Leves, hus, főzelék, tészta

Ebédre voltam hivatalos baráti házhoz. Egyszerü, izes, polgári ebéd volt, nem több, mint az a vasárnapi ebéd, amely már igénytelen-számba is mehet. Nem volt ott sem hal, sem előétel, sem valamely drága édesség, sem semmiféle különös izesség, egyszerü polgári ebéd volt csupán. Paradicsomleves, sertéscomb zöldbabbal, palacsinta és szőlő. Negyedik Henrik francia király tyukot igért vasárnapra minden paraszt fazékába. Ez az egyszerü polgári ebéd, amelyet elfogyasztottam, nyilván nem igényesebb a francia király igéreténél.

Baráti körben voltam, barátomnál, akinek életviszonyait jól ismerem és akihez régi szálak füznek. Az ilyen háznál ebéd után fesztelenebb a társalgás és mert a gyerekek visszavonultak, hármasban beszélgettünk a háziakról. Ahogy rágyujtottunk a szivarra, igy szólott barátom:

– Mit szólsz a politikához?

A háziasszony közbeszólott:

– Jaj, csak ne politizáljatok. Legalább addig ne, amig én itt vagyok! Később ráértek majd erre is. Nem érdekel a politika.

Mosolyogva szólottam közbe:

– Nem értem. Emlékezem arra, asszonyom, amikor hevesen politizáltunk mi egymás között és maga erősebb hive volt a nők szabadabb jogának. Ha jól tudom, választó is. Miért ne érdekelné a politika?

Az asszony legyintett.

– Nincsen ahhoz most nekem türelmem. Másutt áll az én fejem. Nem is tudja maga, mennyi gondja van most egy asszonynak. Elismerem, hogy a férfiaknak sokat kell dolgozniok és tudom, milyen nagy feladat előteremteni a pénzt, ami a megélhetéshez szükséges. Szegény jó uram! Mennyit dolgozik, mennyit fáradozik. Ám higyje el, hogy nékünk asszonyoknak is nemcsak a munkánk sok a háztartásban, a gyerekkel és mindazzal a sok aprólékos feladattal, ami reánk hárul, de komoly nagy feladat az is, hogy osszuk be a pénzünket és hogyan tudjunk valahogy elgazdálkodni azzal, ami rendelkezésünkre áll. Ez az, amit maguk férfiak, sokszor nem akarnak elhinni. Nem tudják, mennyit kell okoskodnia, számolgatnia, tervezgetnie az asszonynak, csak azért, hogy valahogy fenn tudja tartani a háztartást és hogy valahogy tisztességben és rendesen meg tudjunk élni. Békében a konyhapénzemből mindenféle megtakaritást csináltam. Ezzel pótoltam a ruházkodást, ebből vettem ajándékokat, ebből szépitettem a lakást. Ma mindenünnet kell vennem, csak azért, hogy gazdálkodni tudjak.

A férj közbeszólott:

– Hiszen olyan szerényen élünk.

Mosolygott az asszony.

– Sokkal szerényebben, mint azelőtt. Valóban, ma már minden háztartásban elmulott a nagy sütések és főzések ideje. Maga volt nálunk azelőtt is. Tudhatja, hogy igy ősz időben bizony igyekeztem kitenni magamért. Mindig gondoskodtam valami meglepetésről. Most igazán a legegyszerübb ebédet készitettem. Hogy magát vendégül hozza az uram, nem számit. Azért nem adtam ki többet, mert viszont a fiam ugyancsak vendégségben ebédel. Nagyon egyszerü volt az ebéd: paradicsomleves, sertéscomb, zöldbab, palacsinta és egy kis szőlő. Ennél egyszerübb már aligha lehet – a vasárnapi ebéd. Se előétel, se hal, se szárnyas, se torta nem volt az asztalunkon. Maga előtt nem kell szégyelnem magamat. Maga a családhoz tartozik. Azután ma igazán nem éljük azokat az időket, amikor rendes embereknek hivalkodniok kellene. Es tudja-e maga, hogy egy ilyen ebéd, ilyen egyszerü ebéd, mégis mekkora gond és milyen kiadás?

– Nagyon érdekelne. – mondottam, – hiszen annyit beszélünk a drágaságról s olyan sokat vitatkozunk róla, hogy érdemes meghallgatni a szakértőt: a gazdasszonyt.

A háziasszony odalépett az ébédlőszekrényhez, kinyitotta az egyik fiókot és elővette a háztartási könyvecskéjét.

– Nos, kedves barátom, én a mai ebédhez tegnap vásároltam be mindent a csarnokban. Ime, a jegyzék:

Ez 8.17 pengő. Ezzel még nem vagyunk kész. Kellett nekem még a mai ebédhez 20 dkg. zsir, ami 56 fillér, 40 dkg. liszt, ami 19 fillér, 5 dkg. cukor, ami 7 fillér, 10 dkg. morzsa 6 fillér, félcsomó petrezselyem és negyedfej vöröshagyma, összesen 3 fillér, só, paprika, ecet, együtt 10 fillér. Kellett husz dkg. barackiz, ami házilag előállitva is 1 pengő. Számolja, hogy ez mennyit együtt?

– Két pengő egy fillér. – válaszoltam.

Tehát 10.28 pengő. A napi gázfogyasztás egy ebédhez 30 fillér. Ime, a mai ebéd, ez az egyszerü polgári ebéd: 10 pengő 48 fillér. Ebben nincsen benne a reggeli, ebben nincsen benne az uzsonna, ebben nincsen benne a vacsora, ez 10 pengő 48 fillér. Hát, mondja, kedves barátom, olyan egyszerü dolog háziasszonynak lenni és van nekem kedvem ilyenkor még magával politizálni is?

Szeretek vitatkozni, tehát igy szólottam:

– Mindaz, amit maga most elmondott nekem, az adalék a drágaság történetéhez. Ahogy azonban maga felsorakoztatta itt az adatokat, ugy engedje meg nekem is, hogy elmondjak egyet-mást ugyancsak a mai ebédről és mindarról, ami ennek az ebédnek része volt. Maga azt mondja, hogy nagyok az asszonyok gondjai. Én meg meg akarom magának magyarázni, hogy ezek az ország gondjai is.

– Kiváncsi volnék rá – mondotta a háziasszony.

– Ahogy tegnap délután a városban sétáltam, tudja, mit láttam az egyik üzlet kirakatában? Egy kis zsákot, ötkilós csomagot: amerikai lisztet. Amikor én először voltam ifjukoromban Párisban, akkor büszkén láttam egy francia üzlet kirakatában egy hasonló zsákot ezzel a felirással: magyar liszt. Gondoltam volna én valaha, hogy az amerikai liszt nemcsak eljut a tengerentúlról Párisba, hanem eljut ide a belvárosi füszerüzletbe is. Nem hiszem, hogy sokan vennék az amerikai lisztet. De már itt van nálunk is, és ott van mindenütt a világon. Szorit bennünket a legközvetlenebb szomszédainknál. Az idén igazán jó volt a buzatermés, ellenben Németország és Olaszország lisztvámokat állit fel velünk szemben és ugyanekkor agrárvámokkal védekeznek az összes környező államok.

Az asszony közbevágott:

– Ha nem tudjuk kivinni a lisztet, akkor olcsóbbnak kellene lenni itthon.

– Látja, – válaszoltam, – ez afféle asszonyokoskodás. A magyar föld terhei igen nagyok. A kommun és a forradalmak kifosztották az egész magyar mezőgazdaságot. Forgótőkéje a többtermelésnek nincs. A mezőgazdaságnak kölcsönt kell felvennie. A gazda ma éppen kétszer akkora kamatot fizet, mint békében. Ha a termelési költségeket nem tudja megszerezni, akkor válságba jut az ország legfontosabb termelő eszköze, a mezőgazdaság. Ha a mezőgazdaságunk elpusztul, akkor vele pusztul egész gazdasági életünk. Fogyasztási lehetőségek csak akkor vannak, az ipar és a kereskedelem csak akkor tud boldogulni, a maga lateiner ura csak akkor tud megélni, ha az ország többsége, az agrártársadalom is megél. Ha mesterségesen, a behozatali vámok eltörlésével azt cselekednék, hogy olcsóbbá tennék a közéletmezést, igy ilyen eszközökkel a mezőgazdasági termelés kárára, akkor ideig-óráig valóban bizonyos olcsóbbodás állana be. De mi lenne ennek a vége? Egyszerüen az, hogy külkereskedelmi mérlegünk még jobban leromlana, hogy a külfölddel szemben eladósodnánk, hogy a gazdatársadalom egészen összeomlana és végül nem maradna se termelőképes termelő, se fogyasztóképes fogyasztó. Maga azt mondja, asszonyom, hogy a zsir ára 2 pengő 80 fillérre szökött fel. Valóban, ez igen magas ár, és nagyon sok az is, amikor a sertéscombért 4 pengőt kérnek. Ne higyje azonban, hogy ennek a hasznát a mezőgazdák fölözik le.

– Hanem a kereskedők, – vágta közbe az asszony, – ők drágitják a piacot. Ezt mondja a sógorom is, aki maga is gazda.

– Hallgassa meg a kereskedőket! Hallgassa az ő panaszaikat! Ha érdeklődnék a politika iránt, akkor olvashatta volna azt a megállapitást, amelyet a minisztertanács tett, hogy a drágaságot nem az áruhiány, hanem a spekuláció és szállitás szervezetlensége okozza. Ez a spekuláció azonban független a legális kereskedelemtől. Minden időben, amikor a gazdaság élet kerekei nem forognak szabályosan, akadnak olyan szervezetek, amelyek kihasználják ezt az eshetőséget. Ez éppen ugy baja a kereskedelemnek, mint a termelésnek.

– Értem, értem, – csóválta meg a fejét a háziasszony – ám a tény mégis csak az, hogy drága minden. Emelik a tej árát, emelik a vaj árát s azt olvasom, hogy a gázgyár olcsóbban adhatná a gázt, de nem teszi, hogy a cukor adója akkora, mint az előállitási költsége, hogy az ecet azért drágább, mert több a szeszadó, tehát mégis lehetne enyhiteni az árakat.

– Elérkeztünk az adópolitikához! – kiáltottam fel – tehát mégis csak politizálunk. Ha időm volna most és végigmennék ezen az egész számitáson, meg tudnám állapitani, hogy a 10 pengő 58 fillér, amelyet maga a mai ebéd árául kiszámolt, legalább is három pengő különböző adót és illetéket rejt magában. Valóban, az emberek fizetnek egyenes adót, forgalmi adót, szállitási adót, jövedelmi adót és mint a minisztertanács mondja, a hus és a zsir után a főváros külonféle dijakat szed, amelyek csakugyan sulyosan terhelik az élelmicikkeket. Egy hentes kiszámitotta nekem, hogy huszonhatféle adó és illeték terheli a kirótt hust.

– Ezeket kellene megszüntetni! – szólott közbe az asszony, hogy ezzel egyáltalán megoldja a vitát.

– Mondja ezt Bud Jánosnak, – tanácsoltam, – de ő ellent fog mondani. A minisztertanács már ellentmondott a fővárosnak, amikor a vasuti tarifákat akarta csökkenti. Azt mondotta, csökkentse a fővárost a városi dijakat. Igen ám, de erre a főváros azt mondja, hogy az állam mérsékelje azokat a terheket, amelyeket reá hárit. Az állam erre viszont azt fogja mondani, hogy az államigazgatásnak olyan nagy feladatai vannak, hogy egyenes adókból és egyéb állami bevételekből aligha tudja ezeket a szükségleteket kielégiteni.

– Takarékoskodni kell – szólott most hevesen az asszony. – Ha én takarékoskodom a vasárnapi ebédről, takarékodjék az állam is.

– Asszonyom, maga azt hiszi, hogy az állam nem akar takarékoskodni. Minden politika nélkül az a meggyőződésem, hogy igenis, minden kormányzati férfiu elsősorban arra gondol, hogy lehet takarékoskodni. De feledi azt, hogy ugyanakkor, amikor maga és mindenki takarékosságot óhajt, sok mindent akar emellett.

Amikor a régi nemzetgazdák megjósolták az etatizmus elkövetkezését, valóban nem gondoltak erre a formájára, hogy mindent az államtól fogunk kivánni és követelni is. Amikor az államtól kivánjuk nemcsak a közbiztonság és a közigazgatás ellátását, hanem az oktatást, a szociális gondoskodást, a kulturát, a szállitást és a társadalom minden szükségletének megorganizálását, akkor ne feledjük el, hogy ez pénzbe kerül.

– De ha nem telik rá, – sóhajtott fel az asszony.

– Ezt mindig mondjuk, de azért mindent akarunk az államtól. Ha én körülnézek a szobában, akkor azt látom, hogy ez a berendezkedés már nem az, amelyet akkor láttam maguknál, amikor negyedszázaddal ezelőtt először voltam ebben a házban.

– Miért? – pattant fel az asszony, – hiszen a butorok mind régiek.

– Igaza van, asszonyom, de azért én szőnyegeket látok ebben a lakásban, telefont, villamoslámpát és azt is tudom, hogy porszivógépet vásárolt. Jól tudom, hogy ma már gázzal főz, azt is jól tudom, hogy a régi konyhaedényei helyett, az ócska vasedények helyett zománcosedényeket vásárolt. Ha még itt körülnéznék, sok minden ujitást láthatnék. Nem szabad elfeledkeznünk, hogy a világ az utolsó időkben technikailag óriásit haladt. Az emberek ma az államtól más berendezkedést követelnek meg, mint amilyent régebben megkivántak. Aztán ne feledjünk el még egyet. Amikor itt összeomlottnak látszott minden, mert megcsonkitottak bennünket, mert gúzsba kötöttek és mert belülről szétbomlasztották a társadalmat és az egész gazdasági életet s amikor megsemmisitették a magánvagyont és a magángazdálkodást, amikor az infláció természetes veszedelme még a pénzünket is felvette és amikor zavar és káosz alakult ki a régi egész helyén, akkor nem maradt meg másunk, csak ez az ezeréves államiság. Nem csoda tehát, ha mindenki az államhoz menekül és mindenki az államtól vár mindent. Az államra nagy feladatokat rónak és ha az állam ezeknek a feladatoknak teljesitése közben itt-ott tul is méretezi, ennek feltétlenül az az oka, hogy az uj helyzet és az uj berendezkedés következtében bizonyos arányok eltolódtak és nem tudnak könnyen helyükre igazodni.

Az asszony félbeszakitott:

– Maga nagyon okosan beszél és mindaz, amit mond, még számomra is érthetőnek látszik. Nem szabad azonban feledni, hogy akárhogy okoskodik is az ember, mindig csak önmagából indul ki. Elhiszem, hogy igaz, amit maga mondott. Ez a jelen. Ezek a bajok oka. De mondja meg nekem, hogy mit hoz a holnap?

A férj, aki eddig hallgatott, most közbeszólott:

– A vasárnapi ebéd árából indultunk ki. Most még megettük ezt a vasárnapi ebédet. Valamikor ez hétköznapi ebéd volt. Nem gondolod, barátom, hogy elkövetkezik majd az az idő is, amikor a mostani hétköznapi ebédünk lesz majd a vasárnapi ebédünk? Avagy nem olvasod, kérlek, a megdöbbentő adatokat a munkanélküliségről és nem ijedsz meg attól, hogy nemcsak egy szellemi és ipari proletáriátus alakul ki, hanem a mezőgazdasági nincsetlenek száma is növekedik?

Barátom szavaira válaszolni akartam, ám ő tovább folytatta:

– Engedd meg, kérlek, hogy most én is elmondjam a magamét. Én mindannak az igazságát beláttom, amit te mondasz, s egyrészt érzek feleségem sóhajtásaival és aggodalmaival is. Hogy nem vettem most részt a vitában, annak egy pillanatig se volt az oka, hogy a fiamra gondoltam. Most érettségizett. Tizennyolc esztendős. Ismered, s tudod: tehetséges és nyílt eszű fiú. Sok fantázia és akaraterő van benne. A nagyapjára emlékeztet. Azért mondom, hogy a nagyapjára, mert az a meggyőződésem, hogy a nemzedék, amely előttünk élt, tehetségesebb és alkotóbb volt, mint a miénk. Mi leginkább az ő alkotásaikba születtünk bele. Ugy is kezdtük, hogy beleültünk abba a munkába, amelyet ők itt megteremtették. Hatvanhét után uj államalkotó feladatok hárultak a magyarságra s ezt a munkát ő derekasan teljesitette is. Számunkra kiépitették a kereteket. Megteremtettek egy állami és egy gazdasági életet. Előre vitték az országot. De kérdezem töled, hogy mit adunk mi a fiainknak? Kérdezem töled, hogy mit tudunk mégis igérni, hova tudjuk őket vezetni, milyen utat tudunk a számukra kijelölni? Ahogy a fiammal beszélek, mindig az az érzésem, hogy adósa vagyok neki, mert nem tudom ugy elinditani az élet utjára, hogy az apám elinditott engemet s hogy az apáink útnak indítottak bennünket. Mi még megleszünk itt valahogy, mert mi már sok mindent megszoktunk. Mi az apáink vasárnapi ebédje után megszoktuk ezt a vasárnapi ebédet is. Mi megszoktunk egyebet is. Mi kint voltunk a harctéren, sok mindent láttunk és sok mindent végigszenvedtünk. De a fiaink?! Hová induljanak ők, merre nézzenek, hol érvényesitsék majd tehetségüket? Az én szép, erős, akaratban és tehetségben gazdag fiamra gondolok s azt kérdem töled: mi lesz belőle? Mi lehet belőle? Mi lehet belőle, ha mindnyájunktól sohasem azt hallja, amit mi hallottunk az apáinktól, hogy vannak nagy lehetőségek, hogy csak dolgozni kell és alkotni, tanulni és tevékenyen munkálkodni, fogat összeszoritani és előre menni s akkor tudunk érvényesülni és sikereket tudunk elérni. Tölünk a fiaink csak mindig azt hallják, hogy össze kell huzódnunk, hogy takarékoskodnunk kell, hogy ami még tegnap lehető volt, az ma már lehetetlen, hogy ami ma van, annál lehet holnap rosszabb is. Lehet-e egy nemzedéket ugy elinditani az utra, hogy a szük életet, a bizonytalanságot és a lemondást igérjük számára?

Válaszolni akartam. A háziasszony szemében azonban egy könnycsepp csillogott, s én elhallgattam. Barátom pedig eldobta a szivarját, aztán hozzám fordult és igy szólt:

– Látod, barátom, ne beszéljünk komoly dolgokról. Inkább politizáljunk. Hát mondd meg, mi ujság a politikában?