Az előnyökről és hátrányokról, mint a vámvédelem okairól

Láttuk, hogy csekély munkabér még nem jelent csekély termelési költséget és hogy nagy munkabér korántsem hátrányos a termelésben, sőt valósággal előnyös. Ezzel megcáfoltuk azt az érvet, amely szerint a nagy munkabérek teszik szükségessé a vámvédelmet: rámutattunk az alapjául szolgáló első feltevés tarthatatlanságára. Érdemes azonban az érv második feltevését is megvizsgálni — hogy a termelést az előállítási költség határozza meg, úgy hogy egy kevesebb természeti előnnyel rendelkező ország nem termelhet, ha egy előnyösebb helyzetű ország szabadon versenyezhet vele. Mert, míg néha azt halljuk, hogy egy országnak azért van védelemre szüksége, mert nagy természeti előnyei vannak, amelyeket ki kell fejleszteni, máskor viszont azt halljuk, hogy a védelem azért szükséges, mert a népesség ritka, a tőke, a gépek vagy az ügyesség hiányzik, vagy mert az adó vagy a kamatláb¹ nagy, vagy más okokból, amelyek esetleg igazi hátránnyal járnak.

De tekintet nélkül a vitatott előnyök vagy hátrányok valódiságára, a vámvédelem mint speciális érv megcáfolható, ha kimutatjuk, ami be is bizonyítható, hogy bármilyenek is legyenek előnyei vagy hátrányai a termelésben, egy ország mindenkor növelheti vagyonát a külkereskedelem által.

Ha két országot képzelünk, amelyek mindegyike, bármilyen okból, határozott hátrányban van a termelés némely ágában, amelyben a másiknak határozott fölénye van, világos, hogy a javak szabad cseréje egymás között kölcsönösen áldásos lesz mindkettőjükre, képessé téve az egyiket, hogy a saját hátrányát a másik előnyével pótolja ki, ahogy a vak és a béna tette az ismert mesében. A közöttük fennálló kereskedelem minden jószágból mindkét országnak többet juttat, mint amennyit ugyanakkora munkájuk eredményezne. Ez két munkás helyzetére emlékeztet, akik közül mindegyiknek bizonyos dolgokban nagyobb ügyessége van, mint a másiknak és akik együtt dolgozva, mindegyik annak a résznek szentelvén magát, amelyhez alkalmasabb, több mint kétszer annyit végezhetnek, mintha mindegyik külön dolgoznék.

De képzeljünk el két olyan országot, amelyek közül az egyik minden olyan termelési ágban előnyt élvezne, amelyre a két ország képes. Ha a kereskedelem köztük szabad lenne, vajon az egyik ország csak kivinne, a másik pedig csak behozna? Ez természetesen képtelenség lenne. Lehetetlenné tenné ez a kereskedelmet? Bizonyára nem. Hacsak a kevesebb előnnyel rendelkező ország lakói át nem költöznének a több előnnyel rendelkezőbe, a kereskedelem kölcsönösen kedvező hatása folytatódna. A nagyobb előnyű ország lakói a kisebb előnyűből azokat a termékeket hoznák be, amelyekben a két ország előnykülönbsége a legkisebb és kivinné azokat a termékeket, amelyekben a különbség a legnagyobb. E csere által mindkét nép nyerne. A szűkösebb ország elnyerné általa a gazdagabb ország előnyeinek egy részét és a gazdagabb ország népe is nyerne, mivel mentesülne azoknak a javaknak a termelése alól, amelyek előállítására a legkevésbé alkalmas, és tevékenységét azokra összpontosíthatná, amelyek előállítására a legalkalmasabb. Ez annak a két munkásnak a helyzetéhez hasonlítana, akik ugyanannak a mesterségnek minden részében eltérő ügyességűek — vagyis a képzett és a képzetlen munkás közötti különbséghez. Bár a tanult munkás a munka minden részét hamarább el tudja végezni, mint a tanulatlan, mégis lennének olyan részek, amelyeknél a nagyobb ügyesség előnye kisebb lenne, mint a többinél; és ha ezt a tanulatlan munkásra bízná, több időt fordíthatna azokra a részekre, amelyekben nagyobb ügyessége hatékonyabb, mint az előbbi esetben, úgy itt is mindketten nyernének az együttműködésből.

Így sem az előnyök, sem a hátrányok nem okolják meg a kereskedelem korlátozását.² A kereskedelem mindig mindkét fél javára szolgál. Ha nem így lenne, nem lenne ösztönzés annak űzésére.

És így csak újból láthatjuk annak a védővámos állításnak a tévedését, hogy ha több munkába is kerül saját országunkban egy tárgy előállítása, mint egyebütt, nem fogunk veszíteni az idegen termék kizárása által, ha nagyobb árt is fizetünk a honi termékért. A munkatermékek kicserélése nem az abszolút, hanem a viszonylagos termelési költségek közti különbségtől függ. A javak jövedelmezően küldhetők olyan helyekről, ahol több munkába kerülnek, olyan helyekre, ahol kevesebbe kerülnek, feltéve (és ez az egyetlen eset, amikor egyáltalán elküldetnék), hogy még nagyobb munkaköltségi különbözet áll fenn azoknak a javaknak a tekintetében, amelyeket az első ország még kíván szerezni.

Így a tea, amelyre Horace Greeley szeret hivatkozni, mint amely termelés előnyösen honosítható meg az Egyesült Államokban terhes adó által, az Egyesült Államokban kétségtelenül kevesebb munkával lenne termelhető, mint Kínában, mert a tengerparton való szállításnál, a csomagolásnál stb.-nél sokat takaríthatnánk meg a kínai rendszerrel szemben. De vannak egyéb dolgok, például az ezüstbányászat, a petróleumfinomítás, a posztószövés, az óragyártás, amelyekben a kínaiakkal szemben való előnyünk sokkalta nagyobb, mint a teatermelésre nézve. Ezért, ha e dolgokat termeljük és közvetlenül vagy közvetve kínai teáért elcseréljük, a hosszú szállítás ellenére is ugyanazzal a munkával több teát kapunk, mint amennyit kapnánk, ha magunk termelnénk teánkat.

Gondoljuk csak meg, hogy ez az elv, vagyis, hogy a javak kicserélését a javak viszonylagos, de nem abszolút termelési költsége irányítja, mennyire illik abba az érvelésbe, hogy a védővámok a honi adózás miatt szükségesek. Természetesen igaz, hogy egy, a termelés bármely ágára kivetett speciális adó ez ágra hátrányos, hacsak hasonló adó nincs kivetve a hasonló termékek behozatalára. De nem igaz az olyan általános adókról, amelyek a termelés valamennyi ágára egyaránt nehezednek. Mivel az ilyen adózás nem változtat a termelési ágak viszonylagos jövedelmezőségén, nem csökkenti a viszonylagos ösztönzést azok űzésére nézve, és valamely külön termelési ágat védelmezni az általános adózás alóli kivétel által az idegen versennyel szemben egyszerűen annyi, mint azoktól, akik ez ágakat űzik, a köztetherből rájuk eső részt leverni.

Az amerikai védővámok kedvenc állítása, vagyis inkább csak volt (mert egykor sokkal többet hallottuk, mint most), hogy a szabadkereskedelem jó a gazdag országoknak, de rossz a szegényeknek — hogy arra képesít egy fejlettebb iparú országot, hogy megakadályozza az ipar fejlődését más országokban és hogy ez országot magának adófizetőivé tegye. De abból az elvből, amely, mint láttuk, a nemzetközi cseréket okozza és irányítja, következik, hogy bármely országra nézve, ha valamely termelésben való hátránya miatt külkereskedelmét korlátozza, ezzel megakadályozza e hátrányoknak azt az enyhítését, amely éppen a külkereskedelem következménye lenne. A szabadkereskedelem önkéntes kereskedelem. Csak úgy űzhető, ha mindkét fél hasznára van és mint a két fél, úgy két ország közül is a szabadkereskedelem viszonylag előnyösebb a szegény és fejletlen országra, mint a gazdag és virágzó országra nézve. A kereskedelem megkezdése Robinson Crusoe és az egész világ között mindkét félre nézve előnyös lenne. De viszonylag az előny sokkal nagyobb lenne Robinson Crusoera, mint az egész világra nézve.

Van egy olyan csoportja az amerikai védővámosoknak, akik megengedik, hogy a szabadkereskedelem magában véve jó, de akik azt mondják, hogy nem fogadhatjuk el addig nyugodtan, míg valamennyi többi nemzet el nem fogadta, vagy míg valamennyi nemzet el nem érte a mi műveltségi fokunkat; vagyis amint néha mondják, míg a millennium el nem jött és az emberek megszűntek saját érdekeikért, mint a másokéival ellenkezőkért, küzdeni. És ugyanígy a brit védővámosok is a „Fair Traders" nevet vették fel. Nem tagadják többé a szabadkereskedelem lényegében való jóságát, de azt vitatják, hogy míg a többi ország védővámokat tart fenn, Nagy-Britanniának önvédelemből szintén védővámos tarifát kell fenntartania, legalább olyan országokkal szemben, amelyek vonakodnak a brit terményeket szabadon bebocsátani.

Azt a tévedést, amely a vámvédelem melletti amerikai érveknek alapja, már az előbbi fejezetben megvizsgáltuk — azt a tévedést, vagyis azt, hogy egy alacsony bérű ország legyőzheti a magas bérű országot; de belevegyül ebbe az a felfogás is, amelyre a brit „fair trader"-ek is hivatkoznak — az a felfogás, hogy a vámok eltörlése valamely országban nem annak népének válik előnyére, hanem a többi ország népének, amelyek így szabadon hozzáférhetnek annak piacához. „Az a tény, hogy a brit gyárosok a mi védővámos tarifánk eltörlésére törekszenek, nem bizonyítja-e, hogy fenn kell tartanunk?", kérdik az amerikai védővámosok. „Nem öngyilkos politika-e az idegeneket szabadon piacunkra bocsátani, míg ők bennünket kizárnak az övéikről?", kiáltják a brit „fair trader"-ek.

Mindezek a fogalmak annak a tévedésnek formái, hogy kivinni jövedelmezőbb, mint behozni, azonban olyan elterjedtek és befolyásosak, hogy helyén való lesz néhány szót fordítani rájuk. Egy vám közvetlen hatása annak a népnek a megszorítása, amely kivetette. Az idegenek kereskedelmi szabadságát csak annyiban rövidíti meg, amennyiben a polgároké meg van rövidítve. Amennyiben az idegeneket illeti, csak közvetve érinti ezek kereskedelmi szabadságát azzal a bizonyos országgal szemben, míg annak az országnak a lakói számára az egész világgal űzött kereskedelem szabadságának megrövidítését jelenti. Mivel a kereskedelem kölcsönös nyereséget foglal magában, igaz, hogy bármely megszorításnak, amely az egyik felet a kereskedelemben megakadályozza, bizonyos mértékben a másik félre is károsan kell hatnia. De az a közvetett kár, amelyet egy védővámos tarifa a többi országnak okoz, megoszlik és csekély ahhoz a kárhoz képest, amelyet a kivető nemzetnek közvetlenül okoz.

Például a vasra sokáig fenntartott vám, amellyel visszatartottuk népünket attól, hogy termékeit brit vasra cserélje, kétségtelenül csökkentette kereskedelmünket Nagy-Britanniával. Hatása azonban sokkal károsabb volt az Egyesült Államokra, mint Nagy-Britanniára. Míg a mi kereskedelmünket feltétlenül csökkentette, Nagy-Britanniának csak velünk való kereskedelmét csökkentette. Amit Nagy-Britannia a velünk folytatott kereskedelem visszaesésével elveszített, azt más piacokon később egészében visszanyerte. Mert a vasra és vasércre kivetett vám, valamint az egész rendszer, amelynek ezek részei voltak, annyira megemelte az amerikai termékek árát, hogy Nagy-Britanniának juttatták a világ szállítóiparának nagyobb részét, amire nézve mi voltunk fő vetélytársa, továbbá kezére játszották Dél-Amerika kereskedelmét és más országokét, amelynek, csupán ezért, legnagyobb része nekünk jutott volna.

És hasonlóképpen, ha bármely nemzet azért szorítja meg saját polgárai kereskedelmi szabadságát, mert más nemzetek is megszorítják a maguk polgáraikét, az olyan politika lenne, mint a közmondás szerint „az arc bosszantására leharapni az orrt". Más nemzetek megkárosíthatnak bennünket olyan adók kivetése által, amelyeknek eredménye az, hogy saját polgáraik szegényebbek lesznek, mert mint e világ polgárainak, valódi érdekünk az, hogy e világ összes többi polgárai gazdagok legyenek. De így egy más nemzet sem károsíthat bennünket annyira, mint ahogy mi károsítanók magunkat, ha hasonló vámokat vetnénk ki saját magunkra táplálóként. Tegyük fel, hogy egy farmer, akinek javított fajtájú burgonyája van, megtudja, hogy szomszédjának olyan jobb minőségű búzája van, amelyet ha elvetne, holdanként sok bushellel teremne többje. Természetesen lehet, hogy elmegy szomszédjához és cserébe kínál neki ültetni való burgonyát vetőmagnak való búzáért. De ha a szomszéd, bár hajlandó lenne búzát eladni, vonakodnék a burgonyát megvenni, nem lenne-e bolond a mi farmerünk, ha kijelentené: „Mivel nem akarod megvenni az én jobb burgonyámat, én sem veszem meg a te búzádat!" Nem lenne-e nagyon ostoba bosszú számára, ha tovább is rosszabb magot vetne és rosszabb termést kapna?

Vagy tegyük fel, hogy az emberiségtől távol, egy féltucat ember úgy lakik és él, hogy kölcsönösen alkalmuk nyílik egymással termékeiket kicserélni. Tegyük fel, hogy öten valami különös babona következtében, ha valamit cserébe kapnak, annak felét elégetik, mielőtt a másik felét haza vinnék. Ez közvetve a hatodik embernek kárára lenne, mivel így saját vagyonukat kisebbítve, öt szomszédja azt a képességet is kisebbíti, hogy vele kereskedjék. De segítene-e magán, ha azt mondaná: „Mivel ez az öt bolond makacsul elégeti annak a felét, amit cserébe kap, nekem is követnem kell példájukat önvédelemből és el kell égetnem annak a felét, amit kapok?" A dolgok természete és rendje e világban, amelyben egynéhány évre vagyunk, olyan, hogy senki sem tehet sem jót, sem rosszat csak a maga számára. Senki sem szabadulhat környezete befolyásától és mondhatja: „Amit mások tesznek, számomra semmi"; sőt azt sem mondhatja senki: „Amit én teszek, semmi a többiekre nézve". Azonban a dolgok iránya olyan, hogy aki jót tesz, maga nyer általa legtöbbet és aki rosszat tesz, mindenkinél inkább magának árt. És akik azt mondják, hogy egy nemzet keresztül-kasul rossz politikát fogadjon el, mert más nemzetek is elfogadták, éppolyan oktalanok, mint akik azt mondják: Hazudjál, mert mások hazugok; ne dolgozzál, mert mások restek; utasítsd vissza a tudományt, mert mások tudatlanok.

Lábjegyzetek

1. Az Egyesült Államokban a Nagy-Britanniában levőből nagyobb kamatláb legújabb időkig egyike volt a főokoknak, amiért az amerikai védővámosok nagy vámokat követeltek. Most nemigen halljuk erről, mióta a kamatláb New Yorkban csak akkora, mint Londonban, ha ugyan nem kisebb, de azért nem hallunk kevesebbet a vámvédelem szükségességéről. Aligha kell e vitában a kamat természetéről és törvényéről tárgyalnom, amely tárgyat a Progress and Poverty-ben vizsgáltam meg. Azonban érdemes annyit megjegyeznem, hogy a nagy kamatláb, ahol nem a biztosság hiányából következik, korántsem tekinthető hátránynak, sőt inkább a termelés aktív tényezőinek (a munka és tőke) nagy jövedelméből — amely jövedelem csökkenik, ha a földjáradék emelkedik és a földtulajdon nagyobb részét kapná terméküknek, hogy megengedje a munkának és tőkének a termelést. ↩

2. Tényleg véve, nincs ország, amelynek a termelés összes ágaira nézve fölénye lenne. Azok a körülmények, amelyek a lakható föld egy részét bizonyos termelésre nézve alkalmasabbá teszik, alkalmatlanná teszik a többire nézve és ami hátrány a termelés bizonyos nemére nézve, általában előny a többire nézve. Még az esőhiány is, amely a föld némely részét hasznavehetetlenné teszi az emberre nézve, ha feltalálás által a napsugarak erejét sikerül közvetlenül felhasználni, lehetséges, hogy a termelés bizonyos ágaira nézve különösen előnyösnek fogják találni. Azok az előnyök és hátrányok, amelyek a népesség változó sűrűségéből származnak, az ipar formáinak fejlettsége stb. szintén igen viszonylagosak. A termelésben való előnyök közül a legpozitívabb — amely legbiztosabban nyújt fölényt az összes ágakban — az, amely a közértelmességből származik, amely a nép tömege kényelmének és szabad idejének növekedésével, vagyis a munkabér növekedésével együtt nő. ↩