindezt azért érzem kötelességemnek megirni, mert sokan nem ismerték és szokásait, jellegzetességeit, amelyekkel saját bevallása szerint fonák külső helyzetét karikírozta és belső konfliktusait leplezte, összetévesztették igazi jellemével és jellegével. S ide kell még irnom, hogy korunk egyik legeszesebb embere volt.
