A legfontosabb dolog az életben nem hazudni másoknak – az őszinteség a legalapvetőbb erény. Nos, mint mindig, amikor egy filozófus felhozza az őszinteség erényét, kérdések zápora zárja el a haladásának útját – kérdések, amik arra lettek megtervezve, hogy megleljük az etikus viselkedés határán levő szürke zónákat, mint például: "helyes–e, ha hazudok valakinek akkor, amikor az a valaki pisztolyt tart a fejemhez és követeli, hogy mondjam el neki a feleséged hollétét, hogy megölhesse?"
Ez mind nagyon érdekes, de teljesen irreleváns a jelenlegi világhoz viszonyítva.
A jelenlegi világban annyira távol állunk attól, hogy elmondjuk egymásnak az igazságot, hogy a gyakorlati őszinteség e homályos részeire koncentrálni olyan, mint megkérdezni egy embert, aki bebotorkál a sürgősségre, a kezében szorongatva saját leszakadt karját, hogy kér–e egy manikűrt. Vagy, hogy egy másik egészségügyi hasonlattal éljünk, én a filozófusokra úgy tekintek, mint a létfontosságú orvosokra egy szörnyű járvány közepén. Körülöttünk mindenfelé az emberek vonaglanak és pusztulnak, és minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megmentsünk annyi embert, amennyit csak tudunk – a teljes tudatában annak, hogy csak nagyon kevesen fogják túlélni. A legtöbb modern filozófus viszont csak ül e szenvedések közepette, és azon vitatkozik, hogy mi az első teendő, ha egy páciens egyszerre kap szívrohamot, szenved cukorbetegségtől, szálka van a körmében és belecsap egy villám, miközben megvizsgálják.
Erre a válaszom az, hogy amikor elérünk egy világot, ami annyira egészséges, hogy az „egyszer egy évszázadban” problémák a legfontosabb dolgok, amikkel elbánhatunk, egyáltalán nem is lesz igazán szükségünk a filozófiára!
Tehát tűrjük fel az ingujjunkat és próbáljunk megbirkózni a járvánnyal, ami most emészt fel bennünket, és hagyjuk a valószínűtlen problémákat jövőbeli, boldogabb időre.
Az oka annak, hogy az ember a láthatatlan ketrecben okolható a tetteiért, az, hogy hazudott.
Amikor elkezdtél rámutatni az igazságra, kényelmetlenül érezte magát. Először is őszintén zavarodottnak tűnt – hogy az színjáték volt–e vagy sem, nem tudhatjuk. Aztán ahogy elkezdtek egyre tornyosulni a logikai és empirikus bizonyítékok, ellenségessé vált.
Hazudott? Természetesen.
Hazudott, mert nem mondta el neked, hogy kellemetlenül érzi magát, hanem helyette elkezdett birtokháborításról habogni, káromkodni, majd előhúzott egy fegyvert.
Ez őszinteség lett volna? Aligha. Tisztában volt azzal, hogy az érzései egyre kellemetlenebbek? Természetesen. Őszintén kifejezte a kényelmetlenség-érzetét? Nem. Elkerülte a saját kényelmetlenségét azzal, hogy téged támadott.
Példának okáért, amikor leültem a bátyámmal, hogy arról beszéljünk, hogy többet nem látogatom meg az édesanyámat, ő a következő érvvel hozakodott elő:
„Stef, látogatnod kéne anyát, mert ha nem teszed, akkor ő irányítja a döntéseidet. Ha megengeded annak a ténynek, hogy nem kedveled őt, hogy irányítsa a tetteidet, ő nyert, és elvesztettél egy alapvető szabadságot."
„Szóval – válaszoltam – ha jól értelek, azt mondod, hogy találkoznom kellene olyan emberekkel, akiket kedvelek, mert kedvelem őket, és találkoznom kéne olyanokkal is, akiket nem kedvelek, mert máskülönben hatalmat gyakorolnak fölöttem. Más szóval nincs senki, akivel valaha el kellene utasítanom a találkozást."
Szokásszerűen forgatta a szemét és megvonta a vállát.
"De engedd meg, hogy elmondjam azt, hogy mi zavar engem ebben a családban – folytattam. – Erősen úgy érzem, hogy nekem soha nem megengedett, hogy legyen bármi valódi preferenciám. Úgy értem megengedett, hogy valamit előnyben részesítsek, ha szeretnék, de senki nem tiszteli azokat és változtatja meg a tetteit annak megfelelően. Te jobban szeretnéd, ha találkoznék anyával, tehát szeretnéd, hogy megváltoztassam a tetteimet a te preferenciád mentén. Viszont ezzel egy időben te azt mondod nekem, hogy az én preferenciám értelmetlenek azzal kapcsolatban, hogy kivel találkozok. De hogy lehet, hogy a te preferenciád megköveteli, hogy megváltoztassam az én tetteimet, de az én preferenciám nem követel semmi változtatást a saját tetteimben?"
Sajnos és elkerülhetetlenül a beszélgetés véget ért ezen a ponton.
Már akkor is tisztán láttam, hogy a bátyám roppant kellemetlenül érzi magát a kérdéseimtől. A megszokott jeleket közvetítette felém – összehúzott ajkak, szemforgatás, vállvonogatások és végtelen szemöldökráncolás. Nagyon erős ellenállást éreztem, ahogy előretörtem és megkérdeztem, hogy kényelmetlenül érzi–e magát, ő pedig azt mondta, hogy nem.
Ez természetesen egy kulcsfontosságú pillanat volt a beszélgetésünkben. Ha őszinte lett volna és azt mondta volna, hogy kellemetlenül érzi magát, beszélhettünk volna az érzéséről és arról, hogy ez az érzés befolyásolhatja–e az álláspontját.
Azzal, hogy azt mondta, hogy valamit rosszul csinálok, amikor az igazi helyzet az volt, hogy a döntéseim kellemetlenséget okoztak neki, a bátyám hazudott nekem. Ő lényegében azzal próbálta kezelni a saját kellemetlenség-érzetét, hogy erkölcsi parancsokat ró rám. Próbált az önzésemre hatni azzal, hogy egy ködös "magasabb mércére" hivatkozott, és amikor ez nem sikerült, helytelenítette az "ellenállásomat." A döntésem, hogy többé ne találkozzak az édesanyámmal, óriási szorongást keltett benne, mert megnyitotta a választás lehetőségét ott, ahol eddig csak egy abszolút uralkodott.
Ez egy alapvető aspektusa volt a beszélgetésünknek. Úgy gondolom, hogy hosszú életem volna, ha megélem a századik évemet. Ha viszont a technológia megengedi számunkra, hogy kétszáz évet éljünk, száz év nem fog többet hosszú életnek tűnni. Amikor lehetetlen elérni a kétszáz életévet, nem szorongunk amiatt, hogy elérjük-e azt. Ha nincs lehetőség arra, hogy ne találkozz a saját édesanyáddal, akkor sokkal kevésbé leszünk feszültek, ha továbbra is találkozunk vele, még akkor is, ha mélyen legbelül nem akarunk.
Viszont abban a pillanatban, amikor valaki azt mondja: "Nem fogok többet találkozni anyámmal," ez hatalmas szorongást ébreszt bennük, mivel attól a pillanattól fogva már létezik egy lehetőség arra, amit mélyen legbelül mi nagyon is szeretnénk, de eddig lehetetlennek hittünk.
Amikor meghoztam a döntésemet, a bátyámnak két választása volt, hogy miként kezelje a szorongását. Megvizsgálhatja a szorongást és megpróbálhatja megkeresni a forrását – vagy megpróbálhatja azzal csökkenteni a szorongását, hogy engem manipulál arra, hogy ismét találkozzak az anyánkkal.
Amikor belép az életünkbe a választás lehetősége oda, ahol eddig csak abszolútok uralkodtak, szorongást érzünk, mert mélyen legbelül tudjuk, hogy a választás lehetősége mindig létezett, de azt mondták nekünk, hogy rossz arra a választásra gondolni. Ez érzelmileg visszavezet minket a gyermekkori traumáinkhoz, amiken keresztül ránk erőltették a "kultúrát" – és ennélfogva egy mély és keserű kritikához a szüleink és a tanáraink felé – ami egyenesen a mitológiai büntetés láthatatlan elektromos kerítéséhez visz bennünket.
Mi pedig nagyon-nagyon nem akarunk beleütközni abba a kerítésbe.
Ha azt látod, hogy valaki kiszabadul a börtönből, megpróbálhatsz te is kiszabadulni, vagy segítheted az őröket, hogy visszahozzák őt a börtönbe. A döntésedet meghatározó fordulópont az, hogy mit is kezdesz a szorongásoddal. Ha úgy döntesz, hogy úgy tekintesz a szorongásra, mint egy belső állapot, ami a saját, legmélyebb hitedhez, személyes történelmedhez, a hamis erényeid iránti hamis hűségeidhez kapcsolódik, akkor azzal át fogsz száguldani egy fejlődési fázison, ami az elkerülhetetlen következménye annak, hogy eldöntöd, hogy nem fogsz többet másokat használni arra, hogy kezeld a saját érzelmeidet.
A szomorú valóság az, hogy a legtöbben nem érzik börtönnek a börtönüket egészen addig, amíg valaki nem próbálja kiszabadítani őket onnan. A következtetés, amire ilyenkor ugranak, az az, hogy a személy, aki kiszabadult a börtönéből az, aki valójában börtönné változtatta azt – azzal, hogy kiszabadult belőle! Ez természeten őrültség, de túlságosan gyakori vélekedés.
Amikor leültem az anyámmal, körülbelül nyolc évvel ezelőtt, egy nagyon hasonló beszélgetés zajlott le, ahogy arra számítani lehetett. És ahogy az előrelátható volt, ő sokkal hatásosabb volt, mint a bátyám, mivel ő volt az, aki tanította a bátyámat.
A döntő beszélgetés valahogy így zajlott:
Azt mondtam: "Anya, úgy érzem, hogy te nem hallgatsz meg engem."
Az anyám így válaszolt: "Ne legyél bolond – *persze hogy *meghallgatlak!"
Szükséged van segítségre, hogy meglásd a nyilvánvaló ellentmondást ebben a beszélgetésben?
Kétlem.