„Kapitalizmus vagy tervgazdaság?”1
A szocialista mozgalmakon kívülállók számára a gazdasági rendszer még rövid idővel ezelőtt nem látszott kérdésesnek. Nemcsak az üzleti élet emberei, a kapitalizmus szűkebb értelemben vett hordozói, hanem a polgárság legszélesebb rétegei is kétségtelenül adottnak tekintették a gazdasági élet megszokott szabályait és lényeges megreformálásukra nem gondoltak sokkal komolyabban, mint a fizika törvényeinek megváltoztatására.
Ez a lelkiállapot néhány év óta gyökeresen megváltozott. A 18. századvégi európai közvélemény hangulatváltozását valaki számszerűen akarta egyszer megállapítani és azt javasolja, hogy hasonlítsuk össze, hányszor fordult elő a sajtóban a „forradalom” szó az 1789-et megelőző és az azt követő öt év folyamán. A mai hangulatot a „kapitalizmus válsága” és a „tervgazdaság” kifejezések megszaporodása jellemezhetnék. Ettől a két népszerű jelszótól hemzseg minden ujságcikk és sajtó. A részben magától fejlődött, részben nemcsak szocialista oldalról agitatórikusan szított „antikapitalistische Sehnsucht”-ben merőben uj irányba terelte a gazdaságpolitikai küzdelmeket. A multban az egyazon álló pártcsoportok gazdasági természetű vitái az adott játékszabályok által kijelölt mederben folytak, míg ma éppen a szabályok gyökeres megváltoztatásáért folyik a harc.
A közfelfogás tulajdonképpen két ki nem mondott feltevésből indul ki: Igazoltnak veszi, hogy a kapitalizmus gazdasági ereje a multban akadálytalanul érvényesült és ennek folytán megvolt a lehetősége, hogy kifejtse a lényegében rejlő hatásokat. A fennálló gazdasági rendszert egyszerűen kapitalizmusnak tartja és nem veszi figyelembe, hogy nem a tiszta nemzetközi magánkapitalista elvek vannak uralmon, hanem egy mindenféle antiszocialista elvvel és tervgazdasági alkatelemmel álló hybrid rendszer. Másrészt a tervgazdaságot úgy tekinti, mint egy gyakorlatban ugyan még kellően ki nem próbált, de elméletben annál tökéletesebben megszerkesztett elgondolást. Minthogy a kapitalizmus alaposan levizsgázott, — megméretett és könnyűnek találtatott, — alig maradt más hátra, mint a tervgazdaság vonzó elméletével a gyakorlatban is kísérletet tenni. A gazdasági élet nem veszthet egyebet a kapitalizmussal, mint szervezetlenségét és festői rendetlenségét.
Ez a beállítás mindkét vonatkozásában hamis. Az egyéni haszon és a korlátlan és nemzetközi szabad versenyen felépülő magánkapitalizmus még sohasem működött zavartalanul a világon és nincs tapasztalatunk afelől, hogy hová fejlődhetett és milyen eredménye lehetett volna. Másrészt a tervgazdaság egyelőre inkább jelszó, mint kidolgozott program. Egy határozatlanul érzett vágy iránya és nem tudatos, precíz célkitűzés: azt a kívánságot tartalmazza, hogy jó volna, ha mindent kicsiben és előrelátóan ki lehetne gondolni. Homályos és elfolyó koncepció lebeg csupán a polgári gazdaság-reformerek szeme előtt és nyoma sincs egy valóban konkrét javaslatnak, amelynek „megvalósításáról” értelmesen beszélni lehetne.
Szovjetoroszországban megvan a maga előre megállapított és messzemenően kidolgozott gazdasági terve. Az orosz tervgazdaság azonban más lapra tartozik. Ha egy ország a kommunista eszme alapjára helyezkedik, akkor ezzel kapcsolatban természetesen el kell térnie a kapitalista gazdasági rendszertől. A tervgazdaságot egy javított, a gazdaságot egy elhatározott szociális és etikai program végrehajtási utasítása birhat értelemmel. A végrehajtás módozatainak megállapítása azonban nem időszerű, amíg az elérendő cél tekintetében nincs egyértelmű, minden kétséget kizáró elgondolásunk.
Oroszországban a közösség célkitűzése autoritativ módon történik. Az állam sorsát kezében tartó pártvezetőség dönt afelől, hogy mi kívánatos és miről kell ennek fejében lemondani. Az orosz kommunista párt elhatározhatja, hogy számára fontosabb a földművelés kollektiv alapra helyezése, mint az állattenyésztés intenzitása és ezt az akaratát a gazdasági tervben diktatórikusan érvényesítheti. Ugyanígy elhatározhatja, hogy inkább lemond jóminőségű és olcsó iparcikkekről, ha a gyors iparosítás politikai szempontja megköveteli az áldozatot.
Az egyéni szabadság régimejével azonban nem fér össze, hogy hatóságilag szabályoztassék, mit és milyen sorrendben szabad kívánni. A tervgazdaság polgári alapon álló híve nem tekinti át javaslatának követelményeit. Nem látják, hogy minden tervgazdaság kényszer-gazdaság. Mielőtt tervgazdaság mellett foglalnánk állást, tisztában kell lennünk azzal, hogy mit akarunk kikényszeríteni, vagyis hogy milyen szociális és etikai program erőszakos megvalósítását kívánjuk. Természetesen még azt megelőzően döntenünk kell afelől, hogy hajlandók vagyunk-e egyáltalán feladni az egyéni gazdasági szabadságot, egy politikai rendszer megvalósítása kedvéért.
A tervgazdaság és a kapitalizmus megszokott szembeállítása ezek szerint indokolatlan és megtévesztő. Az alternatíva hibás beállítása nagyrészt az elnevezéseken múlik. A tervgazdaság kifejezés egy határozott, lezárt elgondolásra utal, míg a — sokévés ellenpropaganda kövekeztében bizonyos kellemetlen mellékizzel bíró — kapitalizmus szó ebből a szempontból semleges és egyenesen öntudatlanul elfogadjuk, hogy mint a feltörekvő uj rendszer ellentétének kifejezője a tervmentes gazdaságot jelenti.
Egyébként bármilyen semleges és szubjektív színezéstől mentes elnevezéseket találjunk, mindenképpen hiba marad a kérdést alternatíva alakjában megfogalmazni. Ettől a módszertől nem remélhetünk termékeny választ. Hibás formulázás folytán fontos problémák tárgyalása kezdettől fogva rossz mederbe terelődhetik. Az alchymisták évszázados fáradozása jórészt azért maradt meddővé, mert helytelen választ feltételező kérdéseket intéztek a természethez. „Hogyan kell nemtelen fémekből aranyat csinálni?” „Milyen szerkezet biztosit örökös mozgást?” Az út csak akkor nyilt meg, midőn egy lépést visszahátrálva, áttfogalmazták a kérdéseket és eltávolították a benne rejtett választ. A kérdés most már szerényebben hangzott: „Lehet-e nemtelen fémeket arannyá változtatni?” „Lehetséges-e olyan zárt szerkezetrendszer, mely örökké mozog?” Ez az új, tudományos kérdésfeltevés rendkívül termékenynek bizonyult. Noha mindkét negatívan ütött ki, éppen erre a negatívumra támaszkodva tisztázni tudták a vegyi elemek fogalmát, a perpetuum mobile szerkesztésének elvi kizárása révén pedig sikerült megalapozni a modern energia-elméletet.
Ha gyökeresen meg akarjuk reformálni gazdasági életünket, nem szabad az alchymisták hibájába esnünk: nem szabad kérdéseink szövegébe eleve beleszőnünk a feleletet. Kapitalizmus, vagy tervgazdaság? Nem tudjuk-e kérdés alakjában megfogalmazni, mit kívánunk gazdasági szervezetünktől, hanem ha a két formula közt kell választanunk, akkor a kettő egyikéből erővel kiindulva, vagy mélyebbre hatolva, azt vizsgálnánk, hogy mi tette aktuálissá a gazdasági életforma problémáját.
Megállapítottuk, hogy a polgári tervgazdaságnak még csak az elnevezése van meg. Népszerű jelszó, amelynek nincs konkrét tartalma. Mikor Hitler kormányprogram adásra kényszerült, nem tudott egyebet mondani, mint hogy „egy év türelmet kér. Négy év múlva meg lehet majd mondani, mit is tervel. Un futur prévoyant du passé. A tervgazdaság csak negatívumot testesít meg, tisztán a kapitalizmus tagadásán tájékozódva. Olyan felizzott a régi uralkodó elit ellen és érett a kéznél lévő trónkövetelő nevét írta zászlajára. A tervgazdaság látszólagos vonzóerejében csak a kapitalizmus nem rég szerzett népszerűtlensége nyilvánul meg.
A kapitalizmus meghasonlott önmagával.
Félreértések eloszlatására hangsúlyozom, hogy nem polemizálok a tervgazdaság elvével és nem török lándzsát a kapitalizmus mellett. Arra akarunk csak bevezetésül rávilágítani, hogy nem egy kész, uj koncepció vonz maga felé, hanem a kapitalizmus hasonlott meg önmagával. Ha a kérdés mélyére akarunk jutni, nem az új reformtervezeteket kell elsősorban vizsgálnunk, hanem elégtelenségének okait.
A kapitalizmus alapjai megrendültek. Ezt bajos volna tagadni. Nemcsak a magukat elnyomottnak érző néprétegek ellenségei a mai gazdasági rendszernek, — maga a kapitalista sem szereti a kapitalizmust! Alaphangulatát Freud ismert könyvcímének variálásával egy jelölhetnők meg: „Unbehagen in der Wirtschaft”. — A gazdasági organizmusnak rossz a közérzete.
A kedvetlen, nyomott közhangulat megmagyarázására elég felhozni a rossz gazdasági viszonyokat. Nem az a legtöbb bajunk, hogy rosszul megy a sorunk, hanem az, hogy szenvedésünket céltalannak, hiábavalónak, saját hibáinkból származónak érezzük. A természet mostohaságát kitartó erőfeszítéssel lehet ellensúlyozni, vagy keresztényi megadással el lehet viselni. Ideálok vagy nagyszerűség kedvéért súlyos áldozatokra vagyunk hajlandók. Az immár esztendők óta tartó és csaknem az egész világra kiterjedő embarras de richesse azonban nem vezethető vissza elemi csapásokra. Nem találunk megmagyarázására egyéb okot, mint hogy saját gazdasági szervezetünkben van valami alapvető hiba. Nem látjuk be, hogy miért kell eltűrnünk egy olyan rosszul funkcionáló rendszert, mint amilyennek a kapitalizmus tűnik.
A kapitalizmus nem áll az összesség koncentrált igyekezetére méltó közösen vállalt feladat szolgálatában. Nincs programja. Mint történelmi véletlenek sorozatán keresztül és elintézetlennek tekintett összefüggésekkel rendezni szempontból negatív. Végső etikai céljának talán a legnagyobb szám legnagyobb boldogulásának Bentham értelmében való előmozdítása tekinthető. Ez az irányelv azonban elmosódott, elméleti ízű és nem talál általános követésre. Élettelen és üresen hagyja a lelket.
A racionalitásra és specializált munkafelosztás igen kedvező termelési eredményre vezet, de megfosztja az embert a munkában rejlő élvezettől. Nemcsak az a Taylor-, vagy Bedaux-rendszer szerint dolgozó gyári munkás veszítette el munkájában örömét, akinek egész napja néhány gépiesen betanult mozdulat megismétlésével telik el. A gazdasági élet ügynevezett szellemi munkásainak tevékenysége is sivár. Munkájuk nem olyan egyhangú és gépies, de belőle is hiányzik a cél tudata és az ezzel járó belső elégtétel. Az irányító gazdasági élet elfoglalt üzletemberek sem érzik foglalkozásukat hivatásnak. A legtöbb ember csak szükséges rosszként abszolválja a reárótt gazdasági tevékenységét, de nem érez vele szemmi közösséget s nem úgy végzi, mint egy nagy rendszerbe beilleszkedő szerves rész-folyamatot. A kapitalizmusnak azok sem lelkesednek, akik célszerűnek tartják és az akiknek érdeke fűződik a fenntartásához.
Ne felejtsük el, hogy ugyanaz a polgári társadalom, amelyik az anyagi gerincét alkotó gazdasági szervezettel szemben annyira közönyös, más vonatkozásokban lelkes és bensőséges kapcsolatokra képes. Magasztos példákat találunk az erkölcsi, vallási és nemzeti közösségek terén. Ezeknek erejét a köznapi életben is állandóan érezhetjük. A gazdasági szervezetből azonban hiányzik valami, ami a lelkeket lekösse és a közönsége bizonyítékot szolgáltat rá, hogy a lelkesedés nem halt ki az emberekből, hanem csak helyet változtatott. Honnét ez az érdeklődés és ez az izgalom? Mi az oka? Miért ordítja magát rekedtre sok ezer, mindennapi életében becsöngős és eltompult néző egy rugby-, cricket-, vagy futballmérkőzésen? A népszerű játékokban azt találjuk meg, amit gyakorlati életünkben hasztalanul keresünk. Két sporthivő legénységének összecsapása határozottan kitűzött cél elérésére kifejtett közös erőfeszítés látványát nyujtja. A játékosok tisztán tudják, hogy mit akarnak és a közös céljuk elérésére összjátékkal törekszenek. A küzdelem területeit teljesen át lehet tekinteni, — minden kombináció értelmes egészként bontakozik ki szemünk előtt.
Gazdasági életünkben nincs áttekintés és célkitűzés és hiányzik belőle az együttműködés, a „team-play”. Az orosz kommunizmus bebizonyította, hogy ezeket a kielégítésre vágyó ösztönöknek nem egyedül játékokban lehet levezetni, hanem a gyakorlati gazdasági tevékenységgel is közvetlen összefüggésbe lehet hozni. Sikerült mozgósítania a közvéleményt és az általános érdeklődés középpontjába helyeznie száraz statisztikai számadatokat.
Kívánatos volna, hogy felismerjük a szovjet gazdasági propagandájának horderejét és levonjuk a belőle adódó tanulságokat. Mi nézetem szerint az ötéves tervben nem a terv az, ami értékes, hanem a közvetlen kapcsolat, amit az egyén erőfeszítése az elért eredmény és a következő közös cél közt megteremtett. Az orosz tervgazdaság ezideig nem követte nyílegyenesen a kitüzölt terveket, hanem mindenkor a váratlan fordulatokhoz alkalmazkodva cikkcakk vonalban haladt. A terveknek nem volt döntő szerepe, hanem csak segítséget nyujtott az általános illuzió kialakításához. Az embereke végre tudni vélik, mi történik, miért történik és hogyan történik. Az ötéves terv bevált, mint művészi szemléltető módszer, amely lehetővé teszi, hogy az orosz kávéházi Conrádok mintegy zászlócskákat tűzdelve kövessék a gazdasági front alakulását.
Csak olyan új gazdasági rendszer verhet elég mélyen gyökeret a köztudatba, amely szemléltetően tud közös célkitűzést nyujtani. Nem próbálom eldönteni, hogy a kapitalizmus megfelelően megreformálható-e. De ha a kapitalista rendszer fenn akar maradni, ki kell elégítenie a tömegeknek ezt a szükségletét. Levonhatja az orosz kísérlet tanulságát, amely közvetlen tudatbeli összefüggést teremtett az egyén gazdasági erőfeszítése és a közösség számára elért eredmény között.
A kapitalista köztudata nem ment még át, hogy a mai specializált gazdasági rendszer lényegében társas termelés és hogy az üzletemberek milliói kompanisták egy közös vállalkozásban, amelynek előmozdítása mindnyájunk érdeke. Megtévesztő beállítás, hogy érdekellenét van az emberek közt és a kevés főkából annál több jut az egyik eszkimóra, minél kevesebbet szerez magának a másik. Mindenkinek a törekvése végeredményben egyetemes anyagi prosperitásra irányul, ezt a távoli ideált azonban a legtöbb ember elől elfedi a közvetlen, átmeneti cél: az egyéni haszon. Ezt látjuk naponta szemünk előtt, ezt érezzük gazdasági alaptermészetének és nem vesszük észre, hogy csak ügyes módszerről van szó, amely individualista hajlamainkat kollektív célok szolgálatába fogja be. A gazdasági darwinizmus erkölcsi téren mondott csődöt. Kedvező gazdasági hatásokat nem kárpótol szubjektív rosszérzésünk csalódásokkal. Nem kielégítő és műveszietlen a rendszer, amely a paradicsomba vezető utat rossz szándékokkal kövezi ki.
A kapitalizmus mai nyers formájában, ha mégoly jól funkcionálna is, etikai paradoxonként hat. Az üzletember a köz érdekét akkor mozdítja elő, ha minél jobban vezeti vállalatát. Üzleteredménye pedig annál kedvezőbb, minél kíméletlenebbül versenyez konkurenseivel, minél több hasznot szerez magának biztosítva. Allandóan szembenfordul látszólagos ellenfeleivel, kikkel valveetve kellene küzdenie, mert valójában a partnerei.
A kapitalizmus versenyre alapított struktúrája más szempontból is veszedelmes következménnyekkel jár. Annak folytán, hogy nem tudatos összefüggésekkel folyik a küzdelem, a fontos pozíciókat betöltő gazdasági vezetőférfiakat nem tekintjük a köz funkcionáriusainak, ami annál érthetőbb, mivel nagyobbrészt őket magukat sem hatja át ez a tudat. Az anyagi siker, amelynek a kapitalisztikus gazdasági rendszerben az összesség teljesített szolgáltatok értékével kellene arányban állnia, nem biztosit közbecsülést.
Rosszindulatú intenciók kedvező eredmény esetében sem elégítenek ki. Az ebből származó belső ellentmondás érzete mindinkább beleszivárog a köztudatba. Egyre több ember érzi, hogy az uralkodó gazdasági rendszerben ezen a ponton valamiféle hiány van.
Gazdasági ismeretekre van szükség.
A szabad versenynek nagy érdemei mellett súlyos hátránya a titoktartás. Az egyéni haszon és konkurrencia elve magával hozza az „üzleti titok szentségét.” Senkinek semmi köze termelési számaimhoz, önköltségi adataimhoz vagy alapítási szándékaimhoz, minthogy üzleti tevékenységemet nem a köz tudatos szolgálatában, hanem egyéni hasznom érdekében végzem. Az üzleti titoktartás elve tehát a kapitalizmus mai formájának logikus velejárója. A nélkülözhetetlenül fontos gazdasági áttekintéshez azonban publicitásra van szükség. Ebben a vonatkozásban tehát gyökeres reform kellene. Végeredményben minden gazdasági esemény befolyásolja a többit és ezért a publicitás logikusan társadalmi kötelességgé tehető. Ezidő szerint intenzíven érezzük a gazdasági publicitás hiányát. Nem rendelkezünk gyorsan működő és minden relevans részletet felölelő statisztikák felett. Ezzel szemben a tervgazdaság legmegnyerőbb vonása az az egyenesen aggressziv nyilvánosság, amely egész működését áthatja.
De nemcsak publicitásra van szükségünk, hogy áttekinthessük a gazdasági események egész területét, hanem alapvető gazdasági ismeretekre is, hogy megértsük a kapcsolatait és követni tudjuk a látszólag összefüggéstelen mozzanatokat. Általános gazdasági tudás nélkülözhetetlen, amióta a gazdasági élet a pénz- és hitelberendezések kiépülése és a munka messzemenő felosztása folytán rendkívül bonyolulttá vált. A mai specializált világgazdaság iskolázatlan szem számára áttekinthetetlen. A régi idők primitiv, kis körre szorítkozó, nagyrészt önellátó gazdálkodása úgyszólván kézzelfoghatóan szemünk láttára folyt le. A cseregazdaság már első lépésétől fogva bonyolódásnak jár. Ma pedig a cseregazdaság már végtelen elvont formát ölt. A termelő nem ismeri személyesen a fogyasztókat, akiknek részére termel, hanem csak a piac alakulásán keresztül kapja meg az Ismeretlen Fogyasztó utasításait. A javak számos kézen mennek át, amíg rendeltetési helyükre érnek és a piac alakulása az áttekinthetetlenség érzését teljessé teszi, hogy minden csere egy abstract áru: a pénz közvetlése útján megy végbe. A gazdasági élet az emberek számillióinak kölcsönös függőségéből alkotott szövödmény, amelyben az egyes fonalak alig választhatók el egymástól. A világgazdaság egyes komponenseinek útja többnyire csak egy-egy rövid szakaszon kísérhető szemmel, míg a körfolyamat további része a látható felszín alatt megy végbe. A kapitalista gazdasági struktúrának a természete okozza, hogy megtévesztő féligazságokat néhány szóval látszólag meggyőzően meg lehet világítani, míg a teljes igazság feltárásához hosszadalmas, száraz fejtegetésekre van szükség. Minthogy a legtöbb ember csak kisszakaszt vált a gondolat vonalaira, a helyes konzekvencia végállomásáig nem érkezik el.
Az a fogyatékosság, hogy nem értjük a saját gazdasági rendszerünket, több vonatkozásban is messze kiható következménnyekkel jár. Egyik — és talán legmélyebb — kihatása abban áll, hogy a dolgozó ember, aki a munkafelosztás folytán elvesztette saját tevékenységére való közvetlen kapcsolatát, ehelyett az eltünt öröm helyett nem kapta meg azt az új élettartalmat, amelyet a közösség tagjaként, a közösség érdekében végzett teljesítmény tudata nyújthatna számára. Egy bizonyos nehezen körülírható, de igen pozitiv belső elégtétele származhatnék abból, ha azonosítani tudná magát tevékenységével és hivatásával. Ettől elüti az áttekintés hiánya. Kietlen és örömtelen életet élünk és ez nem a külső körülményeken, hanem rajtunk múlik. Hiába szed egy nyomdász gyönyörű költeményeket, ha nem érti azt a nyelvet, amelyen íródtak. Az eredmény: — sok fáradság, semmi öröm és rengeteg sajtóhiba!
A kapitalizmus mindig alapokon nyugodott, mert nem értettük gépezetét. De amíg ez az automata a belehajtott munkát valami misztikus módon úgy dolgozta fel, hogy a túlsó végén egyre több jólétet termelt ki, belenyugodtunk a csodába. Nem értettük, de elfogadtuk. Most azonban, hogy elromlott a gép és egyre kevesebb jólétet produkál, teljesen megrendült vele szemben az amúgysem szilárd bizalom.
Érteni és látni kellene, hogy miről van szó. Ha az automata fala üvegből lenne, úgy, hogy beleláthatnánk, akkor nem kívánnók kihajítani az egész gépet, mert egyik alkatrésze rossz. Előbb a funkciós zavar kiküszöbölésért szorgalmaznók, mielőtt magát a rendszert akarnók elvetni. A kapitalizmus egyáltalán nem ideális és távolról sem tökéletes gazdasági berendezkedés: többek közt a pénzérték megfelelő szabályozásának hiánya és az ebből kifolyólag megismétlődő válságok súlyos rendszerhibák. A közvélemény azonban nem ítélne el a kapitalizmust a maga egészében egy — habár fontos — szervének fogyatkozásai miatt, ha az összefüggéseket tisztán látná. Téves a válságjelenségeket úgy tüntetni fel, mintha azok a kapitalizmus állandó és legsajátosabb törvényszerűségét tükröznék vissza és a brazíliai kávé elégetését és tengerbe hajítását tekinteni a rendszer szimbolumának.
A mai hangulat egyik fóoka az általános gazdasági tudatlanságban keresendő. A közvéleménynek nincs megfelelő iskolázottsága. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy quasi nem érjük fel ésszel saját magunkat. Nincs elég szellemi forgótőkénk a kapitalizmus nagyranőtt üzemeke ellátására. Csupán két kivezető út között választhatunk: vagy kifejlesztjük az általános gazdasági tudást arra a mértékre, amelyet a világ kifinomodott és komplikált forgalom-gazdasági szervezetének fenntartása megkíván, vagy pedig visszaegyszerűsítjük gazdasági életünket, hogy megfeleljen szellemi nivónknak. A takaró rövid. Meg kell toldanunk vagy össze kell húzódnunk. Egyelőre az utóbbi módszer áll előtérben. Az utolsó évek jellegzetes gazdaságpolitikai iránya csak úgy magyarázható, hogy a megijedt és bizalmát veszített világ lemond azokról az organizatorikus módszerekről, amelyek a kapitalizmusból kitermelődtek.
A nemzetközi árucserének minden érdekét számára előnyt jelentő szervezete túlnőtt a résztvevő felek értelmi befogadóképességén. A fizetési mérlegek tételeinek bonyolult kapcsolatait sem a közvélemény, sem pedig a törvényhozó testületek nem tudják követni. Az új merkantilista irány kompenzációs kereskedelmi szerzödései önként lemondanak a nemzetközi áruforgalom szövevényes utakon lebonyolódó részéről és arra a legprimitívebb adok-veszek cserére visszamenni, amelyben két-két fél átom azonos értékű árút ad át egymásnak egy rövid időszakon belül. Ez súlyos visszafejlődést jelent! ugy a nemzetközi organizáció, mint az általáno jólét szempontjából.
Az összefüggések törvényszerűségével foglalkozó tulajdonképpeni nemzetgazdaságtan népszerűsítésére irányuló törekvésnek mindenekelőtt azzal a meghonosult hiedelemmel kell szembeszállnia, hogy nemzetgazdasági tudás egyátalán nem is létezik. Gyakran hangoztatott állítás, hogy a nemzetgazdaság ú. n. szakemberei minden kérdésben homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. A közgazdaság tudománya valóban még igen kevéssé fejlett. Számos hatáskörébe vágó kérdéshez nem tudott még hozzányúlni és igen sok — részben aktuális érdekességű — probléma tekintetében valóban megoszlanak a tekintélyek véleményei. De ne feledjük el, hogy a kontroverz kérdések a dolog természeténél fogva állanak előtérben: a szakemberek nem a véglég elfogadott és elintézettnek tekintett összefüggésekkel foglalkoznak, hanem éppen azokkal, amelyeknek feltárása folyamatban van. Helytelen alábecsülni a gazdaságtudományi pozitív részét. Igen sok nemzetgazdasági kérdésre vonatkozólag a szakemberek között nem képzelhető már el a vita. Nagy vívmányt jelentene, ha a gazdasági és politikai élet vezetőemberei tudomásul vennék és gyakorlati megfontolásaiknál és intézkedéseiknél szem előtt tartanák a már feltárított, biztos tudományos alapon nyugvó gazdasági kapcsolatokat.
A demokrácia lehetősége egyenesen azzal áll vagy bukik, hogy sikerül-e általános gazdasági műveltséget teremteni. Igazi demokrácia csak olyan országban képzelhető el, amelynek szavazópolgárai az érdekeket érintő legfontosabb kérdésekben bírnak némi tájékozottsággal. Különbséget tudnak tenni az egyes pártok gazdasági programja között, nem lépnek fel egyidejűleg ellentmondó kívánságokkal és szavazatuk választ ad arra, hogy mit akarnak. Az államforma kérdése emellett csak másodlagos jelentőségű. Az angol monarchia kielégítőbb demokratikusan mederben fejlik, mint a legtöbb köztársaság, mert gazdasági közvéleménye viszonylag magas nivón áll. Elterjedt hiedelem, hogy valódi demokrácia nemcsak nem létezik, de meg sem valósítható és hogy a kisemberek millióinak véleménye nem számít. Diktatórikus és demokratikus kormányzat szokott állítólag az a különbség, hogy az autokrata nem kérdezi meg a népet, hanem azt tesz, amit akar, míg a demokratikus kormány előbb megkérdezi a népet és — aztán tesz, amit akar! Azt hiszem, hogy ez az olcsó szellemesség ellentétben áll a mélyebb igazsággal. A népakarat nemcsak a demokrácia hivatalos pecsétjeit viselő államok politikájának irányát szabja meg, hanem a diktatórikusan kormányzott országokét is. A demokráciában gyakori választásai, az autokráciában hosszabb időközönkénti ismétlődő forradalmai útján érvényesül a közakarat.
A gazdasági élet irányítását ma kezükben tartó politikusoknak és üzletembereknek nincs kellő áttekintésük és tudásuk. A tájékozatlan és iskolázatlan közvélemény azonban eltüri meg nem felelő vezetőit, sőt újból és újból alkalmatlan embereket emel hatalmi pozícióba. Műveletlen demokráciákban nem szakszerű a tárgyilagos érvekkel, hanem ügyesen alkalmazott jóhangzású jelszavakkal lehet politikát csinálni.
A helyzet sokkal veszélyesebb, mint a multban volt. Amíg a nép széles rétegei olvasni sem tudtak, biztonságban voltak a propagandával szemben, amelynek meg nem álltak olyan hatalmas eszközök a rendelkezésére, mint a világsajtó, a mozi és a rádió. Az emberiség ma általánosan állapotban van, mint a páncélját váltó rák. Az áthatolhatatlan műveletlenség védőrétegét már levetette, de az iskolázottság új páncélzata még nem szilárdult meg rajta, úgy hogy egyelőre védtelen áldozata minden reátámadó propagandának.
Kapitalizmus és nacionalizmus.
Megfelelő közgazdasági tudásra támaszkodó közvéleményt nem lehetett volna megnyerni a nemzetenkénti elzárkózás divatos gazdaságpolitikájának. Ellenállást fejtett volna ki a nacionalista áramlattal szemben, amelynek ma védekezés nélkül enged. Nem azt akarom természetesen mondani, hogy a tudás magában csodaszer és olyan elixír, amely megóvja a nemzeteket minden gazdasági gyengeségtől. Itt egy oly helyes, akár helytelen — eszmei cél kedvéért tudatosan anyagi áldozatokat hozunk. A nacionalista gazdaságpolitika szószólói azonban nem vallanak nyiltan szint — annál kevésbbé, mivel többnyire maguk sem tekintik át a mélyebben rejlő összefüggést. Nem mondják meg, hogy programjuk csak az általános jólét rovására valósítható meg. Nem arra szólítják fel az embereket, hogy egy magasabbra tartott szempont kedvéért mondjanak le anyagi érdekeikről, hanem ellenkezőleg, materiális előnyöket helyeznek kilátásba. Nem idealista áldozatkészségünkre appellálnak, hanem tudatlanságunkra. Tagadhatatlanul sikerrel.
Az a körülmény, hogy a gazdaságpolitika irányítása világszerte sovinista jelszavak hatása alá került, végzetes következményekkel jár. A kapitalizmus fennmaradását a saját lényegéből és tökéletlenségéből eredő belső meghasonlások mellett elsősorban a nacionalizmus térhódítása veszélyezteti.
A kapitalizmust és a nacionalizmust mélyreható ellentét választja el, holott a köztudatban egymás kölcsönös feltételeiként szerepelnek. Azt hiszem, hogy a téves beállítás nagyrészt a szocializmus és kommunizmus felépésének következménye. A megbukatásukra törekvő erők nyomása alatt a fennálló gazdasági és politikai rend egymásban szövetségre lép. A külső ellenség közössége azonban nem jelenti a belső tartalom közösségét. Kapitalizmus és nacionalizmus éles elvi konfliktusban állnak egymással.
A hazafi — legalább elméletben — nemzetének gazdasági érdekeitől vezetteti magát, míg az üzletember mint üzletember csak saját egyéni hasznát nézi. Alacsonyrendűnek tünő kalmári beállítása azonban a szabad verseny mechanizmusa révén általános jólétre vezet — és pedig nemzetgazdasági való tekintet nélkül. Ezzel szemben a saját nemzete javának előnyét kereső törekvő gazdaságpolitika irányítása többnyire érdekcsoportok kezébe kerül, amelyek konzekvensen összetévesztik a haza érdekét a saját zsebükkel.
A nacionalizmus nem törekszik tárgyilagosságra. Kizárólag saját nemzetének jóléte lebeg szeme előtt és intézkedéseinek a többi országra gyakorolt hatásával nem törődik. Ennek az egyoldalú felfogásnak a gyakorlati alkalmazása azonban nem okozna nagyon felesleges károkat, ha a nacionalista gazdaságpolitika irányítói helyesen fognák fel a partikuláris érdekeiket. A helyett többnyire nem valódi, hanem vélt anyagi érdekek védelmében foganatosítják intézkedéseiket, amelyekkel nemcsak a külföldet, hanem saját nemzetüket is súlyosan károsítják.
Valójában az egyes nemzetek gazdasági érdekei ritkán kerülnek éles ellentétbe egymással. A nemzeti keretek nem felelnek meg a világ természetes gazdasági tagozódásának. Az egyes nemzeti államok nem alkotnak természetes gazdasági egységeket, sem természetes gazdasági társaságokat. Mikor az imént a konkurrenciális beállítás káros lelki hatásairól volt szó, megállapítottuk, hogy ez a hiba a kapitalizmus legsajátosabb lényegéből fakad és ezért az egész rendszer megváltoztatása nélkül alig orvosolható. A nemzetek közötti versenyben azonban nem a kapitalizmus törvényszerűségei jutnak kifejezésre. Többnyire nem valódi, hanem mesterségesen szított, látszólagos ellentétekről van csak szó.
A végső konzekvenciájáig vitt nacionalizmus háborúra vezet. A béke állapota csak elvfenntartással kötött ideiglenes kompromisszumnak tekinthető. Pedig a háborús attitűde egyátalán nem felel meg a nemzetek igazi gazdasági érdekeinek. Valójában messzemenő együttműködésre volnának utalva. Nemcsak az indokolatlan elzárkózási politika okozta felesleges károkat lehetne könnyűszerrel elkerülni, — a kapitalizmus megreformálását célzó pozitív intézkedések a legtöbb vonatkozásban csak nemzetközi együttműködés alapján képzelhetők el.
Röviden megemlékeztem már a kapitalizmus legégetőbb strukturális hibájáról, a pénz és hitelrendszer fogyatékos megszervezéséről, amely a mostani válságért is felelős. Ma még talán egy nemzetközi felső bankfórum sem tudná teljesen kiküszöbölni a pénzérték hullámzásaiból származó káros jelenségeket. Kétségtelen azonban, hogy egységes akcióval könnyebb lenne eredményt elérni és hogy mindenekelőtt nemzetközi összefogásra lenne szükség.
A mai gazdasági rendnek további súlyos belső konfliktusa a monopóliumkérdés. A szabadság elve ezen a ponton ellentétbe kerül önmagával. Ha a rendszer következetes marad és nem engedi a beavatkozást az üzleti életbe, akkor tétlenül kell néznie, hogy monopóliumok kapcsolják ki a szabad versenyt. Választani kell a szabad verseny és a szabad társulás joga között. A két elv korlátlanul egyidejűleg nem valósítható meg.
Gyakorlati szempontból azonban ez a probléma sokat veszítene aktualitásából és súlyosságából, ha a világgazdaság nemzeti tagozódása megszünnék. A külvilágtól elzárt aránylag kis területeken belül rendkívül könnyen képződnek monopóliumok. Teljesen akadálytalan nemzetközi szabadkereskedelem mellett csak elenyésző csekélyszámu termelési ágban lehetne monopóliumalkotásra gondolni.
Meg szeretném jegyezni, hogy a gazdasági sovinizmus káros következményeit a tervgazdaságra való áttérés sem oldhatná meg. Gazdasági terveknek csak akkor lehetne értékük, ha az egész földgömböt átfogó koncepció alapján készülnének. Egyetlen ország nem képes teljes önellátásra. A hiányzó árucikkekért bizonyos termékekben felesleget kell produkálnia, hogy ezek csereeszközként álljanak rendelkezésre.
A tervgazdaság rendszerében az egyes államoknak ismerniök kellene egymás szükségleteit és feleslegeit, hogy saját termelési terveiket a többi terv tekintetbevételével állapíthassák meg. A nemzetek gazdasági programjainak előzetes összhangbahozására tehát egy központi terv-clearinghelynek kellene működnie. Ez azt jelentené, hogy az egyes nemzetek elismernek egy felettük álló autoritást és feladják gazdasági szuverenitásukat.
Bármilyen gazdasági rendszer alapjára helyezkedjünk is tehát, lehetetlen a világ egyetemes jólétét a mai nemzeti tagozódás feladása nélkül biztosítani. A gazdasági nacionalizmust ki kell küszöbölni. Tisztában vagyok vele, hogy ez a konklúzió sok olvasónak csalódást okoz, sőt mint közhely egyenesen bosszantóan hat. Nemcsak a pacifisták, hanem a politikusok is mindig a békés nemzetközi együttműködés ideálját prédikálják, de a céltól ma távolabb vagyunk, mint valaha. A közvélemény úgy áll ezzel a kérdéssel szemben, mint a megrögzött alkoholista, akit bosszant, hogy a tizedik orvos sem tud neki egyéb tanácsot adni, minthogy szokjék le az ivásról. Delirium tremenst azonban nem lehet aspirinnal gyógyítani. Szemébe kell néznünk a valódi helyzetnek és tisztában kell lennünk avval, hogy semmiféle gazdasági rendszerváltozás sem segíthet rajtunk, amíg változatlanul a sovinizmus szenvedélyének hódolunk.
Gomperz Ervin.
Lábjegyzetek
-
Szerző a kapitalizmust kizárólag mint gazdasági rendszert tárgyalja, tekintet nélkül arra, hogy a kapitalizmus ezen felül — mai formájában — társadalmi és politikai, azaz hatalmi rendszer is. Ennek megfelelően a szokványos kapitalizmus-szocializmus, vagy kapitalizmus-feudalizmus szembeállítás helyett mintegy immanens módon, a kapitalizmus gazdasági fogalomkörén belül maradva, tárja fel annak gyakorlati ellentmondásait és az ezekből adódó belső válságát. Szerintünk ez a módszer, amelyet a szerző teljes tárgyilagossággal alkalmaz, elméleti szempontból nem kifogásolható, bár valószínűleg ellenvetésekre fog alkalmat adni. A szerk. ↩
