Védelmi tarifák

A védővámok céljukban különböznek a jövedelmi vámoktól: nem annyira bevételt teremtenek, mint inkább a hazai termelőket védik a behozott cikkekkel szemben. E két cél, jövedelem és védelem, nemcsak különböző, hanem ellentétes. Ugyanazon adó jövedelmet is nyújthat és védelmet is szolgáltathat; de egy bizonyos ponton túl, amilyen arányban biztosítják az egyik célt, úgy áldozzák fel a másikat, minthogy a jövedelem a javak behozatalától függ, a védelem azok kirekesztésétől. Ugyanaz a tarifa védő és jövedelmi vámokat foglalhat magában; de míg a védővámok csökkentik a vám jövedelmet hajtó erejét, a jövedelmi vámok a honi termelés költségét növelve, csökkentik a vámnak a honi termelőket elősegítő erejét. Egy tisztán jövedelmi tarifa vámjainak csak az országban nem termelt javakra kellene esniök; vagy ha részben otthon termelt javakra esnek, egyenértékű belső adókkal kell az esetleges védelmet megakadályozni. Másrészt egy tisztán védővámos tarifában az országban nem termelt javaknak vámmenteseknek kellene lenniük és vámot olyan javak után kellene szedni, amelyeket az országban termelnek vagy termelhetnek. És minél inkább éri el célját, annál kevesebb jövedelmet fog szolgáltatni. Nagy-Britannia tarifája a tisztán jövedelmi tarifa példája; az esetleges védelmet az illetékek gátolják meg. Tisztán védővámos tarifára nincs példa: eredeti célja mindenütt a bevételszerzés volt, és csak később aggatták rá a védővámos díszt. Az Egyesült Államok tarifája, mint minden létező védővámos tarifa, részben jövedelmi, részben védelmi. Eredetileg a védelmet rendelték alá a bevételszerzésnek; ma inkább olyan védővámos tarifának nevezhető, amely mellékesen bevételt is termel.

Minthogy már megfigyeltük a tarifák jövedelmezési funkcióját, térjünk át védő funkciójukra. A védelem, amint e szót mint a nemzeti politika egyik fajának értelmében használják, jelenti a javak behozatalára való vámok kivetését (eszköz), hogy a honi ipart támogassuk (cél). Most, ha bármiféle ilyen tervnél az ajánlott eszköz az egyetlen, mellyel a szándékolt cél elérhető, csak azt kell eldönteni, vajon kívánatos-e az illető cél; de ha a javasolt eszköz csak több eszköz egyike, azzal kell beérnünk, hogy ez a legjobb. Ha nem az, a terv jó célja ellenére elvetendő. Így a védővám helyessége nem következik, mint általában hiszik, a honi termelés pártolásának helyességéből. Az utóbbit elfogadva, a védővám helyessége még mindig nyílt kérdés marad, minthogy világos, hogy a honi termelés pártolásának más módja is van, mint a behozatali vámok. Behozatali vámok szedése helyett például a behozott javak egy bizonyos részét elpusztíthatjuk, vagy azt követelhetjük, hogy az őket hozó hajók ennyiszer és ennyiszer vitorlázzák körül a földet, mielőtt kikötőinkbe jönnének. Mindkét úton éppen ugyanazt a védő hatást érnénk el, mint a behozatali vámok által; és olyankor, mikor a vámok a behozatal megakadályozása által teljes védelmet nyújtanak, az ilyen módszerek nem követelnének nagyobb áldozatot. Vagy ahelyett, hogy közvetetten a honi termelőket az idegen javakra vetett vámok szedése által pártolnánk, támogathatjuk őket közvetlenül prémiumok fizetése által.

Mint a honi termelés pártolásának eszköze, a prémium a védővámos rendszerrel szemben mindazon előnyökkel bír, amelyekkel az a rendszer, amely szerint a közhivatalnokok rögzített fizetést kapnak, azzal a rendszerrel szemben, amely némely országban és nem egy esetben nálunk is érvényben van, hogy vagyis annyit szerezhetnek, amennyit éppen tudnak. Ahogy a hivatalnokok rögzített fizetése által olyan hivatalnokokat kaphatunk, akik ott és olyan funkciókat teljesítenek, amilyeneket mi akarunk, míg a szabadlopás rendszere alatt csak ott és olyan funkciókra kaphatók, amelyek kifizetődnek. Így a prémium is bármely termelési ág pártolását lehetővé teszi, míg a védővám csak amaz aránylag kis számú termelési ágét, amelyekkel a behozott javak versenyeznek. Amint a rögzített fizetés lehetővé teszi, hogy tudjuk, mit fizetünk, hogy a különböző tisztségeknek méltóságát, felelősséget és terhességet fizetésükkel arányba hozzuk, míg a szabadlopás egy hivatalnoknak kelleténél többet juttathat, másoknak pedig nem eleget, úgy a prémiumok is lehetővé teszik, hogy lássuk és meghatározzuk a támogatást, amelyben minden egyes termelési ág részesül, míg a védővámos rendszer a közönséget homályban hagyja és az egyes termelési ágak támogatását csaknem szerencse dolgává teszi. És valamint a rögzített fizetések rendszere a nép terhét könnyebbé és arányosabbá teszi, mint a szabadlopás módja, épp olyan a különbség a prémiumok és védővám között.

A két rendszer működésének illusztrálására tegyük fel, hogy a léghajózás közköltségen való pártolása kívánatos. A prémium-rendszer alatt a léghajók készítésére és sikeres működésére prémiumot tűznénk ki. A védelmi rendszer alatt elriasztó adókat vetnénk ki a szállítás összes létező módjaira. Az egyik esetben mit sem kellene fizetnünk, amíg meg nem kaptuk azt, amit kívántunk és akkor azután egy határozott összeget kellene fizetnünk, amely közadók formájában esnék egyénekre és helyekre. Míg a másik esetben a szállítás megakadályozásának minden kényelmetlenségétől kellene szenvednünk, mielőtt léghajókra tettünk volna szert és pedig akár teszünk szert, akár nem. És míg egyfelől ez az akadályozás némely esetben komolyabban ártana egyéneknek, üzletágaknak és helyeknek, mint másokban, sohasem mondhatnánk, hogy mennyire ártottak az iparnak s mennyijébe kerülnek a népnek, vagy hogy mennyiben mozdították elő a léghajók feltalálását és készítését. Sőt az egyik esetben, ha már a léghajózás sikeresnek bizonyult és a kikötött prémium meg van fizetve, a léghajósoknak alig van bátorságuk tovább is prémiumot kérni és ha kérnének is, bajosan kapnának. A másik esetben a közönség megszokta a földi szállítási adókat, míg a léghajótulajdonosok, ha ugyan nincsenek meggyőződve, hogy ez adók a léghajózás további virágzásához szükségesek, legalább könnyen állíthatnák ezt és az adó eltörlését ellenezve, a tehetetlenség törvényére is számíthatnának, amely mindennek folytatására törekszik.

A prémium-rendszer előnye a védelmi rendszerrel szemben bármely termelési ág pártolására nézve igen nagy; de a pártolandó termelési ágak számának növekedésével még nagyobb lesz. Ha egy termelési ágat prémiummal pártolunk, nem ártunk vele egy másik ágnak sem, kivéve amennyiben a közadók szükséges növelésének lehet ártó hatása. De ha egyik ág pártolására védővám által emeljük termékeink árát, ugyanakkor ama többi ágra közvetlenül káros hatást idézünk elő, amelyek e termékeket feldolgozzák. A termelés olyan bonyolulttá lett, az egyes termelési ágak közti viszony olyan benső és annyiféle formában szerepel az egyik ág termékei mint nyersanyag és mint félgyártmány más ágakban, hogy szakértőnek is nehéz volna egyetlen védővám hatását megmondani. De ha nem egy vagy egy tucat ágat pártolunk, hanem sok ezernyit, lehetetlen az emberi értelemre nézve annyiféle termék áremelkedésének olyan sokféle hatását kinyomozni. Az emberek meg nem mondhatják, hogy mennyijükbe kerül egy ilyen rendszer, sőt azok is, akikről azt hiszik, hogy hasznot húznak belőle, legtöbb esetben nem tudják igazában megmondani, hogy az elért nyereség mennyivel múlja felül a vámból származó veszteséget.

Az adóvisszatérítés rendszere kísérlet, hogy amennyiben a kivitelt illeti, megakadályozzák azt a kárt, amelyet egyik termelési ág támogatása a többinek okoz. Az adóvisszatérítés a honi javak kivitelére kitűzött olyan összegű prémium, amely a számítások szerint kárpótol azért a nyers anyagra kivetett adóért, amely a termelési költséget fokozta. De az adóvisszatérítés nemcsak változatlanul hagyja a honi árakat, hanem mivel elősegíti a csalást, csak kis részben akadályozza meg a kivitel hanyatlását, minthogy visszatérítés csak olyan javaknál engedhető meg, amelyeknek termelésénél adó alá eső javak nagy mértékben és szembetűnő módon szerepelnek, vagy amelyeknél a kivivőre nézve érdemes a visszatérítés elnyerését megkísérelni. 1884-ben például az Egyesült Államok a réz után több adóvisszatérítést fizettek, mint amennyi adót a réz után kaptak, pedig bizonyos, hogy igen sok kiviteli cikk, amelyben réz van és amelynek árát ezért az adó növelte, semmiféle adóvisszatérítésben nem részesült. Épp így van a dolog a finomított cukorral, amely után jóval nagyobb összeget fizetünk, mint amennyi adót a nyers cukor után szednek, noha több kiviteli cikkünk, mint kondenzált tej, szirup- és gyümölcskonzervek, hátrányt szenvednek az adó miatt.

A védővámnak prémiumokkal való helyettesítése, a termelés támogatására, megszüntetné az ilyen hatástalan, csalást provokáló és visszaható intézkedések szükségességét. A prémium-rendszer alatt az árak kizárólag a közadózás által emelkednének. Minden támogatott termelő dollárokban és centekben tudná, hogy mennyi támogatást kapott és az emberek nagyjában tudnák, hogy mennyit fizettek. Röviden, mindazt, sőt többet, mint a védővám tesz a honi termelés támogatására, olcsóbban és biztosabban megtehető prémiumok által.

Gyakran állították a vámadó egyik előnyéül, hogy a behozott javak termelőire esnek és így idegenek fizetik. Ebben az állításban van egy szikra igazság. Egy olyan jószágra vetett behozatali vám, amelynek előállítása szigorúan ellenőrzött idegen monopólium, némely esetben részben vagy egészben az idegen termelőre esik. Például tegyük fel, hogy egy idegen cégnek vagy kombinációnak¹ bizonyos cikk előállítására nézve monopóliuma volna. Ama határok közt, amelyeket egyrészt a termelési költség, másrészt az elérhető legnagyobb eladási ár szab, e cikk ára a termelő által állapítható meg, aki természetesen azt az árt fogja megállapítani, amely a legnagyobb összes hasznot nyújtja. Ha behozatali vámot vetünk az ilyen cikkre, lehet, hogy a termelő inkább le fogja szállítani nyereségét, mellyel ebben az országban elad, semhogy az adó által növelt ár folytán kisebb eladása legyen. Ilyen esetben az adó rá esik. Vagy viszont tegyük fel, hogy egy kanadai farmer olyan helyzetben van, hogy az egyetlen piac, ahol megfelelően adhatja el búzáját, az amerikai oldalon van. Mivel a hazai búzatermelés nemcsak fedezi a belföldi szükségletet, hanem felesleget is hagy kivitelre, a búzára kivetett adó nem emeli az árat. Ezért az a kivételes helyzetben levő kanadai farmer, akinek az amerikai oldalra kell küldenie gabonáját, noha általában nincs kereslet a kanadai búzára, az ár emelésével nem háríthatja át a vámot.

Az e példák által képviselt két osztályra vezethetők vissza az összes olyan esetek, amelyekben a behozatali vámok az idegen termelőre esnek.² Az ilyen esetek, amelyek sokkal jelentéktelenebbek, semhogy a nemzeti jövedelem becslésében számba vehetők lennének, csak ritka kivételek az alól az általános szabály alól, hogy a megadóztatás lehetősége véget ér az adószedő hatalom területének határaival. És jó is az emberiségre nézve, hogy ez így van. Ha egyik ország kormánya bármiféle adórendszer által arra kényszeríthetné a többi ország lakosait, hogy az ő kiadásait fedezze, a világ az adózás folytán csakhamar barbárságba süllyedne.

Azonban annak lehetősége, hogy kivételes esetekben a behozatali vámok részben vagy egészben idegen termelőre eshetnek a honi fogyasztók helyett, még azokra nézve is, akik örömest adóztatnák meg az „idegenek”-et, a védelem ajánlatosságának még árnyékával sem bír. Mert bárki is észreveheti, hogy azok az esetek, mikor a behozatali vám az idegen termelőre esik, olyan esetek, mikor semmiféle támogatást sem nyújthat a honi termelőknek. A behozatali vám csak akkor hárítható az idegen termelőre, ha megfizetése nem növeli az árt; holott az egyetlen lehető mód, amely által a behozatali vám támogathatja a honi termelőt, az, hogy az árt növeli.

Néha azt állítják, hogy a védővám nem növeli az árakat. Elég azt kérdezni: hát akkor hogyan támogathat? Azt mondani, hogy a védővám úgy támogatja a honi termelőt, hogy nem emeli az árakat, éppen annyi, mint azt mondani, hogy úgy támogatja, hogy semmit sem tesz érte. Ha ez állítás mögött, amely sem a tényekkel, sem az elmélettel nem törődik, van egy szikrája az igazságnak, az vagy az a felfogás, hogy a védővámok tartósan nem növelik az árakat, minthogy olyan versenyt támasztanak a honi termelők közt, amely végül az eredeti színvonalra szállítja le az árakat; vagy valamely másik zavaros eszme, hogy vagyis a honi termelők számára előnyös volna az egész piac biztosítása, még ha nem is magasabb árak mellett.

De ami az elsőt illeti, az egyetlen mód, amely által a védővám növelheti egy jószág termelésére vonatkozó honi versenyt, az, hogy növeli az árakat, minek folytán a nagyobb haszon által a termelőket az illető termelési ághoz vonja. A verseny szabadon érvényesül, végeredményében az általános színvonalra szállítja le a hasznot.³ De ez nem azt jelenti, hogy az árakat annyira szállítja le, amennyire vám nélkül volnának. Kétségtelen, hogy a louisianai cukortermelés jövedelmezősége most nem nagyobb, mint ama foglalkozásoké, amelyek hasonló kockázattal járnak, amennyiben a cukoradó a cukor árát sokkal nagyobbá teszi az Egyesült Államokban, mint Angliában, hol nincs rá adó kivetve. És még ahol nincs is természeti vagy a társadalmi viszonyokból folyó ok, hogy miért ne termeltessék valamely jószág olyan olcsón, mint bármely idegen országban, a vámok, amelyeknek az illető vám csak egyik része és amelyek szövevényes hatása a termelési költség növekvése s így, bár a jövedelem kisebbedik, az árak a szabad behozatal vonalán felül maradnak. Ha egy védett cikk ára arra a vonalra süllyedne, amelyen az idegen termék akkor sem hozatnék be, ha vám nem volna, a vám megszűnne védeni, minthogy az idegen termék akkor sem hozatnék be, ha el volna törölve, és az a termelő, akinek védelméül kivetették, nem törődnék további fenntartásával. Ugyan mely esetben történt meg ez? Védett termelési ágaink között van-e olyan, amely kevésbé kiáltozna védelem után most, mint negyven év előtt?⁴

Ami a második felfogást illeti, erre nézve megjegyzendő, hogy az egyetlen mód, amely által a honi piac, a honi termelők számára biztosítható, azon ár emelése, amelyen az idegen termékek eladhatók. Nemcsak, hogy az idegen termék áremelkedése maga után vonja ama honi termékek áremelkedését, amelyeknek termelésében szerepelnek, hanem az idegen termékek kizárásának a hasonló honi termékek árát is emelnie kell. Mert csak ahol az árakat a termelő akarata szabja meg, nem követi a kínálat növekvését vagy csökkenését az ár növekvése vagy csökkenése. Így, bár az újságüzlet nem monopólium, minden egyes újság kiadása az, és árát a kiadó szabja meg. A kiadó jobban szereti és legtöbbször jobban is fogja szeretni a nagyobb forgalmat a nagyobb áraknál. És ha a versenyt csökkentenék, sőt megszüntetnék, mint pl. bélyegadó által vagy azáltal, hogy New Yorkban egy kivételével az összes újságok megjelenését megtiltanák, nem következnék szükségképpen, hogy e lap ára növekednék. De a javak nagy tömegének ára és különösen amaz áruk nagy tömegét, amelyet kivisznek és behoznak, a verseny állapítja meg. Nem a termelő akarata határozza meg, hanem a kínálat és kereslet viszonylagos intenzitása, amely az árban egyenlítődik ki, amit Adam Smith „a piac cigánykodása”-nak („the higgling of the market”) nevezett és következőleg a behozatal kirekesztése által okozott bármiféle csökkentése a kínálatnak egyszerre emelni fogja az árt. Röviden, a védővámos rendszer egyszerűen olyan rendszer, amely bizonyos termelési ágakat azáltal pártol, hogy lehetővé teszi számukra, hogy továbbra is nagyobb árakat kapjanak termékeikért. Ügyetlen és bizarr módja a támogatásnak, amelyet sokkal jobban és olcsóbban lehetne megadni a prémiumok vagy államsegélyek által. Ha bölcs dolog volna az amerikai termelést „pártolni” és ezt még meg kell vizsgálnunk, ennek legjobb módja az volna, ha a vámtarifát teljesen eltörölnénk és egyenes adókból szedett alapból prémiumokat fizetnénk. Ilyen módon a költség a méltányosságot némileg megközelítőleg oszlanék meg és annak a polgárnak, akinek milliószor annyija van, mint másoknak, meglehetne az az elégtétele, hogy milliószor többel járul hozzá az amerikai termelés pártolásához, mint mások. Jól tudom, hogy a gyarmati időkben, mikor a Pacific-vasút az államtól pénzbeli támogatásban részesült az ártalmas állatok irtására, a tapasztalat megmutatta, hogy a prémium-rendszer elkerülhetetlenül csalásra vezet és korrupciót szül, holott kitűzött célját alig éri el. De e bajok elválaszthatatlanok a „pártolás” összes módjaitól és inkább járnak együtt a védővámos, mint a prémiumos rendszerrel, minthogy ennek működése nem olyan világos. Ha a védővámot a prémiumoknál szívesebben használták, ez nem azért történt, mert ez a támogatás jobb eszköze, hanem ugyanabból az okból, amiért a közvetett adózást szívesebben használták a közvetlennél — mert a nép nem vette olyan könnyen észre, hogy mi is történik. Ahol százezer dollárnyi közvetlen adomány a kincstárból jajveszékelést idézne elő, az olyan vám kivetése, amely nagyobb árak alakjában milliók beszedését teszi lehetővé, semmi észrevételre sem ad alkalmat. Ahol államaink új termelési ágak létesítésére prémiumokat adtak, ezek aránylag csekély összegek voltak, egyben kifizetve vagy határozott fizetést, tűrték folytatását.

A védővámosok gyakran mondják, hogy a szabadkereskedelem helyes elméletben, de helytelen gyakorlatban. Bármit is jelentsenek eféle frázisok, tény, hogy e kifejezések ellentmondást foglalnak magukban, minthogy az olyan elméletnek, amely a tényekkel ellenkezik, helytelennek kell lennie. De nem is kutatva, hogy helyes-e a védővámos elmélet, világos, hogy az általa javasolt vámtarifa sohasem létezett és soha meg nem valósítható. A szabadkereskedelem elmélete az ideális tökély fokáig vihető keresztül a gyakorlatban. Mert a szabadkereskedelem biztosítására csak a korlátozásokat kell eltörölnünk. Ellenben a védővám gyakorlati keresztülvitelére némely cikket meg kell adóztatnunk, másokat nem és az adó alá esőket viszont különböző mértékben kell megadóztatnunk. És minthogy bármely termelési ágnak nyújtott védelmet neutralizálhatja az a védelem, amely nyersanyagának árát emeli, gondos ítélőképesség szükséges, mert igen kevés cikk van, amely bármily használatra nézve befejezett terméknek volna tekinthető. Egyes termelési ágak kész termékei más ágak eszközei vagy nyersanyagai. Míg így egyrészt bármely termelési ág védelme haszontalan, ha nem elegendő a kívánt hatás elérésére, nagyon sok védelem valószínűleg, védővámos szempontból is, kárt okozna.

De nemcsak, hogy az az ideális tökély, mellyel a szabadkereskedelem a gyakorlatban megvalósítható, lehetetlen a védővámnál, hanem még annak hozzávetőleges megközelítése is lehetetlen. Sohasem volt olyan védővámos tarifa, amely a védővámosokat kielégítette s sohasem lehet. Például jelen tarifánkról a védővámosok is megengedik, tele van a legvastagabb hibákkal.⁵ Csak azért fogadták el, mert hosszas civakodás után lehetetlen volt egy jobban megállapodni s csak azért tartják fenn és védik, mert bármely javítási kísérlet olyan tülekedést indítana, amelyből senki sem tudhatná, hogy milyen tarifa keletkezik. Így volt ez minden régebbi tarifával és így lesz ez minden jövendő tarifával.

Már a védővámos elméletet csak hozzávetőleg követő tarifa is megkívánná valamennyi termelési ág részletes ismeretét, továbbá annak felmérését, hogyan hatna és hatna vissza a többire az egyik ágat érő intézkedés. Ilyen tudással sem király, sem kongresszus, sem parlament nem rendelkezhet. Emellett teljes érdektelenségre is szükség volna, mert a védővámok megállapítása egyszerűen pénzbeli kedvezmények szétosztása egy sereg kapzsi kérelmező közt. És ha e védővámos tarifa elkészítéséhez lehetséges is volna magukban véve nem érdekelt és megvesztegethetlen, fenyegetésnek, barátságnak vagy hízelgésnek ellenálló embereket megnyerni, emberfölöttieknek kellene lenniük, hogy az önző érdek képviselőinek lármája el ne kábítsa őket.

Azonban a vámtarifa összeállítása korántsem, mint a védővámos elmélet kívánja, minden egyes termelési ág körülményeinek és szükségleteinek gondos megállapítása, hanem gyakorlatban egyszerűen egy nagy marakodás, amelyben az önző érdekek fizetett védői ordítva fenyegetnek és könyörögnek, vesztegetnek és cinkos szolgálatokat tesznek azzal a törekvéssel, hogy ők maguk a lehető legnagyobb védelemben részesüljenek, tekintet nélkül mások érdekeire vagy a közjóra. Az eredmény, és mindig is annak kell lennie, egy olyan vámtarifa szentesítése, amely az elméleti védővámos amaz eszméjéhez, hogy vagyis milyennek kellene egy védővámos tarifának lennie, körülbelül úgy hasonlít, mint egy veder falra öntött festék Rafael valamelyik freskójához.

De ez még nem minden. Mikor már a tarifa szentesítve van, jönnek a kincstári hivatalnokok, a bíróságok magyarázatai és döntvényei, hogy átalakítsák és újból csinálják azt⁶ s a vámokat aszerint emelik és csökkentik, hogy egy nyomdász hová tett egy vesszőt vagy önkényes értelmezések szerint, amelyek gyakran súlyos gyanút keltenek s amelyeket senki sem látott előre, úgy, hogy, mint Horace Greeley naivul mondja (Political Economy, p. 183):

„Minél tovább áll fenn egy tarifa, annál több hiány található benne, annál több csorbát ütnek rajta, míg végül, a folytonos kijátszás, értelmezés, döntvény befolyása folytán, tulajdon apja sem ismerhetné fel az átalakult csecsemőben, aki helyét egész csendben elfoglalta, az eredeti arcvonásait.”

Bármily rossz is a prémiumos rendszer, általa sokkal inkább megközelíthetjük azt, amit tenni akarunk és jobban tudjuk, hogy mit tettünk.

Lábjegyzetek

1. Trust, kartell stb. ↩

2. Bizonyos esetekben, amikor az egyik ország termékeire egy másik országban behozatali vámot vetnek ki és a vám következménye, hogy a földjáradék rovására leszállítja az exportáló országban az árt, megeshetik, hogy a vám némi részben az idegen földtulajdonosra esik. John Stuart Mill (Chap. III., Book V., Political Economy) továbbá azt állítja, hogy a behozatali vámok részben nem az idegen termelőre esnek, hanem az idegen fogyasztóra, akitől mi eladunk — minthogy növelik ama javak termelési költségét, amelyeket kiviszünk. De ez csak azt jelenti, hogy a védővám által magunk okozta kár részben azokat is éri, akikkel kereskedünk. És ez ott, ahol az ilyenképpen a behozatali vámok növelik valamennyire annak árát, amit tőlünk vesznek és így bizonyos mértékben kénytelenek osztozni veszteségünkben, viszont ők velünk szemben vannak előnyben, ha velük versenyzünk. Így, feltéve, hogy behozatali vámunk néha igen csekély mértékben növelte azt az árt, amelyet az angol fogyasztóknak pamutban, búzában vagy olajunkért kellett fizetniük, az Egyesült Államokban megnövekedett termelési költség bizonyára sokkal erősebben hatott arra, hogy az angol termelők előnyben legyenek az amerikai termelőkkel szemben azokon a piacokon, ahol versenyeznek egymással és ez képesítette Angliát arra, hogy a világ óceáni kereskedelmének oroszlánrésze neki jusson. Azonban az adózás hatásának és visszahatásának pontos kinyomozása a világkereskedelemben inkább elméleti pontosság dolga, mint gyakorlati érdekkel bíró, minthogy az általános eredmények azok, amelyek a szövegben megállapítják, vagyis, hogy nem árthatunk magunknak anélkül, hogy másoknak ártanánk és hogy a kormány adóztató hatalma területi határain belülre szorítkozik. Ez alól a legvilágosabb kivételek azok a kiviteli cikkekre vetett vámok, amelyekre a vámszedő országnak monopóliuma van, mint pl. Braziliának a kaucsukra és Kubának a havanna-dohányra. ↩

3. A védővám hatását a védett termelési ágakra a XVII. fejezetben fogom részletesebben vizsgálni. ↩

4. Hadd említsek fel egy szintén jellemző példát arra, hogy a vám hogyan hat a termelési költségre és az viszont a kivitelre. E példát francia napilapokból vettem. Tudvalevő dolog, hogy Franciaországnak búzatermelése kedvező években éppen hogy fedezi a belszükségletet, különben behozatalra szorul. A nagy behozatali vámok a búza árát annyira emelték, hogy Európában sehol sem drágább a búza, mint ott. Ennek következtében az élelem ára nagyobb; ez lassanként maga után vonta az összes cikkek áremelkedését. Ez magában teljesen közönyös volna, mert így csak a névleges árak változtak, a javak egymás közti viszonya a régi maradván. Azonban amint a francia cikk túlmegy az ország határán, a helyzet egészen más; a drága francia árú nem versenyezhet a külföldivel. Ez a magyarázata annak, hogy Franciaország hajdan virágzó kivitele lassanként elmarad a többi államéval szemben. A ford. ↩

5. Például, hogy csak egy esetet említsek, az utóbbi vámtörvény, amely 1888 júliusban lépett életbe, a paszomántiparban való gyártáshoz szükséges félgyártmányok vámját 35-ről 125%-ra emelte, míg a kész árú vámját 35%-on hagyta. Ezelőtt, mondják a javak előállítói a kincstári titkársághoz intézett emlékirataikban, nemcsak ellátták az amerikai piacot, hanem sok száz millió dollár értékűt adtak el évente Kanadának, Nyugatindiának és más országoknak, mivel munkamegtakarító gépeik a nyersanyagra kivetett 35% ellenére olyan előnyt biztosítottak számukra, hogy sikeresen versenyeztek az európai gyárakkal. Azonban a 125%-os vám nemcsak a kiviteli üzletet semmisítette meg teljesen, hanem a brit áruk akkora behozatalára vezetett, hogy mint az emlékirat mondja, a munkások ezerszámra vesztették el kenyerüket és az iparágban dolgozó gyárosok háromnegyede tönkre ment teljesen. Ez persze nem volt a kongresszus szándéka. A paszomántipar csak egyike ama számos kisebb iparágaknak, amelyeket az utóbbi tarifa elgázolt és letiport. ↩

6. A kincstári titkárság jelenti, hogy most (1886 februáriusában) 2300 vámesetnél több van csak New York déli kerületében döntés alatt. ↩