A nagy német filozófus, Friedrich Nietzsche azt az alcímet adta Bálványok alkonya című könyvének: *Avagy hogyan filozofáljunk kalapáccsal? *Nietzsche azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy – úgymond – megkopogtassa a kultúránk, hagyományaink és vallásaink eszmei bálványait az értelem kalapácsával, hogy meghallgassa, konganak-e az ürességtől, és megnézze, darabokra hullanak-e a ráció erélyes érintése alatt. De feltehetnénk a kérdést: hogyan máshogyan lehet filozofálni, ha nem kalapáccsal? Hiszen a filozófia nem más, mint a logika és a racionális értelmünk használata arra, hogy megkérdőjelezzük minden elfogadott és előfeltételezett meggyőződésünket, véleményünket, hitünket és premisszánkat a valóság dolgairól.
A kötet, amit a kezében tart az olvasó, filozófiai könyv a szónak ebben az eredeti értelmében. A nagy görög bölcselőnek, Szókratésznek az életével kellett fizetnie azért, amiért gyakorolta a bölcsesség szeretetét és rendületlenül megkérdőjelezte azokat a kulturális bálványokat, amiket szent és sérthetetlen alapigazságnak tartottak polgártársai. Árulónak bélyegezték, akinek bűne, hogy nem hitt Athén isteneiben és megrontja a fiatalságot.
Röviden, hogy kalapáccsal filozofál.
Stefan Molyneux elköveti mindazt a bűnt, amiért egy filozófusnak közgyűlölet és halálbüntetés jár egy világban, ami ragaszkodik a bálványaihoz – bár modern korunkban a büntetés, amit el kell szenvednie, szerencsére nem a bürök nevű gyilkos elixír, hanem a digitális megbélyegzés és kiközösítés, hiszen a YouTube, a Twitter, de még a PayPal is eltávolította őt a platformjáról, a Wikipédia pedig szektavezérnek és fehér nacionalistának , fehér felsőbbrendűség hívőnek és szélsőjobboldalinak bélyegezte.
Valójában ezek közül egyik sem igaz; egyetlen bűne az, ami minden filozófus bűne azóta, amióta az ember elkezdte a kulturális bálványokra alkalmazni a rációját: hogy kalapáccsal filozofál, és azok, akik a mindenkori kultúra köztiszteletnek örvendő véleményformálói, sosem tűrhetik el, hogy a filozófusok szabadon garázdálkodjanak és felfedjék, hogy a népszerű gondolatok és eszmék, amiket senki sem mer megkérdőjelezni, valójában puszta bálványok és illúziók.
Kétségtelen, hogy ez a könyv is megannyi ellenségre fog lelni. Stefan támadást indít a vallások ellen, a nacionalizmus ellen, és elsősorban a szülők megkérdőjelezetlen, kategorikus erkölcsi tekintélye, a gyermeki engedelmesség állítólagos erénye ellen. Ott folytatja, ahol Nietzsche abbahagyta egy évszázaddal ezelőtt, és arra keresi a választ, hogy miként befolyásolja az életünket, a személyes kapcsolatainkat és a társadalmunkat az a tény, hogy Isten halott – hogy a vallásos erkölcs elveszítette hitelességét, hogy nincs semmilyen racionális, világi erkölcs, ami elfogadásra lelt volna a civilizációnkban, és – bár kevesen beszélnek erről nyíltan és világosan – a modern világunk erkölcsi iránytű nélkül találja magát; az erkölcsi szabályok nem igazságra, hanem bálványokra alapulnak és nem többek, mint az irányítás eszközei a szülők, a vallási és a politikai vezetők kezében. Stefan szavaival:
Attól a pillanattól kezdve, hogy rájössz, hogy a szüleid, tanáraid, papjaid, politikusaid – alapvetően az idősebbek – csak azért használták az erkölcsöket, hogy irányítsanak téged és maguk alá taszítsanak – tehát mint a bántalmazás egy eszközét – az életed gyökeresen megváltozik.
Ez az illúziók zsarnoksága. És talán ezzel a rövid magyarázattal át is engedhetném a szót a szerzőnek, de a következőkben szeretnék egy személyes magyarázatot adni arra, hogy miért is tartottam annyira fontosnak ezt a könyvet, hogy a magyar olvasóközönség elé tárjam.
Középiskolás voltam, amikor először olvastam ezt a kötetet, és olyan mély hatást gyakorolt rám, hogy azonnal le is fordítottam, bár maga a fordítás többnyire csapnivaló lett. Való igaz, Stefan a legkevésbé sem fogja vissza magát, amikor a nacionalizmusról vagy a vallásról esik szó, de a könyv végső soron nem ezekről szól, hanem a kapcsolatunkról a szüleinkkel és az elszenvedett bántalmazásukkal.
Azok, akik valóban kiváló nevelést kaptak a szüleiktől, talán furcsának és ismeretlennek találják a könyvben leírt kapcsolati dinamikákat. Azonban az igazat megvallva, nem hiszek abban, hogy léteznének ilyen emberek, mégpedig azért, mert lényegében mindenkit belekényszerítenek az állami iskolarendszerbe. Nem állítanám, hogy mindenki érzelmi, verbális és fizikai bántalmazás áldozata lett volna – bár azt sem, hogy az elsöprő többség nem szenvedte el ezt a kegyetlenséget – de ha akadtak is jó szülők, ők is kivétel nélkül belekényszerítették a gyermeküket az állam intézményeibe.
Ehhez mindenekelőtt hazudniuk kellett nekik, méghozzá mint a vízfolyás, szakadatlanul, szemrebbenés nélkül, több mint egy évtizeden át. Hazudniuk kellett nekik arról, hogy az iskolában az életre készítik fel őket – miközben nagyon jól tudták, hogy ők maguk tökéletesen képesek élni a felnőtt életüket annak ellenére, hogy siralmasan megbuknának, ha leültetnék őket megírni azokat a dolgozatokat, amikre a gyermekeik hónapról-hónapra készülnek, talán egy-két tantárgy kivételével, amire néhány szülő felnőttként specializálódott.
Hazudtak a gyermekeiknek arról, hogy pontosan mi is az iskola, pontosan mi történik velük és hogyan is működik a felnőttek világa. Azt mondták nekik, hogy a saját érdekükben vannak ott, de valójában csak kényelmes volt a szülőknek egy gyermekmegőrző, aminek társadalmasították a költségeit. Azt színlelték, hogy az iskolázással segítenek a gyermekeiknek a piacgazdaságban értékesíthető képességeket elsajátítani, miközben hasztalan és használhatatlan akadémiai ismeretek memorizálására kényszerítették őket az életük legtanulékonyabb szakaszában, amiket azonnal el is felejtettek, amint elmúlt a dolgozat vagy a vizsga veszélye. Büntetéssel és fenyegetéssel kényszerítették a gyerekeiket, hogy tanulják meg az időmértékes verselés módszerét és verslábait, az emelkedő és az ereszkedő jónikus közötti különbségeket, a százéves háború okait, a szilárd testek nyomásának kiszámítási módját, 6 gramm szén anyagmennyiségének és 3 mol oxigéngáz oxigénmolekuláinak kiszámítását, a pázsitfüvek testfelépítésének részletes jellemzését, a mezei zsálya és az angolperje összehasonlítását, és így tovább a hobbiismeretek végtelen listáján át. És egész végig azt hazudták a gyermekeiknek, hogy ezek nélkül hajléktalanok lesznek, de minimum képtelenek lesznek helytállni a felnőtt életben. És ismét, nagyon jól tudták, hogy hazudnak, mert tisztában voltak a ténnyel, hogy ők maguk elboldogulnak anélkül a tudás nélkül, amit a gyermekükre kényszerítenek; ahogyan azt is nagyon jól tudták, hogy a nagybetűs életben való helytálláshoz a gyakorlatban, hasznos termékek és szolgáltatások hatékony előállítására alkalmazható képességek kellenek, amiket a legkevésbé sem tanulnak meg a gyermekeik az intézetekben, ahova rosszabb esetben színtiszta erőszakkal, jobb esetben manipulatív hazugsággal kényszerítik be őket. Tehát azt is tudták, hogy megfosztják őket a felnőttkorra való valódi felkészülés lehetőségétől.
Mivel még a legjobb szülők elsöprő többsége is megfosztotta a gyermekeit órák tízezreitől és egy soha vissza nem szerezhető lehetőségtől arra, hogy felkészülten lépjenek ki a gyermekkorukból, így azok számára is releváns és aktuális mindaz, amit Stefan Molyneux megfogalmaz a kapcsolatunkról a szüleinkkel, akik nem panaszkodhatnak a fekete pedagógia elszenvedett módszerei miatt.
Azok számára pedig, akikkel kegyetlenül bántak a szülei, ez a könyv a fájdalmas gyökérkezelés filozófiai megfelelője. Sajnálatos módon az elsöprő többség szimplán normalizálja a bántalmazást, amit elszenvedett. Ha verték őt a szülei, hálás nekik ezért a bántalmazásért, nem verésként tekint rá, hanem jótékony segítségért, és szükségszerűen ő maga is bántalmazni fogja a gyermekét, és másokat is a gyermekverésre buzdít; a verbális agressziót és a kiabálást pedig annyira normalizálta a sokaság, hogy a párkapcsolataiba, de még a professzionális életbe is tovább viszi és fogalma sincsen arról, hogyan is beszélnek egymással a civilizált emberek.
Ez a könyv azoknak, és csakis azoknak szól, akik erre nem hajlandóak és szeretnének kiszabadulni ebből a körforgásból. Akik ragaszkodnak a hithez, hogy a bántalmazásuk a saját érdekükben történt, azok gyűlölni fogják ezt a könyvet. Ahogy fentebb említettem, az egyik népszerű rágalom, ami gyakran megjelenik a Wikipédián és megannyi helyen Stefan Molyneux kapcsán, az az, hogy ő egy szektavezér. Ezzel a billoggal azok illették, akik nem nézik jó szemmel, hogy megerősíti a hallgatóit és az olvasóit abban, hogy nem kell fenntartaniuk a kapcsolatukat a szüleikkel, amennyiben nem csak gyermekkorukban, hanem mind a mai napig toxikus és bántalmazó kapcsolat áll fenn közöttük. Nem szabadna más mércét használni a szülőkkel való kapcsolatunkra, mint a kapcsolatunkra bárki mással; amit nem tűrnénk el idegenektől vagy ismerősöktől, azt tőlük sem tanácsos; épp úgy tiszteletben kell tartaniuk a határainkat, mint bárki másnak, és ha nem teszik, az önmagunk iránti tiszteletből juttassuk őket érvényre épp úgy, mint bárki más esetén. Ezért a gondolatért bélyegezték szektavezérnek. Az internet tele van mérgező szülők önsajnáltató történeteivel arról, hogy micsoda áldozatok, mert egy rettenetes filozófus elmarta tőlük a gyermekeiket azzal, hogy meggyőzte őket, hogy nincsen semmiféle erkölcsi kötelesség, ami arra kötelezné őket, hogy tűrjék a szüleik bántalmazását, valamint a gyermekként elszenvedett traumáik minimalizálását és normalizálását.
Ezt a könyvet sokan mélységesen gyűlölni fogják. Gyűlölni fogják azok, akik maguk is bántalmazók, és nem akarják, hogy lerántsák róluk a leplet és közöljék az áldozatukkal, hogy felállhatnak és elsétálhatnak, hogy a bántalmazóknak való engedelmesség nem erény, hanem puszta szolgaság. Ahogyan azok is gyűlölni fogják, akik a bántalmazás áldozatai, de foggal-körömmel ragaszkodnak a szüleiket és az elszenvedett bántalmazásuk helyességét igazoló fantáziájukhoz – akikben szorongást és kognitív disszonanciát kelt a könyv, de a mérgező szülők internalizált hangja felülkerekedik bennük és meggyőzi őket arról, hogy ezek az érvek hamisak és gonoszak. Ezek az emberek fel fognak háborodni azon, hogy valaki meg meri kérdőjelezni a szülői tekintélyt és kétségtelenül beállnak azok sorába, akik szektavezérnek bélyegzik a szerzőt; esetleg azzal vádolják meg, hogy el akarja pusztítani a családokat. De a családok valódi pusztítója a családon belüli bántalmazás, nem az, ha az áldozatai végre ellenállnak.
Stefan könyvét végső soron Máté evangéliumának híres soraival lehetne a legrövidebben jellemezni:
Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége.
Amikor először elolvastam Az igazság útjánt, pontosan úgy is éreztem magam, mintha valaki egy filozófiai kardot adott volna a kezembe, amivel végre megérthetem és tisztázhatom a kapcsolatomat a szüleimmel és a bántalmazással, amit elszenvedtem a kezük alatt; amivel végre leszámolhatok azokkal az ellentmondásokkal, amikkel a bántalmazásomat igazolták. Én nem tartozom azok közé, akiknek a szülei mindössze azért kritizálhatók, mert az állami oktatási börtönökbe kényszerítették a gyermekeiket. Az édesapám egy könnyű haragú ember volt, aki rendszeresen erőszakkal terrorizálta a gyermekeit, az édesanyám pedig egy verbálisan agresszív ember volt gyakori dühkitörésekkel és egy áldozatnarratívával, amivel elkerülhette azt, hogy felelősséget kelljen vállalnia az elkövetett bántalmazásáért és azért, hogy egy bántalmazót választott gyermekei édesapjának; hovatovább a babonás keresztények karikatúrái voltak, akik elszigetelték a gyermekeiket a világ elől, nehogy megszállják őket a démonok azzal, hogy megnézik a Harry Potter-t vagy valamelyik éppen népszerű művészeti alkotást. És szüntelenül biztosították a gyermekeiket arról, hogy ez a saját érdekükben történik.
Aki ilyen környezetben, a kezeletlen mentális betegségek fojtogató légkörében nő fel, annak a gondolkodását annyira összezavarják a családi kapcsolatok ellentmondásai, a disszonancia a tettek és az állítások között, az érzelmi tapasztalat és a bántalmazást igazoló narratíva között, az ex post facto fabrikált erkölcsi ellentmondások és kettős mércék, hogy abba bele lehet őrülni, mert ez a fogalmi káosz elpusztítja a gondolkodás képességét.
Ez a könyv tehát olyan volt számomra, mintha hirtelen kitisztult volna az elmém égboltja; mintha személyesen nekem írták volna, és olyan fundamentálisan rezonált és összhangban állt a személyes történelmemmel, hogy megdöbbentett, mennyire közelről ismeri a szerző azokat a kapcsolati dinamikákat, amik az én családomat is jellemezték.
A híres keresztény anarchista szerző, Lev Tolsztoj azt írta az Anna Kareninában: „A boldog családok mind hasonlók; minden boldogtalan család a maga módján az.” Nem tudom megítélni, mennyi igazság van ebben a gondolatban. Annyi biztos, ahogyan az én tapasztalatom is bizonyítja ezzel a könyvvel, valamint Stefan saját családi boldogtalanságával, hogy a boldogtalanságok is gyakran igen hasonlók. De ha igaza van Tolsztojnak, nem tudom biztosítani az olvasót arról, hogy számára is hasonló keserédes élményt tartogat a könyv, mint amit számomra nyújtott. Ez a könyv talán nem érinti a bántalmazások egyes formáit, főleg az olyanokat, amiket hírhedten nehéz felismerni és validálni, mint az elhanyagolás, így talán lesznek olyanok, akik úgy fogják érezni, hogy nem rezonálnak velük a könyvben leírtak.
De ha lesz akár csak egyetlen ember, aki a könyv hatására felülbírálja a kapcsolatát a szüleivel és úgy dönt, hogy megszakítja a bántalmazás körforgását, azzal megtérül minden vesződség, amit a könyvbe fektettem.