Kivitel és behozatal

A védővám célja a behozatal csökkentése, sohasem a kivitel csökkentése. Ellenkezőleg, a védővámosnak az a szokása, hogy a kivitelt mindig jó szemmel nézi és annak az országnak a kereskedelmét tekinti a legjövedelmezőbbnek, amely legtöbbet visz ki és legkevesebbet hoz be. Ha a kivitel felülmúlja a behozatalt, ezt kedvező kereskedelmi mérlegnek nevezik. Eszményének megfelelően minden védővámos ország mindenféle kedvezményben részesíti a javak kiküldését és bünteti az embereket a javak behozataláért. Ha azok a dolgok, amelyeknek kiküldésére így törekszünk és amelyeknek behozatalát megakadályozzuk, pestis és férgek lennének — amely dolgokból mindenki lehetőleg keveset akar —, ez a politika ésszerű lenne. Azonban azok a dolgok, amelyek a kivitelt és behozatalt teszik, nem olyan dolgok, amelyeket a természet akaratunk ellenére ránk kényszerítene és amelyektől való szabadulásért küszködnünk kellene, hanem olyanok, amelyeket a természet csak munkáért ad, amelyekért az emberek fáradoznak és nélkülözéseknek vetik alá magukat. Azt, akinek ilyen dolgokból sok van vagy sok fölött rendelkezik, gazdagnak mondják; akinek kevese, szegénynek; és ha azt mondjuk, hogy egy ország vagyona gyarapszik, ezt úgy értjük, hogy azok a dolgok, amelyekkel rendelkezik, jobban növekszenek népességénél. Mi állhatna tehát jobban ellentétben a józan ésszel, mint az a felfogás, hogy egy ország vagyonának növelésére vezető legjobb út az, ha elősegítjük az ilyen dolgok elküldését és megakadályozzuk behozatalukat? Lehet-e az eszméket alaposabban a fejük tetejére állítani? Nem gondolnánk-e még egy kutyáról is, hogy elment az esze, ha harapna és morogna, amikor csontot adnak neki és a farkát csóválná, ha elvennék tőle a csontot? Az ügyvédek nyerhetnek a pereskedések, az orvosok a betegségek, a patkányirtók a patkányok szaporasága által és épp így egy nemzet néhány tagjának is érdekében lehet, hogy minél többet küldjenek el azokból a jó dolgokból, amelyeket „javak"-nak nevezünk és hogy minél kevesebbet hozzanak belőlük be. De a védővámosok azt mondják, hogy a közösségnek, mint egészet véve, egy nemzetnek, mint egy embert véve, javára válik a javak elszállításának megkönnyítése és behozataluk megnehezítése. Vegyünk egy olyan közösséget, amelyet szükségképpen egy egésznek kell tekintenünk — azt az országot, amelynek egy lakosa van, amelyet Defoe szelleme ismertté tett nemcsak az angol, hanem valamennyi európai nyelvű nép olvasóközönsége előtt. Tegyük fel, hogy Robinson Crusoe még mindig egyedül él szigetén. Tegyük fel, hogy egy amerikai védővámos szegi meg először magányát az emberi beszéd régóta vágyott zenéjével. Könnyen képzelhetjük Crusoe örömét. De most, hogy olyan régóta itt van, nemigen gondol távozásra, annál kevésbé, mert vendége azt mondja, hogy a szigetet, felfedezése következtében, gyakran fogják arra menő hajók felkeresni. Tegyük fel, hogy miután védővámos barátunk Crusoe meséjét meghallgatta, a szigetet megszemlélte, olyan vendéglátásban részesült, amilyen éppen lehető volt, cserében beszélt neki a nagyvilágban beállt változásokról és könyveket meg újságokat hagyott neki, barátunk távozni készül, de elmenetele előtt néhány barátságos intelemmel látja el Crusoet, hogy milyen veszélynek van kitéve az olcsó javak beözönlése által, amelyeket az arra haladó hajók akarnak majd cserébe adni gyümölcsért és kecskékért. Képzeljük el, hogy elmondja Crusoenak épp azt, amit a védővámosok nagyobb közösségeknek mondanak és óva inti, hogy ha nem nehezíti meg a javak partra rakását, termelése tönkre fog menni. „Tényleg" — elképzelhetjük, amint a védővámos mondja — „mind e dolgok olyan olcsón termelhetők külföldön, hogy ha nem gátolja meg kirakásukat a partra, nem tudom, miként fogja saját termelő erejét egyáltalán foglalkoztatni." „Nekem fogják adni mind e javakat?" — kiáltana fel természetesen Robinson Crusoe — „Úgy gondolod, hogy e dolgokat ingyen fogom kapni és semmi dolgom sem lesz? Épp ez kell nekem. Majd ehelyett pihenek, olvasok és halászok. Éppen nem töröm magam a munka után, ha munka nélkül kaphatom meg azt, amire szükségem van."

„Nem, nem éppen így gondolom" — lenne kénytelen a védővámos magyarázni. — „Nem adnák e dolgokat ingyen. Persze ők is kívánnának értük valamit. De olyan sokat fognak hozni és olyan keveset fognak elvinni, hogy behozatala tetemesen felül fogja múlni kivitelét és csakhamar lehetetlen lesz munkájára foglalkozást találni."

„De hiszen én nem is akarok munkámra foglalkozást találni" — felelné persze Crusoe. — „Nem azért töltöttem hónapokat azzal, hogy csónakot vájjak ki és heteket, hogy a kecskebőröket cserezzem és összevarrjam, mert munkám számára foglalkozást kívántam, hanem mert a dolgokat kívántam. És ha azt, amire szükségem van, kevesebb munkával szerezhetem meg, annál jobb és ha abban a kereskedelemben, amelyet beszéded szerint űzni fogok, minél többet kapok és minél kevesebbet adok — vagy a te szavaiddal, minél inkább túlhaladja behozatalom kivitelemet —, annál könnyebben fogok élni és annál gazdagabb leszek. Nem félek, hogy elárasztanak javakkal. Minél többet hoznak, annál jobb számomra."

És így ketten elválhatnak, mert bizonyos, hogy bármeddig is beszélt védővámosunk, az a gondolat, hogy termelő erejét tönkreteszi az, ha a javakat kevesebb munkával szerzi meg, mint azelőtt, sohasem ijesztené meg Crusoet.

De vajon egy szemernyivel is képtelenebbek-e ezek a védővámos érvelések, ha szigeten élő egy emberhez intézzük, mint ha hatvan millió kontinensen élőhöz intézném? Ami igaz lenne Robinson Crusoe esetében, igaz Brother Jonathanében¹ is. Ha az idegenek olcsóbban hoznak javakat, semmint magunk állíthatnánk elő, mi leszünk a nyertesek. Minél többet kapunk a behozatalban ahhoz képest, amit kivitelben kell adnunk, annál jobb a csere számunkra. És mivel az idegenek nem eléggé bőkezűek, hogy ajándékba adják termékeiket, hanem csak a mi termékeinkért juttatják azokat nekünk, ugyan hogy tehetnék tönkre termelőképességünket? Az egyetlen mód termelőképességünk tönkretételére az lenne, ha ingyen hoznák be azt, amire szükségünk van, úgy hogy felmentenének bennünket a munka kényszerűségétől. Ha ez lehetséges, olyan nagyon szörnyűnek tűnik-e?

Vizsgáljuk meg más módon e dolgot. Ha a kivitelre vámot vetnénk ki, hogy a honi fogyasztók a kis árak okozta előnyben részesüljenek, ez éppolyan igazságos lenne, mintha a behozatalra vetnénk ki vámokat, hogy a honi termelők a nagy árak okozta előnyben részesüljenek, és ez sokkal inkább megegyezik „a legnagyobb szám legnagyobb javá"-nak elvével, mivel valamennyien fogyasztók vagyunk, holott csak kevesen vagyunk olyan dolgok termelői, amelyeknek ára a behozatalra vetett vámok által emelhető. És mivel a vagyonos ország az, amelynek népességéhez képest legtöbbje van azokból a dolgokból, amelyek a kivitelt és behozatalt teszik, a nemzeti gazdagodásnak sokkal hihetőebb módja lenne az ilyen dolgoknak inkább kivitelét, semmint behozatalát megakadályozni.

Már most tegyük fel, hogy mint az Egyesült Államok gazdagodására vezető komoly eszközként ajánlaná valaki a vagyon kivitelének vámokkal való megakadályozását, a vagyon behozatalának megvámolása helyett. Bizonyos, hogy ezt a védővámosok elleneznék. De miféle ellenvetést tehetnének?

Az ellenvetés lényegében ilyen lenne: „A kereskedelemben a javaknak egyik országból a másikba való szállítása nem jelent veszteséget arra az országra nézve, amelyikből szállítják, sőt nyereséget, mivel helyükbe nagyobb értékű javakat hoznak vissza. Ezért a javak elküldésének bármiféle megakadályozása fokozás helyett csökkentené egy ország vagyonát." Ez igaz. De ezt mondani nem annyi-e, mint azt állítani, hogy a kivitel megnehezítése azért káros, mert csökkentené a behozatalt? Már pedig a védővámok egyenes célja és következménye a behozatal csökkentése.

A kivitel és behozatal, amennyiben a kereskedelemtől függnek, egymással kölcsönös viszonyban vannak. Mindegyik oka és kiegészítője a másiknak és ha az egyik elé akadályokat gördítünk, szükségképpen a másikat is csökkentjük. És ahelyett, hogy a jövedelmező kereskedelemnek lenne jele, ha egy nemzet kivitele meghaladja behozatalát, épp az ellenkezője igaz. Jövedelmező nemzetközi kereskedelemben a behozott javak értékének mindig meg kell haladniuk az értük fizetett kivitt javak értékét, valamint egy jövedelmező kereskedelmi útnál a vissztehernek értékben felül kell múlnia az elvitt terhet. Ez minden nemzetre nézve lehetséges, amely a kereskedelemben részt vesz, mert a normális kereskedelemben az árukat onnan, ahol viszonylag olcsók, oda viszik, ahol viszonylag drágák és értékük így növekszik a szállítás által, úgy hogy egy rendeltetése helyére érkezett árunak értéke nagyobb, mint amikor kiviteli kikötőjét elhagyta. Azonban annak az elméletnek alapján, amely szerint a kereskedelem csak akkor jövedelmező, ha a kivitel meghaladja a behozatalt, az egyetlen mód arra, hogy az országok egymással jövedelmező kereskedelmet űzzenek, az lenne, hogy a javakat onnan, ahol viszonylag drágák, oda vigyék, ahol viszonylag olcsók. Olyan nemzetközi kereskedelem, amely ilyenféle tranzakciókon alapulna, mint műjég szállítása Nyugat-Indiából Új-Angliába és melegágyi gyümölcsök szállítása Új-Angliából Nyugat-Indiába, minden országot sokkal nagyobb értékű kivitelre képesítene, mint amennyit behoz. Ugyane teória szerint minél több hajó vész a tengerbe, annál jobb a kereskedelmi világra. Ha valamennyi hajó, amely az összes országokat elhagyta, a tengerbe veszne, mielőtt más országba érne, a védővámos elvek szerint az egész világ meggazdagításának leggyorsabb eszköze lenne, mivel akkor valamennyi ország a legnagyobb kivitellel egyidejűleg a legkisebb behozatalt élvezné.

Csakhogy azt is meg kell jegyeznünk, hogy nem minden kivitel és behozatal termékek kicserélése. Ez azonban olyan tény, amely ha lehetséges, még erősebben világítja meg annak a felfogásnak képtelenségét, hogy a kivitelnek a behozatalnál való nagyobb volta a gazdagság növekedését mutatja. Amikor Róma a világ ura volt, Sicilia, Spanyolország, Afrika, Egyiptom és Britannia sokkal többet vittek ki Itáliába, mint amennyit behoztak onnan. Azonban az, hogy kivitelük behozatalukat felülmúlta, korántsem mutatta gazdagodásukat, sőt inkább elszegényedésüket. Azt jelentette, hogy a provinciákban termelt javak adók és földjáradék formájában Rómába vándoroltak, minden ellenérték nélkül. Az a hadisarc, amelyet Németország Franciaországon behajtott, 1871-ben a francia kivitel nagy többletét eredményezte a behozatallal szemben. Hasonlóképpen Indiában egy idegen kormánynak fizetett adók és idegen tisztviselők pénzküldeményei a kivitelnek állandó többletet biztosítanak a behozatallal szemben. Épp így a külföldi tartozás, amelyet sürgősen ráerőszakoltak Egyiptomra, megkívánja, hogy az ország termékeiből nagy készleteket szállítsanak el, amiért behozatal formájában nincs ellenérték. És épp így sok éven keresztül az ír kivitel erősen felülmúlta a behozatalt, ami a távollevő földesuraknak fizetett járadéknak tulajdonítható. Az ír földesurak, akik külföldön élnek, járadék fejében nem kapnak közvetlenül termékeket, sem nem húznak pénzt. Kiviszik az ír vágómarhát, sertést, juhot, vajat, lent és egyéb terméket, mintha ez lenne a kereskedelem rendes menete, hanem a belőlük származó jövedelem ahelyett, hogy behozatal formájában Írországba jönne vissza, a bank- és kereskedelmi tőzsdéken a távol levő földesurak javára írják jóvá, akik azt felhasználják. Azoknak a kivitt javaknak a tömege, amelyek helyébe nem hoznak be más javakat, még nagyobb lenne, ha nem menne minden nyáron sok ezer ír a csatornán keresztül, hogy az angol aratásban részt vegyen és aztán hazatérjen és azok, akik maradandóan kiköltöztek idegen országokba, nem küldenének állandóan pénzt hátrahagyott rokonaiknak.² Amikor legutóbb Angliába hajóztam, a gőzhajó asztalánál két fiatal angollal ültem együtt, akik sokat pezsgőztek és másképpen is mutatták, hogy sok pénzük van. Amikor megismerkedtünk, megtudtam, hogy egy angol grófi család ifjabb fiai, egy olyan iskolát végeztek, amelyet Iowában állítottak fel olyan gazdag angol ifjak számára, akik úri farmerek, vagyis földtulajdonosok akarnak lenni az Egyesült Államokban. Mindegyik jókora darab új földet vásárolt, farmokba darabolta fel, minden farmon lakóházat és magtárt építtetett és aztán a fele termésért bérbe adta e farmokat. Azt mondták, hogy szeretik Amerikát; nagyon jó ez országban földesúrnak lenni. A földtörvények kitűnőek és ha valamelyik bérlő nem fizet pontosan, minden hosszas alakiság nélkül megszabadulhat tőle az ember. De mégis jobb szerettek Angliában élni és azért tértek vissza, hogy majd ott élvezzék jövedelmüket, miután ügyeiket egy ügynöknek adták át, akinek a bérlők kötelesek tudtul adni, hogy amikor akarják learatni a termést és aki utána nézett, hogy a földesúr pontosan megkapja saját felerészét. Így ebben az esetben bizonyos iowai farmerek évi termelésének fele (a költségek levonásával) kerül kivitelre mindenféle behozatali ellenérték nélkül. És a kivitelnek ez az áradata, amelyért behozatal nem jön, csak most kezd dagadni. Nem egy angolnak van már százezer, sőt millió acre számra földje Amerikában és csak most kezdik húzni a járadékot és jövedelmet. A Punchban nemrég volt egy vaskos élce, amelynek csattanója az volt, hogy a brit lordok házának sokkal nagyobb földérdekei vannak az Egyesült Államokban, mint Nagy-Britanniában. Ha még nem igaz, a jelen viszonyok között, nem sok év fog eltelni, amikor a brit arisztokráciának sokkal nagyobb jövedelme lesz amerikai, mint hazai birtokaiból — amely jövedelmet nekünk kell fedeznünk kivitellel, amelyért semmi behozatalt sem kapunk.³

Abban a kereskedelemben tehát, amely az Egyesült Államok és Európa között folyik, egyéb elemek is szerepelnek, mint a termékek kicserélése. Behozatalunkat növeli vagy kivitelünket csökkenti az Európától vasúti és más kötvények eladásával felvett tőke, az európaiak amerikai földvásárlása és itteni ipari befektetése, a bevándorlók magukkal hozott tőkéje, az itt utazó európaiak költése, valamint néhány kisebb adomány, hagyaték és örökség is. Másrészt nemcsak, hogy Európának fizetünk meg kivitelünkkel a Braziliából, Indiából és ilyenféle országokból származó behozatalunkért, hanem a kötvények és más értékpapírok után fizetendő kamatok, az itt elhelyezett tőkék utáni jövedelem, az idegenek kezén levő amerikai föld utáni bér, a bevándorlók által rokonaiknak küldött pénz, a végrendelet vagy örökség által külföldi embereknek jutó tulajdon, az óceáni szállításért fizetett díjak, amelyet régebben a mi vitorlásaink kaptak, most ellenben a külföldiek kapják, az az összeg, amelyet az Európát évente felkereső amerikai turisták elköltenek és a gazdag amerikaiak növekvő száma, akik Európában élnek, mindez hozzájárul kivitelünk növeléséhez és behozatalunk csökkentéséhez.

Az emiatt kárunkra valló mérleg máris igen nagy és folytonosan növekszik. Ha meg is szüntetnénk teljesen behozatalunkat, mégis bőven kellene kivinnünk, hogy fizethessük földjáradékunkat, a kamatokat és hogy pénzzel lássuk el azokat a növekvő számú amerikaiakat, akik külföldön utaznak vagy laknak. Azonban az a tény, hogy kivitelünknek így felül kell múlnia behozatalunkat, korántsem annak a jele, aminek a védővámosok veszik, vagyis növekvő gazdaságunké, sőt egyszerűen nemzeti vagyonunk kiáramlásának jele, mint az, amely úgy elszegényítette Írlandot. De ez a kiáramlás nem akadályozható meg vámok által. Mélyebb okból származik, mint amennyire a vám elhatolhat és csak része egy általános irányzatnak. Belkereskedelmünk is a vidékről a város és Nyugatról Kelet felé özönlő irányt ad a javaknak, amelyekért ellenérték nem jön. Nagy bányanyájtulajdonosaink, földspekulátoraink és sok nagy farmerünk a nagy városokban lakik. Kis farmereinknek többnyire amortizációra kellett venniük farmjaikat olyanoktól, akik a tőlük keletre fekvő városokban laknak; a nemzeti, állami, megyei és törvényhatósági kormányzó testületek kötvényei többnyire azoknál vannak, akiknél a vasutak és más társulatok részvényei és kötvényei, — aminek az az eredménye, hogy a vidék többet küld a városoknak, a Nyugat Keletnek, mint amennyit ezek visszaküldenek. Ez az áramlat növekszik és bármilyenek is legyenek vámtörvényeink, egyre növekedni fog, mert társadalmi intézményeink legalapjából fakad, amely a földet magántulajdonná teszi. Amint az illinoisi, az iowai, oregoni, newmexikói föld, amely New York-i vagy bostoni lakos kezében van, értékében növekszik, azok, akik az említett államokban laknak, kénytelenek termékeikből egyre többet küldeni a New York-inak vagy bostoninak. Bár az előbbiek keményen dolgoznak, viszonylag elszegényülnek; az utóbbiak munka nélkül is viszonylag meggazdagodnak, úgy, hogy amikor vasútépítési vagy bármely más célból tőkére van szükségük, ezeknek kell kölcsönt kérniük és kamatot fizetniük, míg az utóbbi kölcsönözhet és kamatot kaphat. Az idő iránya tehát, hogy az egész vidék városi lakosok tulajdonává legyen és a vidéki kerületek lakosaira nézve mindegy, vajon Amerikában vagy Európában vannak-e ezek a városok.

Lábjegyzetek

1. Az amerikaiak tréfás neve. A ford. ↩

2. 1882-ben Dublinben több ízben találkoztam az egész Írországot behálózó nagy pénzintézetek egyikének titkárával. Mindannyiszor tudakozódott a terméskilátások felől az Egyesült Államokban, mintha ez lenne legfőbb gondolata, valahányszor egy amerikaival találkozott. Végül így szóltam hozzá: „Azt hiszem, az Egyesült Államok rossz termése az önök előnyére lenne, mivel növelné azoknak a mezőgazdasági cikkeknek az értékét, amelyeket kivisznek Írországból." „Ó dehogy" felelte, „nagy érdekünk, hogy jó amerikai termés legyen. Jó termés jó keresetet jelent és jó kereset az Egyesült Államokban nagy pénzküldeményeket jelent az íreknek Amerikából itthon levő családjaik számára és e pénzküldemények fontosabbak az üzlet szempontjából itt, mint azok az árak, amelyeket saját termékeinkért kapunk." ↩

3. A chicagói Tribune 1886 január 25-iki száma egy ír földesúrnak, William Scully amerikai birtokainak hosszas leírását tartalmazza. Ez a Scully, aki egyike volt a legnotóriusabb bérnyúzó és kilakoltató ír földesuraknak, 75–90 000 acre elsőrangú földdel rendelkezik Illinoisban, egyéb államokban levő nagy birtokairól nem is szólva. Birtokait farmokra darabolták és bérlőknek adták ki, akik kötelesek az adókat fizetni, a javításokat eszközölni és termésüket addig tilos eladniuk, míg a bért meg nem fizették. Kémrendszer van érvényben és a bérlők kötelesek kalapjukat lekapni, ha a gazdasági hivatalba lépnek. A Tribune azt írja róluk, hogy abszolút szolgaság állapotában sínylenek. Azok a házak, amelyekben laknak, a legnyomorúságosabb viskók, legtöbbnyire másfél szobával és az egész kerület úgy van leírva, mint amelyet a ragya pusztított el. Scully legtöbb földjét névleges áron szerezte meg, mintegy hetvenöt centjével acrenként. Londonban él és azt mondják, hogy évente 400.000 dollár jövedelmet húz amerikai birtokaiból, ami azt jelenti természetesen, hogy ilyen értékű amerikai terméket visznek ki évente anélkül, hogy helyébe behozatal jönne. A Tribune hosszas jelentését ezzel végzi: „Nem elégedve meg, hogy maga szerez földet, Scully rábírta egy csomó rokonát, hogy amerikai földesurak legyenek és mintául az ő rendszere szolgál." ↩