A kapitalizmus lelki válsága

„Kapitalizmus vagy tervgazdaság?”¹

A szocialista mozgalmakon kívülállók számára a gazdasági rendszer még rövid idővel ezelőtt nem látszott kérdésesnek. Nemcsak az üzleti élet emberei, a kapitalizmus szűkebb értelemben vett hordozói, hanem a polgárság legszélesebb rétegei is kétségtelenül adottnak tekintették a gazdasági élet megszokott szabályait és lényeges megreformálásukra nem gondoltak sokkal komolyabban, mint a fizika törvényeinek megváltoztatására.

Ez a lelkiállapot néhány év óta gyökeresen megváltozott. A 18. századvégi európai közvélemény hangulatváltozását valaki számszerűen akarta egyszer megállapítani és azt javasolta, hogy hasonlítsák össze, hányszor fordult elő a sajtóban a „forradalom” szó az 1789-et megelőző és az azt követő öt év folyamán. A mai hangulatot a „kapitalizmus válsága” és a „tervgazdaság” kifejezések megszámlálásával jellemezhetnők. Ettől a két népszerű jelszótól hemzseg minden újságcikk és beszéd. A részben magától fejlődött, részben nemcsak szocialista oldalról agitatórikusan szított „antikapitalistische Sehnsucht” merőben új irányba terelte a gazdaságpolitikai küzdelmeket. A múltban az egymással szembenálló polgári pártcsoportok gazdasági természetű vitái az adott játékszabályok által kijelölt mederben folytak, míg ma éppen a szabályok gyökeres megváltoztatásáért folyik a harc.

A közfelfogás tulajdonképpen két ki nem mondott feltevésből indul ki: Igazoltnak veszi, hogy a kapitalizmus gazdasági ereje a múltban akadálytalanul érvényesült és ennek folytán megvolt a lehetősége, hogy kifejtse a lényegében rejlő hatásokat. A fennálló gazdasági rendszert egyszerűen kapitalizmusnak tartja és nem veszi figyelembe, hogy nem a tiszta nemzetközi magánkapitalista elvek vannak uralmon, hanem egy mindenféle antiszocialista elvvel és tervgazdasági alkatelemmel álló hibrid rendszer. Másrészt a tervgazdaságot úgy tekinti, mint egy gyakorlatban ugyan még kellően ki nem próbált, de elméletben annál tökéletesebben megszerkesztett elgondolást. Minthogy a kapitalizmus alaposan levizsgázott, — megméretett és könnyűnek találtatott, — alig maradt más hátra, mint a tervgazdaság vonzó elméletével a gyakorlatban is kísérletet tenni. A gazdasági élet nem veszthet egyebet a kapitalizmussal, mint szervezetlenségét és festői rendetlenségét.

Ez a beállítás mindkét vonatkozásában hamis. Az egyéni hasznon és a korlátlan és nemzetközi szabad versenyen felépülő magánkapitalizmus még sohasem működött zavartalanul a világon és nincs tapasztalatunk afelől, hogy hová fejlődhetett és milyen eredménye lehetett volna. Másrészt a tervgazdaság egyelőre inkább jelszó, mint kidolgozott program. Egy határozatlanul érzett vágy iránya és nem tudatos, precíz célkitűzés: azt a kívánságot tartalmazza, hogy jó volna, ha mindent bölcsen és előrelátóan ki lehetne gondolni. Homályos és elfolyó koncepció lebeg csupán a polgári gazdaságreformerek szeme előtt és nyoma sincs egy valóban konkrét javaslatnak, amelynek „megvalósításáról” értelmesen beszélni lehetne.

Szovjetoroszországnak megvan a maga előre megállapított és messzemenően kidolgozott gazdasági terve. Az orosz tervgazdaság azonban más lapra tartozik. Ha egy ország a kommunista eszme alapjára helyezkedik, akkor ezzel kapcsolatban természetesen le kell térnie a kapitalista gazdasági rendszerről. A tervgazdaság mint egy gyökeresen új politika korrelátuma értelmes, sőt szükségszerű lehet. Itt csak az ellen a felfogás ellen emelek szót, hogy a tervgazdaságot egy javított, új organizatorikus módszernek tekintsük, amely független az uralkodó politikai iránytól. A tervgazdaság csupán mint egy elhatározott szociális és etikai program végrehajtási utasítása bírhat értelemmel. A végrehajtás módozatainak megállapítása azonban nem időszerű, amíg az elérendő cél tekintetében nincs egyértelmű, minden kétséget kizáró elgondolásunk.

Oroszországban a közösség célkitűzése autoritatív módon történik. Az állam sorsát kezében tartó pártvezetőség dönt afelől, hogy mi kívánatos és miről kell ennek fejében lemondani. Az orosz kommunista párt elhatározhatja, hogy számára fontosabb a földművelés kollektív alapra helyezése, mint az állattenyésztés intenzitása és ezt az akaratát a gazdasági tervben diktatórikusan érvényesítheti. Ugyanígy elhatározhatja, hogy inkább lemond jó minőségű és olcsó iparcikkekről, ha a gyors iparosítás politikai szempontja megköveteli az áldozatot.

Az egyéni szabadság rendszerével azonban nem fér össze, hogy hatóságilag szabályoztassék, mit és milyen sorrendben szabad kívánni. A tervgazdaság polgári alapon álló hívei nem tekintik át javaslatuk következményeit. Nem látják, hogy minden tervgazdaság kényszergazdaság. Mielőtt tervgazdaság mellett foglalnánk állást, tisztában kell lennünk azzal, hogy mit akarunk kikényszeríteni, vagyis hogy milyen szociális és etikai program erőszakos megvalósítását kívánjuk. Természetesen még azt megelőzően döntenünk kell afelől, hogy hajlandók vagyunk-e egyáltalán feladni az egyéni gazdasági szabadságot, egy politikai reform megvalósítása kedvéért.

A tervgazdaság és a kapitalizmus megszokott szembeállítása ezek szerint indokolatlan és megtévesztő. Az alternatíva hibás beállítása nagyrészt az elnevezéseken múlik. A tervgazdaság kifejezés egy határozott, lezárt elgondolásra utal, míg a — sokéves ellenpropaganda következtében bizonyos ellenszenves mellékízzel bíró — kapitalizmus szó ebből a szempontból semleges és ennek folytán öntudatlanul elfogadjuk, hogy mint a feltörekvő új rendszer ellentétének kifejezője a tervmentes gazdaságot jelenti.

Egyébként bármilyen semleges és szubjektív színezéstől mentes elnevezéseket találjunk, mindenképpen hiba marad a kérdést alternatíva alakjában megformulázni. Ettől a módszertől nem remélhetünk termékeny választ. Hibás formulázás folytán fontos problémák tárgyalása kezdettől fogva rossz mederbe terelődhetik. Az alkimisták évszázados fáradozásai jórészt azért maradtak meddők, mert helytelen válaszokat feltételező kérdéseket intéztek a természethez. „Hogyan kell nemtelen fémekből aranyat csinálni?” „Milyen szerkezet biztosít örökös mozgást?” Az út csak akkor nyílt meg, midőn egy lépést visszahátrálva, átformulázták a kérdéseket és eltávolították az előre beléjük rejtett válaszokat. A kérdés most már szerényebben hangzott: „Lehet-e nemtelen fémeket arannyá változtatni?” „Létezhetik-e olyan zárt szerkezetrendszer, mely örökké mozog?” Ez az új, tudományos kérdésfeltevés rendkívül termékenynek bizonyult. Noha mindkét válasz negatívan ütött ki, éppen erre a negatívumra támaszkodva tisztázni tudták a vegyi elemek fogalmát, a perpetuum mobile szerkesztésének elvi kizárása révén pedig sikerült megalapozni a modern energiaelméletet.

Ha gyökeresen meg akarjuk reformálni gazdasági életünket, nem szabad az alkimisták hibájába esnünk: nem szabad kérdéseink szövegébe eleve belecsempészni a választ. „Kapitalizmus vagy tervgazdaság?” Az utolsó pár év folyamán megszoktuk ezt a fogalmazást, de ha egy percre megállunk és kritikusan szemügyre vesszük, felmerül a kérdés, vajon miért éppen e között a két lehetőség között kelljen választanunk. El kell hagynunk a terméketlen alternatíva síkját és egy gondolatréteggel mélyebbre hatolva azt vizsgálnunk, hogy mi tette aktuálissá a gazdasági életforma problémáját.

Megállapítottuk, hogy a polgári tervgazdaságnak még csak az elnevezése van meg. Népszerű jelszó, amelynek nincs konkrét tartalma. Mikor Hitler kormányprogram adására kényszerült, nem tudott egyebet mondani, mint hogy négy év türelmet kér. Négy év múlva meg fogja mondani, mik voltak a tervei. Un futur prévoyant du passé. A tervgazdaság csak negatívumot testesít meg, tisztán a kapitalizmus tagadását tartalmazza. A tömeg fellázadt a régi uralkodó ellen és ezért a kéznél lévő első trónkövetelő nevét írta zászlajára. A tervgazdaság látszólagos vonzóerejében csak a kapitalisztikus rendszer népszerűtlensége nyilvánul meg.

A kapitalizmus meghasonlott önmagával

Félreértések eloszlatására hangsúlyozom, hogy nem polemizálok a tervgazdaság elvével és nem török lándzsát a kapitalizmus mellett. Arra akartam csak bevezetésül rávilágítani, hogy nem egy kész, új koncepció vonz maga felé, hanem a kapitalizmus hasonlott meg valamiképpen önmagával. Ha a kérdés mélyére akarunk jutni, nem az új reformtervezeteket kell elsősorban vizsgálnunk, hanem elégtelenségünk okait.

A kapitalizmus alapjai megrendültek. Ezt bajos volna tagadni. Nemcsak a magukat elnyomottnak érző néprétegek ellenségei a mai gazdasági rendszernek, — maga a kapitalista sem szereti a kapitalizmust! Alaphangulatát Freud ismert könyvcímének variálásával egy jelölhetnők meg: „Unbehagen in der Wirtschaft”. — A gazdasági organizmusnak rossz a közérzete.

A kedvetlen, nyomott közhangulat megmagyarázására nem elég felhozni a rossz gazdasági viszonyokat. Nem az a legtöbb bajunk, hogy rosszul megy a sorunk, hanem az, hogy szenvedésünket céltalannak, hiábavalónak, saját hibáinkból származónak érezzük. A természet mostohaságát kitartó erőfeszítéssel lehet ellensúlyozni, vagy keresztényi megadással el lehet viselni. Ideálok vagy hagyományok kedvéért súlyos áldozatokra vagyunk hajlandók. Az immár esztendők óta tartó és csaknem az egész világra kiterjedő embarras de richesse azonban nem vezethető vissza elemi csapásokra. Nem találunk megmagyarázására egyéb okot, mint hogy saját gazdasági szervezetünkben van valami alapvető hiba. Nem látjuk ezek után célját, hogy miért tűrjünk el egy olyan rosszul funkcionáló rendszert, mint amilyennek a kapitalizmus tűnik.

A kapitalizmus nem áll az összesség koncentrált igyekezetére méltó közösen vállalt feladat szolgálatában. Nincs programja. Mint történelmi véletlenek sorozatán keresztül fokozatosan kialakult gazdasági metodika, eszmei szempontból negatív. Végső etikai céljának talán a legnagyobb szám legnagyobb boldogulásának Bentham értelmében való előmozdítása tekinthető. Ez az irányelv azonban elmosódott, elméleti ízű és nem talál általános követésre. Élettelen és üresen hagyja a lelket.

A racionalizált és specializált munkafelosztás igen kedvező termelési eredményre vezet, de megfosztja az embert a munkában rejlő élvezettől. Nemcsak az a Taylor- vagy Bedaux-rendszer szerint dolgozó gyári munkás veszítette el munkájában örömét, akinek egész napja néhány gépiesen betanult mozdulat megismétlésével telik el. A gazdasági élet úgynevezett szellemi munkásainak tevékenysége is sivár. Munkájuk nem olyan egyhangú és gépies, de belőle is hiányzik a cél tudata és az ezzel járó belső elégtétel. Az irányító pozíciókat elfoglaló üzletemberek sem érzik foglalkozásukat hivatásnak. A legtöbb ember csak szükséges rosszként abszolválja a reárótt gazdasági tevékenységet, de nem érez vele eszmei közösséget és nem úgy végzi, mint egy nagy rendszerbe beilleszkedő szerves részfolyamatot. A kapitalizmusért azok sem lelkesednek, akik célszerűnek tartják és akiknek érdeke fűződik a fenntartásához.

Ne felejtsük el, hogy ugyanaz a polgári társadalom, amelyik az anyagi gerincét alkotó gazdasági szervezettel szemben annyira közönyös, más vonatkozásokban lelkes és bensőséges kapcsolatokra képes. Magasztos példákat találunk az erkölcsi, vallási és nemzeti közösségek terén. Ezeknek erejét a köznapi életben is állandóan érezhetjük. A gazdasági szervezetből azonban hiányzik valami, ami a lelkeket lekösse, és a közönséges példákat mellőzve, legyen szabad csak egy köznapit említenem: bármely futballmeccs közönsége bizonyítékot szolgáltat rá, hogy a lelkesedés nem halt ki az emberekből, hanem csak helyet változtatott. Honnét ez az érdeklődés és ez az izgalom? Mi az oka? Miért ordítja magát rekedtre sok ezer, mindennapi életében közönyös és eltompult néző egy rugby-, cricket- vagy futballmérkőzésen? A népszerű játékokban azt találjuk meg, amit gyakorlati életünkben hasztalanul keresünk. Két sportklub legénységének összecsapása határozottan kitűzött cél elérésére kifejtett közös erőfeszítés látványát nyújtja. A játékosok tisztán tudják, hogy mit akarnak és közös céljuk elérésére összjátékkal törekszenek. A küzdelem területét teljesen át lehet tekinteni — minden kombináció értelmes egészként bontakozik ki szemünk előtt.

Gazdasági életünkben nincs áttekintés és célkitűzés és hiányzik belőle az együttműködés, a „team-play”. Az orosz kommunizmus bebizonyította, hogy ezeket a kielégítésre vágyó ösztönöket nem egyedül játékokkal lehet levezetni, hanem a gyakorlati gazdasági tevékenységgel is közvetlen összefüggésbe lehet hozni. Sikerült mozgósítania a közvéleményt és az általános érdeklődés középpontjába helyeznie száraz statisztikai számadatokat.

Kívánatos volna, hogy felismerjük a szovjet gazdasági propagandájának horderejét és levonjuk a belőle adódó tanulságokat. Mert nézetem szerint az ötéves tervben nem a terv az, ami értékes, hanem a közvetlen kapcsolat, amit az egyén erőfeszítése, az elért eredmény és a követendő közös cél közt megteremtett. Az orosz tervgazdaság ez ideig nem követte nyílegyenesen a kitűzött terveket, hanem mindenkor a váratlan fordulatokhoz alkalmazkodva cikkcakk vonalban haladt. A terveknek nem volt döntő szerepe, hanem csak segítséget nyújtottak az általános illúzió kialakításához. Az emberek végre tudni vélik, mi történik, miért történik és hogyan történik. Az ötéves terv bevált mint művészi szemléltető módszer, amely lehetővé teszi, hogy az orosz kávéházi Conrádok mintegy zászlócskákat tűzdelve kövessék a gazdasági front alakulását.

Csak olyan új gazdasági rendszer verhet elég mélyen gyökeret a köztudatba, amely szemléltetően tud közös célkitűzést nyújtani. Nem próbálom eldönteni, hogy a kapitalizmus megfelelően megreformálható-e. De ha a kapitalista rendszer fenn akar maradni, ki kell elégítenie a tömegeknek ezt a szükségletét. Levonhatja az orosz kísérlet tanulságát, amely közvetlen tudatbeli összefüggést teremtett az egyén gazdasági erőfeszítése és a közösség számára elért eredmény között.

A kapitalista köztudatba nem ment még át, hogy a mai specializált gazdasági rendszer lényegében társas termelés és hogy az üzletemberek milliói komponisták egy közös vállalkozásban, amelynek előmozdítása mindnyájunk érdeke. Megtévesztő beállítás, hogy csak érdekellentét van az emberek között és a kevés fókából annál több jut az egyik eszkimóra, minél kevesebbet szerez magának a másik. Mindenkinek a törekvése végeredményben egyetemes anyagi prosperitásra irányul, ezt a távoli ideált azonban a legtöbb ember elől elfedi a közvetlen, átmeneti cél: az egyéni haszon. Az üzleti haszon és az egoista profittörekvés elve nyomul előtérbe. Ezt látjuk naponta szemünk előtt, ezt érezzük gazdasági rendszerünk alaptermészetének és nem vesszük észre, hogy csak ügyes módszerről van szó, amely individualista hajlamainkat kollektív célok szolgálatába fogja be. A kapitalizmus ebben a vonatkozásban az ösztöntranszformátor szerepét vállalta és ami a gyakorlati eredményt illeti, igen jól is látta el. A gazdasági darwinizmus erkölcsi téren mondott csődöt. Kedvező gazdasági hatásfoka nem kárpótol szubjektív fogyatékosságaiért. Nem kielégítő és művészietlen az a rendszer, amely a paradicsomba vezető utat rossz szándékokkal kövezi ki.

A kapitalizmus mai nyers formájában, ha mégoly jól funkcionálna is, etikai paradoxonként hat. Az üzletember a köz érdekét akkor mozdítja elő, ha minél jobban vezeti vállalatát. Üzleteredménye pedig annál kedvezőbb, minél kíméletlenebbül versenyez konkurenseivel, minél több hasznot sikerül magának biztosítania. Altruista céljait gazdasági téren egoista irányban kell követnie. Állandóan szembefordul látszólagos ellenfeleivel, akikkel vállvetve kellene küzdenie, mert valójában a partnerei.

A kapitalizmus versenyre alapított struktúrája más szempontból is veszedelmes következményekkel jár. Annak folytán, hogy nem tudatos összefogással folyik a küzdelem, a fontos pozíciókat betöltő gazdasági vezetőférfiakat nem tekintjük a köz funkcionáriusainak, ami annál érthetőbb, mivel nagyobbrészt őket magukat sem hatja át ez a tudat. Az anyagi siker, amelynek a kapitalisztikus gazdasági rendszerben az összesség számára teljesített szolgálatok értékével kellene arányban állnia, nem biztosít közbecsülést.

Rosszindulatú intenciók kedvező eredmény esetében sem elégítenek ki. Az ebből származó belső ellentmondás érzete mindinkább beleszivárog a köztudatba. Egyre több ember érzi, hogy az uralkodó gazdasági rendszerben ezen a ponton valamiféle hiány van.

Gazdasági ismeretekre van szükség.

A szabad versenynek nagy érdemei mellett súlyos hátránya a titoktartás. Az egyéni haszon és konkurencia elve magával hozza az „üzleti titok szentségét.” Senkinek semmi köze termelési számaimhoz, önköltségi adataimhoz vagy alapítási szándékaimhoz, minthogy üzleti tevékenységemet nem a köz tudatos szolgálatában, hanem egyéni hasznom érdekében végzem. Az üzleti titoktartás elve tehát a kapitalizmus mai formájának logikus velejárója. A nélkülözhetetlenül fontos gazdasági áttekintéshez azonban publicitásra van szükség. Ebben a vonatkozásban tehát gyökeres reform kellene. Végeredményben minden gazdasági esemény befolyásolja a többit és ezért a publicitás logikusan társadalmi kötelességgé tehető. Ezidő szerint intenzíven érezzük a gazdasági publicitás hiányát. Nem rendelkezünk gyorsan működő és minden releváns részletet felölelő statisztikák felett. Ezzel szemben a tervgazdaság legmegnyerőbb vonása az az egyenesen agresszív nyilvánosság, amely egész működését áthatja.

De nemcsak publicitásra van szükségünk, hogy áttekinthessük a gazdasági események egész területét, hanem alapvető gazdasági ismeretekre is, hogy megértsük a kapcsolatokat és követni tudjuk a látszólag összefüggéstelen mozzanatokat. Általános gazdasági tudás nélkülözhetetlen, amióta a gazdasági élet a pénz- és hitelberendezések kiépülése és a munka messzemenő felosztása folytán rendkívül bonyolulttá vált. A mai specializált világgazdaság iskolázatlan szem számára áttekinthetetlen. A régi idők primitív, kis körre szorítkozó, nagyrészt önellátó gazdálkodása úgyszólván kézzelfoghatóan szemünk láttára folyt le. A cseregazdaság már első lépésétől fogva bonyolódással jár. Ma pedig a csereviszony már végtelenül elvont formát ölt. A termelő nem ismeri személyesen a fogyasztókat, akiknek részére termel, hanem csak a piac alakulásán keresztül kapja meg az Ismeretlen Fogyasztó utasításait. A javak számos kézen mennek át, amíg rendeltetési helyükre érnek és a személytelenség és áttekinthetetlenség érzését teljessé teszi, hogy minden csere egy absztrakt áru: a pénz közvetítése útján megy végbe. A gazdasági élet az emberek százmillióinak kölcsönös függőségéből alkotott szövevény, amelyben az egyes fonalak alig választhatók el egymástól. A világgazdaság egyes komponens eseményeinek útját többnyire csak egy-egy rövid szakaszon kísérhetjük szemmel, míg a körfolyamat további része a látható felszín alatt megy végbe. A kapitalista gazdasági struktúrának ez a természete okozza, hogy megtévesztő féligazságokat néhány szóval látszólag meggyőzően meg lehet világítani, míg a teljes igazság feltárásához hosszadalmas, száraz fejtegetésekre van szükség. Minthogy a legtöbb ember csak kis szakaszt lát a gondolat vonalaiból, a helyes konzekvencia végállomásáig nem érkezik el.

Az a fogyatékosság, hogy nem értjük a saját gazdasági rendszerünket, több vonatkozásban is messze kiható következményekkel jár. Egyik — és talán legmélyebb — kihatása abban áll, hogy a dolgozó ember, aki a munkafelosztás folytán elvesztette saját tevékenységére való közvetlen kapcsolatát, ehelyett az eltűnt öröm helyett nem kapta meg azt az új élettartalmat, amelyet a közösség tagjaként, a közösség érdekében végzett teljesítmény tudata nyújthatna számára. Egy bizonyos nehezen körülírható, de igen pozitív belső elégtétele származhatnék abból, ha azonosítani tudná magát tevékenységével és hivatásával. Ettől elüti az áttekintés hiánya. Kietlen és örömtelen életet élünk és ez nem a külső körülményeken, hanem rajtunk múlik. Hiába szed egy nyomdász gyönyörű költeményeket, ha nem érti azt a nyelvet, amelyen íródtak. Az eredmény: — sok fáradság, semmi öröm és rengeteg sajtóhiba!

A kapitalizmus mindig ingatag alapokon nyugodott, mert nem értettük gépezetét. De amíg ez az automata a belehajtott munkát valami misztikus módon úgy dolgozta fel, hogy a túlsó végén egyre több jólétet termelt ki, belenyugodtunk a csodába. Nem értettük, de elfogadtuk. Most azonban, hogy elromlott a gép és egyre kevesebb jólétet produkál, teljesen megrendült vele szemben az amúgy sem szilárd bizalom.

Érteni és látni kellene, hogy miről van szó. Ha az automata fala üvegből lenne, úgy, hogy beleláthatnánk, akkor nem kívánnók kihajítani az egész gépet, mert egyik alkatrésze rossz. Előbb a funkciós zavar kiküszöbölésért szorgalmaznók, mielőtt magát a rendszert akarnók elvetni. A kapitalizmus egyáltalán nem ideális és távolról sem tökéletes gazdasági berendezkedés: többek közt a pénzérték megfelelő szabályozásának hiánya és az ebből kifolyólag megismétlődő válságok súlyos rendszerhibák. A közvélemény azonban nem ítélne el a kapitalizmust a maga egészében egy — habár fontos — szervének fogyatkozásai miatt, ha az összefüggéseket tisztán látná. Téves a válságjelenségeket úgy tüntetni fel, mintha azok a kapitalizmus állandó és legsajátosabb törvényszerűségét tükröznék vissza és a brazíliai kávé elégetését és tengerbe hajítását tekinteni a rendszer szimbolumának.

A mai hangulat egyik fő oka az általános gazdasági tudatlanságban keresendő. A közvéleménynek nincs megfelelő iskolázottsága. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy kvázi nem érjük fel ésszel saját magunkat. Nincs elég szellemi forgótőkénk a kapitalizmus nagyranőtt üzemének ellátására. Csupán két kivezető út között választhatunk: vagy kifejlesztjük az általános gazdasági tudást arra a mértékre, amelyet a világ kifinomodott és komplikált forgalom-gazdasági szervezetének fenntartása megkíván, vagy pedig visszaegyszerűsítjük gazdasági életünket, hogy megfeleljen szellemi nívónknak. A takaró rövid. Meg kell toldanunk vagy össze kell húzódnunk. Egyelőre az utóbbi módszer áll előtérben. Az utolsó évek jellegzetes gazdaságpolitikai iránya csak úgy magyarázható, hogy a megijedt és bizalmát veszített világ lemond azokról az organizatorikus módszerekről, amelyek a kapitalizmusból kitermelődtek.

A nemzetközi árucserének minden érdekelt számára előnyt jelentő szervezete túlnőtt a résztvevő felek értelmi befogadóképességén. A fizetési mérlegek tételeinek bonyolult kapcsolatait sem a közvélemény, sem pedig a törvényhozó testületek nem tudják követni. Az új merkantilista irány kompenzációs kereskedelmi szerződései önként lemondanak a nemzetközi áruforgalom szövevényes utakon lebonyolódó részéről és arra a legprimitívebb adok-veszek cserére szorítkoznak, amelyben két-két állam azonos értékű árut ad át egymásnak egy rövid időszakon belül. Ez súlyos visszafejlődést jelent úgy a nemzetközi szervezés, mint az általános jólét szempontjából.

Az összefüggések törvényszerűségével foglalkozó tulajdonképpeni nemzetgazdaságtan népszerűsítésére irányuló törekvésnek mindenekelőtt azzal a meghonosult hiedelemmel kell szembeszállnia, hogy nemzetgazdasági tudás egyáltalán nem is létezik. Gyakran hangoztatott állítás, hogy a nemzetgazdaság ú. n. szakemberei minden kérdésben homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. A közgazdaság tudománya valóban még igen kevéssé fejlett. Számos hatáskörébe vágó kérdéshez nem tudott még hozzányúlni és igen sok — részben aktuális érdekességű — probléma tekintetében valóban megoszlanak a tekintélyek véleményei. De ne feledjük el, hogy a kontroverz kérdések a dolog természeténél fogva állanak előtérben: a szakemberek nem a végleg elfogadott és elintézettnek tekintett összefüggésekkel foglalkoznak, hanem éppen azokkal, amelyeknek feltárása folyamatban van. Helytelen alábecsülni a gazdaságtudományi pozitív részét. Igen sok nemzetgazdasági kérdésre vonatkozólag a szakemberek között nem képzelhető már el a vita. Nagy vívmányt jelentene, ha a gazdasági és politikai élet vezetőemberei tudomásul vennék és gyakorlati megfontolásaiknál és intézkedéseiknél szem előtt tartanák a már feltárított, biztos tudományos alapon nyugvó gazdasági kapcsolatokat.

A demokrácia lehetősége egyenesen azzal áll vagy bukik, hogy sikerül-e általános gazdasági műveltséget teremteni. Igazi demokrácia csak olyan országban képzelhető el, amelynek szavazópolgárai az érdekeiket érintő legfontosabb kérdésekben bírnak némi tájékozottsággal. Különbséget tudnak tenni az egyes pártok gazdasági programjai között, nem lépnek fel egyidejűleg ellentmondó kívánságokkal és szavazatuk választ ad arra, hogy mit akarnak. Az államforma kérdése emellett csak másodlagos jelentőségű. Az angol monarchia közélete demokratikusabb mederben folyik, mint a legtöbb köztársaságé, mert gazdasági közvéleménye viszonylag magas nívón áll. Elterjedt hiedelem, hogy valódi demokrácia nemcsak nem létezik, de meg sem valósítható és hogy a kisemberek millióinak véleménye nem számít. Diktatórikus és demokratikus kormányzat között állítólag az a különbség, hogy az autokrata nem kérdezi meg a népet, hanem azt teszi, amit akar, míg a demokratikus kormány előbb megkérdezi a népet és — aztán tesz, amit akar! Azt hiszem, hogy ez az olcsó szellemesség ellentétben áll a mélyebb igazsággal. A népakarat nemcsak a demokrácia hivatalos pecsétjét viselő államok politikájának irányát szabja meg, hanem a diktatórikusan kormányzott országokét is. A demokráciában gyakori választások, az autokráciában hosszabb időközönként ismétlődő forradalmak útján érvényesül a közakarat.

A gazdasági élet irányítását ma kezükben tartó politikusoknak és üzletembereknek nincs kellő áttekintésük és tudásuk. A tájékozatlan és iskolázatlan közvélemény azonban eltűri meg nem felelő vezetőit, sőt újból és újból alkalmatlan embereket emel hatalmi pozícióba. Műveletlen demokráciákban nem szakszerű és tárgyilagos érvekkel, hanem ügyesen alkalmazott jó hangzású jelszavakkal lehet politikát csinálni.

A helyzet sokkal veszélyesebb, mint a múltban volt. Amíg a nép széles rétegei olvasni sem tudtak, biztonságban voltak a propagandával szemben, amelynek még nem álltak olyan hatalmas eszközök a rendelkezésére, mint a világsajtó, a mozi és a rádió. Az emberiség ma átmeneti állapotban van, mint a páncélját váltó rák. Az áthatolhatatlan műveletlenség védőrétegét már levetette, de az iskolázottság és tudás új páncélzata még nem szilárdult meg rajta, úgyhogy egyelőre védtelen áldozata minden reátámadó propagandának.

Kapitalizmus és nacionalizmus.

Megfelelő közgazdasági tudásra támaszkodó közvéleményt nem lehetett volna megnyerni a nemzetenkénti elzárkózás divatos gazdaságpolitikájának. Ellenállást fejtett volna ki a nacionalista áramlattal szemben, amelynek ma védekezés nélkül enged. Nem azt akarom természetesen mondani, hogy a tudás magában csodaszer és olyan elixír, amely megóvja a nemzeteket minden gazdasági gyengeségtől. A gazdasági rendszer oldaláról nem kifogásolható, ha egy — akár helyes, akár helytelen — eszmei cél kedvéért tudatosan anyagi áldozatokat hozunk. A nacionalista gazdaságpolitika szószólói azonban nem vallanak nyíltan színt — annál kevésbé, mivel többnyire maguk sem tekintik át a mélyebben rejlő összefüggéseket. Nem mondják meg, hogy programjuk csak az általános jólét rovására valósítható meg. Nem arra szólítják fel az embereket, hogy egy magasabbra tartott szempont kedvéért mondjanak le anyagi érdekeikről, hanem ellenkezőleg, materiális előnyöket helyeznek kilátásba. Nem idealista áldozatkészségünkre apellálnak, hanem tudatlanságunkra. Tagadhatatlanul sikerrel.

Az a körülmény, hogy a gazdaságpolitika irányítása világszerte sovinista jelszavak hatása alá került, végzetes következményekkel jár. A kapitalizmus fennmaradását a saját lényegéből és tökéletlenségéből eredő belső meghasonlások mellett elsősorban a nacionalizmus térhódítása veszélyezteti.

A kapitalizmust és a nacionalizmust mélyreható ellentét választja el, holott a köztudatban egymás kölcsönös feltételeiként szerepelnek. Azt hiszem, hogy a téves beállítás nagyrészt a szocializmus és kommunizmus fellépésének következménye. A megbuktatásukra törekvő erők nyomása alatt a fennálló gazdasági és politikai rend egymásban szövetségest lát. A külső ellenség közössége azonban nem jelenti a belső tartalom közösségét. Kapitalizmus és nacionalizmus éles elvi konfliktusban állnak egymással.

A hazafi — legalább elméletben — nemzetének egyetemes érdekeitől vezetteti magát, míg az üzletember mint üzletember csak saját egyéni hasznát nézi. Alacsonyrendűnek tűnő kalmári beállítása azonban a szabad verseny mechanizmusa révén általános jólétre vezet — és pedig nemzetiségre való tekintet nélkül. Ezzel szemben az ideális nemzeti célok elérésére törekvő gazdaságpolitika irányítása többnyire érdekcsoportok kezébe kerül, amelyek konzekvensen összetévesztik a haza érdekét a saját zsebükkel.

A nacionalizmus nem törekszik tárgyilagosságra. Kizárólag saját nemzetének jóléte lebeg szeme előtt és intézkedéseinek a többi országra gyakorolt hatásával nem törődik. Ennek az egyoldalú felfogásnak a gyakorlati alkalmazása azonban nem okozna nagyon lényeges károkat, ha a nacionalista gazdaságpolitika irányítói helyesen fognák fel a partikuláris érdekeiket. Ehelyett többnyire nem valódi, hanem vélt anyagi érdekek védelmében foganatosítják intézkedéseiket, amelyekkel nemcsak a külföldet, hanem saját nemzetüket is súlyosan károsítják.

Valójában az egyes nemzetek gazdasági érdekei ritkán kerülnek éles ellentétbe egymással. A nemzeti keretek nem felelnek meg a világ természetes gazdasági tagozódásának. Az egyes nemzeti államok nem alkotnak természetes gazdasági egységeket, sem természetes gazdasági társaságokat. Mikor az imént a konkurenciális beállítás káros lelki hatásairól volt szó, megállapítottuk, hogy ez a hiba a kapitalizmus legsajátosabb lényegéből fakad és ezért az egész rendszer megváltoztatása nélkül alig orvosolható. A nemzetek közötti versenyben azonban nem a kapitalizmus törvényszerűségei jutnak kifejezésre. Többnyire nem valódi, hanem mesterségesen szított, látszólagos ellentétekről van csak szó.

A végső konzekvenciájáig vitt nacionalizmus háborúra vezet. A béke állapota csak elvfenntartással kötött ideiglenes kompromisszumnak tekinthető. Pedig a háborús attitűd egyáltalán nem felel meg a nemzetek igazi gazdasági érdekeinek. Valójában messzemenő együttműködésre volnának utalva. Nemcsak az indokolatlan elzárkózási politika okozta felesleges károkat lehetne könnyűszerrel elkerülni, — a kapitalizmus megreformálását célzó pozitív intézkedések a legtöbb vonatkozásban csak nemzetközi együttműködés alapján képzelhetők el.

Röviden megemlékeztem már a kapitalizmus legégetőbb strukturális hibájáról, a pénz és hitelrendszer fogyatékos megszervezéséről, amely a mostani válságért is felelős. Ma még talán egy nemzetközi felső bankfórum sem tudná teljesen kiküszöbölni a pénzérték hullámzásaiból származó káros jelenségeket. Kétségtelen azonban, hogy egységes akcióval könnyebb lenne eredményt elérni és hogy mindenekelőtt nemzetközi összefogásra lenne szükség.

A mai gazdasági rendnek további súlyos belső konfliktusa a monopóliumkérdés. A szabadság elve ezen a ponton ellentétbe kerül önmagával. Ha a rendszer következetes marad és nem engedi a beavatkozást az üzleti életbe, akkor tétlenül kell néznie, hogy monopóliumok kapcsolják ki a szabad versenyt. Választani kell a szabad verseny és a szabad társulás joga között. A két elv korlátlanul egyidejűleg nem valósítható meg.

Gyakorlati szempontból azonban ez a probléma sokat veszítene aktualitásából és súlyosságából, ha a világgazdaság nemzeti tagozódása megszűnnék. A külvilágtól elzárt aránylag kis területeken belül rendkívül könnyen képződnek monopóliumok. Teljesen akadálytalan nemzetközi szabadkereskedelem mellett csak elenyésző csekély számú termelési ágban lehetne monopóliumalkotásra gondolni.

Meg szeretném jegyezni, hogy a gazdasági sovinizmus káros következményeit a tervgazdaságra való áttérés sem oldhatná meg. Gazdasági terveknek csak akkor lehetne értékük, ha az egész földgömböt átfogó koncepció alapján készülnének. Egyetlen ország nem képes teljes önellátásra. A hiányzó árucikkekért bizonyos termékekben felesleget kell produkálnia, hogy ezek csereeszközként álljanak rendelkezésre.

A tervgazdaság rendszerében az egyes államoknak ismerniök kellene egymás szükségleteit és feleslegeit, hogy saját termelési terveiket a többi terv tekintetbevételével állapíthassák meg. A nemzetek gazdasági programjainak előzetes összhangba hozására tehát egy központi terv-clearinghelynek kellene működnie. Ez azt jelentené, hogy az egyes nemzetek elismernek egy felettük álló autoritást és feladják gazdasági szuverenitásukat.

Bármilyen gazdasági rendszer alapjára helyezkedjünk is tehát, lehetetlen a világ egyetemes jólétét a mai nemzeti tagozódás feladása nélkül biztosítani. A gazdasági nacionalizmust ki kell küszöbölni. Tisztában vagyok vele, hogy ez a konklúzió sok olvasónak csalódást okoz, sőt mint közhely egyenesen bosszantóan hat. Nemcsak a pacifisták, hanem a politikusok is mindig a békés nemzetközi együttműködés ideálját prédikálják, de a céltól ma távolabb vagyunk, mint valaha. A közvélemény úgy áll ezzel a kérdéssel szemben, mint a megrögzött alkoholista, akit bosszant, hogy a tizedik orvos sem tud neki egyéb tanácsot adni, minthogy szokjék le az ivásról. Delirium tremenst azonban nem lehet aspirinnal gyógyítani. Szemébe kell néznünk a valódi helyzetnek és tisztában kell lennünk avval, hogy semmiféle gazdasági rendszerváltozás sem segíthet rajtunk, amíg változatlanul a sovinizmus szenvedélyének hódolunk.

Lábjegyzetek

1. Szerző a kapitalizmust kizárólag mint gazdasági rendszert tárgyalja, tekintet nélkül arra, hogy a kapitalizmus ezen felül — mai formájában — társadalmi és politikai, azaz hatalmi rendszer is. Ennek megfelelően a szokványos kapitalizmus-szocializmus, vagy kapitalizmus-feudalizmus szembeállítás helyett mintegy immanens módon, a kapitalizmus gazdasági fogalomkörén belül maradva, tárja fel annak gyakorlati ellentmondásait és az ezekből adódó belső válságát. Szerintünk ez a módszer, amelyet a szerző teljes tárgyilagossággal alkalmaz, elméleti szempontból nem kifogásolható, bár valószínűleg ellenvetésekre fog alkalmat adni. A szerk. ↩