#Klasszikus liberalizmus
#libertarianizmus
#anarcho-kapitalizmus
#osztrák közgazdaságtani iskola
logo
Stefan Molyneux

Az igazság útján

Az illúziók zsarnoksága

Kultúra

Így közvetlenül elküldheted az ebook olvasódnak is az esszét
FIGYELEM!

Ez egy fejezet Stefan Molyneux Az igazság útján című könyvéből! Ha szeretnéd a többi fejezetet is elolvasni, használd a képernyő sarkában található tartalomjegyzék gombot. A teljes könyv ingyenes letöltéséhez vagy a nyomtatott verzió megvásárlásához kattints a borítóra.

Stefan Molyneux: Az igazság útján

Gondolj egy muszlim országban élő apára. Amikor a gyermeke megkérdezi tőle: "Apa, mi a jóság?", az apa azt fogja válaszolni: "Engedelmes-kedni Allahnak és az Ő Prófétájának." Miért ez az ő válasza? Talán azért mert személyes tapasztalata volt a Prófétával, ő írta a szent könyvet és mély ismerettel rendelkezik az erkölcsről, melyet egyenesen a teremtőtől kapott? Ha egyedül nőtt volna fel egy elhagyatott szigeten, vajon ugyanez lenne a válasza?

Természetesen nem. Egyszerűen azt ismétli meg, amit neki is elmondtak gyermekkorában.

Habár sokkal többről van itt szó.

Ez a muszlim apa jól tudja, hogy a gyermekének egy muszlim társadalomban kell felnőnie és boldogulnia. Ha azt mondja a fiának, hogy nem tudja, mi a jó és a rossz, nem csupán az erkölcsi tekintélyét fogja elveszíteni a gyermeke szemében, hanem végtelen konfliktusnak fogja őt kitenni a társadalomban.

Más szóval, ha mindenki hazudik a gyermekének, mi az ára – társadalmi, párkapcsolati, gazdasági, stb. – annak, hogy elmondd a gyermekednek az igazságot?

A szomszédomnak van négy imádnivaló gyermeke. A minap a fia odajött hozzám és megmutatta a rajzot, amit készített: Jézus Krisztus elfogadható ábrázolása, ahogy egy sziklán ül és imádkozik a mennyekhez. Minden ártatlansággal megkérdezte, hogy mit gondolok a képről. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy az édesapja azt mondta neki, hogy Jézus Krisztus egy igazi és élő ember volt, aki visszatért a halálból, felszállt a mennyországba, és szabaddá teszi a bűneitől, ha telepatikusan közli ezzel a szellemmel a szeretetét. Ez nem kevésbé rettenetes, mint bármilyen másik bűntudatra és irányításra épülő szekta.

De – mit mondhattam volna ennek a gyermeknek? Képes lettem volna azt mondani, hogy ez egy kitalált karakter nagyon szép illusztrációja? Hogy ez egy tündérmese csodálatos ábrázolása? Képes lettem volna végignézni a fájdalmat és meglepetést a szemében? Képes lettem volna elképzelni a beszélgetést, ami később közte és az apja között zajlik, amikor megkérdezi, hogy miért mondta a kedves bácsi a szomszédból hogy Jézus Krisztus egy kitalált karakter? El tudtam volna képzelni azt a hideg távolságtartást, ami a két család kapcsolatára száll? Képes lettem volna elképzelni az apját, ahogy azt mondja a gyermekeinek, hogy tartózkodjanak a kedves bácsitól a szomszédban, mert el akarja tőlük venni Istent? El tudta volna viselni a gyomrom a gyermekek pillantását, amit minden alkalommal felém szegeznének, amikor látom őket az elkövetkező pár évtizedben?

Végül a legkisebb ellenállás útját választottam, de nem hazudtam neki. Elmondtam, hogy úgy gondolom, hogy szépen megrajzolta, és megkérdeztem, hogy ő mit gondolt róla.

Nem könnyű dolog igazat mondani.

Nagyon könnyen meglátjuk azt, hogy a szülők más kultúrákban egyszerűen megismétlik a kulturális normákat a gyerekeiknek, mintha azok a normák abszolút igazságok lennének. Japán szülők engedelmességre és filiális jámborságra tanítják a gyermekeiket; katolikus szülők arra tanítják a gyermekeiket, hogy igyák meg Istenük vérét; muszlim szülők arra, hogy az ember, aki hozzáment egy hatéves kislányhoz – és elhálta azt a házasságot akkor, amikor a lány kilenc éves volt – az erkölcs eszményképe; nyugati szülők arra tanítják a gyermekeiket, hogy a demokrácia a legmagasabb eszme, észak–koreai szülők pedig arra, hogy az életüket uraló diktátor egyfajta evilági istenség, aki szereti őket.

A lista a végtelenségig folytatódik. Gyakorlatilag a világon minden szülő azt hiszi, hogy ő az igazságot tanítja a gyermekének, amikor csupán ráerőszakolja azt, amit a legnagyobb udvariassággal kulturális mitológiának nevezünk.

Hazudunk a gyermekünknek, miközben azt tanítjuk, hogy a hazugság rossz.

Azt parancsoljuk a gyermekünknek, hogy önállóan gondolkodjanak, miközben a legelfogultabb abszurditásokat ismételgetjük objektív tényként.

Azt mondjuk a gyermekünknek, hogy legyenek jók, de ötletünk sincs arról, hogy mi is az a jóság.

Azt mondjuk a gyermekünknek, hogy a konformitás rossz dolog ("Ha mindenki leugrana az Empire State Buildingről, te is ugranál?"), miközben teljes mértékben szolgái vagyunk az őseinktől tanult előítéleteknek.

Oszd meg ezt a bejegyzést:
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5
Book Cover 0Book Cover 1Book Cover 2Book Cover 3Book Cover 4Book Cover 5