Tudattalan?

Mindezek a kiadós kritikák azon a premisszán nyugszanak, miszerint az emberek tudják, hogy mi az a szeretet, és csak meghamisítják azt a saját céljuk érdekében – ugyanúgy, ahogyan egy pénzhamisító erkölcsi kritikája is azon a premisszán nyugszik, hogy tudja, mi az a pénz, és a saját személyes anyagi gyarapodásához másolja azt.

Természetes módon nehéz elképzelni azt, hogy a körülöttünk élők folyton igyekeznek mesterséges kötelességeket teremteni bennünk a társadalmi mitológiák használatával. Amikor az aranyos, őszhajú édesanyádra gondolsz, aki mindent feláldozott érted, mit jelentene, ha elítélnéd őt azért, mert képtelen volt tökéletesen definiálni a szeretet természetét és tulajdonságait, egy kérdést, ami még a hatalmas filozófusokat is zavarba ejti?

Természetesen rettenetesen igazságtalan volna megkérni az átlagembert, hogy írja körül pontosan a szeretet igaz természetét, ahogyan nevetséges volna – nem említve, hogy veszélyes – megállítani egy átlagembert az utcán és megkérni, hogy végezzen el rajtad egy vakbélműtétet.

Kétségtelenül igazságtalan olyan mérce alapján megítélni az embereket, aminek aligha vannak tudatában. Viszont az egyáltalán nem igazságtalan, ha az embereket azzal a mércével ítéljük meg, amit ők maguk állítottak fel. Nem tudom egyedül eldönteni, hogy milyen áron fogod eladni nekem a kocsidat – de ha kirakod az árat az ablakba, nem ésszerűtlen azt várnom, hogy ahhoz tartsd magad.

Ennélfogva amikor az emberek a "szeretet" szót használják, azzal úgymond "kirakják az árat az ablakba." A szeretetet természetesen egyfajta magasabb tisztelet érzésének tekintik, és vagy a szeretett egyén személyiségén vagy erényein alapul, vagy nem. Ha a szeretet nem a szeretett egyén személyiségén alapul, akkor annak a személynek az akaraterején kell, hogy alapuljon, aki szereti őt.

Ha a szeretet a „szeretetet csináló” személy akaraterején alapul, akkor bizonyára erényesnek kell tekinteni az önzetlen szeretetet. Ha nem erényes önzetlenül szeretni, akkor semmi jótékony vagy pozitív nincs a kapcsolatban, mivel sem a szerető, sem a szeretett egyén nem rendelkezik bármiféle pozitív jellemvonással. Ennyi erővel a megszállott zaklatást is nevezhetjük "szeretetnek".

Ha "jó" az, hogy A szereti B–t, B szerethető tulajdonságai hiányának ellenére is, akkor ez a "jótett" vagy egy egyetemes alapelv, vagy egy puszta személyes preferencia. Ha azt mondom, hogy a jégkrém "jó," nem úgy értem, hogy a jégkrém erényesen, bátran és becsületesen viselkedik. Ha azt mondom, hogy egy bizonyos cselekedet "jó," akkor jónak kell lennie több mint egy ember esetén, ha felül szeretne emelkedni a személyes preferencián. Ha viszont "jó" szeretni valakit, akinek nincsenek szerethető tulajdonságai, azzal egy azonnali ellentmondás jön létre.

Ha nincs szerethető tulajdonságom, akkor nem rendelkezem "jósággal," mivel a jóság egy szerethető tulajdonság. Ha "jó" szeretni valakit a szerethető tulajdonságok hiányának ellenére is, akkor definícióból adódóan képtelen vagyok szeretni valakit, mivel nem rendelkezem jósággal. Ezúton két egymással ellentétes erkölcsi szabály keletkezik, ami nem lehet egyszerre érvényes. A "jót" tesz azzal, hogy szereti B–t, aki képtelen a jóságra. B tehát csak akkor teheti lehetővé A "jóságát," ha kap anélkül, hogy adna – ennélfogva ami jó A esetén, nem jó B esetén.

Ismét, habár ezt komplikált lehet szillogisztikailag megvizsgálni, ez egy olyan érv, amit folyamatosan használnak a kodependens szülők felnőtt gyerekei. Ha azt látom, hogy az édesanyám folyamatosan mindent feláldoz az édesapámért, akkor újra és újra meg fogom kérdezni tőle, hogy ha feláldozni mindent az élettársa kedvéért jó, akkor az édesapám miért nem áldoz fel mindent őérte? Hogyan lehet, hogy az effajta áldozat csak az édesanyám esetén jó? Miért ússza meg az apám adósság nélkül?

Nem lehet "jónak" tartani azt a szeretetet, ami olyan ember felé irányul, akinek nincsenek szerethető tulajdonságai. A szeretet tehát egyfajta fizetség az erényért.

Be kell vallanom, hogy ezt 13 éves koromban értettem meg, amikor egy nagyon felszínes fiatalember voltam. Az iskolában elterjedt a híre annak, hogy fel akartam kérni egy lányt, hogy táncoljon velem. A kritériumom sajnos kizárólag fizikai tulajdonságokon alapult. Amikor az osztálytársaim sarokba szorítottak és azzal gyötörtek, hogy mondjam el, ki az, akit el szeretnék hívni, végül kimondtam a lány nevét, amit megdöbbent csönd követett. Ez a lány, bár bevallottan vonzó volt, de unintelligens és közönséges is.

"Miért kérnéd fel őt?" Kérdezte egy barátom.

"Ő, hát… a... személyiségéért," dadogtam, amivel senkit nem győztem meg.

Miért volt az, hogy még ilyen fiatalon is szükségét éreztem annak, hogy az erényt színleljem a vágyam alapjának? Rossz lett volna, ha azt mondom, hogy "jól néz ki," és megelégszem azzal?

És az arckifejezések körülöttem nagyon érdekesek voltak. Nem azért, mert tudták, hogy hazudok – az nyilvánvaló volt. Sokkal inkább azért, mert tudták, hogy miért hazudok – és úgy gondolom, hogy szimpátiát éreztek irántam.

Tudták, hogy azért hazudok, mert egyszerűbb kitalálni egy "jó" okot arra, hogy a rossz dolgot kívánom, mint a helyes dolgot kívánni.

És ezt a leckét rendesen megtaníttatták velünk a tanáraink – de ebbe később fogok belemenni.

Amikor körülbelül 11 éves voltam, elloptam valamennyi pénzt a bátyámtól, hogy vegyek egy könyvet. Gyanította, hogy én loptam meg, és sok időt és energiát fektetett abba, hogy átvizsgáljon, hogy honnan szereztem a pénzt, amiből vettem a könyvet. Soha nem tudta bebizonyítani, hogy én loptam el azt a pénzt, én pedig igen ügyesen köntörfalaztam és kerültem ki a kérdéseit.

Három dolog van, amire nagyon erősen emlékszem abból a hosszú délutánból.

1. Nem zavart, hogy loptam, csak attól tartottam, hogy lebukom.

2. Ha valaki azt kérdezte volna tőlem, hogy rossz–e a lopás, azt mondtam volna, hogy igen – és úgy is gondoltam volna.

3. Nem zavart a nyilvánvaló ellentmondás.

Más szóval tudtam, hogy a lopás rossz, de az a tudás csak egy egyszerű absztrakció volt, mint tudni, hogy hány holdja van a Jupiternek, vagy a Led Zeppelin dobosának a nevét. Hittem, hogy a lopás rossz – de amit az valójában jelentett, az az, hogy tudtam, hogy megbüntetnének, ha nem mondtam volna, hogy lopni rossz. Tehát kimondtam hangosan, mint valami mágikus varázslat, ami megvéd a büntetéstől, mint valami pogány.

Hasonló volt ahhoz, mint ahogy végigmondtam a szorzótáblát, még mielőtt bármi fogalmam lett volna az aritmetikáról. A mondat nem az volt, hogy "igen, tudom, hogy lopni bűn, de szerettem volna egy könyvet." Sokkal kevesebb köze volt ahhoz: "lopni bűn, és szerettem volna egy könyvet." Csak két tény, egy alapelv és egy vágy, amik meg sem közelítik egymást...

Tehát tudtam–e, hogy lopni rossz? Természetesen, úgy gondolom, tudtam, de számomra a "rossz" csak azt jelentette, hogy "helytelenített." Ekkora már több különböző országban és társadalmi osztályban éltem, és tudtam, hogy a "rossz" nem objektív, mert a "helytelenített" óriási mértékben változik az egyik helyről a másikra. És nyilvánvalóan én magam "helyeseltem" elvenni a bátyám pénzét, mert megtettem. Tehát volt az én apró "helyeslésem" és sok másik ember "helytelenítése," és úgy gondoltam: nos, ha másoknak jogában áll helyteleníteni dolgokat, amiket én preferálok, akkor bizonyára nekem is jogomban áll helyeselni más dolgokat, amiket ők nem preferálnak.

Logikus, mondhatnád. Erkölcstelen, de logikus. És egyet kellene, hogy értsek.

De a fontos az, hogy ismertem a szabályokat, aztán megszegtem őket azzal, hogy azokat magamra alkalmaztam, és ezzel új szabályokat hoztam létre. Ez úgy hiszem sokkal gyakoribb, mint azt általában beismerjük.

És ezzel elértünk az alapvető kérdéshez: mennyire vagyunk felelősek a saját kétszínűségünkért?