Vegyük például a randevúzást, a házasságot és a családalapítást.

Bármilyen értelmes, szabad társadalomban ezek a tevékenységek nem esnek a politikai kényszer kategóriájába. Egyik kormányügynökség sem dönt arról, hogy kihez fogsz házasodni, kivel lesz gyereked, és nem büntet börtönnel, ha ellenszegülsz a döntéseinek. Az önkéntesség, az ösztönzők, a kölcsönös előny, vagy akár a „hirdetések,” futtatják a szerelem, szex és házasság szabadpiacát.

Mi a helyzet a karriereddel? Vajon felhívott egy köztisztviselő a középiskola végén és tájékoztatott arról, hogy doktor, ügyvéd, pincér, színész, programozó vagy filozófus leszel? Természetesen nem. Szabadon választhattad azt az életpályát, amely a leginkább illett az érdeklődéseidhez, képességeidhez és előkészületeidhez.

És mi a helyzet a legnagyobb pénzügyi döntéseiddel? Bekopogott hozzád egy köztisztviselő minden hónapban, hogy elmondja, pontosan mennyit tegyél félre, mennyit költekezz, hogy megengedheted-e magadnak az új fotelt vagy festéket? Az államnál kellett jelentkezned, hogy új autót, új házat, plazma TV-t vagy fogkefét vehess?

Nem, az összes fentebb említett területen – szerelem, házasság, család, karrier, pénzügyek – a nagy döntéseinket a közvetlen politikai kényszer hiányában hozzuk meg.

Tehát ha az anarchia egy ilyen mindent felzabáló, egyetemes gonosz, miért ez az alapértelmezett – és erényes – függetlenség, amelyet követelünk magunknak, hogy megvalósítsuk hétköznapjaink jogos szabadságát?

Képzelj el egy világot állam nélkül – ez a gondolatkísérlet sokaknak lehetetlen, mivel az állami monopóliumok hatalma eléri életünk minden egyes részét. Viszont semmilyen racionális, gazdasági vagy erkölcsi okunk nincs azt feltételezni, hogy szükségesek az államok az utak, az egészségügy, az adományozás, konfliktusmegoldás, bíróságok, rendőrség, nemzetvédelem, börtönök – vagy bármely más szolgáltatás biztosításához, amely jelenleg az állam monopóliuma alatt áll.

Az államok hihetetlenül veszélyesek, és több mint 250 millió halálért felelősek csak a 20. században – ha lehetséges egy társadalmat állam nélkül működtetni, ez bizonyára olyasvalami, amire az emberi fajnak törekednie kellene.

Az Anarchia a gyakorlatban meggyőzően érvel a közszolgáltatások magán – azaz önkéntes – biztosítása mellett. Feltárja, hogy az állam egy veszélyes és szükségtelen anakronizmus, és utat mutat az emberiség békés és önkéntes jövője felé.”

Hé – komolyan – gratulálok az új pozíciódhoz!

Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy a kormányzat legmagasabb előkelőségei közé léptél, tehát nagyon-nagyon fontos, hogy ne mondj vagy csinálj semmi ostobaságot, és ne rondítsd el nekünk a dolgokat.

A legelső, amit észben kell tarts, hogy te egy cégér vagy, körülbelül annyi befolyással az államvezetésre, mint a műszerfal díszítésének van az autóéra – de ezzel együtt nagyon fontos figyelemelterelés vagy, a “mosolygó arca” a hatalom öklének.

Szóval orrot fel, puszit a kisbabák arcára, és gondolkozz azon, mennyire jól mutatnál egy bélyegen. Egy postai bélyegen, nem e-mail… Mindegy, majd később elmagyarázzuk.

Most, mielőtt rátérnénk a médiabeli felelősségeidre, alaposan meg kell, hogy értsd a politikai hatalom valódi történetét, nehogy véletlenül abból a naiv idealizmusból cselekedj, amit a tömegek felé kell mutatnod.

Rövidtávon, gyakorlati szempontból tekintve igazán nem akarod elolvasni ezt a könyvet. Ez a könyv fel fogja borítani az életedet. Ez a könyv meg fogja változtatni minden egyes kapcsolatodat – legfőképpen a kapcsolatodat önmagaddal. Ez a könyv meg fogja változtatni az életedet még akkor is, ha a benne olvasott tanácsok közül egyet sem fogadsz meg. Ez a könyv meg fog változtatni még akkor is, ha egyetlen pontjával sem értesz egyet. Ez a könyv még akkor is megváltoztatja az életedet, hogyha ebben a pillanatban leteszed, mert tudni fogod, hogy félsz a változástól.

Ez a könyv radioaktív és fájdalmat okoz – viszont épp ez az a fajta radioaktivitás és fájdalom, amely meg fog gyógyítani…

Az igazság az, hogy szükségünk van moralitásra; a hazugság az, hogy istenek vagy államok képesek racionálisan meghatározni vagy igazságosan érvényre juttatni azt.

A célom e könyvben egy olyan objektív, következetes, világos, racionális, empirikus – és igaz – módszer meghatározása, amellyel dönthetünk a morális elméletek érvényességéről.

Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy jelen pillanatban valószínűleg a szkepticizmus feltörő hullámát érzed. Teljesen megértem, hogy a valószínűsége annak, hogy valami tag az interneten – az őrültek otthonában – valahogy megoldotta ezt a filozófiai problémát nem túlságosan magas – sőt olyan közel áll a nullához, hogy jóformán megkülönböztethetetlen tőle.

Mégsem teljesen nulla.