Sokszor hangoztatják azt az érvet, hogy a szülők nincsenek tudatában a saját képmutatásuk összetettségével, tehát erkölcsileg nem felelősek a következetlenségükért.
Szerencsére nem szükséges puszta elméletekre hagyatkoznunk, hogy megállapítsuk ezen állítás igazságát.
Ha azt mondom neked, hogy a 101–es országúton kell végighaladnod, hogy elérd a célodat, és kiderül, hogy ez teljesen az ellentétes irányba vezet el téged, mi lenne a racionális válasz, ha én tényleg nem voltam tisztában azzal a ténnyel, hogy rossz irányba küldtelek?
Nos, először is kitartanék amellett, hogy az volt a helyes irány, mivel én őszintén azt hiszem, hogy az volt. Azonban ha leülünk egy térképhez és rámutatsz arra, hogy az én útbaigazításom mennyire helytelen volt, meglátnám az igazságot, számtalanszor bocsánatot kérnék és őszintén megígérném, hogy soha többet nem fogok rossz útbaigazítást adni – és vennék egy halom térképet, amik tanulmányozásával jelentős időt töltenék.
Viszont ha abban a pillanatban, ahogy azt mondanád nekem, hogy rossz irányba küldtelek, felmérgesednék és elutasítanám azt, hogy bármiféle térképet megnézzek, elutasítanám azt, hogy bevalljam, hogy tényleg rossz irányba küldtelek, folyton megváltoztatnám a beszédtémát, megzavarnálak érzelmi zsarolással, nem mondanám el, hogy miért küldtelek abba az irányba – és végül kiviharzanék a szobából, sok mindenben nem lennél biztos, de biztosan tudnál egy dolgot. Nem gondolnád többet azt, hogy engem valaha is érdekelt az, hogy jó irányba küldjelek.
A szülő–gyermek kapcsolat világában ezt a revelációt egy szörnyűséges sokk kíséri. A ráeszmélés olyan, mint egy atomcsapás a szegénynegyeden, sugárzik minden irányba és darabokra tör minden hipotézist minden létező kapcsolatodról.
Attól a pillanattól kezdve, hogy rájössz, hogy a szüleid, tanáraid, papjaid, politikusaid – alapvetően az idősebbek – csak azért használták az erkölcsöket, hogy irányítsanak téged és maguk alá taszítsanak – tehát mint a bántalmazás egy eszközét – az életed gyökeresen megváltozik.
Az a borzasztó tény, hogy az idősebbek ismerték az erkölcs erejét, és arra használták ezt az erőt, hogy irányítsanak, megrontsanak, megfélemlítsenek és kihasználjanak, felfedi azt az őszinte szadizmust, ami mélyen a kultúránk magjában szunnyad – felfedi a félelmetes kultuszt a kultúrában.
Igen rossz az a helyzet, amikor egy orvos meghamisítja az okmányait – hogy vélekedne bármilyen egészséges elméjű ember arról, aki nem azért tanulmányozza az emberi testet, hogy meggyógyítsa, hanem hogy minél hatásosabb módon okozzon fájdalmat?
Egy csaló még mindig jobb, mint egy szadista.
Mit mondhatunk tehát a szülőkről és más, hatalmi pozícióban levő emberekről, akik mindent tudnak, amit tudni lehet az erkölcsi érvek arra való használatáról, hogy irányítsák a gyermekük gondolatait és tetteit – akik tisztelik az erény erejét, és aztán arra használják ezt az erőt, hogy elpusztítsanak a gyermekben minden lehetséges erkölcsi becsületességet?
A filmekben a terroristák folyton elrabolják a hős gyermekét vagy szerelmét annak érdekében, hogy kierőszakolják a követeléseik teljesítését. Az erényei – szeretet és hűség – tehát a gonosz szolgálatába állítódnak. Minél jobb ember, annál szörnyűségesebb dolgokat kell véghezvinnie. Minél inkább tiszteli az erényt, annál inkább vonja az irányítása alá a gonosz.
És így nevelik fel a gyermekeket.