Szabadkereskedelem és szocializmus

Az egész művelt világban, különösen Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, most olyan erő van kibontakozóban, amely képes a szabadkereskedelem elveit logikai végkövetkeztetésükig vinni. Ennek az erőnek az ilyen célú egyesítése azonban nehézségekbe ütközik.

Gondolkodásra van szükség, amíg rájövünk, hogy egy okból sokféle okozat származik és hogy a bajok sokaságának gyógyszere egyetlen egyszerű reform lehet. Amint az emberek az orvosi tudomány gyermekkorában azt hitték, hogy minden külön tünet külön gyógyszert kíván, épp úgy amikor az emberi elme a társadalmi jelenségek felé kezd irányulni, megvan az a hajlandóság, hogy külön gyógymódot keressen minden baj ellen, vagy azt képzeli (ugyanazon rövidlátás egy másik alakja), hogy az egyetlen megfelelő gyógyszer az, amely eme bajok hiányát tételezi fel; mint például a vétek és bűn gyógyszeréül, hogy minden ember jó legyen; vagy a szegénység gyógyszeréül, hogy az állam tartson el minden embert. Most elegendő társadalmi elégedetlenség és elegendő vágy van társadalmi reform után, ahhoz, hogy egy irányban való egyesülés esetében nagy dolgokat lehessen véghez vinni. Hanem a figyelmet elterelik és az erőt megosztják azok a reformjavaslatok, amelyek bárha magukban véve jók, a nagy cél elérésére tekintetében vagy elégtelenek vagy túlságosak. Előttünk egy vándor, akit rablók támadtak meg, megkötözték, szemét bekötötték, száját betömték és úgy hagyták. Vajon körbeálljunk-e vitatkozni, hogy szépségtapaszt ragasszunk arcára vagy inkább megfoltozzuk kabátját, vagy arról vitatkozzunk egymással, hogy merre kell útját vennie és hogy kerékpár, ló és kocsi vagy vasút volna-e legjobb számára? Ne halasszuk-e el az ilyen vitatkozást akkorra, amikor az ember kötelékét elvágtuk? Akkor majd fog látni, beszélni és segíteni magán saját maga. Bár sebzett arccal és tépett kabáttal, de mégis talpra állhat és ha nem is talál megfelelő alkalmatosságot, legalább szabadságában lesz járnia.

A „társadalmi kérdésről” most folyó vita ehhez hasonlít: mindenféle elégtelen vagy megvalósíthatatlan javaslatot ajánlanak, miközben megfeledkeznek az egyszerű megoldásról — meg kell szüntetni a korlátozásokat, és lehetővé kell tenni, hogy a munka szabadon használja saját erejét.

Ez az első teendő. Önmagában talán nem elegendő minden társadalmi baj orvoslására és egy fejlettebb társadalmi állapot megteremtésére, de legalább megszünteti az elterjedt szegénység fő okát. Mindenkinek alkalmat ad munkája hasznosítására és arra, hogy megtartsa az őt megillető keresetet; előmozdít minden más javulást, és megkönnyíti a további reformokat.

Figyelembe kell vennünk, hogy az önmagukban jó reformok és javítások sem képesek általános javulást előidézni, amíg a gyökeres reformok elmaradnak. Minden munkának megvan a maga sorrendje, amelyet be kell tartanunk, ha eredményt akarunk elérni. Egy lakóházon a tető éppoly fontos, mint a falak, és az építkezés végcélját azzal fejezzük ki, hogy a ház tető alá került. Mégsem kezdhetjük az építést a tetővel: az alappal kell kezdenünk. Térjünk vissza a rablók sorától kifosztott munkás példájához. Bölcsebben teszi, ha egyenként küzdi le őket, mint ha egyszerre támad valamennyiükre. Elsőként azzal a rablóval kell szembeszállnia, aki mindent elvesz, amit a többiek meghagynak. A többi elűzésével ugyanis csak annyit nyer, hogy könnyebben szabadulhat meg ettől az utolsó rablótól. Ha azonban ennek szegül ellen, közvetlenül hárít el egy bajt; keresetéből többet vihet haza, jobban táplálhatja és erősítheti magát, így eredményesebben küzdhet a többi rablóval is — talán puskát vehet vagy ügyvédet fogadhat, aszerint, milyen védekezési mód szokásos hazájában. A munkásoknak ugyanígy kell megszabadulniuk az őket sarcoló rablóktól. A nyers erő keveset ér, ha nem vezeti értelem.

A munkások első kísérlete helyzetük javítására az, hogy magasabb bér követelésére szövetkeznek közvetlen munkaadóikkal szemben. A szervezetek tagjaiért így lehet valamit tenni, de ez önmagában kevés. A szakszervezet csak mesterségesen csökkentheti a versenyt a szakmán belül, de semmilyen hatással nincs azokra az általános viszonyokra, amelyek az embereket elkeseredett versenyre kényszerítik egymással, hogy megélhetéshez jussanak.

Az olyanféle egyletek, mint a Knights of Labor, amelyek a szakszervezetekhez képest azok, amik a szakszervezetek egyes tagjaikra nézve, bár nagyobb hatalommal rendelkeznek a munkabér emelésére, törekvésükben ugyanolyan nehézségekkel kell megküzdeniük. Minden ilyen törekvésnek megvan az a velejáró gyengesége, hogy egyetemes áramlatok ellen kell küzdenie. Hasonlít egy ember törekvéséhez, aki egy tömegben úgy akar helyet csinálni magának, hogy visszataszítja azokat, akik mindenfelől szorongatják, vagy mintha valaki pusztán az emberi izom erejével próbálna egy nagy gépet megállítani, ahelyett, hogy elzárná a gőzt. Ezt azok, akik eleinte hajlandók voltak a szakszervezetek hatalmában bízni, kezdik belátni és az események logikája még inkább fogja őket ennek belátására bírni. De annak észrevevése, hogy nagy eredmények elérésére az egyetemes áramlatok is figyelembe veendők, azokat, akik nem szokták ez áramlatok okait ellenezni, arra bírja, hogy bizalmukat a munkásság önkéntes szervezésének valamely formája helyett a munkásság állami szervezésének és irányításának valamely formájába helyezzék.

Mindazok a válfajok, amelyeket általában szocializmusnak neveznek, többé-kevésbé világosan elismerik minden ország munkásainak érdekközösségét. Bármit is lehet a szemére vetni a szocializmusnak legszélsőbb formáiban, az az érdeme legalább megvan, hogy csökkenti a nemzeti előítéleteket és a hadsereg lefegyverzésére és a háború eltörlésére törekszik. Így tehát ellentétben áll a vámvédelem sarkalatos elvével, hogy a különböző „nemzetek” embereinek érdekei eltérők és ellentétesek. Azonban másrészt azok, akik szocialistáknak nevezik magukat, nemhogy rossz szemmel néznék az állami beavatkozást és szabályozást, hanem még rokonszenvezni is hajlandók a vámvédelemmel, mert e részben összhangban van a szocializmussal és úgy tekintenek a szabadkereskedelemre, legalább amint a nép előtt fel szokták tüntetni, mint amely a szabad versennyel van összefüggésben, amely az ő gondolkodásuk szerint a gyengébb eltiprását jelenti.

Igyekezzünk tehát, amennyire ilyen röviden lehet, egybevetni azokat az eredményeket, amelyekhez eljutottunk, mindazzal, amit e szó különböző jelentésárnyalataiban „szocializmusnak” neveznek.¹

A szocializmusban, az individualizmustól megkülönböztetve, van egy kétségtelen igazság — és erre az igazságra (különösen azok, akik a szabadkereskedelmi elvekkel azonosították) nagyon is kevés ügyet vetettek. Az ember mindenek előtt egyén — különálló lény, amely társaitól vágyaiban és képességeiben különbözik, amely e képességek kifejtésére és e vágyak kielégítésére egyéni tért és szabadságot kíván. De társadalmi lény is, amelynek olyan vágyai vannak, amelyek társaiéval egybehangzanak és olyan képességei, amelyek csak együttes cselekvésben érvényesülhetnek. Ezért az egyéni tevékenységnek és a társadalmi tevékenységnek külön területe van — bizonyos dolgok, amelyek legjobban úgy intézhetők el, ha mindenki maga cselekszik és mások, amelyek legjobban úgy intézhetők el, ha a társadalom cselekszik tagjai helyett. És a haladó civilizáció természetes irányzata az, hogy a társadalmi viszonyok aránylag fontosabbak legyenek és hogy egyre inkább kiterjessze a társadalmi tevékenység területét. Erre nem voltak eléggé figyelemmel és ez idő szerint kétségkívül baj származik abból, hogy olyan ténykedések vannak az egyéni működésre bízva, amelyek a társadalom haladása és az ipar fejlődése folytán a társadalmi tevékenység birodalmába mentek át; épp úgy, amint másrészt baj származik a társadalmi beavatkozásból olyan ügyekben, amelyek tulajdonképpen az egyénéi. A társadalomnak nem kellene a távírót és vasutat magánszemélyek vezetésére és ellenőrzésére bízni;² nem kellene a társadalomnak beavatkoznia és tartozásait behajtani vagy arra törekednie, hogy a magánszemélyek termelési tevékenységét irányítsa.

De ha van igazság a szocializmusban, amit az individualisták elfeledtek, van viszont olyan szocialista iskola, amely hasonlóképpen nem tudja, hogy az individualizmusban is van igazság; ezeknek a társadalmi helyzetre vonatkozó javaslatai abba az osztályba tartoznak, amelyet túlságosnak („super-adequate”) neveztem. A szűkebb értelmű szocializmus — az a szocializmus, amely szeretné, ha az állam magába olvasztaná a tőkét és megszüntetné a versenyt — azoknak a célja, akik a társadalmat legbonyolultabb szervezetében szemlélve, nem vették észre, hogy az egyszerűbb viszonyok között világos elvek épp olyan igazaknak bizonyultak azokban a bonyolultabb viszonyokban, amelyek a munkamegoszlásból és a fejlettebb munkaeszközök és módszerek használatából erednek és így abba a tévedésbe estek, amely egy teljesen különböző iskola gazdasági íróitól származik, akik azt tanították, hogy a tőke a munka foglalkoztatója és eltartója és akik arra törekedtek, hogy a földtulajdon és a munkatermék tulajdon közti megkülönböztetést zavarossá tegyék. Ez olyanok célja, akik az „orthodox közgazdaságtan” könyörtelenségétől és reménytelenségétől fellázítva, még mindig annak tévedésébe estek és annak zavarától nem látnak. Összekeverik a „tőkét” a „termelési eszközökkel”, és elfogadják azt a tételt, hogy a „természetes bér” az a minimum, amelyből való megélhetésre a verseny a munkást kényszerítheti, úgy igyekeznek elvágni azt a csomót, amelyet megoldani nem tudnak, hogy az államot teszik egyedüli tőkéssé, munkaadóvá és a versenyt eltörlik.

Az a javaslat, hogy az állam irányítsa az egész termelést és forgalmat, így biztosítva mindenkinek munkát és megakadályozva egyes vagyonok túlzott növekedését, ugyanabba a kategóriába tartozik, mint az a kívánság, hogy minden ember legyen jó. Kétségtelen: ha mindenkinek megfelelő foglalkozást jelölnének ki és minden vagyont méltányosan osztanának szét, senki sem maradna munka nélkül, és nem volna igazságtalanság a vagyon megoszlásában — éppúgy, ahogy ha mindenki jó volna, senki sem volna rossz. De az útját kereső emberen nem segítünk azzal, ha azt mondjuk neki, hogy úgy ér célba, ha odamegy. Legfőbb kívánságunk lehet, hogy minden ember jó legyen, de ezt csak azoknak a körülményeknek a megszüntetésével közelíthetjük meg, amelyek egyeseket rosszra csábítanak, másokat pedig arra kényszerítenek. Az, hogy mindenki „tehetségéhez képest adjon” és „szükségleteihez képest kapjon”, valóban az elképzelhető legfejlettebb társadalmi állapot. De hogyan remélhetnénk e tökéletesség elérését, amíg nem találunk módot arra, hogy minden ember munkához és tisztességes keresethez jusson? Nagylelkűek akarunk lenni, mielőtt megtanultunk volna igazságosnak lenni?

Mindazok a tervek, amelyek az emberek közti egyenlőséget úgy akarják biztosítani, hogy a vagyon elosztását a kormány kezébe teszik, abban a végzetes hibában szenvednek, hogy a dolgot a rossz végén kezdik. Előre tisztességes kormányt tételeznek fel, holott nem a kormány alakítja a társadalmat, hanem a társadalom a kormányt; és amíg a vagyon megoszlásában nincs lényeges egyenlőség, tisztességes kormány sem várható.

Ahhoz azonban, hogy minden embert a lényeges egyenlőség alapjára helyezzünk – hogy ne legyen hiány munkában, se „túltermelés”, a bérek ne szoruljanak a létfenntartás minimuma felé, és ne legyenek egyik oldalon irtózatos vagyonok, a másikon pedig proletárok légiói –, nem szükséges, hogy az állam tulajdonába vegye a termelés összes eszközét, és az állam legyen a munkaadó és a forgalom közvetítője. Csak ki kell nyilvánítani az egyenlő jogot a termelés ahhoz az eredeti eszközéhez, amelyből minden más eszköz származik. Ez korántsem jelenti a kormány tevékenységének és szervezetének kiterjesztését; sőt, mint láttuk, nagymértékű csökkentését jelenti. Így a kormányzat megtisztítását két módon is elősegítené: először a társadalmi viszonyok javításával, amelytől a kormányzás tisztasága függ, másodszor pedig a közigazgatás egyszerűsítésével. Ha ezt a lépést megtettük, biztonsággal megkezdhetjük az állam tevékenységének növelését a maga együttműködési területén.

Valójában nem a munka és a tőke, hanem a munka és a monopólium között van összeütközés. Lehet, hogy a gazdag munkaadó „kiszipolyozza” a megszorult munkásokat. De kiszipolyozó hatalma vajon saját gazdagságából vagy a munkások szorult helyzetéből fakad? Bármilyen gazdag legyen is, hogyan szipolyozhatna ki olyan munkásokat, akik nélküle is biztos megélhetést találnak? A munkaadó hatalmának igazi oka a munkások egymás közti versenye a foglalkozásért. Ez a verseny pedig abból fakad, hogy az embereket megfosztották az önálló munka természetes lehetőségétől, ezért kénytelenek egymás alá ígérni a munkaadó fizette bérért. Töröljük el azt a monopóliumot, amely megakadályozza az embereket önmaguk foglalkoztatásában, és a tőke többé nem nyomhatja el a munkát. A tőkés nem kaphatna olcsóbban munkaerőt, mint amennyit a munkás saját gazdájaként megkereshetne. Ha megszüntetjük azt az igazságtalanságot, amely megfosztja a munkást a saját munkája teremtette tőkétől, a tőkés és a munkás közti éles különbség is eltűnik. Akik látják, hogy a verseny a legszélsőségesebb romlottságba kényszeríti az embereket, és ezért magát a versenyt akarják eltörölni, ahhoz hasonlítanak, aki egy égő ház láttán megtiltaná a tűz használatát. A belélegzett levegő testünk minden négyzethüvelykére tizenöt font nyomást gyakorol. Ha ez a nyomás csak egy irányból érne bennünket, a földhöz lapítana és péppé zúzna. Mivel azonban minden irányból egyformán hat, teljes szabadsággal mozgunk. Nemhogy kellemetlenséget nem okoz, hanem nélkülözhetetlen célokat szolgál; ha megszűnne, meghalnánk.³

Így áll a dolog a versennyel is. Ahol olyan osztály létezik, amely az élethez és munkához szükséges elemhez való jogától ki van tagadva, ott a verseny egyoldalú és amint a népesség nő, kénytelen a legalsóbb osztályt tényleges rabszolgaságba és gyakran éhhalálba szorítani. Ahol azonban mindenkinek természetes jogai biztosítva vannak, ott a verseny minden irányban működik — munkaadók és munkások, vevők és eladók között egyaránt — és senkit sem sérthet. Sőt ellenkezőleg, a legegyszerűbb, legkiterjedtebb, legrugalmasabb és legfinomabb rendszere lesz az együttműködésnek, amelyre társadalmi fejlettségünk jelen helyzetében és ahol csak szabadon érvényesülhet, biztosan támaszkodhatunk a termelés koordinálása és a társadalmi erőkkel való gazdálkodás tekintetében. Röviden, a versenynek épp olyan szerepe van a társadalmi szervezetben, mint azoknak az életfenntartó ösztönöknek a testi szervezetben, amelyek a tudat küszöbe alatt vannak. Valamint ezeknek, a versenynek is csak arra van szüksége, hogy szabad legyen. Az a határvonal, amelynél az államnak közbe kell lépnie, az, ahonnan kezdve a szabadverseny lehetetlenné válik — amelyhez hasonló határvonal az, amely az emberi szervezetnél elválasztja a tudatos tevékenységet a tudattalantól. Van ilyen határvonal, bár a szélső szocialisták és a szélső individualisták nem ismerik. A szélső individualista olyan, mint az az ember, aki azt szeretné, hogy éhsége szerezzen neki táplálékot; a szélső szocialista olyan, mint az az ember, aki azt szeretné, hogy tudatos akarata irányítsa gyomrát, hogy hogyan eméssze meg. Az individualizmus és szocializmus a valóságban nem ellentétes, hanem egymást kiegészítő. Ahol az egyik elv birodalma végződik, ott kezdődik a másiké. És bár a „laissez faire”-t olyan individualizmus jelszavának tekintették, amely az anarchizmus felé hajlik és az úgynevezett szabadkereskedők a „kínálat és kereslet törvényét” a társadalmi igazságtalanságot érző emberek botránykövévé tették, semmi olyas nincsen a szabadkereskedelemben, ami az észszerű szocializmussal ellenkeznék. Ellenkezőleg, csak logikai következményeiig kell vinnünk a szabadkereskedelmi elvet, hogy belássuk, hogy ilyen szocializmusra vezet. A szabadkereskedelem elve, mint láttuk, a szabadtermelés elve is — nemcsak a védővámok eltörlését kívánja, hanem a termelésre vetett összes korlátozásokét is. Az utóbbi években a termelés korlátozására vetett egész sereg korlátozás, amelyek célja a termelés csökkentése és az árak növelése összpontosítás és szövetkezés által, kezdik éreztetni magukat és egyre nagyobb fontosságot nyernek.

A szövetkezések termelést korlátozó hatalma némely esetben szabadalmi törvényeink nyújtotta időleges monopóliumokból származik, amely (mivel ez az a jutalom, amelyet a társadalom a feltalálás számára tart fenn) a kárpótlás elvén alapul, bármilyen hibás is legyen módszerében.

Ezektől az esetektől eltekintve a termelés korlátozásának hatalma részben a vámtarifa korlátozásaiból ered. Az amerikai acélgyárosok nemrég csak azért korlátozhatták termelésüket, és emelhették egy csapásra 40 százalékkal a sínek árát, mert a behozott síneket magas vám terheli. Összefogással addig emelhetik az acélsínek árát, amennyibe az importált sín a vámmal együtt kerül, de tovább nem. A vám eltörlésével tehát ez a hatalmuk megszűnne. A verseny kiküszöböléséhez a világ valamennyi vasművének össze kellene fognia, ez pedig a gyakorlatban lehetetlen.

Másrészt e megszorító hatalom a természeti előnyök monopolizálhatásának képességéből keletkezik. Ez megsemmisülne, ha a földérték megadóztatása jövedelmezőtlenné tenné a földnek használat nélküli tulajdonban tartását. Még ezenkívül olyan üzletágak birtoklásából keletkezik, amely természetüknél fogva kizárják a versenyt, mint a vasút, a távíró, gáz és hasonló társaságok.

A napilapokban olvasom, hogy a „kőszénérdek” féltucat képviselője egy New York-i irodában gyűlt össze a múlt este (1886. március 24.). Tanácskozásuk, amelyet mindössze egy ebéd szakított meg, hajnali három óráig tartott. Amikor elváltak, „úriemberek közti kölcsönös megértés” jött létre, hogy a kőszén termelését megszorítják, árát pedig emelik.

Hogyan lehetséges, hogy fél tucat ember néhány üveg pezsgő és egy láda szivar mellett, „úriemberek közti kölcsönös megértéssel” munka nélkül hagyhatja a pennsylvaniai bányászokat, és az egész keleti partvidéken megemelheti a kőszén árát? E hatalom három forrásból származik, eltérő arányban.

1. A kőszénre kivetett védővámból. A szabadkereskedelem ezt megszüntetné.

2. A föld monopolizálásának hatalmából, amelynél fogva megakadályozhatnak másokat abban, hogy olyan kőszéntelepeket használjanak, amelyeket ők maguk nem akarnak használni. Az igazi szabadkereskedelem, mint láttuk, ezt eltörölné.

3. A vasutak fölötti rendelkezésből és az ebből következő hatalomból, amelynél fogva a díjtételeket megállapíthatják és megkülönböztetéseket tehetnek a szállításban.

A szállítási díjtételek megállapításának és ezáltal a személyek és helyek közti különbségtétel hatalma lényegében véve ugyanoly természetű hatalom, mint amilyent a kormányok a behozatali vámok szedése által gyakorolnak. És a szabadkereskedelem elve épp olyan világosan megkívánja az ilyen megszorítások eltörlését, mint a behozatali vámok eltörlését. De itt olyan ponthoz jutunk, ahol a kormány részéről pozitív tevékenységre van szükség. A vég- vagy „verseny”-pontok közti utak kivételével, ahol két vagy több út találkozik (de még ezeket illetően is az az irányzat, hogy kombináció által szüntessék meg a versenyt), a javak és személyek vasúti szállítása, a távíró, távbeszélő, gáz, vízvezetéki és hasonló társulatokhoz hasonlóan, monopólium természetű. Állami ellenőrzésre van tehát szükség, hogy megakadályozza a korlátozásokat és kizárásokat. Az ilyen ellenőrzés nemcsak hogy nem ellenkezik a szabadkereskedelem elvével, hanem következik belőle, valamint az állam beavatkozása, hogy megakadályozza és megbüntesse a személy és vagyon elleni merényleteket, az egyéni szabadság elvéből következik. Így, ha a szabadkereskedelmet logikai következményeiig visszük keresztül, elkerülhetetlenül arra jutunk, amit a monopolisták, akik „magukra” akarnak hagyatni, hogy a közönséget zsarolhassák, „szocializmus”-nak vádolnak és ami valójában szocializmus is, olyan értelemben, hogy a társadalmi tevékenység területét helyesen ismeri fel. Hogy az ilyen üzletágakat, amelyek természetüknél fogva egyedárúságok, törvény szabályozza-e, vagy a köz kezelje őket, módszer kérdése. Azonban előttem úgy tűnik, hogy a tapasztalat mutatása szerint jobb eredmény biztosítható, az állami korrupció veszélye kisebb állami kezelés, mint állami szabályozás esetében. A kormányzat nagy egyszerűsítése azonban, amely a jelen bonyolult és erkölcsromboló adózási mód eltörléséből származnék, nagyban növelné azt a könnyűséget és biztonságot, mellyel e módszerek bármelyike alkalmazható volna. Ha az állam vállalná magára mindama társadalmi tevékenységet, amelynél a verseny nem érvényesülhet, ez nem járna a kormányhatalomra gyakorolt illetéktelen nyomással és a jelen adószedési rendszerünkhöz hasonlóan, nem idézne elő olyan korrupciót és becstelenséget. Sőt a vagyon egyenletesebb megoszlása, amit e reform által egyszerűsített kormányzásból következnék, növelné a közértelmiséget és tisztábbá tenné a közerkölcsöt és arra képesítene bennünket, hogy a közügyek kezelésénél a becsületesség és arravalóság szigorúbb mértékét alkalmazzuk. Nincs jogunk feltenni, hogy az emberek épp olyan kapzsiak és becstelenek volnának olyan társadalmi állapotban, hol a legszegényebb is kényelmes megélhetést találhatna, mint jelenlegi társadalmi helyzetünkben, amikor a szegénységtől való félelem esztelen kapzsiságot okoz.

Sőt van még egy másik út is, amelyen át a valódi szabadkereskedelem erősen a szocializmus felé törekszik, annak legemelkedettebb és legjobb értelmében. Ha a köz annak a kizárólagos jognak használatának értékét elveszi, amely a földbirtokból származik, ez mindenütt, ahol csak a társadalmi fejlődés egy bizonyos fokot meghaladott, a mai adózás szolgáltatta jövedelemnél még többet nyújtana, holott a jelen adózási mód eltörlését közvetve és közvetlenül a közkiadások óriási csökkenése követné. Így egy olyan alap állna elő, amely a társadalmi fejlődéssel együtt gyarapodva, most elhanyagolt társadalmi célokra volna használható. És azok közül a célok közül, amelyek az olvasó előtt kívánatosnak tűnnének, amelyek a közjövedelem fölöslegére való tekintettel, az emberi tudomány, a jó ízlés terjesztésére és nevelésére és az egészséges vágyak kielégítésére lennének fordíthatók, egy sem kielégítésre méltóbb, mint azoknak tisztességes ellátása, akik természetes védőiktől megfosztottak, vagy akik saját hibáikon kívül képtelenek a létért való küzdelemre. Szégyennek és gyalázatnak tartanók, ha egy nagy gőzhajó, amely az óceánt szeli, nem állna meg a legnyomorúságosabb lélekvesztő vészjelzésére; egy gerendára felkapaszkodó gyermek láttára a hatalmas hajó megfordulna és az emberek rohannának, hogy csónakot vessenek a haragvó tengerre. Ilyen erősen szólal meg közös emberi voltunk köteléke, amint túlemelkedünk a civilizált élet zsivaján. És mégis — ha egy bányászt élve temetnek el, ha egy mázoló leesik állványáról, ha egy fékező kocsikapcsolás közben elgázolódik, ha egy kereskedő megbukik, megbetegszik és meghal, a szervezett társadalom az özvegyet és árvákat sorvasztó nyomorban hagyja, vagy lealázó alamizsna kérésére utalja. Ennek nem így kellene lennie. Már annak magában, hogy valaki a művelt társadalom polgára, az ilyen sors ellen biztosítékul kellene szolgálnia. És megfontolva, hogy az a jövedelem, amelyet a köznek a földből kell kapnia, amelynek értéke a köz növekedéséből származik, igazában véve nem adó, hanem egy igazságos földbér hozadéka. Egy angol demokrata (William Saunders, országgyűlési képviselő) e szavakkal fejezi ki az igazi szabadkereskedelem célját: Minden adót el kell törölni, és mindenkinek nyugdíjat kell adni.

Erről mint a legszélsőbb szocializmusról beszélnek azok, akiknek a dolgok helyes állapotáról való fogalma az, hogy a királyi kegyencek utódait és kékvérű tolvajokat egész életükön keresztül pazar henyélésben kell eltartani a küzdő munkásoktól kicsikart nyugdíjakon, amíg a munkás és felesége, a kemény munkától elnyűve, amelyért alig kaptak a megélhetéshez elég bért, a lealázó plébániai alamizsnára utalva vagy pedig egymástól elválasztva éljenek a szegények házában. Ha ez szocializmus, akkor csakugyan igaz, hogy a szabadkereskedelem szocializmusra vezet.

Lábjegyzetek

1. A „szocializmus” kifejezést olyan tág értelemben használják, hogy bajos határozott jelentést fűzni hozzá. Engem magamat is a szocialisták közé sorolnak azok, akik támadják a szocializmust, amíg azok, akik szocialistáknak vallják magukat, kijelentik, hogy nem vagyok az. A magam részéről sem nem tartok igényt e névre, sem vissza nem utasítom és a két elv egymást kiegészítő igazságát látva, nem nevezhetem magamat több joggal individualistának vagy szocialistának, mint az, aki azokat az erőket vizsgálja, amelyek a bolygókat pályájukon tartják, nem nevezheti magát centrifugalistának vagy centripetalistának. A Marx iskolájából való német szocializmus (amelynek Angliában H. M. Hyndman a vezérképviselője, Amerikában pedig legjobb ismertetését Laurence Gronlund nyújtotta), előttem nagyratörő célú, de összefüggéstelen keveréke az igazságnak és tévedésnek, amelynek hibájául a radikalizmus hiánya jelölhető meg — vagyis, hogy nem hatol a dolog gyökeréig. ↩

2. Az Egyesült Államokban, mint Nagy-Britanniában is, tudvalevőleg az összes vasúti és távíróvonalak magánszemélyekéi. Hogy Magyarország mennyit köszönhet Baross Gábornak, aki vasakarattal és becsületességgel odajuttatta a dolgot, hogy legalább főbb vonalaink az államéi, azt a jövő még inkább meg fogja mutatni. A ford. ↩

3. Az ilyen dologban mutatkozó zavar nagy forrása annak elmulasztásából származik, hogy a terminusokhoz határozott értelmet fűzzünk. Folyton arra kell gondolni, hogy semmi olyasmi, ami akár munka, akár föld számba megy, nem nevezhető tőkének a szó határozott értelmében és hogy sok dolog, amiről közönségesen mint tőkéről beszélünk — mint például behajtható adósságok, államkötvények —, még csak nem is vagyon, aminek minden igaz tőkének lennie kell. Úgy e, mint hasonló pontok teljesebb megvilágítására az olvasót Progress and Poverty-re kell utalnom. ↩