1919. március 21.-én megalakult Magyarország első szocialista kormánya, amely rövid uralma alatt véghez vitte a magyar szabadság és a tulajdonjogok ellen elkövetett legnagyobb méretű támadást, amelyet a magyar történelem békeidőben egészen addig valaha látott.
A Tanácsköztársaságként ismert kommunista kormány alatt működő karhatalmi osztag, a Lenin-fiúk több száz (dr. Váry Albert 1922-es, A vörös uralom áldozata Magyarországon c. kötete szerint mintegy 590) magyar polgárt mészároltak le a szocialista vésszel való ellenszegülés bűntette miatt.
A gazdaságot totális állami uralom alá hajtották.
A szocialista kormány eltulajdonított minden 75 katasztrális holdnál nagyobb birtokot, továbbá többek között és a teljesség igénye nélkül a kisipari üzemeket és szerszámokat, a húsz főnél több munkást foglalkoztató üzemeket, a szállodákat, a lakóházakat, az áruházakat, az üzleteket, az egyházi iskolákat és az egyházi földbirtokokat, a színházakat, a mozikat, a könyvtárakat, a műkincseket, a gyógyszertárakat, és a pénzintézeteket.
Természetesen három hónapon belül az élelmiszer és az árucikkek általános hiánya lépett fel, a pénz teljesen elértéktelenedett, az ország gazdasága pedig megtorpant és összeomlott a központi irányítás súlya alatt.
A történelmünk e fejezetének talán az a legtanulságosabb ténye, hogy a Tanácsköztársaság kezdetben a tömegek elsöprő támogatását élvezte. Ennek a támogatásnak keserű szájízt adott az ellenállók módszeres lemészárlása, de le nem törte azt. A magántulajdon ellen elkövetett történelmi mértékű támadás sem csorbított a szocialista rezsim támogatottságán – sőt, erkölcsileg korrupt nemzetünk pontosan ezt várta a kommunistáktól. Egyedül akkor kezdett lecsengeni a kommunista hype, amikor a támogató tömegek elkezdtek ráébredni arra, hogy bizony az erőszak és az elnyomás nem javít az életminőségükön.
Konkrétan és a parasztok esetében csak akkor kezdett meginogni a Tanácsköztársaságba vetett hit, amikor a kapzsi és amorális, földéhes parasztok nem kaptak az eltulajdonított földekből.
Kettő kérdés merülhet fel az emberben ennek kapcsán: egy, hogyan jut egy kultúra olyan mélyre, hogy követeli a rablást, az elnyomást és önvédelem esetén a mészárlást, színtiszta anyagi kapzsiságtól és mohóságtól vezérelve; és kettő, hogyan jut egy társadalom az ostobaság, a tudatlanság azon szintjére, ahol a szocializmus általános támogatottságra lel.
A válasz a két kérdésre tulajdonképpen egy és ugyanaz: az értelmiségiek ostobasága és erkölcsi romlottsága révén.
Mint a baloldal minden vérfürdőbe, éhezésbe és gazdasági holokausztba torkolló forradalmát, úgy ezt is szorgos értelmiségiek készítették elő. A szocializmus apostolai évtizedekkel a Tanácsköztársaság hatalomra jutása előtt terjeszteni kezdték a tömeggyilkos igét a fogékonyak és az érvek kritikus kiértékelésére képtelen tömegek között.
Haszontalan volna kiemelni az összes nevet, vagy elemezni az érveiket. Számos folyóirat hirdette a szóban forgó tanokat, és a legtöbbjük vállaltan szocialista volt. A következőkben egyedül egyetlen folyóiratra és a hasábjain közreadott szerzőkre szeretnék fókuszálni, mivel ők a legkisebb mértékben sem részesülnek abban a megvetésben, ami a szocializmus és az államizmus lelkes támogatóinak kijár.
Ez a folyóirat természetesen a Nyugat, amit a bolsevik, illetve a jelenlegi kritika, gondolkodás és erkölcsi elvek nélküli irodalomszemlélet „kétségtelenül a magyar irodalom legfontosabb folyóirataként” dicsér.
A Nyugat 1919 április 1.-i számában Tóth Árpád a következő szavakkal üdvözölte a fentiekben ábrázolt totalitárius diktatúrát Az új isten című versében:
Most új isten szól néktek, emberek!
A véres földnek vére szülte Őt, A sok kiomlott, sűrű, keserű Vér összeállt a fájó földeken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vérszínű, nagy mezítelen alakká, Ki országlépő-tágra tárja lábát S Földet rengésre tépő hangja zeng piros Keletről a sápadt Nyugatnak: "Im eljöttem! Eljött a Vörös Isten!"
És megy s dörgő léptére messze reszket A sárga Szajna s medréből kicsap, Jerichós visszhangot ver vén Westminster S az Ócián zöld üvegén vörösen Előre rezg ezermérföldes árnya S átfogja a Fehér Ház vak falát...
Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
Ismerj meg minket, tieid vagyunk! A szíved hajtó élő, drága nedv, A diadalmas vörös lüktetés A mi bús bérünktől is gazdagúlt S világra ömlő harsonád sodrába Gyötört torkunk reszkető hangverése Szerények s mégis egyítve simul: A kicsiny, árva magyar jaj-patak A messze zengő, nagy moszkvai árba, Mely most tisztára mossa a világot:
Hozsánna néked, új isten, hozsánnak!
Legyen szavad teremtés új igéje, Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk, Mit elrontott sok régi, úri isten, Te istenek közt új és proletár Formáld boldoggá pörölyös kezeddel, - Emelj minket roppant tenyereidre És a magad képére gyúrj át minket!
Egyetlen irodalomtanár sem fogja elmondani, hogy ez a költemény annak az ideológiának íródott, annak a „vörös istennek” az imádata, amely a világtörténelem legnagyobb mészárosa, amely a huszadik században több ártatlan emberi életet oltott ki, mint amennyit az államok az előtte lecsengett évezredek során összesen. Ugyan! Senki nem fog szembenézni azzal a ténnyel, hogy a Nagy Magyar Irodalom egy bálványa hódolatát fejezi ki egy totalitárius diktatúrának.
A tanárok, akik vagy ostobák, vagy romlottak, vagy a kettő ötvözete, kétségtelen olyan magyarázatot társítanak ehhez a műhöz, mint amit a doksi.hu-n olvashatunk:
Az új isten gondolati hátterében szintén az önmagát meghaladni képes ember nietzschei eszméje áll, ehhez társul a társadalmi megújulás igénye, melyet az oroszországi eseményekhez és forradalomhoz köt.
A társadalmi megújulás igénye. Jól hangzik, eltusolja a tényt, hogy ez a társadalmi megújulás a totalitárius, elnyomó, tömeggyilkos diktatúra irányába újul. És csak úgy „hozzáköti” az oroszországi eseményekhez, nem pedig azért esedezik, hogy mossa tisztára a világot a kommunizmus moszkvai árja.
Kiváltképp nevetséges, hogy a magyarázat „nietzschei eszméről” beszél, hiszen Nietzsche szerint a szocializmus „a legkisebbek és legostobábbak, a felületesek, az irigyek és az elfuserált színészek végiggondolt zsarnoksága,” ami „egészében véve reménytelen, besavanyodott ügy: és nincs vidámabb látvány, mint az ellentmondás a szocialisták dühös és kétségbeesett arca – és micsoda szánalmasan satnya érzelmekről tesz még stílusuk is tanúbizonyságot – és reményeik meg vágyaik ártatlan birka-boldogsága között.”
„Mégis – folytatja Nietzsche, hogy világosan lássuk a filozófus és a szocialista költő összemosásának nevettetően szánalmas fogalomzavarát -
mindig túlságosan sok lesz a tulajdonos ahhoz, hogy a szocializmus többét jelenthetne egy betegség-rohamnál: és e tulajdonosok egy emberként vallják a hitet, miszerint: „az embernek birtokolnia kell valamit, hogy egyáltalán valamivé legyen”. De ez a legrégebbi és a legegészségesebb ösztön, és a magam részéről még hozzáfűzném: „az embernek mindig többet kell akarni birtokolni, mint amennyije van, hogy ő maga több legyen”. így hangzik ugyanis a tan, amelyet maga az élet diktál minden élőlénynek: a fejlődés morálja. Birtokolni és többet birtokolni, egyszóval a növekedés – ez maga az élet. A szocializmus tanában rosszul rejtőzködik az „élet tagadásának akarása”: minden bizonnyal csak félresikeredett emberek vagy fajok gondolnak ki ilyen tant. Voltaképpen azt kívánnám, bár mutatná ki néhány komolyabb kísérlet, hogy a szocialista társadalomban az élet tagadja önmagát, elvágja tulajdon gyökereit. Éppen elég nagy a Föld és éppen elég kiapadhatatlan az emberiség, hogy ilyen gyakorlati példával és demonstratio ad absurdummal szemléltesse és bizonyítsa a szocializmus nemkívánatos mivoltát, még akkor is, ha mindezért iszonyatosan nagy számú embert nyerne és veszítene. Mindazonáltal a szocializmus nyugtalan, nagyszájú emberek gyülekezeteként az egyre inkább elbutuló társadalomban némiképp hasznos és egészséges is lehet: késlelteti a „békét a földön” és a demokratikus csordaállat teljesen kezessé válását, kényszeríti az európaiakat, hogy gondolkodjanak, legyenek mindenkor ravaszak és óvatosak, ne vetkőzzék le teljesen férfias és harci erényeiket, őrizzék meg józanságuk, hűvös, higgadt tisztánlátásuk legalább egy részét –mert csak így tudják megvédeni Európát az őt fenyegető marasmus femininus (elnőiesedés posványa – a ford.) veszélyétől.”
A szerecsenmosdatók sokasága előbb-utóbb kétségtelen előrukkol azzal a kifogással, hogy ezek az emberek nem tudhatták, mit fog hozni a szocializmus. Nem tudhatták, hogy a papíron nemesnek hangzó rendszer vérontásba és totalitarizmusba fog torkollni. A mi helyzetünkből tisztán látjuk a huszadik század szocialista vérontását, és sokkal egyszerűbb ítéletet alkotnunk, mint azoknak, akik gyakorlatba ültetése előtt találkoztak a marxi elmélettel.
Mindez a mentegetés szánalmas, hiábavaló és a tudatlanság mintapéldája. Egyrészt az, hogy Nietzsche látta - és az összes klasszikus liberális látta - bizonyítja hogy lehetséges volt látni. Ne tegyünk úgy, mintha a liberális hagyomány tizenkilencedik századi szerzői ne figyelmeztettek volna arra, hogy a kommunizmus az állami mindenhatóság visszatérése! Továbbá csekély mértékű kritikus gondolkodás is elég ahhoz, hogy az ember észrevegye, hogy a kommunista kiáltvány követeléseit egyedül kegyetlen állami erőszakkal lehet a gyakorlatba ültetni. Ami azt illeti, elegendő az értő olvasás, hiszen a Kommunista Kiáltvány nyíltan kijelenti a mozgalom diktatórikus céljait (kiemelés tőlem):
A proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot és a lehető leggyorsabban növelje a termelőerők tömegét. Ez természetesen eleinte csak a tulajdonjogba és a polgári termelési viszonyokba való zsarnoki beavatkozások útján történhetik, tehát olyan rendszabályok útján, amelyek gazdasági szempontból elégteleneknek és tarthatatlanoknak látszanak, amelyek azonban a mozgalom folyamán felülmúlják önmagukat, a régi társadalmi rendbe való további beavatkozásokat tesznek szükségessé, és mint az egész termelési mód forradalmasításának eszközei elkerülhetetlenek.
A szocializmus már az elmélet szintjén is totalitárius. A magántulajdon elleni agresszív erőszakot támogatja. A Kommunista Kiáltvány követelései, mint az örökösödési jog eltörlése, a progresszív adó, a kivándorlók tulajdonának elkobzása, a munkakötelezettség mind a tulajdonjogok ellen elkövetett támadás, amihez fegyverek, erőszakkal, bebörtönzéssel és kivégzéssel való fenyegetés, és ellenállás esetén a fenyegetés beváltása szükséges. Ez ugyanúgy igaz a termelési eszközök magántulajdonlásának beszüntetésére. Mindenki érti, hogy ez a valóságban annyit jelent, hogy a totalitárius kommunista állam egy felfegyverzett osztaga megjelenik a gyárak és üzemek kapuja előtt, kijelentik, hogy a hely és a benne található eszközök innentől állami tulajdonba kerülnek, majd módszeresen megvernek, bebörtönöznek és lemészárolnak minden ellenállást tanúsító „ellenforradalmárt.” Még egy ópiummámorban tévelygő költő is könnyen megértheti, hogy a kommunista kiáltvány követeléseit egyedül puskacsővel, a börtön és bajonett fenyegetésével és használatával lehet a gyakorlatba ültetni. És mivel a gyakorlatban a polgári társadalom ellenállt a kommunizmusnak, meg is történt az eszme által előírt vérontás.
Ennyit arról, hogy a szocializmus támogatói többek lettek volna, mint a totalitárius diktatúra lelkes éljenzői.
Érdemes figyelmet szentelni az úgyszintén bálványozott Ady Endrére a Nyugat szocialistái közül. Adyt „forradalmárnak” és „szabadságharcosnak” szokás beállítani, így kevésbé köztudott, hogy a totalitárius szocializmus bajnoka volt. Pedig nem szabad elfelejteni, hogy a huszadik század elején ezek a szavak igen más jelentést kaptak, mint a klasszikus liberalizmus korában; ekkor a marxisták voltak azok, akik "radikálisnak" és "forradalmárnak” nevezték magukat, akik a mindenható állam pártján és a szabad piacgazdaság ellen vívtak „szabadságharcot.” Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy a huszadik század elején, azokban az években, amikor a Nyugat nevű folyóirat a fénykorát érte, a modern nyugat látszólag megállíthatatlanul menetelt a szocializmus felé.
Így nem meglepő, hogy Móricz Zsigmond a következőképp vélekedik Ady Endréről 1930-ban a Nyugat hasábjain:
Ötven-hatvan éven át a Kossuth Lajos ideológiája uralkodott a lelkeken.
[...] A Kossuth Lajos politikai elgondolása megegyezett a művelt nemzetekével: területi szabadságról volt szó, nemzeti önrendelkezési jogok kivívásáról. Horizontális irányú volt ez a szabadságharc. Valahogy az volt az eszmei elgondolás, hogy minden ország váljon külön egységgé s élje a maga életét a régi beidegzettség szerint befelé, intenzíven, csupán államilag egymástól függetlenül. Ez a politika a térképet akarta egységekbe szabni s csupán az ellen tiltakozott, hogy egyik nemzetegység a másaknak rabja, adófizetője ne legyen. A belső politika számára sem kikötései, sem ideái nem voltak. Rajongó magyarság, magyar testvéri szeretet, magyar világ volt volna az általános gyógyszere.
Erre, a mai század elején feltört nálunk egy egészen új politikai irány - Nyugatról jött természetesen - egy egészen váratlan s új politikai elgondolás. Egy statikai átvizsgálása az életformáknak, egy vertikális politikai harc. Egy megdöbbentő új életlátás, amely függőlegesen metszette át az életet: a szocializmus.
A szocializmus azt a fölfedezést hozta az emberiség számára, hogy a térképre rajzolt országhatárokon kívül más határoltságok is vannak az emberiség életében: a társadalmi rétegeződés határsíkjai. Rájött, hogy minden ország népe azonos rétegeződésben él s hogy e rétegek gulaalakot adnak minden nép keresztmetszetében. Az egymás fölött elhelyezkedő társadalmi rétegek úgy alakultak ki, hogy a csekély számú legmagasabb réteg csaknem minden anyagi s törvényhozási jog birtokosa, a mélyben fekvő óriási réteg viszont vagyontalan és semmi politikai joggal nem bíró elem.
Ennek a politikai iránynak harcosai többé nem láttak nemzeteket és nemzetiségeket, mert ugyanezt a rétegeződést ugyanúgy fölismerték az uralkodó nemzeteknél, mint a legjobban elnyomott nemzetiségeknél. Ez a politikai irány a rétegek felszabadítására tört, az emberi jogoknak és javaknak minél egyenletesebb elosztására.
Így egyszerre két, egymástól elgondolásban merőben ellentétes irányú politikai harc folyt az életben. A kettő egymást meg nem érthette, ahogy a sík irány a merőlegessel csak keresztezheti egymást.
Ady az első irány, vagy iskola gyermeke volt, - s eljutott a másodiknak megértéséhez.
Nem tudatosan, nem tudományosan, mert nem volt elméleti politikus, csak ember, aki minden szenvedésnek tragikus megérzője volt.
[…]
Egyformán hiteti a kossuthi nacionalizmus és a nemzetközi szocializmus vájárainak rétegcsákányozó csatadalát. Milliószor felesküszik magyarságának kuruc lobogójára s aztán megint a vörös zászlót ragadja kézbe.
A hírhedt kommunista, Lukács György a következőt írta Adyról egy 1909-es cikkében:
Ady Endre szocializmusa: vallás... kiáltó szó a pusztában, segélyért ordítása egy megfulladónak, görcsös belekapaszkodás az egyetlen lehetőségbe, ami még van, csak imádva (vagy néha káromolva) azt; ismeretlennek, titokzatosnak és mégis közelinek, mégis az egyetlen igazán reálisnak érezvén.
Babits Mihálytól pedig ezt olvashatjuk 1930-ban, 11 évvel a költő halála után:
Még amikor szocialisták voltunk is: szocializmusunk, mint az Adyé, nem valami osztálytudatba való elzárkózás volt, hanem ellenkezőleg, új, eddig megvetett osztályok s rétegek felölelése a magunké mellé, s a magunké ellen, a magunkénak zártsága és bűnei ellen.
[...]
Az irodalmi baloldal, az igazi, azokból rekrutálódik, akik nem engedelmes girouette-jei a szeleknek, hanem szabad madarak ellenséges viharok közt; pártjuk az igazság, osztályuk a nép; s ezenkívül egyedül vannak, egyedül az egész világ ellen.
Nos, ahhoz nem fér kétség, hogy általában a baloldal és konkrétan a Nyugat szocialistái az egész világ ellen tevékenykedtek.
Talán nem túlzás agitációs szocialista propagandának nevezni Ady „forradalmi” költészetét. A következő sorokat olvashatjuk Garami Ernőnek, egy magyar szociáldemokrata politikusnak, miniszternek, a Népszava és a Szocializmus egykori főszerkesztőjének címzett, Rohanunk a forradalomba című versében:
Egy Isten se tudná lefogni Ereinkben ma már a lázat. Ma még tán egymást összetévesztjük, Holnap egy leszünk, észre se vesszük. Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt, Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.
[…]
Szüzek voltunk a forradalmak Magas, piros, hős nászi-ágyán. De bőrünk alól kisüt lobogva Már vérünk, e bús, mindeddig lomha. Csönd van, mintha nem is rezzennénk S rohanunk a forradalomba.
De példát találunk a kommunista felbujtásra Csák Máté földjén című művében:
Én, beteg ember, csupáncsak várok, Vitézlő harcos nem lehetek. De szíveteket megérdemeltem, Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem: Véreim, magyar proletárok.
vagy a lenini szellemiségben íródott A Hadak Útja című költeményben:
Vörös jelek a Hadak Útján: Hunniában valami készül, Rongyos hadak, roppant hadak Seregelnek vígan, vitézül.
[…]
Százezernyi parittyás Dávid Készül bízón, dalolva rátok: Ejh, jó urak, dicső urak, Ilyen gyávák a Góliátok?
[…]
Hír és dal ma riongva vág szét Városfalak közt, falvan, pusztán: Itt van a nép, megjött a Nép Vihar-irammal, Hadak Útján.
Itt van a nép, trónt ülni fog most Ezer évig férge a rögnek, Itél a nép, ítélni fog S ezerszer jaj a bűnösöknek.
Az "ölés s tisztítás vágya" kétségtelenül mélyen gyökerezett Ady szellemiségében, amit hűen tükröznek az 1905-1907 között lezajlott Orosz Forradalomról írott sorai:
Borzalmasan megrázkódott nagy Oroszország. Fogvacogva néz Moszkva felé a világ. Égszakadás és földindulás ez. Véres felekkel labdáztak valamikor Párizs utcáin is. Iszonyatosságokat látott már a történelem. De a legborzalmasabb latin forradalmakban is lappangott valami derű. Valami könnyelmű és szép optimizmus. A szlávok új forradalomra tanítják a világot. Ez a forradalom a pokol vonaglása. Megrázóan, kétségbeejtően sötét és borzalmas.
[…]
A történelemnek büszkesége lesz e szörnyű földindulás. Büszkesége, tanulsága és igazolása. A népről már csak lelketlen frázisok és vad versek beszéltek. A néptől tudatos cselekedetet nem vártak a legrajongóbb apostolok sem. Íme a proletárság visszaadta a népet a népnek. Fölkelt a nép, s formálja a világot.
Így csinál forradalmat a nép. Ha megindul, az földindulás. És csak a nép tud forradalmat csinálni. És megváltás csak a néptől jöhet. A néptől, melyet nem óvatos urak csőcseléknek neveznek.
Kálvinisták és szocializmus című cikkében Ady amellett érvel, hogy „a szocializmus törvényes utódja a protestantizmusnak,” 1911-ben pedig azt olvashatjuk tőle a Nyugatban: „e ponton a szocializmus isteni, sőt a legemberibb vallás: Jézus Istenének pártatlan, bőkezű szeretete.”
A nemi élet és a gyermek cikkében azt írja, „alig van életbevágóbb kérdése a mai társadalomnak” (lol) annál a kérdésnél, hogy a gyermekek mihamarabb szexuális felvilágosításban részesüljenek, „És dicsérnünk kell a magyar feministák egyesületét, melynek volt bátorsága végre nálunk is napirendre tűzni a nemi felvilágosítás kérdését.„ Érdemes felfigyelni arra, hogy Ady mennyi hasonlóságot mutat napjaink progresszív balosaival, mondhatni az előhírnökük volt.
Az Irodalmi háborgás és szocializmus című művében a szocializmus további imádatát olvashatjuk:
Meri-e valaki Petőfit elgondolni (bármilyen mást tanítottak bele a jólirányzott nevelési babonák) Petőfi kortársai s a kor és a gazdasági kényszerűség nélkül? Örülök, hogy én írhatom meg véletlenül legelőször, de mindenesetre legnyíltabban, hogy ez az egész új, mai irodalmi kalamajka sohse lett volna meg a szocializmus magyar felnövekedése nélkül. Gazdaságilag a legokosabb isten se tudná, mikor szabadít föl bennünket a szocializmus, de a lelkeinket kezdi már szabadokká tenni, még a mi lelkeinket is, a mi szegény, magyar lelkeinket.
[…]
Ez az új irodalom, ha messziről s feudális vagy polgári szemekben nem is tetszik szocialistának (valószínűleg nem is az), a szocializmus által a szocializmus révén: van. Még szimbolizmusa és állítólagos érthetetlenségének szimbolizmusa is azt a szocializmust szimbolizálja, melyet nem értenek és még inkább: nem akarnak érteni. [...] Egy bizonyos, s ezt már e néhány sor írója érzi és éli: ez az irodalmi háború gyermeke a szociális háborúnak…
Természetesen nem Ady volt az egyetlen szocialista a félistenként számon tartott irodalmi alakjaink közül. Ami azt illeti, ha mohó volnék a tisztelt olvasó türelmével, idejével és figyelmével, oldalak százait meg lehetne tölteni a huszadik század népszerű neveinek leleplezésével.
Íme Babits Mihály, aki kifejezi az 1912. május 23.-n lezajlott kommunista tüntetés melletti szimpátiáját:
Bús e méla falun az üres sinekre merengni. Ó jövevény sinek, visztek-e még ma tovább? Visztek-e még ma odáig ahol most csörren az ablak, hol most csorran a vér, forran a forradalom? Hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi s sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt; Hol tán míg irom ezt Magyarország nagy betegágyán vér és kínok közt megszületett a Jövő.
Íme Kosztolányi Dezső, aki úgyszintén a kommunizmus mellett agitál:
Reánk kacag a vérvörös tavasz, az orgonás, a zengő sugaras. Itt jár közöttünk, csendbe gyujtogat, vérnél vörösebb véres álmokat. A napszekér is dörgő ködbe jő, és harsonáz a vörös levegő. Minden sötétbibor tűzben ragyog, a vér, a láng, az élet, és a csók. Tüzes káprázat fekete odunk, és tűz a párna, melyen álmodunk. Tűzláng a hajnal, vér az éjszaka... Vegyétek: ez a vér és tűz dala!
És természetesen a legelső a sorban a Nyugat első két évtizedében a folyóirat főszerkesztője, Ignotus Hugo. A Nyugat főszerkesztője így ír az „eljövendő” kommunista rendszerről:
Ennek az eljövendő új világnak meglesz a maga új művészete, s motívumai, fogalmai, értékei és adalékai ma még csak munkáslelkekben, munkásrétegekben, munkásvesződésekben és kérdésekben, munkásválságokban és küzdelmekben, s a csekély számú munkásművészek munkáiban találtatnak. Ezeket életükben meglátni s a művészetbe belevinni csakis ők képesek; mint felszabadulását, a művészetbe való felemelkedését sem köszönheti majd a munkás nép másnak, mint önmagának - s mint ahogy felszabadulásával az emberiséget, művészetével a művészetet viszi majd a megváltás felé.
Így gondolkodik a bolsevik vérengzésről:
Gyilkolni - a politikában és történelemcsinálás közben - még valahogy, legalább el lehet képzelni, hogy szabad. De aztán belátni, hogy nem lett volna szabad: azt nem szabad.
[…]
Akkor még nagyon közelről sajgott bennem a fájdalom, s többféle kitérés után abban konkludáltam, hogy ha a bolsevizmus csak nyomát is mutatná, bár a leghalványabbat, csíráját, bár a legküszködőbbet, kezdetét, bár a legbukdácsolóbbat egy jobb, vagy ha nem jobb, de más gazdasági rendnek: úgy még valahogyan el tudná fogadni az ember minden gyilkosságait s rablásait. Ám hovatovább s mind szemmel láthatóbban megint csak kapitalizmus bontakozik belőle, csak éppen primitív, gyámoltalan, száz-százötven évvel visszaesett.
A következő megjegyzést fűzi a Nyugat főszerkesztője H. G. Wells Új világ a régi helyén c. kötetéhez:
Azt hiszem, azzal a stupid praktikussággal szemben, mely az angolban a délibb és keletibb embert elképeszti, a Wells adminisztratív szocializmusa sokkal jobb kezdő formája a propagandának, mint a tiszta vizű marxizmus, vagy éppen a mindezekre fütyülő tiszteletlen szindikalizmus.
Az 1919-es Tanácsköztársaság hajnalán Ignotus maga is büszkén vállalja azt a megállapítást, ami a jelen tanulmány bevezetőjében megfogalmazásra került: miszerint a szellemileg tudatlan és az erkölcsileg korrupt magyar értelmiség készítette fel a magyar társadalmat a kommunizmusra:
a harc, mely az október 30-i dicsőséges forradalomnak a teremtés diadaláig jutott el, a magyar művészetben s kivált a magyar irodalomban már jóval elébb végbemenet volt és győzött. A Nyugat emberei közül nem egy személy szerint is munkása és győztese volt a most diadalra jutott politikai forradalomnak.
[…]
Van a Nyugat ugyanezen számában Dóczy Jenőnek egy tanulmánya arról, hogy az újabb magyar irodalomban, mely nem lehet letagadni, főképp a Nyugat körül alakult volt, a magyar nemzeti törekvés mint találta meg új tartamát a demokrata és radikális gondolatokban. Ez forradalmi újdonság úgy a magyar nemzeti eszmének hagyománya, mint a radikalizmusnak magyar változata tekintetében. Az új magyar irodalomban ezek az eddig ellentétek természetesen olvadtak össze, s a magyar író egyszerre - nem egymás mellett, hanem egyben - tudott mai világpolgár lenni és egész magyar hazafi. A Nyugat évek óta abban foglalta össze törekvését, hogy az: művelt, szociális Magyarország s szabad nemzeti irodalom. Politikába átírva ez művelt, szabad, szociális nemzeti Magyarországot jelent, minden magyarországi nemzetek számára. Vagyis azt, amely október 30-án éjjel született meg. [kiemelés tőlem, T.B.]
Aligha van mit hozzáfűzni e sorokhoz. A szerző maga ismeri el, hogy „a szabad, szociális nemzeti Magyarország” mindvégig a totalitárius kommunista diktatúrát takarta az orwelli „a szabadság szolgaság” duplagondol szellemiségében (amelyet maga Orwell is a szovjet totalitarizmus egy aspektusának tartott).
S a következő sorokkal demonstrálja, miképp hagyta cserben az értelmiség Magyarországot:
S mint az irodalmat, a művészetet s a tudományt: a nyolcnapos új Magyarország igazolja a szocializmust is. Nem éppen egyik vagy másik fogalmazását, hanem azt az azonos lelket, mely benne lüktet a konzervatív angol szakszervezetben épp úgy, mint az ultramarxista bolsevizmusban.
Aztán pedig ott a Nyugat kicsiny serege; az ismeretlen, elfeledett nevek, akik számtalan kommunista cikket és tanulmányt publikáltak a folyóirat hasábjain. A „vörös istennek” hódoló írások sora végeláthatatlan, így a következőkben csupán pár részletet szeretnék az olvasó elé tárni annak bemutatására, hogy milyen ideológiával és szellemiséggel itatták át a magyar kultúrát.
A következő magasztaló szavakat intézi a Nyugat egy szerzője Marxhoz, halálának huszonötödik évfordulójára:
Marx olyanfajta ember volt, aminőt a nagy embereket gyúró természet is csak igen ritkán tud alkotni. Nagy gondolkodó és nagy cselekvő volt egy agyvelőben. Benne a gondolat nem betegítette halványra az elszántság természetes színét, hanem olyan utat mutatott az akaratnak, amelyen kitérők nélkül és így hamarabb juthat céljához. Tudománya az élet szolgálatában állott és a fáklyavivő szerepe jutott neki. Élete munkája két alkotásban termette a legkülönb gyümölcsöket: a gondolat világából való az egyik: Das Kapital, ha éppen egy műhöz akarja kötni az ember az író és kutató Marxnak legérettebb termését; a tett világából való a másik: az Internationale néven emlegetett nemzetközi munkásszövetség, az első nagy kísérlet a katolikus egyházban megtestesült nemzetköziségnek, ennek a magasabb rangú társadalmi életformának, piros földre való ráállítására.
[…]
Csak a cselekvő és gondolkodó, az igazságot és az érdeket lelki mozgató mivoltában egyaránt felismerő és értékelő elme, aminő Marx volt, juthatott rá az igazság és érdek kölcsönös helyzetének, lélektanának arra az elméletére, amelyet a történelmi materializmus néven ismer - s ismer félre a világ.
Az 1908-as év 10. számában Lánczi Jenő felkonferálja a Nyugat egy új „Szociológiai Könyvtárnak” keresztelt rovatát, amelyben a tervek szerint különböző szociológiai könyveket fognak elemzés alá vetni. A könyveket Jászi Oszkár – egy hithű kommunista – és Somló Bódog – egy elkötelezett intervencionista – választották. Csodák csodájára, az első két könyv egy anarcho-kommunista és egy szocialista mű. Lánczi a következőt írja az utóbbiról:
Egyébként [Menger Antal] hűvös józansága a szocializmus terén annál termékenyebb volt, mert ma is még sokan hajlandók ebben forró fejű és puha szívű álmodozók lázálmát látni. Nagyon is szükséges volt tehát az, hogy egy tudós, pontos jogászi elme mutassa azt ki, hogy itt nem zavaros ábrándokról van szó, hanem a megvalósíthatóság, a jog, az igazság bázisán álló reális reformokról. Hogy nem utópia annak a követelése, hogy a termelés eredményéből a munkának jóval nagyobb rész jusson, mint ma, mikor a termelés eredményének egy ötöde sem jut és nem utópia azt gondolni, hogy a mai túlnyomó részben egyéni termelést egy túlnyomó részben szociális termelés fogja felváltani.
Bíró Lajos szerint
A szocializmusban vannak a legnagyobb igazságok és a legnagyobb erők; benne vannak az emberiség legbecsesebb indulatai, leggyönyörűbb szabadság-törekvései, legmelegebb és legkedvesebb álmai, benne van minden nemes forradalmisága.
Szini Gyula buzgóan szeretné a gyakorlatba ültetni a Kommunista Kiáltvány az örökösödési jog eltörléséről szóló cikkelyét:
Törvénnyel kellene megállapítani, hogy minden hagyatékból, amely az utódoknak aránytalan kedvezéseket nyújt, bizonyos köteles rész a közt illeti meg.
Földi Mihály értelmetlen és üres szóhalmaza az olvasó elé tárja a szocializmus mögött megbúvó gondolatmenetet: költői képek, érzelmeket felkorbácsoló szavak, a definíciók, a jelentés, az érvek és az összefüggések teljes hiánya; a mesterkélt értelmiségi kokainja:
A szocializmus nem csak föld- és vagyonfelosztás, hanem nap, levegő, boldogság és életfelosztás is, az élet diadala, igenlése, egy remény a megnyugvásra, nem csak gazdasági terveket ad, melyekben kidolgozza a termelési eszközök kisajátításának technikáját, hanem egy pedagógiai programot is: mint kell az emberi tehetséget az élet jogaira felnevelni. A szocializmus lehúzza az igazságot a metafizika felhőiből s életünk kincses birtokává akarja tenni. Ez a kincs az egyes számára az emberiség megértése, az emberiség számára az emberiség tisztelete és kitermelése az egyénben. A szocializmus új egységet jelent, gyakorlati filozófiai rendszert, a leglelkesebb és legigazabb világszemléletet: egyesülést az élet egységében.
A következő passzus, amely az első világháború idején íródott, igen figyelemre méltó.
Háború esetén az Állam gyakorta totalitárius intézkedésekhez folyamodik a vérengzés lefolytatása céljából, az emberek pedig tűrik az elnyomást. Murray Rothbard szavaival „A háborúban az Állam hatalmát a végsőkig feszíti, és a „védelem” és „vészhelyzet” szlogenjei alatt olyan zsarnokságot kényszeríthet a tömegre, melyet békeidőben nyíltan elleneznének. A Háború tehát számos haszonnal jár az Állam számára, mint ahogyan minden modern háború a megnövekedett, a társadalomra terhelt Állami terhek visszavonhatatlan örökségét hozta el a háborúzó embereknek.”
Erre a következő sorok szerzője is felfigyelt. Ami azt illeti, tökéletesen méri fel a helyzetet, csupán ő mindezt pozitív fényben látja. Nem titkolja, a totalitárius diktatúra és a mindenható állam valóban a szocializmus. De a háborús szocializmus csupán egy halovány árnya annak, amit a békeidőben bevezetett szocializmus megvalósíthat!
Amióta háború van: nincs egyén, nincs egyéniség, csak állam, csak összesség van. Az életemmel, a vagyonommal, a lakásommal, a világításommal, a kenyeremmel, a cipőmmel, mindenemmel az állam rendelkezik. Rekvirálás, maximálás, adagolás, központok, jegyek, bérmegállapítás, ármegszabás, mind-mind az államnak az individium fölött való rettentő nagy hatalmát mutatják. Amin néhány esztendő előtt mosolyogtunk - teszem, hogy a gróf ne ehessék fehérebb kenyeret, mint a gépgyár salakhordója -, az ma abszolúte magától értetődő. A kapitalizmus termelőrendjében és állami rendjében a háború kényszerű kóstolót adott a szocializmus jövendő rendjéből.
…Ha valamire, hát arra megtanított bennünket a háború, hogy a termelés, az elosztódás és a fogyasztás rendje nem folyhatik tovább úgy, ahogyan folyt 1914 nyaráig…
…A szocialista közgazdaságtan alapelveinek alkalmazása nélkül a háború nem lehetett volna “honvédelem", hanem, itthon, mindenki harca mindenki ellen…
…És ha a háborúban, ami ellen küzdött és ami ellen küzd, ilyen regulázó tudott lenni a szocializmus - a “suta szocializmus," suta alkalmazásban -, mit tud teremteni majd békében, ha a munkástömegek akarása és ereje iparkodnak majd gyakorlatiasítani!...
A marxizmus ezért aktuális annyira ma, a munkások ezért merülnek el annyira a tudományos szocializmus könyveibe, Marx és tanítványai ezért a legszívesebben olvasott auktorok! Ezért mondhatta joggal a szakszervezetek május 25-én tartott rendkívüli kongresszusának a vezérszónoka azt, hogy a munkástömegeket a háború olyan gyorsan és olyan tökéletesen vitte közel a marxizmushoz, amilyen gyorsan és amilyen tökéletesen még nagyon sokáig a legiparkodóbb, a legtanultabb, a legönfeláldozóbb és a legnépszerűbb agitátorok sem tudták volna... “Marx tanításainak nehéz elméletét évtizedes tanítómunka árán vittük be a tömegek lelkébe. A háború megkönnyítette munkánkat. A dolgozó osztályok százezrei minden nehéz elmélet, minden nehéz tanítás nélkül a gyárban, a műhelyben, az élelmiszervásárlásnál, a családi életben óráról-órára saját bőrükön tanulták meg a szocializmus tanításának igazságait"...
Ahogyan azt mondtam, köteteket lehetne megtölteni a Nyugat marxista soraival, de a fentiek talán elegendőek voltak a legendás folyóirat elhallgatott politikai irányultságának felfedéséhez.
A szocializmus a történelem során mindig és mindenhol a tudatlan de mesterkélt és elbizakodott értelmiségiek totalitárius mozgalma volt. Bizonyos szempontból érthető, hogy miért találták a „nyugatosok” vonzónak ezt az áramlatot. Magyarnak lenni fájdalom és szégyen volt annak a fejlődésnek a tükrében, amin Amerika átesett, amin Britannia átesett, amin Nyugat-Európa átesett a viszonylagos gazdasági szabadságnak köszönhetően. A technológia, a gazdaság, a társadalom és akár a művészet területén Magyarország mindig a nyugat nemzetei mögött kullogott, és csupán megpróbálta másolni mindazt, amit az úttörő nemzetek elértek.
Ezek az értelmiségiek a marxizmusban látták annak reményét, hogy egyszer végre a mi alulfejlett nemzetünk lehet az éllovas, az új, felfedezetlen utakra törő ország.
Túl ostobák voltak ahhoz, hogy annak lássák a marxizmust, ami valójában: gazdasági és társadalmi öngyilkosság minden nemzet számára, ami az útjára lép; és nem volt meg bennük az az erkölcsi tartás, ami arra késztette volna őket, hogy szembe szálljanak a mindenható állam totalitárius ideológiájával.
Baloldaliak voltak.
Nem úgy voltak „radikálisok” és „liberálisok”, ahogyan az amerikai Alapító Atyák voltak. Az Alapító Atyákat és az ő ideológiájukat, amit a tizennyolcadik században radikalizmusnak, liberalizmusnak neveztek, kiválóan összefoglalják Samuel Adams halhatatlan szavai:
Ha jobb szereted a vagyont, mint a szabadságot, a szolgaság által nyújtott békét, mint a szabadság eleven küzdelmét, távozz tőlünk békében. Nem kérünk sem a tanácsodból, sem a fegyvereidből. Kuporodj le és nyald tisztára a kezet, ami enni ad. Pihenjenek lazán rajtad a láncok, és feledje el az utókor, hogy honfitársunk voltál.
Ezzel szemben a huszadik század „radikálisai” és „liberálisai”… nos… feledje el az utókor, hogy a „nyugatosok” a honfitársaink voltak.