Szeretném, ha elképzelnél egy embert, aki egy nagy rét közepén áll. Eltöltesz egy kis időt azzal, hogy figyeled őt, és nem tartana sokáig, mire észrevennéd, hogy előre–hátra sétál egy három négyzetméteres területen. Ennyi. Három négyzetméter.
Miután megfigyeled néhány órán át, odamész hozzá. Amikor eléred, hogy kezet fogj, vele a kezeidet megégeti egy láthatatlan erőtér erős elektromos sokkja.
Megzavarodva – és fájó kézzel – felkiáltasz. Az ember fölnéz.
"Mi a helyzet?" – kérdezi.
"Épp most futottam bele ebbe a láthatatlan falba, ami brutálisan megrázott!" – kiáltasz
Összehúzza a szemöldökét. "Én semmit sem láttam."
Pislogsz. "Komolyan? Nem hallottad, nem láttad vagy érezted ezt a láthatatlan erőteret?"
Lassan megrázza a fejét. "Milyen láthatatlan erőtér?"
"Az, ami körbevesz téged – az, ami bezárva tart ezen a három négyzetméteres négyzetben!"
"Milyen három négyzetméteres terület? Nincs itt semmilyen kis három négyzetméteres terület, oda megyek, ahova akarok!"
"Nem, nem tudsz."
"Ki a francnak képzeled magad, hogy megmondd nekem, hogy hova mehetek és hova nem? Azt én döntöm el!"
"Nem akarom neked megmondani, hogy hova menj és hova ne – én csak azt mondom, amit épp csinálsz!"
"Mi az istennyiláról beszélsz?"
"Nos, megfigyeltelek az elmúlt néhány órában, és te csak itt álldogálsz, ennek a hatalmas rétnek a kellős közepén, és mindössze annyit csinálsz, hogy előre hátra mászkálsz három négyzetméteren belül."
"Oda megyek, ahova csak akarok!" – ismétli dühösen
"Ezt mondod, de csak annyit csinálsz, hogy körbe mászkálsz ezen a kis három négyzetméteres szakaszon. Ha oda mehetsz, ahova akarsz, miért nem próbálsz még egy lépést tenni?"
"Ötletem nincs, miről beszélsz" morogja "Most pedig takarodj a fenébe a tulajdonomról!"
"Várj – meg tudom mutatni!" Lenyúlsz és felveszel néhány fűszálat. Az ember felé dobod. A fűszálak pár centivel az arca előtt lángra lobbannak és elpárolognak. Ezt többször is megismétled, hogy nyilvánvalóan bebizonyítsd, hogy tényleg van ott egy láthatatlan erőtér, ami körbeveszi őt, körülbelül három méter távolságra egymástól.
"Láttad?" kérdezed türelmetlenül. "Látod, hogy egy láthatatlan ketrecben vagy?"
"Tűnj a pokolba a birtokomról, te őrült!" üvölti, miközben remeg a dühtől.
"De tudnod kell, hogy egy láthatatlan börtönben vagy," kiáltod. "Tudnod kell, mert soha nem fogsz megpróbálni kijutni belőle. Biztos próbáltál már kiszabadulni ebből a ketrecből, és megégetett az elektromos sokk, ami miatt soha nem lépsz többet előre, mielőtt megfordulsz. Hát nem látod?”
Elővesz egy fegyvert, üvölti, hogy joga van lelőni a betolakodókat, te pedig – igen észszerűen – elmenekülsz.
Ez a hatalmas ellentmondása annak, amikor az embereknek azt próbáljuk megtanítani, amit már tudnak. Mindenki azt állítja, hogy teljes szabadsággal rendelkezik, miközben előre–hátra mászkál egy kis négyszögben. Mindenkit körbevesz a kultúra és mitológia láthatatlan börtöne, és mindenki teljesen letagadja. A bizonyíték ezen ketrecek létezésére nyilvánvaló, mivel az emberek mindig megfordulnak, mielőtt beleütköznének. Utána viszont tagadják, hogy létezik ez a ketrec.
Mindenki úgy tesz, mintha egyszerre tökéletesen szabadok és teljes rabszolgák volnának. Senki sem ismeri be, hogy egy börtönben van, de mindenki fel–alá mászkál egy 3x3–as cellában.
Ugyanígy, mindenki azt mondja neked, hogy ők szabadok, de igazából mindenki a megengedhető beszélgetések apró kis celláinak csapdájába szorult. Mindenki azt mondja, hogy szeret téged, de fáradhatatlanul elkerülik a beszélgetést arról, hogy mi az a szeretet, vagy mit szeretnek benned.
Mindenki azt mondja neked, hogy legyél jó, de ötletük sincs arról, hogy mit jelent jónak lenni – és megtaposnak már akkor is, ha fel mered tenni a kérdést.
Mindenki az igazságról beszél, de a végső igazság az, hogy senki nem beszélhet az igazságról – mi is az, hogyan definiálható, hogyan igazolható, és mi az értéke.