A vámvédelmi egység

Minél többet gondolkodunk azon az elméleten, hogy minden nemzetnek „védekeznie” kell minden más nemzet ellen, annál következetlenebbnek látszik.

Nem szembeötlő képtelenség-e elsősorban egy nemzetet vagy országot vámvédelmi egységül venni és azt mondani, hogy mindegyiknek legyen védővámja?¹ Amit a védővámos elmélet nemzeten vagy országon ért, az nem más, mint politikai felosztás. Így Nagy-Britannia és Írország egyetlen nemzetnek tekinthetők, Franciaország is, Németország is, Svájc is, az Egyesült Államok, Kanada, Mexikó, a közép- és délamerikai köztársaságok is. De a felosztás önkényes. Nem esnek egybe semmiféle különbséggel a földet, az éghajlatot, fajt vagy foglalkozást illetőleg, nincs meghatározott legnagyobb vagy legkisebb területük, illetve népességük. Sőt inkább folyton változnak. A mai iskolásgyermekek által használt Európa és Amerika térképei ugyancsak különböznek az apáik által használtaktól. Száz év előtt még nagyobb volt a különbség; és ha még tovább megyünk vissza, még nagyobb különbségek tűnnek fel. Ez elmélet szerint, mikor a három brit királyságnak külön kormányzata volt, mindnyájuk jólétéhez szükséges volt, hogy egymás ellen megvédjék őket, és ha Írország elnyerné függetlenségét, ennek szükségessége újból beállna; de mivel a három ország egy kormány alatt egyesült, nincs rá szükség. Ez elmélet szerint azoknak az apró államoknak, amelyekből Német- és Olaszország néhány évvel ezelőtt állt, külön vámokkal kellett bírniuk, amint valamikor bírtak is. Most ellenben, ugyanezen elmélet szerint, nincs többé szükségük a vámokra. Mikor Elzász és Lotaringia francia tartományok voltak, Franciaország védelmére szorultak Németország ellen. Most, hogy német tartományok, Franciaország ellen szorulnak védelemre. Texasnak, mint Mexikó részének, vámvédelemre volt szüksége az Egyesült Államok ellen. Most, mint az Egyesült Államok része, Mexikó ellen szorul védelemre. Mi az Egyesült Államokból védővámot kívánunk Kanada ellen, a kanadaiak pedig ellenünk; de ha Kanada belépne az Unióba, mindkét vám szükségessége eltűnnék.

Nem bizonyítják-e ezek az összeférhetetlenségek, hogy a védővámos elmélet híján van a tudományos alapnak; hogy ahelyett, hogy bármiféle elvek levezetéséből vagy tényekből való következtetésből származnék, csupán azért találták fel, hogy feltalálója célját szolgálja? A politikai változások semmiben sem változtatják meg a talajt, az éghajlatot vagy az ipari szükségleteket. Ha a három brit királyságnak nincs szüksége most egymás elleni vámokra, nem lehetett rájuk szükségük az egyesülés előtt sem. Ha nem sérelmes a különféle német és olasz államokra nézve szabadon kereskedni most, nem lehetett sérelmes egyesülésük előtt sem. Ha Elzász és Lotaringia nyernek a Németországgal való kereskedelem által, francia tartomány korukban is nyertek volna. Ha a Nagy-tavak és a Szent Lőrinc-folyó túlsó partján élő embereknek nem ártana javaik szabad cseréje, ha Kanada belépne az amerikai Unióba, most sem árt nekik, ha termékeiket szabadon cserélhetik.

Gondoljuk csak meg, milyen összeegyeztethetetlen a védővámos elmélettel az amerikai Unió egyes államai között fennálló szabadkereskedelem. Uniónk majd akkora területet foglal el, mint Európa, a védővámosok mégsem ellenzik az amerikai államok közötti szabadkereskedelmet, bár azt tartják, hogy minden európai országnak védekeznie kell a többi ellen. Pedig némelyik államunk nagyobb, mint egy európai királyság, és a köztük levő különbségek a természeti kincseket és az ipari fejlettséget illetően legalább akkorák. Ha Német- és Franciaország javára válik, hogy védővámokkal elkülönítsék egymástól, nem kívánatos-e New Jerseyre nézve a vámvédelem New York és Pennsylvania ellen? És nem kívánatos-e New Yorkra és Pennsylvaniára nézve is a védelem New Jersey ellen? Ha New England védelemre szorul Quebec tartomány ellen, Ohio, Illinois és Michigan pedig Ontario tartomány ellen, nem világos-e, hogy ezeknek az államoknak azok ellen is védelemre van szükségük, amelyekkel délen határosak? Mi különbséget tesz, hogy az államok egyik csoportja az amerikai Unióhoz, a másik pedig a kanadai szövetséghez tartozik? Ha az ipart és a kereskedelmet magára hagyjuk, nem törődik többet a politikai határokkal, mint a madarak vagy a halak.

Világos, hogy ha van valami igazság a védővámos elméletben, nemcsak a nagy politikai egységekre kell illenie, hanem azok minden részére. Ha egy országnak nem jó más országból bármit is behoznia, amit saját népe megtermelhet, ugyanezen elvnek minden részre nézve érvényesnek kell lennie, és minden államnak, minden megyének, minden városnak saját külön védővámra van szüksége.

Sőt mi több, a védővámos elmélet helyes alkalmazása megkívánja az emberiség lehető legkisebb politikai részekre való osztását, amelyek mindegyikét külön vám védje a többi ellen. Minél nagyobb ugyanis a védővámos egység területe, annál nehezebbé válik a védővámos elmélet alkalmazása. Minden olyan ország területi növekedésével, mint az Egyesült Államok, csökken a védelem lehetősége; ha pedig az emberiség egy „Világszövetségben” egyesülne, a védővám lehetősége megszűnne. Másrészt minél kisebb a védelmi egység, annál jobban alkalmazható a védővámos elmélet. A védővámosok nem mennek annyira, hogy minden kereskedelem káros voltát erősítenék. Azt tartják, hogy minden ország nyugodtan behozhatja azt, amit nem termelhet, de szorítsa meg annak behozatalát, amit termelhet. Ilyen megkülönböztetés szükséges, ami annál könnyebbé válik, minél kisebb a védelmi egység.

A védővámos elvek szerint ugyanaz a tarifa nem illenék jobban Uniónk összes államára, mint ugyanazon számú cipő hatvanmillió lakosunk lábára. Például Massachusetts nem termel kőszenet, vasat vagy cukrot. Ezeknek tehát védővámos elmélet szerint szabadon kell jönniük Massachusettsbe, míg Pennsylvania vámvédelmet élvezne a vasra és kőszénre, Louisiana pedig a cukorra nézve. Narancs termelhető Floridában, de nem Minnesotában; ezért Floridának kell védővám a narancsra, Minnesotának nem. És így tovább az államok teljes sorozatán keresztül. Ugyanazon tarifával „védeni” őket annyi, mint mindegyiknél e védővámos elmélet azon részéről megfeledkezni, amely megengedi azon javak szabad behozatalát, amelyek otthon nem termelhetők és arra kényszerítette őket, hogy nagyobb árakat fizessenek azért, amit nem termelhetnek; annyi, mint neutralizálni azt a jó hatást, amely azon javak védelméből származik, amelyeket termelnek.

Továbbá, míg Massachusettsnek a védővámos elmélet szerint nincs szüksége védelemre a kőszenet, vasat és cukrot illetőleg, amit nem termelhet, van szüksége a vágómarhát, sertést és kenyéranyagot illetőleg; amelyekkel nyugatról mezőgazdasági termelésének kárára „elárasztják” és amelyekből védelem segítségével képes lenne a honi fogyasztás számára eleget termelni. Másrészt a Nyugat védelemre szorul Massachusetts csizmái, cipői és gyapjúárui ellen, hogy a Nyugat nyersbőrét és gyapjúját otthon dolgozzák fel, ahelyett hogy nyers formában messzire elvigyék és feldolgozott állapotban hozzák vissza. Hasonlóképpen Ohió vasmunkásai inkább szorulnak védelemre Pennsylvania mint Anglia ellen; csak tiszta gúny a Rocky Mountain kőszénbányászait védeni Nova Scotia, Brit Columbia és Ausztrália kőszene ellen, amely nem is versenyezhet velük, holott nem védik őket Iowa kőszene ellen; vagy a Dél fejletlen pamutiparát Anglia ellen védeni ellenben nem védeni Új-Anglia ellen.

A védővámos elmélet szerint a védelemre leginkább a hasonló termelés ellen van szükség. Minden védővámos megegyezik abban, hogy az Egyesült Államoknak nagyobb szükségük van védelemre Nagy-Britannia, mint Brazília ellen, Kanadának az Egyesült Államok, mint India ellen — mind megegyeznek, hogyha már kell szabadkereskedelmünknek lennie, azokkal az országokkal legyen, amelyeknek termelése leginkább különbözik a miénktől. Most sokkal kisebb különbség van New Hampshire és Vermont, India és Illinois, vagy Kansas és Nebraska termelése és termelőképessége között, mint az Egyesült Államokat összességében és valamely idegen ország között. Ezért a védővámos elmélet szerint ezen államok között nagyobb szükség van vámokra, mint az Egyesült Államok és idegen országok között. És minthogy szomszédos városok termelőképességükre vonatkozólag kevésbé különbözők, mint szomszédos államok, annál inkább van szükségük védővámokra.

A tizenhárom amerikai gyarmat mint tizenhárom független szuverenitás jött össze, mindegyik megőrizve az adókivetés teljes jogát, beleértve a behozatalra való vámkivetés jogát, amelyet csak 1787-ben adtak fel, tizenegy évvel a Függetlenségi Nyilatkozat után, mikor a Szövetségi Alkotmányt elfogadták. Ha a védővámos elmélet, amely akkor uralkodott Nagy-Britanniában, akkora hatalommal bírt volna az amerikai nép fölött, mint később, bizonyos, hogy a vámvédelem hatalmáról az államok sohasem mondtak volna le. És ha az Unió úgy folytatta volna, amint kezdte, vagy ha az Alkotmány tervezőinek nem lett volna meg az előrelátásuk, hogy az államok közti vámot megakadályozzák, kétségtelen, hogy mikor utánozni kezdtük a brit védővámos rendszert, épp olyan erős vágyakozás volna a különböző államokban védelem után más államok ellen, mint amilyen volt idegen országok ellen és az idegen államokkal való szabadkereskedelem ellen használt érveket az államok között űzött kereskedelem ellen fordítanák.

Afelől sem lehet kétség, hogy ha politikai szervezetünk városainkat egymástól függetlenekké tenné, városainkban és falvainkban ugyanaz a jajveszékelés volna védelem után más városok és falvak termelése ellen, mint amilyen most van egyik nemzetnél a többi nemzet ellen.²

Long Islandon írok, Jamaica városához közel. Azt hiszem, épp olyan jól tudnék érvelni e kis város népe előtt, mint a védővámosok az Egyesült Államok népe előtt. Azt mondhatnám a jamaicai boltosoknak: „A ti földieitek most New Yorkba mennek, ha egy öltözet ruhát, vagy egy megrendelésnyi rövidárút akarnak venni, nektek csak a csipp-csupp bevásárlások maradnak, míg a farmerek kocsijai, amelyek hosszú sorokban haladnak a vámsorompón keresztül, minden éjjel élelmet víve New Yorkba és Brooklynba, másnap készletekkel megrakva jönnek vissza. A védővám arra kényszerítené őket, hogy bevásárlásaikat itt végezzék. Így az a haszon, amely most New Yorkba és Brooklynba megy, itt maradna Jamaicában; nagyobb üzletekre és jobb házakra lenne szükségetek, nagyobb bért fizethettek segédeiteknek és napszámosaitoknak, több bankra lenne szükségtek, bővebben hirdethettek a jamaicai újságokban és így a város nőni és gyarapodni fog.

„Sőt mi több”, mondhatnám, „micsoda munkapazarlás a tejet, vajat, csirkét, tojást, főzeléket New Yorkba és Brooklynba vinni és más holmit visszahozni. Mennyivel jobb lenne farmereinknek, ha honi piacuk volna. Ezt biztosíthatjuk számukra olyan vám által, amely meg fogja védeni a jamaicai termelést a newyorki és brooklyni ellen. Ruhát, szivart, csizmát, cipőt, mezőgazdasági eszközöket és bútorokat itt épp úgy lehet gyártani, mint ama városokban. Miért ne lenne pamut- és gyapjúgyárunk, vasöntödénk és röviden, minden olyan felszerelésünk, ami csak szükséges embereink szükségleteinek fedezésére? Ehhez csupán védővám kell. Ha a tőke biztos a védővám felől, örömest fog özönleni ilyen vállalatokhoz és csakhamar exportálni fogunk abból, amiből most importálunk, míg farmereink saját kapujuk előtt találnak vevőket termékeikre. Még ha kezdetben valamivel nagyobb árakat is fizetnek azért, amit vesznek, bőven lesznek kárpótolva azon nagy ár által, amelyet azért kapnak, amit eladnak és nyolc vagy tíz mérföldnyi utat takarítanak meg Brooklynba vagy New Yorkba. Így ahelyett, hogy Jamaica kis falu maradna, az az ipar, amely a védővám által keletkeznék, nagy várossá tenné, míg a munka iránti megnövekedett kereslet a munkabért nagyobbá, a foglalkozást pedig állandóbbá tenné.”

Ítélje meg az olvasó, vajon mindez nem legalább is olyan igaz, mint azok a védővámos érvek, amelyeket az egész Egyesült Államok népének mondanak, és senki sem fog kételkedni, aki valaha meghallgatta a falusi boltosok beszédét vagy megfigyelte a helyi lapok cikkeit, hogy ha városaink függetlenek volnának, a falusi védővámosok épp olyan készséges meghallgatást nyernének, mint a nemzeti védővámosok most.

De hogy a védővámos elméletet logikai végső következményéig kövessük, nem állapodhatunk meg az állam és állam, város és város, falu és falu közti védelemnél. Ha a védővám szükséges nemzetek közt, nemcsak politikai egységek között kell szükségesnek lennie, hanem család és család között is. Ha nemzetek ne vásároljanak soha más nemzettől olyant, amit otthon termelhetnek, nem tiltja-e ugyanaz az elv, hogy minden egyes család bármit is vásároljon, amit maga termelhet? A társadalmi törvényeknek épp úgy, mint a fizikai törvényeknek épp olyan érvényeseknek kell lenniük a molekulákra, mint az egész tömegre nézve. A vámvédelem elvének következetes alkalmazása azonban a teljes barbárság társadalmi állapotához vezetne.

Lábjegyzetek

1. Hogy maguk a védővámos írók is tudatában vannak e képtelenségnek, kiviláglik abból az állandó törekvésükből, hogy elhitessék azt az eszmét, amely a bővebb bizonyításra túlságosan képtelen, hogy vagyis a nemzetek nem tisztán önkényes politikai felosztásai az emberiségnek, hanem istenileg kijelölt felosztások. Így, hogy több példát ne említsek, Prof. Robert Elis Thompson (Political Economy, p. 34.) azt mondja, hogy a nemzet „egy ugyanazon nyelvet beszélő nép, amely egy kormányzat alatt él és egybefüggő területet foglal el. Ez a terület olyan földdarab, amelyet természetes határai függetlenné tett lakóhelyéül jelöltek ki”. E meghatározás vastag betűkkel van adva, míg alul kis betűkkel van odatéve: „E meghatározás egyik pontja sem lényeges, a második kivételével.” De ez engedmény ellenére, hogy vagyis a „nemzet” tisztán önkényes politikai felosztás, Prof. Thompson egész könyvén keresztül teljesen különböző felfogást igyekszik az olvasó elméjében kelteni, beszélvén a nemzetek létéről, mint a világ gondviselésszerű rendjének egy részéről és a nemzetek gondviselésszerű határairól: stb. ↩

2. Hadd említsek meg magyar sajátosságként, hogy Arad városa egy ízben egész komolysággal meg akarta vámolni a szomszéd falvakból jövő téglát; talán felesleges mondanom, hogy nem a város közönsége érdekében. A ford. ↩