Gyermekként roppant fogékonyak vagyunk az erkölcsi érvekre, mert annyira elkeseredetten szeretnénk jók lenni, és mert tudjuk, hogy az erkölcsiség a dicséret szinonimája, míg az erkölcstelenség a büntetés szinonimája. Amikor a szüleink és tanáraink azt mondják nekünk, hogy valami "jó," amit igazából mondanak, az az, hogy "nem leszel ezért megbüntetve – sőt, talán még jutalmat is kapsz!" És fordítva, amikor azt halljuk, hogy valami "rossz," amit igazából mondanak nekünk, az az, hogy meg leszünk büntetve, ha ezt csináljuk, vagy ezen gondolkodunk, bármi is legyen az.
Nem azért büntetnek meg minket, mert rosszak vagyunk. Azért találták ki a "rossznak lenni" fogalmát, hogy "jogosan" büntethessenek minket.
A hatalmon levők folyton próbálják elrejteni a hatalmuk folytonos gyakorlását az áldozatuk felett. A tanáraink nem szeretik nyíltan megmondani nekünk, hogy bántani fognak minket, ha nem viselkedünk, mert az túlságosan nyilvánvaló demonstrálása a bántalmazó hatalomnak – és egy roppant hatékonytalan irányítási módszer.
Ha a tanár azt mondja: "Ha hazudsz, megbüntetlek," majd ez annyiban maradna, a hazugság mindig egy többé-kevésbé kiszámítható kockázat lenne – és büntetést kapni a hazugságért nem bírna nagyobb erkölcsi jelentőséggel, mint szabálytalanságot elkövetni a kosárlabdában. Ha a tanár egy 30 gyermekből álló osztállyal találja szemben magát, és mindegyikük azt latolgatja, hogy megúszhatja-e, ha hazudik, akkor nyilvánvaló, hogyha minél többen hazudnak, egyre nehezebb lenne kiszűrni a hazugságokat, mint ahogy nehezebb kiszűrni, hogy pontosan ki is beszél, ha egyszerre húszan társalognak, mint akkor, ha csak ketten beszélnek.
Továbbá ha egy szülő nyíltan nyers erőt használ, hogy a gyermeket szófogadásra kényszerítse, akkor az agyunk azon része, ami a mintázatok felismeréséért felelős, abban a pillanatban egy alapelvet fog levonni abból az interakcióból. Az elménkben minden döntés és interakció önkéntelenül alapelvvé alakul. Ha a szüleink erővel kényszerítenek a szófogadásra, akkor az alapelv, amit leszűrünk ebből az interakcióból: "annak, akinek hatalma van, arra kell használnia a hatalmát, hogy erőszakosan irányítson másokat," vagy: "annak, aki a legtöbb erővel bír, rá kell erőltetnie az az akaratát arra, aki a legkevesebb erővel bír."
A szerves élet természetes lebomlásából adódóan egy ilyen alapelv felállítása veszélyes lehet a szülőkre. Ha egy egyedülálló anyára gondolunk, aki két fiút nevel, könnyen láthatjuk, hogy ha felállít egy "nyers erő uralkodik" alapelvet – míg van egyfajta gyakorlati haszna a gyermekek fiatalkorában –aligha fogja ez a szabály őt szolgálni, amikor a srácok elérik a serdülőkort és fizikailag sokkal erősebbek lesznek nála. Még az apák is elérik az öregkori gyengeséget és fizikai alsóbbrendűséget a fiaikhoz viszonyítva, és ebből adódóan nem igazán fognak profitálni abból a szabályból, hogy "annak, aki a legtöbb erővel bír, rá kell erőltetnie az az akaratát arra, aki a legkevesebb erővel bír."
Tehát muszáj végérvényesen az "etika" ködébe burkolni az erő használatát. Logikai szempontból ez egy roppant furfangos vállalkozás, mivel ami ehhez szükséges, az az egyidejű elhivatottság egy alapelvhez és egy személyhez is – ami azonnal ellentmond egymásnak.