A fájdalom a testünk módja arra, hogy közölje velünk, mivel kell foglalkoznunk; a fájdalommal segít nekünk rangsorolni a tetteinket az egészségünkhöz viszonyítva. A testünk nem küld jelentést a szerveinkről, amik jól működnek, de abban a pillanatban, amikor fogtályogot kapunk, *határozottan *jelzi nekünk.
Más szóval a fájdalom elmondja nekünk, hogy mit kell tennünk. Ha fáj a fogunk, el kell mennünk a fogorvoshoz. A fájdalom tájékoztat minket a problémákról, amiket meg kell oldanunk.
Ha arra gondolunk, milyen volt az élet az érzéstelenítők előtt, könnyű megérteni, hogy általában el kellett fogadnunk a fájdalom megnövekedését ahhoz, hogy egészségesek lehessünk. Egy elfertőződött fogat ki kellett húzni. Mostanában néha át kell esnünk a kemoterápia fájdalmain, hogy kezelhessük a rákot.
Ez a fájdalommal járó kihívás – nem szeretjük, de sokszor el kell fogadnunk az ideiglenesen fokozott fájdalmat annak érdekében, hogy egészségesek legyünk.
Ha eltöröm a lábamat, rettenetesen fáj – ezért nem mozgatom. Miután meggyógyult, ahhoz, hogy visszanyerjem a teljes erőmet és mobilitásomat, el kell viselnem a gyógytorna fájdalmát.
A sebesülések meg is erősíthetnek minket. Ha túlélek egy szívrohamot, választhatom, hogy lefogyok, egészségesen étkezek, edzek, satöbbi – és egészségesebbé válhatok annál, mintha soha nem is lett volna szívrohamom. Hasonlóképpen, ha eltöröm a lábamat, a végén erősebbé válhat az edzésnek köszönhetően, amivel visszanyerem az erőmet és mobilitásomat. Egy fog elvesztése ahhoz vezethet minket, hogy jobban figyeljünk a fogaink egészségére.
Számos kulcsfontosságú különbség van a fizikai és pszichológiai fájdalom között, amit meg kell értened, ha hosszútávon boldogabb és egészségesebb szeretnél lenni.
Az első és legfontosabb különbség az, hogy a pszichológiai fájdalom átadható az egyik személyről a másikra. Ha fáj a fogam, nem adhatom át a fogfájásomat neked – de ennek épp az ellenkezője igaz a pszichológiai fájdalomra, legalábbis rövidtávon.
Ha szorongást érzek amiatt, amit csinálsz, rövid időre csökkenthetem a szorongásomat, ha arra kényszerítelek, hogy megváltoztasd a viselkedésedet – ahogyan ideiglenesen a fogfájásomat is csökkenthetem, ha fájdalomcsillapítót szedek. A különbség az, hogy amikor fájdalomcsillapítót szedek, te nem érzed a fogfájásom.
A pszichológiai fájdalom átruházása majdnem mindig egy hierarchikus kapcsolatban jelenik meg, mint a gyermek–szülő, főnök–alkalmazott, domináns/behódoló házasság stb. A gyámoltalanság és a függőség – ami valódi a gyermekek esetén, képzelt a felnőttek esetén – elengedhetetlen előfeltétele az efféle élősködő érzelmi kihasználás elszenvedésének.
Ez a fő oka annak, hogy miért léteznek a hegemonikus vagy hierarchikus hatalmi kapcsolatok. Nem azért dobjuk a szemetünket a szeméttelepre, mert a telep éppen ott van – csak azért létezik a szeméttelep, mert szükségünk van egy helyre, ahova dobhatjuk a szemetünket. Ugyanígy, nem azért használunk ki másokat, mert tehetetlenek, hanem tehetetlenné tesszük őket, hogy aztán kihasználhassuk őket.
Bob nem azért bántalmazta a gyerekeket, mert tanárként hatalmában állt, hanem tanárként hatalomra vágyott, hogy bántalmazhassa a gyerekeket.
Nem a hatalom ront meg; a megrontás vágya teremt hatalmat.
Amikor a pszichológiai fájdalomtól szenvedünk, teljesen kontraintuitív, hogy még több fájdalmat akarjunk érezni – ahogy az is teljesen kontraintuitív, hogy ki akarunk húzni egy fogat, ami már fáj, vagy elkezdjük a kemoterápiát akkor is, amikor nem érezzük magunkat betegnek.
Viszont pontosan ez az, ami szükséges, ha egészségesek szeretnénk lenni.
Ha azt választom, hogy nem járok gyógytornára, miután meggyógyult a törött lábam, én vagyok az egyetlen, akinek az ebből következő fájdalommal és mobilitáshiánnyal kell együtt élnie. Ha azt választom, hogy úgy kezelem a szorongásomat, hogy megtámadom a gyámoltalanokat, ideiglenesen megszabadulok a kényelmetlenség-érzetemtől, de úgy, hogy másokra kényszerítem ezt az érzést.
És így reprodukálja önmagát az egész rendszer.
Lényegében azzal, hogy megpróbált ilyen szörnyűségesen megszégyeníteni, Bob meg akart fertőzni a bántalmazás vírusával. Mivel nem volt elég érett vagy bölcs ahhoz, hogy felelősséget vállaljon az érzéseiért, elkerülhetetlenül elhitte, hogy én vagyok a forrása a szorongásának. Mivel szenvedést „okoztam” neki, „ellenségesen” viselkedtem vele, mintha megmérgeztem volna – és ennélfogva az ellenem irányuló támadása a szemében az önvédelem egy torz formája volt.
Továbbá azzal, hogy megszégyenített, Bob azt követelte, hogy érezzek empátiát iránta – de ha az empátia egy érték, miért nem érzett ő empátiát az én kimerültségem iránt?
Bobot kétségtelenül ignorálták és ismételten megszégyenítették gyermekkorában, és arra kényszerítették, hogy behódoljon azoknak az irracionális szeszélyeinek, akik hatalommal bírtak fölötte. Az elméje természetes mintafelismerő szokása tehát megalkotott egy egyetemes parancsolatot: "engedelmeskedned kell a hatalmon levőknek!" – vagy pontosabban: "a hatalmon levőkkel szem¬beni engedetlenség miatt megtámad-nak és megszégyenítenek."
Három nagyobb alkotórészből áll az a pszichológiai gyötrelem, ami ennek az alapelvnek az elfogadásából fakad.
Az első a szégyenkezés és a zavar, ami a megszégyenítésből ered.
A második a bántalmazók hatalma alá kerüléstől való rettegés.
A harmadik a harag, ami abból fakad, hogy azt mondják neked, hogy az efféle bántalmazás igazából erényes – "A saját érdekedben...!"
Amikor gyermekként bántalmaznak bennünket, szörnyű helyzetbe kerülünk, mivel teljesen függünk a bántalmazóinktól. Ilyenkor a Stockholm-szindróma egyik formája jelentkezik, és arra kényszerítjük magunkat, hogy "tiszteljük" azokat, akik bántalmaznak minket. Ez egy teljesen észszerű túlélési stratégia, mert a rettenet, ami abból a tudásból ered, hogy évekig a szüleink bántalmazó hatalma alatt leszünk, túlságosan hatalmas lenne ahhoz, hogy elviseljük. Valamint mivel megbüntetnek minket, ha nem mutatunk tiszteletet, könnyebb csak "tisztelni" őket, mint folyamatosan színlelni – amin kétségtelenül keresztül fognak látni és megbüntetnek érte.
Továbbá mivel a bántalmazás mindig az önelégült erkölcsi igazolások álcáját ölti ("erkölcstelen, ha nem engedelmeskedsz!"), úgyszintén megtapasztalunk egy egzisztenciális rettegést, mivel tudjuk, hogy a szüleink erkölcsi szabályokat használnak – és a saját vágyunkat a jóságra – ahhoz, hogy megszégyenítsenek, irányítsanak és megfélemlítsenek. Más szóval a jóságot állítják a gonosz szolgálatába, ami a lehető legrosszabb korrupció.
Így elkerülhetetlenül a racionális erkölcsi szabályok megfordításához jutunk – elkerülhetetlenül erénnyé válik a gyámoltalanok megfélemlítése.