Már Kállay Miklós földművelésügyi miniszter is lándzsát tört a tervgazdálkodás gondolata mellett. Országszerte propagandagyűléseken világosítják fel a gazdaközönséget arról, hogy csak az irányított gazdálkodás hozhat számukra áldást, bőséget. Mint valami csodatévő árkánum, úgy szerepel a földművelésügyi miniszter receptjén a tervgazdálkodás.
Csakhogy ezzel az árkánummal már próbát tettünk. Tíz esztendő óta kísérleteznek Magyarországon az irányított gazdálkodással, amelynek eszközei a be- és kiviteli korlátozások, a devizarendeletek, a kontingentálások, az áralakulást mesterségesen befolyásoló vámok, a boletta, az állami támogatásban részesülő szövetkezetek, az intervenciós vásárlások, az Árelemző Bizottság és azok a mesterséges, mondhatni monopóliumszerű alakulatok, amelyeknek keretében a tej-, tűzifa- és most már a burgonyaellátás is történik. Látjuk-e az irányított gazdálkodásnak olyan eredményét, amelyre hivatkozhatnának azok, akik ezen az úton haladva ígérnek segítséget a gazdáknak? Vajon az a tervszerű gazdálkodás, amelynek tapasztalatai például a tejforgalom alakulásában már leszűrődhettek, biztató-e a gazdatársadalomra, s nem azt az aggodalmat igazolja-e, hogy a tervgazdálkodás csak azok számára fog előnyt jelenteni, akik be tudnak férkőzni a tervszerű termeltetés sáncai közé, de ezzel a nagyon vitatható eredménnyel szemben veszélyeztetni fogja a magyar mezőgazdasági termelők nagy többségének vitális érdekeit?
A tervgazdálkodás azt jelentené, hogy centrális szervezetre bíznák annak megállapítását, milyen cikkeket, azokból mennyit s melyik gazda termeljen. Úgy gondolják, hogy ha az ipari termelést lehet kartellizálni, miért ne lehetne a mezőgazdaságit is; csak éppen számításon kívül hagyják azt, mi következik, ha a jó Isten áthúzza a centrális szervezet számításait. Márpedig ilyent már hallottunk! Még szemünk előtt lebegnek, fülünkbe csengenek jóindulatú földművelésügyi miniszterek rádiószózatai és hírlapi nyilatkozatai, amelyekben arra biztatták a gazdákat, hogy ne siessenek aratás után eladni a búzát, amelynek ára később emelkedni fog. Nem ők tehettek róla, hogy a búza ára ahelyett, hogy szabályosan és tervszerűen emelkedett volna, esett; nem ők tehettek róla, de súlyos felelősség terhelte és terheli őket azért, hogy a gazdatársadalmat ebbe a rosszul végződött spekulációba kergették. Vajon ki fogja viselni azt a felelősséget, amely a tervszerű gazdálkodás irányítóit fogja terhelni akkor, ha egyik-másik termény bőséges terméseredményei és ebből folyólag alacsonyabb áraira való hivatkozással korlátozzák a termelést, s a következő esztendőben idehaza is, világszerte is olyan rossz lesz a termés, hogy a termelt mennyiségnek tízszeresét is elhelyezhetnénk a világpiacon, váratlanul magas árak mellett — ha az irányított gazdálkodás termeléskorlátozásai nem apasztották volna le a magyar terméseredményeket?
Purgly Emil volt földművelésügyi miniszter, aki a tervgazdálkodás lelkes híve, tételét a mák példájával szereti igazolni. Tavaly — mondja a volt földművelésügyi miniszter — százötven pengőt is elért a mák, mire minden gazda máktermeléshez fogott, és az eredmény: az idén a máktermés bősége nyomán ötven pengőre estek az árak. Azt kell kérdeznünk, vajon mi történt volna tervszerű gazdálkodás esetén? Kétségkívül korlátozták volna a máktermelést annyira, hogy lehetőleg a két év előtti vetéstervekhez simuljon a tavalyi vetés. Nem termelhetett volna mákot minden gazda, akit csábított a mák ára — csak az, akit a centrális szervezet abban a privilégiumban részesített volna, hogy mákot termelhet. S elmaradt volna az idei bőséges máktermés, amelyből több száz vagónt sikerült exportálni, mialatt a tavalyi magas árakon alig 20–25 vagont sikerült külföldre eladni. Lehet, hogy tervszerű gazdálkodás esetén valamivel magasabbak volnának az árak, de ezt a magasabb árat feleannyi termelő sem élvezné, mint a mai 60 pengős árakat, és csak ugyanilyen arányban kisebb termésre érvényesülnének a tervgazdálkodás által mesterségesen védett árak is. Így lehetetlenné vált volna, hogy 4–5 mázsás holdankénti átlagos terméseredményt véve figyelembe, a máktermelő gazda tervgazdálkodás nélkül is 200–250 pengős jövedelemhez jusson holdanként — sokkal többhöz, mint bármilyen más mezőgazdasági cikk termelésével.
A mák példája így aligha szól a tervgazdálkodás mellett, de nem szól a dohány, cukorrépa, szesztermelési nyersanyagok mai termelési rendszere sem, amire ugyancsak gyakran hivatkoznak. Ha a dohányjövedéknél súlyos pénzügyi problémák mutatkoznak, annak éppen az az oka, hogy ez az állami monopólium sokkal tovább igyekezett a dohánytermelési kereteket és a magas beváltási árakat fenntartani a gazdatársadalom érdekében, mint ahogyan a készgyártmányok fogyasztásának alakulása azt megengedhette volna. Csak állami monopólium úszhatta meg simán ezt az üzleti politikát. Más a helyzet a cukornál és szesznél, ahol a kartellizált feldolgozóiparnak biztosított fogyasztási árai lehetővé tették, hogy a cukorrépa- és a szesztermelési nyersanyagok termelését szerződéssel kössék le a gazdákkal. Csak éppen fel kell vetni azt a kérdést: gazdaérdek-e, hogy a többi mezőgazdasági cikkre — mint fogyasztóra — az általuk felhasznált agrárcikkeknek a „tervgazdálkodással” drágított árait? Márpedig, ha már eddig is megtették, úgy ma már tagadhatatlan és vitathatatlan lesz a kartellizálódás, és az, hogy a kartellek a felemelt nyersanyagok árához mérten emeljék készgyártmányaik árát; azok az iparágak pedig, amelyek eddig elmulasztották volna, most sietve kartellbe tömörüljenek. S hol fog mutatkozni a mesterségesen feltornázott agrártermékeken a haszon, ha ugyanolyan, vagy a feldolgozás kalkulációs törvényei szerint még nagyobb arányban megdrágulnak az ipari cikkek is, és változatlan marad a mezőgazdasági és ipari cikkek árszínvonalának az az ijesztő távolsága, amely az agrárollóban mutatkozik?
Kállay Miklós földművelésügyi miniszter azzal támasztotta alá a tervszerű gazdálkodás gondolatát, hogy nincsen más mód a mezőgazdaság megsegítésére, mint a mezőgazdasági árak emelése. Ez a tétel így alig fogadható el, mert nem a mezőgazdasági árakat kell emelni, hanem a mezőgazdaság vásárlóképességét — ezt pedig az agrárérdekeket jobban szem előtt tartó vámpolitikával lehet elérni. De ugyan hogyan lehetne a mezőgazdasági árakat az irányított gazdálkodás eszközeivel növelni? Magyarország mezőgazdasági termésének — jó közepes eredmények mellett — mintegy 25–30%-át adja el külföldön. Miután alig képzelhető el, hogy a magyar tervgazdálkodás kihasson a nemzetközi piaci árak alakulására, nyilvánvaló, hogy a tervszerűen feltornázott belföldi árakkal szemben a termés egynegyedét–egyharmadát olcsóbban kellene exportálnunk, mint a belföldi árak. A belföldi árakat tehát vagy annyira fel kellene srófolni, hogy a gazda az ideális áron felül még az exportnál szenvedett veszteségekért is kárpótlást kapjon, vagy egyszerűen meg kell szüntetni az exportlehetőségeket. Az előbbi megoldás ellen szól az ipari áraknak emelkedése, aminek hatására már rámutattunk; az utóbbi ellen két más szempontra kell tekintettel lenni. Az egyik az, hogy a tervgazdálkodást irányító bürokratákon kívül még az időjárásnak is van szerepe a terméseredmények alakulásában, és ha egyik-másik mezőgazdasági cikk termelését csökkenteni fogják, könnyen előfordulhat, hogy rossz termés esetén a magyar mezőgazdaság még a belföldi szükségletet sem fogja kielégíteni. A másik, hogy Magyarország fizetési mérlegében a kivitelen kívül alig mutatkozik aktívum, s kivitelünk nagyobb fele kerül elő a mezőgazdaságból. Ha az agrárkivitel elmarad, Magyarország gazdasági és pénzügyi helyzete olyan válságba kerülhet, amelyből semmiféle tervgazdálkodással sem lehet kimenteni.
Azt meg lehet érteni, ha a fuldokló kapkod a szalmaszál után is, és ha a magyar gazdák között sok olyan akad, akit elkápráztatnak azok az ígéretek, amelyekkel az irányított gazdálkodást elé tálalják. Csak az a kérdés, mit fog szólni a magyar gazda, ha megtiltják, hogy mákot, lent, napraforgót vagy hagymát termeljen azért, mert valami központi szervezet csak a szomszédjának engedte meg ezeknek a jó áron elkelő cikkeknek a termelését. S mit szól majd az a gazda, ha már nemcsak a dohányt, hanem tíz–húszféle más terményét is fináncok fogják ellenőrizni, vagy ha nem is éppen fináncok, hát más elnevezésű ellenőrök, akik majd arra vigyáznak, nem termel-e tiltott növényeket? Vajon meg fogja-e nyugtatni, ha meghallja, hogy ez a szigorú ellenőrzés, ez a sok tilalom azokat a gazdákat védi vele szemben, akik a már említett központi szerv jóvoltából termelhetnek olyan cikket is, amelyeket jó áron lehet eladni, míg az ő termelvényeit senki sem védi? Alighanem ugyanolyan elégedetlenek lesznek, mint ma a kis tejtermelők, akiket nem nyugtat meg az a tudat, hogy a nagytermelők jól jártak a tejrendelettel.
A sok termeléspolitikai divat után, ami a háború óta Magyarországon lábra kapott: a többtermelés, az intenzív gazdálkodás, a minőségi, majd típustermelés, a standardizálás után most a tervgazdálkodás délibábját lebegtetik a gazdatársadalom előtt. Aligha lehetne olyan ötletet felvetni, aminek megvalósulása bomlasztóbban hatna az ország gazdasági és pénzügyi életére. Mert a tervgazdálkodás jóformán egyet jelent az ország gazdasági struktúrájának tervszerű szétrombolásával.
