Ha életünk során kizárólag az angol nyelvvel találkoztunk volna, nem úgy hivatkoznánk rá, mint "angol," hanem csak úgy, mint "a nyelv". Annak szüksége, hogy megkülönböztessük az angolt, mint nyelvet, csak akkor jelentkezik, amikor kapcsolatba lépünk más nyelvekkel.
Hasonlóképpen, ha az életünk során kizárólag a saját mitológiáknak voltunk kitéve, nem úgy gondolunk rá, mint egy mitológia, hanem úgy, mint az igazság. Ha csak a saját istenünket ismerjük, akkor hivatkozhatunk erre a fikcióra úgy, mint "az Isten" – ez egy világegyetemnyi távolságra van attól, mintha azt mondanánk, hogy "egy isten" – vagy még pontosabban, "a mi istenünk."
Mélyen legbelül, mindannyian tudjuk, hogy a törékeny tündérmeséinkbe vetett hitünk csak úgy tartható fenn, ha folyamatosan távol tartjuk magunktól a versengő tündérmeséket. Ez hajlamos megbénítani a képességünket az együttérzésre – a lelkünk mélyén muszáj nevetség tárgyává tennünk más kultúrák idétlen hitét, és soha nem szabad megtennünk azt a rémisztő lépést, hogy az ő szemükön keresztül lássuk a saját kultúránkat.
A félelem és a gyűlölet, ami olyan gyakran megmérgezi a különböző kulturális csoportok közötti kapcsolatot, nem tudatlanságból fakad, hanem tudásból. A keresztények kényelmetlenül érzik magukat muszlimok között – és a muszlimok kényelmetlenül érzik magukat a keresztények között – nem azért, mert különbözőek, hanem azért, mert egyformák. Ha arra kényszerítenek két hűtlen nőt, akik ismerik egymás titkait, hogy együtt ebédeljenek, nagyon kellemetlen perceket fognak eltölteni egymással – nem azért, mert túl keveset tudnak egymásról, hanem azért, mert túl sokat.
Az egyetlen módja annak, hogy fenntarthatóan uralkodjon a mitológia a nemzedékek felett az, ha azt színleljük, hogy az nem mitológia, hanem a valóság.
Hogy ezt tisztázzuk, végezzük el a következő gondolatkísérletet.
Képzeljük el, hogy a víz a mosdókagylóban egy tudatos lény. Most képzeljük el, hogy különféle, más-más formájú üvegtartályokba öntöm ezt a vizet. A víz, mivel tudatos, kétségtelenül megdicsérné magát a személyiségéért. Mivel képtelen lenne látni az üveget, ami körülveszi, magába foglalja és formát ad neki, őszintén azt hinné, hogy az igazi fizikai formája egy bögre, befőttesüveg, kémcső vagy koktélos pohár.
Az tudatos víz a kémcsőben ránézne a nevetséges formájú üvegekre körülötte és jól szórakozna rajtuk. "Ezek nem tudják, hogy milyen nevetségesen néznek ki kívülről? Tényleg el tudják képzelni, hogy az az igazi alakjuk? Ez őrület!" Kuncogna, beletöltve az üvegbe, ami a saját börtönét alkotja. És a víz a koktélos pohárban ránézne a többi tárolóra – beleértve a kémcsövet – és ugyanezt mondaná.
És ez a jelenlegi helyzete az összes különböző kultúrának a világ minden táján. Mindegyikünket beletöltik egy átlátszó üvegbe, amiről azt gondoljuk, hogy az igazságot jelképezi, ami ad nekünk egy formát és identitást, amit összekeverünk az "emberi természettel." És ez viszonylag jól működik – legalábbis addig, amíg meg nem látjuk az összes többi üvegtartályt, ami körbevesz minket.
Egy ideig törekszünk fenntartani azt az illúziót, hogy csak az összes többi víz van egy nyilvánvaló üvegtartályban tárolva – mi nem! Azonban vannak olyanok közöttünk, akik képesek kitörni a kultúra üvegketrecéből – a tartályokon kívül állunk, és a mi nézőpontunkból a különféle tartályok mérete és formája lényegében irreleváns.
A börtönöd mérete és formája nem fontos. Ami fontos, az a tény, hogy egy börtönben vagy.
A tudást, hogy egy börtönben vagy, nem kell elsajátítani. Csak el kell fogadni. Ez nem olyasvalami, amit nem tudsz. Mélyen legbelül tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy amit igazságnak hívsz, az csak a láthatatlan tündérmesék varázslatos fizikája.
Honnan tudom?
Mint a könyv összes többi gondolata esetén, most sem kell elhinned azt, amit mondok. Néhány egyszerű kísérlettel könnyen felfedezheted, hogy ezt a tényt mélyen megérted.
Mint ahogy előzőleg említettem, leülhetsz a szüleiddel és megkérdezheted őket a jóságról. Leülhetsz a barátaiddal és megmondhatod nekik, hogy tartasz attól, hogy egy fikcióban élsz, ami elszívja a boldogságodat és a függetlenségedet. Ellátogathatsz egy mecsetbe, és megkérdezheted, hogy beülhetsz-e megfigyelni. Belehelyezheted magad mások üvegtartályába és megvizsgálhatod, hogyan érzel.
Próbáld ki. Csukd be a szemed egy pillanatra és képzeld el, hogy leülsz a szüleiddel, hogy megkérdezd őket a jóságról, vagy leülsz egy italra a barátaiddal, hogy társadalmi mitológiáról beszélgessetek. Idegesnek érzed magad? Érzed a halvány szorongást a gyomrodban az efféle őszinteség és kíváncsiság gondolatától is?
Miért? Mitől tartasz? Miért nem tettél fel soha ilyen kérdéseket? Ki mondta azt, hogy nem megengedettek az efféle kérdések? Megbüntettek valaha, mert ilyeneket kérdeztél a múltban? Van bármiféle törvény, ami tiltja az ilyen kérdéseket?
Mi fog történni, ha ilyen kérdéseket teszel fel?
Máris tudod a választ. Ezért félsz.
Nem gyávaság az, ami félelmet kelt benned. A bölcsesség az, ami felébreszti ezt a félelmet.
Mert minden okod megvan arra, hogy félj.