A rabló, aki mindazt elveszi, ami maradt

A vámvédelem eltörlése önmagában olyan, mint egy rabló elűzése. Ez azonban semmit sem használ annak, akit egy még erősebb és kapzsibb rabló továbbra is kifoszt.

A munka olyan emberhez hasonlítható, akire egy sor rabló leselkedik, miközben hazaviszi keresetét. Az egyik ennyit, a másik annyit követel, végül pedig jön egy, aki mindent elvesz, ami megmaradt — csupán annyit hagy áldozatának, hogy életben maradjon és másnap is dolgozhasson. Amíg ez az utolsó rabló ott marad, mit használ emberünknek, ha egyet vagy akár valamennyit elkergeti a többiek közül? A munka ma ilyen helyzetben van az egész művelt világban. A rabló pedig, aki mindent elvesz, amit a többiek meghagytak: a magánföldtulajdon. Bármilyen nagy legyen egy javítás és bármilyen áldásos egy reform, önmagában nem segíthet azon az osztályon, amelyet megfosztottak az anyagi elemek használatának minden jogától, és így csak munkaerejével rendelkezik. Ez az erő önmagában éppoly haszontalan, mint a vitorla szél, a szivattyú víz vagy a nyereg ló nélkül.

A munkát egy csomó rablótól fenyegetett emberhez hasonlítottam; mert minden országban a magánföldtulajdonon kívül más dolgok is vannak, amelyek a közjóllétet csökkentik és a munka termelte vagyont a nem termelők kezeibe terelik. Ilyen hatása van a termelés és a forgalom folyamatait és szervezetét érintő monopóliumoknak és a védővámoknak. Ugyanez a hatása a rossz csereeszközöknek és pénzügyeknek, a rossz kormányzásnak, az államadósságnak, az állandó hadseregnek, a háborúnak és a háborús készülődésnek. De mindezek közül némelyik egyik, másik másik országban szembeötlő, mégsem ezek okozzák az ország elszegényedését; annak okát másutt kell keresni. Ezek a kisebb rablók, és ha elkergetjük őket, csak annyival többet hagyunk a nagy rablónak.

Ha a munkások elszegényedésének igazi oka eltörölnék, bármely új irányú reform javítana a munkások helyzetén; amíg azonban ez az ok létezik, semmiféle reform sem okozhat állandó javulást. Eltörölhetik az államadósságokat, lefegyverezhetik az állandó hadseregeket, a háborút és a háború gondolatát is elfeledhetik, a védővámokat megszüntethetik, a kormányzást a legtisztábban és a legtakarékosabban végezhetik és a földmonopólium kivételével az összes monopóliumokat megszüntethetik, anélkül, hogy a munkásosztály helyzetében bármilyen tartós javulás is állna be. Mert mindezen reformok gazdasági hatása csak az volna, hogy csökkentenék a javak pusztulását vagy növelnék a vagyon termelését, és amíg a munkáért való verseny azok részéről, akik képtelenek önmagukat foglalkoztatni, állandóan olyan minimum felé szorítja le a munkabért, amely a munkásnak csak puszta megélhetést juttat, ennél többet az átlagos munkás nem kaphat. Amíg ez a tendencia érvényben van — és amíg magánföldtulajdon lesz, érvényben kell lennie —, a munkásosztály személyi tulajdonságaiban beálló javulások (ha lehetségesek is), például az ügyesség, értelmesség, mértékletesség vagy szorgalom növekedése, mit sem javíthat anyagi helyzetükön. Az ilyenféle javulások csak addig segíthetnek az egyeseken, amíg az egyesekre szorítkoznak és így előnyt adnak nekik az átlagos munkások tömegével szemben, akiknek munkabére az összes többi bér alapja. Ha az ilyen személyes javulások általánossá válnak, hatásuk csak az lehet, hogy a versenyt arra képesítik, hogy a munkabért még alacsonyabb színvonalra szorítsa. Ahol kevesen tudnak olvasni és írni, e képesség különös előnnyel jár és azt az egyént, aki e képességgel bír, az átlagos munkás fölé emeli, mivel olyan bért biztosít számára, amely különös ügyességet kívánó munkáért jár. De ahol mindenki tud olvasni és írni, önmagában ez a képesség nem menti meg az átlagos munkásokat, hogy épp olyan alárendelt helyzetük ne legyen, mintha nem tudnának olvasni és írni. Hasonlóképpen ahol restség vagy mértéktelenség uralkodik, a szorgalmasnak és mértékletesnek különleges előnye van, amely föléje emelheti az átlagos munkások fölé; ha azonban ezek az erények általánosakká válnának, ez az előny megszűnne. Ha a munkások nagy tömege annyira megjavítaná vagy annyira lesüllyesztené életmódját, hogy képes volna a most fizetett legkisebb munkabér feléből megélni, a munkáért való verseny, amely az embereket arra készteti, hogy puszta megélhetésért dolgozzanak, megfelelően szorítaná le a munkabér színvonalát.

Nem mondom, hogy azok a reformok, amelyek a tömeg értelmét növelik, vagy életmódját javítják, még ilyen értelemben is haszontalanok. Az értelem terjedése abban az irányban hat, hogy az embereket a gazdagság közepette elégedetlenekké tegye a szegénység életével és a mértéktelenség csökkenése alkalmasabbakká teszi őket arra, hogy az ilyen sors ellen fellázadjanak. Az iskolák és mértékletességi egyesületek így a forradalomra előkészítő tényezők. De sohasem törölhetik el a szegénységet, amíg a földdel magántulajdonként bánnak. Azok a tiszteletreméltó emberek, akik azt képzelik, hogy a kötelező oktatás vagy a szeszesitalok eladásának tilalma eltörölheti a szegénységet, ugyanazt a hibát követik el, mint a gabonavámellenes törvény reformerjei, amikor azt képzelték, hogy a vámvédelem eltörlése az éhséget lehetetlenné tenné. Az ilyen reformok önmagukban véve jók és üdvösek, de olyan világban, mint a mienk, amelyet olyan lények laknak, mint mi és amelyet csak egy csekély rész kizárólagos tulajdonaként tekintenek, bármilyen elképzelhető viszonyok között is, szükségképpen kell lennie egy olyan osztálynak, amely az éhhalál szélén áll. Ez a szükségesség a dolgok természetében van; az ember és a külvilág közti viszonyból következik. A föld a földgolyó felszíne — a bennünket körülvevő légóceán feneke, amelyre fizikai alkatunk utal bennünket. Ez az egyetlen lehetséges lakóhelyünk, egyetlen lehető műhelyünk, az egyetlen tárház, ahonnan a szükségleteink fedezésére alkalmas anyagot elővehetjük. A földet szűkebb értelemben véve, megkülönböztetve a víztől és levegőtől, mégis szükséges a többi elem használatához. Föld nélkül az ember nem fordíthatja hasznára a nap fényét és hőjét, nem használhatja azokat az erőket, amelyek az anyagban vannak. És bármi is legyen lényegében, az ember, fizikai alkatát tekintve, csak változó alakja az anyagnak, átmeneti módja a mozgásnak, amely folytonosan a természet tárházából merít és épp olyan folytonosan hozzá tér vissza. Fizikai alkatát és erejét tekintve, épp olyan viszonyban van a földdel, mint a szökőkút a medencével vagy a gázláng a gázzal, amely táplálja. Ezért, bármilyenek is legyenek a viszonyok, az az ember, aki, ha egyáltalán él és dolgozik, kénytelen olyan földön élni és dolgozni, amely másé, szükségképpen rabszolga vagy koldus.

A rabszolgaságnak két formája van, az, amelyet Péntek fogadott el, amikor Crusoe lábát saját fejére tette és az, amelyet Will Atkins és társai igyekeztek meghonosítani, amikor igényt támasztottak a sziget tulajdonára, a többi lakosra pedig ráparancsoltak, hogy minden munkát végezzenek. Az egyiket, amely az embert tulajdonná teszi, csak akkor alkalmazzák, amikor a népesség gyérebb, amikor a másik még nem alkalmazható, amely a földnek tulajdonná tételében áll. Mert amíg a népesség gyér és szabad, még el nem foglalt föld bőven van, a munkások elkerülhetik azt, hogy kénytelenek legyenek a föld használatát megvenni, vagy névleges áron jutnak hozzá. Ezért rabszolgák szerzése — azaz olyan embereké, akik anélkül dolgoznak másokért, hogy cserébe mások dolgoznának nekik — csak úgy lehetséges, ha személyüket tulajdonná tesszük, vagy a rabszolgaság vagy szolgaság röghöz kötött alakját honosítjuk meg, ami csak mesterséges megelőlegezése annak a hatalomnak, amelyet a földtulajdonos csak a sűrűbb népességgel kap meg és amely abban áll, hogy a munkásokat arra a földre kényszerítik, amelyen munkájuk felhasználása kívánatos. De mivel a népesség egyre sűrűbb, a föld pedig egyre jobban elfoglalttá válik, a földnélküliek versenye a föld használatáért fölöslegessé teszi azt, hogy személyüket tulajdonná tegyük vagy hogy helyhez kössük őket azért, hogy ellenérték nélkül juthassunk munkájukhoz. Ők maguk fognak könyörögni az engedélyért, hogy munkájukat odaadhassák azért, amit a rabszolgának is meg kell adni — egy darab földért, amelyen élhessenek és saját munkájuk termékéből annyit, amennyi életük fenntartásához elegendő. Ez a tulajdonosra nézve a rabszolgaság legmegfelelőbb formája. Nem okoznak neki fejtörést rabszolgái, nem kénytelen korbácsoltatni őket, hogy dolgozzanak, vagy megláncolni, hogy meg ne szökjenek, vagy vérebekkel vadászni rájuk, ha elszöknek. Nincsen semmi köze hozzá, hogy jól táplálják-e őket gyermekkorukban, sem eltartásukra nincs gondja betegség vagy aggkor esetén. Felőle élhetnek kalibákban, keményebben és kegyetlenebbül dolgoztathatja őket, mint bármely valamelyest emberséges rabszolgatulajdonos, mégpedig egy szemernyi lelkiismeret-furdalás vagy a közvéleménynek bármilyen rosszallása nélkül. Röviden szólva, ha a társadalom a fejlődésnek azt a pontját éri el, ahol a föld használatáért való erős verseny megindul, a földnek tulajdonban tartása kevesebb kockázattal és bajjal több hasznot nyújt, mint az emberek tulajdonban tartása.

Ha az imént említett két fiatal angol átjött volna hozzánk és bizonyos számú amerikai polgárt vásárolt volna, nem kaphattak volna ezek munkájának termékéből annyit, mint amennyit most kapnak, amikor földet vettek, amelyet az amerikai polgárok szíves-örömest munkálnak meg a termés feléért. És így, ha törvényeink meg is engednék, bolondság volna egy angol hercegtől vagy márkitól, ha átjönne hozzánk, hogy tízezer már megszületett vagy csak születendő amerikai csecsemőre szerződést kössön abban a reményben, hogy majd ha képesek lesznek dolgozni, nagy hasznot fog belőlük húzni. Mert ha egymillió acre földet vesz vagy bekerít, amely nem szaladhat el, sem táplálékra, sem ruhára, sem nevelésre nem szorul, tíz vagy húsz év múlva tízezer felnőtt amerikai polgárra tehet szert, akik készek annak felét átengedni, amit összes munkájuk termelhet az ő földjén, azért az engedélyért, hogy a másik felén magukat és családjukat eltarthassák. Ez a munka termékéből többet biztosít számára, mint amennyit ugyanannyi rabszolgából kicsikarhatna. És amint az idő múlik és az amerikai polgárok szaporodnak, e föld tulajdonjoga arra fogja képesíteni, hogy még többet és még olcsóbban dolgozzanak számára. Az ő földspekulációja épp olyan spekuláció az emberek felnövésére, mintha gyermekeket vett volna és születendő csecsemőkre nézve kötött volna szerződést. Mert ha csecsemők nem születnének és emberek nem nőnének fel Amerikában, földje értéktelenné válna. Az ilyen befektetés haszna nem a föld vagy annak képességei növekedéséből származik, hanem a népesség növekedéséből.

A földnek magában véve nincs értéke. Érték csak az emberi munkából származik. Csak akkor járul érték a földtulajdonhoz, amikor a földhöz való jog egyenértékű a munkásokhoz való joggal. És ahol a földnek spekulatív értéke van, ennek oka az a remény, hogy a társadalom növekedése a jövőben e tulajdonjogot a munkásokra való tulajdonjoggal teszi egyenértékűvé. Igaz, hogy az összes értékes dolgoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy tulajdonosuk értük vagy használatukért munkát vagy ennek termékét kaphatja. De az olyan dolgokkal való ügyleteknél, amelyek maguk is munkatermékek, ezek az ügyletek cserét jelentenek — a munkáért vagy munkatermékért adott egyenértékű munkatermék adását. Azonban a föld nem munkatermék, már létezett, mielőtt ember lett volna és ezért, amikor a földtulajdonjog a munka vagy munkatermék fölött rendelkezik, bár ez az ügylet csere formájában is történik, ez a valóságban elsajátítás. Az a hatalom, amelyet az értékes föld tulajdonjoga nyújt, abban áll, hogy emberi szolgálatot kapunk, anélkül, hogy emberi szolgálatot nyújtanánk, olyan hatalom, amely lényegileg nem más, mint az elsajátításnak az a hatalma, amelyen a rabszolgatartás alapul. Nem a csere, hanem a zsarolás az, amelyről akkor beszélnénk, ha némelyek arra kényszeríthetnék a többieket, hogy fizessenek azért, amit a természet adott.

Az olyan dolgok értéke, mint a gabonáé, a vágómarháé, a hajóké, a házaké, a javaké vagy a fémeké, csereérték, amely a termelési költségen alapul, ezért csökken, amint a társadalom haladása csökkenti az előállításukhoz szükséges munka mennyiségét. A föld értéke azonban elsajátítási érték, amely azon alapul, hogy mennyi sajátítható el általa, ezért a termelés növekedésével együtt nő. Így történik, hogy – mint láttuk – miközben a javak minden fajtájának értéke állandóan csökken, a föld értéke folyamatosan emelkedik.

A találmányok és fölfedezések, amelyek növelik a munka termelőképességét, csökkentik azoknak a dolgoknak az értékét, amelyeknek termeléséhez munka szükséges, ellenben növelik a föld értékét, mivel növelik azt a mennyiséget, amelynek fizetésére a munka kényszeríthető a föld használatáért. És így, ahol a föld teljesen magántulajdonban van, a javak termelésének semmiféle növekedése és semmiféle takarékosság a javak fogyasztásában nem juttathat a tisztán munkásnak többet, mint rabszolgabért. Ha az égből hullana alá vagy a föld mélyéből bukkanna elő a vagyon, nem tehetné gazdaggá a munkást. Csak a föld értékét növelhetné.

Nem is kell a képzelőtehetséghez fordulnunk, hogy ezt láthassuk. Nyugat-Pennsylvaniában csak nemrégen jöttek rá, hogy ha fúrásokat eszközölnek a földbe, égethető gázok törnek elő — a természet részéről puszta ajándékozása egy olyan dolognak, amely eddig csak munka által volt termelhető. Ennek az új erőnek, hogy tudniillik ezentúl fúrás és szivattyúzás által lesz kapható az, amihez eddig a szén kiaknázása és hevítése volt szükséges, az a közvetlen és természetes tendenciája, hogy a munkát értékesebbé tegye és a munkások keresetét növelje. De mivel Pennsylvaniában a föld magántulajdon, semmiféle ilyes hatása nem lehet. Hatása elsősorban az, hogy azoknak a földeknek tulajdonosait gazdagítja, akiknek földjében a fúrásokat végzik, akik, mint törvényes tulajdonosai az egész világegyetemnek, amely földjük fölött és alatt van, vámot szedhetnek a természet ajándékának használata után. Másodsorban azok a tőkések, akik arra vállalkoztak, hogy a gázt csövekben Pittsburghba és más városokba továbbítsák, olyanféle szövetséget kötöttek, mint a Standard Oil Company, amiáltal a természetes gáz eladását hatalmukba kerítették és ezzel a tőke rendes kamatjánál jóval nagyobb haszonra tesznek szert. Azonban némi előny mégis marad, mert az új tüzelőanyag annyira könnyebben kezelhető és annyival egyenletesebb hőt fejleszt, hogy a pittsburgi üveg- és vasmunkások még ugyanakkora költség mellett is gazdaságosabbnak találják a régi tüzelőanyagnál. Sokáig azonban ezt az előnyt sem élvezhetik. Ha állandónak bizonyul, hamarosan tömegesen érkeznek majd az üveg- és vasmunkások Pittsburghba, hogy ez előnyben részesedjenek és ennek az lesz a következménye, hogy Pittsburghban a városi telkek értéke annyira fog emelkedni, hogy végül e fennmaradó előny is a pittsburgi föld tulajdonosainak jut.¹ És ha a szivattyúzó társaság monopóliumát eltörlik, vagy ha törvényhozási intézkedés nyereségét a tőke rendes keresetére szállítja le, a végső eredmény, hasonló módon, nem a munkások, hanem a földtulajdonosok számára lesz előnyös.

Ugyanígy a vasút csak azért csökkenti a szállítási költséget, hogy a föld értékét növelje, nem pedig a munkáét és ha a díjtételek csökkennek, a földtulajdonosok húzzák a hasznot, nem pedig a munkások. Csak így áll a dolog bármilyen természetű javítással. A szövetségi kormány a bőkezű pártfogó szerepét játszotta Washington városával szemben. Következőleg a telkek értéke emelkedett. Ha a szövetségi kormány minden washingtoni háztartást szabad világítással, szabad tűzifával és szabad élelemmel látna el, a telkek ára még jobban növekednék és végeredményben a washingtoni „ingatlanok” tulajdonosai zsebelnék be az ajándékot.

A termelés eredeti tényezői a föld és a munka és ezek terméke a tőke; a tőkés csak közvetítő a földesúr és a munkás között. Ezért azok a munkások, akik azt képzelik, hogy a tőke a munkások elnyomója, hamis nyomon járnak. Először is sok, ami első pillantásra a tőke nyomásának látszik, valóságban csak annak a gyámoltalanságnak eredménye, amelybe a munka azáltal jutott, hogy ki van szorítva a föld használatának minden jogából. A szegény romlásának oka maga a szegénység. A tőkének nem áll hatalmában azokat az embereket, akiknek szabad hozzáférhetése van a természethez, arra kényszeríteni, hogy munkájukat éhbéreken adják el. Másodszor, bármennyit is sikerüljön a tőkés monopóliumoknak elsajátítani a munkás keresetéből, ezek csak a kisebb rablók, akik csak azt veszik el, amit ha eltörölnék, a földtulajdonos venne el.

Bármilyen egyszerű vagy bonyolult is legyen a társadalmi szervezet, bármilyen kevesen vagy sokan legyenek is a közvetítők a földtulajdonosok és azok között, akik tisztán csak munkaerejükkel rendelkeznek, ahol a megszerezhető föld teljesen néhány ember tulajdonába került, kell lennie egy olyan osztálynak, az átlagos képességű és ügyességű munkásokénak, amely sohasem remélhet a puszta megélhetésnél többet a legkeményebb munkáért és amely állandóan abban a veszélyben forog, hogy még ezt sem képes megszerezni. Látjuk, hogy ez az osztály Nyugat-Írország és a Skót-felföld egyszerű ipari szervezeteiben megvan és látjuk, még mélyebbre süllyedve és elzüllöttebben a nagy brit városok bonyolult ipari szervezetében. A termelőképesség rendkívüli növekedése ellenére is láttuk kialakulását az Egyesült Államokban, amint a föld tulajdonba vétele haladt. Ennek így kellett történnie, mert az emberi viszonyok közül a legmélyebbre ható az ember és az általa lakott bolygó közti viszony. Hogy annak felismerése, miszerint az emberek a világ tulajdonosok osztályára és egy olyan osztályra oszlanak, amelynek semmi törvényes joga a világ használatához nincs, hogy az ebből folyó következmények felismerése mennyi egyébként érthetetlen dolgot magyaráz meg, azt itt nem fejthetem ki, mert csak a vámkérdést tárgyalom.

Láttuk, hogy miért képes csak egy időre segíteni a munkásosztályon az, amit tévesen neveznek „szabadkereskedelem”-nek — a védővámok puszta eltörlése — és most olyan pontot értünk el, ahonnan tovább haladhatunk kutatásunkban és megállapíthatjuk, hogy mik lennének az igazi szabadkereskedelem következményei.

Lábjegyzetek

1. Pittsburgh földjének legnagyobb tulajdonosa egy Schenley nevű angol család, amelynek nagy jövedelme van a földjáradékból és így (a pennsylvaniai védővámosok örömére) behozatalunkkal szemben növeli kivitelünket, mintha csak megannyi pennsylvaniai embert tartanának tulajdonban. ↩