Ösztönösen elhúzódunk attól, hogy szembeszálljunk a kapcsolataink szívében szunnyadó erkölcsi űrrel – és alapvetően azzal az erkölcsi űrrel, ami az önmagunkkal való kapcsolatunk magjában szunnyad.
Egy egyszerű és szörnyűséges magyarázata van annak, hogy tartunk szembenézni ezzel az ürességgel.
A társadalmak alapjai a mitológiák – sőt, egy társadalom legpontosabb definíciója az, hogy egy embercsoport, akik ugyanabban a mitológiában hisznek.
Azért használom a "mitológia" szót, mert szeretném megszoktatni veled a társadalmi képzelgések és fikciók gondolatát, és szeretném, hogy meglásd azt, hogy milyen szinten torzítják ezek a képzelgések a kapcsolatodat magaddal és másokkal – tehát a kapcsolatodat a valósággal.
Két alapvető diszciplína létezik, amit követve képesek vagyunk megtisztítani magunkat a társadalmi fikciók berozsdásodott hálójától, hogy megszabadulva tőlük felfoghassuk a valóságot. Az első elméleti, a második gyakorlati.
Az első a logika. A folyamat, amivel szisztematikusan és ellentmondásmentesen organizálhatjuk a gondolatainkat. A második a tudomány, amelynek segítségével tesztelhetjük a logikus elméleteinket a tapasztalati megfigyelések világában. Ennek a kettőnek az összekapcsolásából keletkezik a filozófia, ami alapjában véve az elméleti tudás tesztelése mind a logika, mind az empirikus megfigyelés használatával.
A logika segít megállapítani azt, hogy kettő meg kettő egyenlő néggyel, a tudomány megerősíti azt, hogy ha két követ kettő másik mellé helyezel, négy kő halmaza fog kialakulni.
De a filozófia az, ami kimondja, hogy a logika és az empirikus tesztelhetőség ugyanannyira kulcsfontosságú követelmény ahhoz, hogy megismerjük és meghatározzuk az igazságot. A filozófia az, ami kifejezetten elutasítja a hit, az érzelmek, a hatalom, az életkor, a preferencia vagy a biológia elsőbbségét – vagy bármiféle ostoba és kizsákmányoló mechanizmust, melyet az emberek a logika és bizonyíték helyettesítésére használnak azért, hogy ráerőszakolják az "igazságot" a tehetetlen egyénekre.
A filozófia a mitológia ellentéte. Vagy még pontosabban, az igazság a hamisság ellentéte.
Mindannyian mélységesen tisztában vagyunk a hiteink tökéletlenségével. Mélyen legbelül mindannyiunkban megtalálható az alapvető tudás, miszerint a hiteink puszta előítéletek, melyeket a szüleink és tanáraink sulykoltak belénk. Az a mennyiségű energia, amit beleölünk abba, hogy úgy tegyünk, hogy ez nem így van, végtelenül legyengítő és idegőrlő. Oka van annak, hogy a depresszió korunk uralkodó betegsége.
A társadalmi mitológiánk mélyén rejlő ellentmondás az, hogy ezeket a kulturális hamisságokat mindig úgy prezentálják, mint amik objektív és abszolút igazságok.
Az amerikaiak például híresen büszkék a nemzetükre és a hitre, amit a Felvilágosodás filozófusaitól és az Alapító Atyáiktól örököltek. Ez egy nagyon furcsa elképzelés, ha megvizsgálja az ember.
Az átlagos amerikai csak a véletlennek köszönheti, hogy Amerikában született – az csupán egy szerencsés véletlen, nem valami, amit ő maga ért el. Az átlagos amerikai büszkén tekint a kulturális örökségére, amit nem ő talált fel, és amit mások tanítottak neki, akik úgyszintén nem vettek részt annak megalkotásában. Azt hinni, hogy erényes vagy azért, mert egy bizonyos országba születtél, olyan, mint azt hinni, hogy egy kiváló üzletember vagy azért, mert hatalmas vagyont örököltél, vagy hogy jó ember vagy azért, mert magas vagy.
Az átlagos amerikai egyáltalán nem ismeri a filozófiai premisszákat, amik alátámasztják az alkotmányosan korlátozott állam gondolatát. Az átlagos amerikai lelkesen támogat egy államot, ami százszor elnyomóbb és agresszívebb, mint a brit kormány, amivel szemben az ősei kivívták szabadságukat. Az átlagos amerikai lelkesen ünnepli a Függetlenség Napját, annak ellenére, hogy amikor az országát megalapították, a rabszolgaság védelem alatt állt és alapvető jogokat tagadtak meg a gyermekektől és a nőktől.
Más szóval az átlagos amerikai vakon magasztalja a saját kultúráját és történelmét, mert arra tanították, hogy magasztalja azt, nem pedig azért, mert racionálisan megértené annak valódi előnyeit és hiányosságait.
Ezzel nem azt mondom, hogy Amerika nem jobb ország, mint például Szíria. Jobb, és örülök, hogy nem Szíriában élek. De a módszer, amellyel a szülők átadják az értékeket a gyermekeknek, mindkét országban egy és ugyanaz. Amerika valódi értékei racionális gondolatokból és a hagyományokkal való szakításból fakadnak, nem a földhöz és a zászlóhoz való vak hűségből.
Az átlagos amerikai magasabb rendűnek tartja magát az átlagos muszlimnál, mert ő hisz az állam és az egyház valamilyen szintű szétválasztásában, támogatja a korlátozott demokráciát és a nők jogait, tiszteli a szabadpiac bizonyos elemeit. Hiszi, hogy helyes dolog támogatni ezeket és kritizálja a muszlimot, mert ő nem vallja ezeket az értékeket.
A szomorú igazság az, hogy attól, hogy bizonyos hitek kultúráról kultúrára változnak, a hit módszere minden kultúrában megegyező. Ha az átlagos amerikai polgár szíriai muszlim szülők gyermeke volna, pontosan ugyanolyan lenne, mint az átlagos szíriai muszlim. Nem volna nagyobb az esélye annak, hogy támogatná az állam és az egyház szétválasztását, mint annak, hogy egy átlagos, Manhattanben született nyugati nő burkát fog viselni.
A patriotizmus nem más, mint mások – általában a felmenők – teljesítményének elbitorlása és egósimogatásra való használata, mintha a sajátunk lenne. Ez a logika különös eltorzítását foglalja magában, ami vakítóan nyilvánvalóvá válik, amint felfigyeltünk rá.
Valaki vagy azért jó ember, mert Amerikába született, vagy azért, mert megfelel a jóság objektív mércéjének. Vagy azért tetszik neked egy autó, mert egy Buick, vagy a Buick-ok jó autók, mert remek kilométerszámmal rendelkeznek.
Ha valaki azért jó, mert Amerikába született, akkor nyilván nem ítélhet el egy Szaúd-Arábiában született embert úgy, mint aki bármiféle hiányossággal rendelkezik erkölcsi vagy kulturális tekintetben. Az arisztokrácia lényege – az emberiség örök pestise – az a hit, hogy mi "beleszületünk" a felsőbbrendűségbe: hogy a mi "kiválóságunk" valamilyen módon veleszületett. Viszont ha egy amerikai "felsőbbrendű" egy szaúdihoz képest, akkor az a felsőbbrendűség nem kiérdemelt. Ha Bob Szaúd-Arábiában született volna Amerika helyett, akkor ő egy "alsóbbrendű" muszlim lenne, nem pedig egy "felsőbbrendű" keresztény vagy amerikai. Tehát Bob felsőbbrendűsége – vagy annak hiánya – semmi kapcsolatban nem áll a személyes döntéseivel, hanem a születés és a földrajz véletlenjei határozzák meg azt. Bob vagy azt mondja, hogy ő jobb a földrajzi helyzetéből adódóan – ami lehetetlen – vagy a saját személyes erényeiből adódóan, amit sehogyan nem befolyásol a földrajz.
Mind az amerikaiak, mind a muszlimok egyszerűen megismétlik azt, amit nekik mondtak – amit érzelmi büntetéseken keresztül rájuk kényszerítettek a gyermekkorukban – és ezt nevezik "moralitásnak". Ez pont ugyanaz, mint egy gyermek, akit erőszakkal tömnek, aki aztán „erkölcsösnek” nevezi a kövérséget, miközben a szomszéd gyermeket éheztetik, aki pedig a soványságot nevezi „erkölcsösnek.”. A sportszurkolók ugyanígy gondolkoznak: valahogy pont az a csapat a „legjobb,” amelyik a legközelebbi.
A kultúra lényegében a kényszer arra, hogy „erkölcsösnek” nevezz akármit, ami körbevesz. Ha a hegyekben élsz, erkölcsös a hegyekben élni. Ha megtanítanának úszni, az úszás erkölcsös. Ha nem tanítanak meg úszni, akkor az úszás erkölcstelen. Ha arra tanítanak, hogy takard el a lábaid, akkor "szemérmetlenség" nem eltakart lábakkal kilépni az emberek közé. Ha arra tanítottak, hogy felfedd a lábaid, akkor "prűdség" takargatni őket. Ha arra tanítottak, hogy egy bizonyos módon hajtsd össze a zászlót, "tiszteletlenség" máshogyan összehajtani.
Amikor hat éves voltam, elküldtek egy angol bentlakásos iskolába. Az egyik szabály az volt, hogy zoknitartót kellett a zoknim körül viselnem, hogy fenntartsam őket, főleg a templomban. Határozottan közölték velem, hogy ha a zoknitartóm nélkül lépek be a templomba, akkor "tiszteletlen vagyok Istennel szemben." Ennek nem igazán volt értelme a számomra: azzal érveltem, hogy Isten készítette a lábaimat és az ember készítette a zoknitartót, és biztos vagyok benne, hogy Isten jobban szeretne a saját alkotására nézni, mint az emberére.
Természetesen erkölcstelen feleselésnek bélyegezték az ellenvetéseimet – "tiszteletlenül" beszéltem az igazgatóval.
Biztos vagyok benne hogy érted, mire gondolok.
Erkölcsi kérdésként állítanak be mindent, ami körbevesz téged, mert az erkölcsi keretezés beválik. Ha el tudod hitetni egy gyermekkel, hogy valami jó vagy rossz, azzal irányíthatod az elméjét, a testét, a hűségét, a lényét. Az erkölcsi érvek páratlan erővel bírnak. A társadalmi kontroll szempontjából nézve az erkölcsi érvek a végső tömegpusztító fegyverek.