Integritás

Az integritás definiálható úgy, mint következetesség a valóság, az ideák, valamint a viselkedés között. A következetesség a valósággal az, hogy nem azt mondjuk a gyermeknek, hogy apu "beteg," miközben a valóságban részeg. A következetesség a viselkedés terén az, hogy nem verjük meg a gyermeket, mert megvert egy másikat. Sokan nagyon jól megértik ennek az integritásnak az értékét, még akkor is, ha tökéletlenül gyakorolják, és ezzel sem fogunk itt sokat foglalkozni.

Az ideákkal való következetesség az, ami a legtöbb problémát okozza a családokban – és a legtöbb hosszú távú szenvedést a gyermekeknek a hátralevő életük során.

Amikor gyermek voltál, újra meg újra elmondták neked, hogy bizonyos tettek jók, bizonyos tettek rosszak. Igazat mondani jó, lopni pedig rossz. Megütni a testvéredet rossz, és jó, ha segítséget nyújtasz a nagymamádnak. Időben megérkezni jó, rossz kibújni a házimunka alól.

Ezek az útmutatások – ezek az erkölcsi útmutatások – hallgatólagosan magukba foglalták azt az előfeltevést, hogy a szüleid tudták, mi a helyes és helytelen, mi a jó és mi a rossz.

Gondolod, hogy ez valóban igaz volt? Gondolod, hogy a szüleid tudták, hogy mi a helyes és a helytelen, amikor gyermek voltál?

Amikor azt mondjuk egy gyermeknek, hogy valami rossz – nem csak helytelen, hanem erkölcsileg rossz – csupán két lehetőség létezik. Az első az, hogy mi valóban tudjuk, mi általánosan a jó és a rossz, és mi ezt az egyetemes ismeretünket alkalmazzuk egy bizonyos tettre, amit a gyermek elkövetett.

Ezt mindig így adják elő a gyermeknek. És szinte minden esetben ez a világ legveszélyesebb hazugsága.

A második lehetőség az, hogy azt mondjuk a gyermeknek, hogy a tettei különböző okokból "rosszak", aminek semmi köze nincs az erkölcshöz.

Példának okáért, elmondhatjuk a gyermeknek hogy a lopás rossz, mert:

1. Szégyenkezünk a gyermekünk tette miatt.

2. Attól félünk, hogy szegény szülőknek bélyegeznek minket.

3. Attól félünk, hogy nyilvánosságra kerül a gyermekünk tette.

4. Egyszerűen azt ismételjük, amit nekünk is mondtak.

5. Élvezzük a gyermekünk megszégyenítését.

6. Erkölcsileg felsőbbrendűnek érezzük magunkat, ha kijavítjuk a gyermekünket „etikai” kérdésekben.

7. Azt szeretnénk, hogy a gyermekünk elkerülje azt a viselkedést, ami miatt minket is megbüntettek, amikor gyerekek voltunk.

... És így tovább.

Feltételezve, hogy nem rettegnek, a legtöbb gyermek, amikor először kap erkölcsi tanítást, általában úgy válaszol, hogy megkérdezi: „Miért?” Miért rossz a lopás? Miért rossz a hazugság? Miért rossz a bántalmazás? Miért rossz megverni valakit?

Ezek teljességgel megalapozott kérdések, hasonlóan ahhoz a kérdéshez, hogy miért kék az ég. A probléma akkor jelentkezik, amikor a szülőnek nincsen racionális válasza, viszont a végtelenségig úgy tesz, mintha lenne.

Amikor egy gyermek megkérdezi, hogy miért rossz valami, szörnyű csapdába kerülünk. Amikor azt mondjuk, hogy nem tudjuk, hogy miért egyetemesen rossz a hazugság, azt hisszük, hogy el fogjuk veszíteni az erkölcsi tekintélyünket a gyerme¬ke¬ink szemében. Ha azt mondjuk, hogy tudjuk, miért rossz a hazugság, akkor megtartjuk az erkölcsi tekintélyünket gyermekünk szemében, viszont kizárólag azáltal, hogy hazudunk a gyermekeinknek.

A vallás bukása óta elveszítettük az erkölcsi iránytűnket. Ateistaként nem gyászolom az istenek és ördögök illúziójának elvesztését, de aggódom amiatt, hogy még nem ismertük el azt, hogy a vallás bukása nem biztosított számunkra egy objektív és racionális erkölcsi iránytűt. Azzal, hogy nem valljuk be azt a tényt, hogy nem tudjuk, mi az etikai szempontból helyes viselkedés, súlyos erkölcsi hibát követünk el a gyermekek rovására.

Gyakorlatilag hazudunk nekik a jóságról.

Azt mondjuk nekik, hogy bizonyos dolgok, amit tesznek, jók és rosszak – azonban nem mondjuk el nekik, hogy nem tudjuk, miért jók vagy rosszak azok a dolgok. Ha a gyermekünk megkérdezi tőlünk, hogy miért rossz a hazugság, mondhatjuk, hogy fájdalmat okoz másoknak – de a fogorvos is – vagy azt mondhatjuk "te sem szereted, amikor valaki hazudik neked" – ami egy ösztönzés lenne arra, hogy ne bukjon le, nem pedig arra, hogy tartózkodjon a hazugságtól – és így tovább. Minden válasz, amit adhatunk, további kérdéshez és következetlenségekhez vezet. Mit teszünk ezután?

Nos, bántalmazáshoz kell folyamodnunk.

Ez nem verést vagy kiabálást jelent – habár sajnos túl gyakran ez a helyzet – hiszen szülőként a passzív–agresszív fegyverek végtelen arzenáljához folyamodhatunk, mint például sóhajtani egyet, eljátszani az elkeseredettséget, megváltoztatni a beszédtémát, felajánlani egy sütit, elvinni őket sétálni, azt állítani, hogy "túl elfoglaltak" vagyunk, elterelni a figyelmüket vagy elutasítani őket millió és egy módon.

Ezek az erkölccsel kapcsolatos ártatlan kérdések egyfajta rémületet ébresztenek a szülőkben. Szülőként meg kell őriznünk az erkölcsi tekintélyünket a gyermekünk szemében – de mint a modern világ egy polgára, nincs racionális alapunk erre az erkölcsi tekintélyre. Tehát arra kényszerülünk, hogy hazudjunk a gyerekünknek a jóságról és a jóságról való ismeretünkről, ami átalakítja az erényt egy racionális diszciplínából egy rettenetes tündérmesévé.

A múltban, amikor a vallási mitológia volt a domináns, ha a gyermekek megkérdezték: "Honnan jött a világ?" a szülők úgy válaszoltak, hogy Isten teremtette. Leszámítva azoknak a babonás tudatlanságát, akik mind a mai napig ugyanezt állítják, a legtöbb modern szülő megpróbál racionális és tudományos választ nyújtani, vagy legalább elküldik a gyermeket az internetre, egy enciklopédiáért vagy a könyvtárba.

Volt azonban egy idő, amikor arra a kérdésre, hogy honnan jött a világ, nagyon nehéz volt választ adni. Amikor a vallásos magyarázatok egyre inkább elvesztették hitelességüket, de a tudományos magyarázatok nem voltak teljesen megalapozottak, a szülőknek azt kellett mondaniuk, ha integritással akartak válaszolni: "Nem tudom, hogyan keletkezett a világ."

Azzal, hogy nyíltan kifejezik a bizonytalanságukat, a szülők nem csupán őszintén és integritással viselkedtek, hanem arra ösztönözték a gyermeküket, hogy keressék az igazságot, ami bevallottan hiányzott a világból.

Sajnos hasonló nehézségekkel nézünk szembe manapság, de egy sokkal fontosabb témában. Szertefoszlott az erkölcs vallásos alapja, és hiányzik bármilyen hiteles vagy elfogadott elmélet, ami felválthatná. Egy ideig a hazaszeretet és a kultúráért érzett hűség elég volt ahhoz, hogy meggyőzzék a gyermekeket arról, hogy az idősek birtokában vannak valami objektív erkölcsi tudásnak, de ahogyan az állam és a katonaság korrupciója mindinkább nyilvánvalóvá vált, egy ország, egy állam vagy egy katonaság ethosza iránti hűség egyre inkább törékeny alapja lett az erkölcsi abszolútnak. Még a demokrácia erényeiről szóló becses elméleteink is egyre nagyobb és nagyobb nyomás alá kerülnek, ahogy a gigantikus államok egyre távolabb kerülnek a polgáraik kívánságaiktól és lényegében egyfajta "természeti állapotban" cselekednek.

Az erény vallásos magyarázatai elbuktak, nem csupán azért, mert már nem hiszünk Istenben, hanem mert mostanra teljesen világossá vált, hogy amikor a legtöbb ember az "igazságra" hivatkozik, igazából a kultúrát érti alatta.