A szabadkereskedelmi érv elégtelensége

Most ahhoz a ponthoz értünk, ahol a vámkérdésről folyó viták rendszerint véget érnek — eddig a határig jutnak el az ellentétes politika nyílt vezérei. Valóban elértük vizsgálódásunk közvetlen célját, amennyiben az a vámvédelem és a szabadkereskedelem viszonylagos előnyeire vonatkozott. Az áramlat azonban, amelyet eddig követtünk, itt más áramlatokkal egyesül, és bár továbbhalad, már csak része egy szélesebb és mélyebb folyamnak. Aki az Ohio vizét az óceánig akarja követni, nem állhat meg ott, ahol az Ohio véget ér, hanem tovább kell haladnia a Mississippin, amely egészen különböző forrásokból eredő folyókat egyesít. Ugyanígy — amint korábban mondtam — a vámkérdés valódi megértéséhez túl kell mennünk magán a vámkérdésen. Most már láthatjuk, miért.

Ami a védővámosok és szabadkereskedők közt szokásosan vitatott kérdést illeti, vizsgálatunk lezárult, és az eredmény egyértelmű. Láttuk a vámvédelem általános elvének képtelenségét és a mellette felhozott részletes érvek tévedéseit. Láttuk, hogy a védővámok nem növelhetik az őket kivető ország összvagyonát, és nem juttatnak nagyobb részt a megtermelt vagyonból a munkásosztálynak. Ellenkezőleg: csökkentik az összvagyont, és a nép tömegének rovására monopóliumokat nevelnek.

De noha közvetve és közvetlenül megcáfoltunk minden a vámvédelem mellett felhozott érvet, bár meggyőzően láttuk, hogy a vámvédelem természeténél fogva ellensége a közérdeknek és hogy a szabadkereskedelem természeténél fogva előmozdítója a közérdeknek, ha kutatásunk itt lezárulna, nem értük el a célt, amelyet magunk elé tűztünk. Én a magam részéről, ha tanulmányunk itt végződnék, azt a munkát, amelyet e könyv írására eddig fordítottam, alig tekinthetném másnak, mint elvesztegetettnek. Mert mindazt, amit eddig láttunk, több-kevesebb összefüggéssel és világossággal már ismételten bebizonyítottak. És a védővám mégis megtartja helyét a nép elméjében. És amíg ennél többet nem mutatunk ki, a vámvédelem meg fogja tartani a helyét. A vámvédelem álokoskodásait kimutatva, minden egyes esetben igyekeztem kimutatni, hogy mi tette az álokot hihetővé, de még mindig hátramarad annak megmagyarázása, hogy miért van e leleplezéseknek olyan csekély hatása. Az a teljes határozottság, mellyel vizsgálódásunk megcáfolta a vámvédelem érveit, épp azt mutatja, hogy még van valami elmondanivaló és hogy a kérdés mélyén olyan igazság rejlik, amelyet még nem találtunk meg.

„Ha a védővámos elmélet csakugyan olyan összeegyeztethetetlen a dolgok természetével és önmagával ellenkező, hogyan lehetséges, hogy annyi évi vitatkozás után még mindig olyan széles körű és erős támogatásban részesül?” A szabadkereskedők e vámvédelemben való hit állhatatosságát rendszerint a nép tudatlanságának tulajdonítják, amelyet önző érdekek támogatnak. De ez a magyarázat aligha elégíti ki az elfogulatlan gondolkodót. E szívósságot nem a tévedés, hanem az igazság magyarázza. Noha az elfogadott tévedést mindig a megszokás és tekintély ereje támogatja és az ellene folytatott küzdelem kezdetben szükségképpen nehéz, de a vita azon folyamata, amelynek során a tévedést az igazsággal szembesítik, az igazságot fokozatosan világosabbá teszi. Annak a körülménynek, hogy egy teljesen tévesnek látszó elmélet széles körű és hosszas vitatkozás ellenére sem inog meg a nép hitében, ellenfeleit annak megfontolására kellene bírnia, hogy vajon érveik eljutottak-e ennek a népi hitnek a gyökeréig és hogy vajon e hit nem nyer-e támogatást olyan igazságoktól, amelyeket nem vettek számításba, vagy olyan tévedésektől, amelyeket eddig nem tártak fel és amelyek még mindig igazságok számába mennek — ahelyett, hogy ezen elmélet szívósságát a népnek az igazság felismerését illető képtelenségének tulajdonítsák.

Később ki fogom mutatni, hogy a védővámos eszme valóban olyan tanokból merít támogatást, amelyeket ugyanazok a gazdasági írók tanítottak és buzgón védtek, akik a vámvédelmet támadták (akik úgyszólván jobb kézzel buzgón védték a vámvédelmet, baljukkal pedig csapást csapás után mértek rá) és olyan gondolatmenetből, amelyet a vámvédelemnek sem ellenzői sem védői nem vontak kétségbe. Azonban most rá akarok mutatni az érvek azon hiányosságára, amely a szabadkereskedők rendszerint használt érveiben rejlik, amikor arról akarják meggyőzni a munkásokat, hogy a vámvédelem eltörlése érdekükben van. Vizsgálódásainkban annyira jutottunk, sőt bizonyos tekintetben még tovább, mint a szabadkereskedők rendszerint. De a legfőbb dologra nézve mit bizonyítottunk? Csupán azt, hogy a szabadkereskedelemnek irányzata a vagyon termelésének növelése és hogy így lehetővé teszi a munkabér növekedését, a vámvédelem irányzata a vagyon termelésének csökkentése és bizonyos monopóliumok teremtése. De ebből még nem következik, hogy a vámvédelem eltörlése bármilyen jó hatással volna a munkásosztályra. Egy kémény tetejéről ledobott téglának az az irányzata, hogy a földre essék. De nem fog a földre esni, ha esés közben egy ház teteje felfogja. Minden olyasminek, ami a munka termelő erejét növeli, az az irányzata van, hogy a munkabért növelje. De nem növeli a munkabért olyan körülmények között, mikor a munkások a verseny folytán a puszta megélhetésért kénytelenek szolgálataikat felajánlani.

Az Egyesült Államokban, mint minden olyan országban, ahol a politikai hatalom a tömegek kezében van, a vámot illető vitának döntő pontja az a hatás, amelyet „a szegény nép” keresetére gyakorol, „amelynek dolgoznia kell”.¹ Csakhogy ez a pont túl van azon a határon, amennyire a szabadkereskedők okoskodása szorítkozik. Bebizonyítják, hogy a vámvédelem irányzata a vagyon termelésének csökkentése és a javak árának növelése és ebből arra következtetnek, hogy a vámvédelem eltörlésének hatása az volna, hogy a munkások keresete növekednék. De nemcsak azért gyenge logikailag ez a feltevés, amíg be nem bizonyítják, hogy a jelen körülmények között sem áll útját annak, hogy a munkások ne élvezzék ez irányzat jótékony hatását, hanem noha magában véve természetes feltevés, „a szegény nép” eszében, „amelynek dolgoznia kell”, a szembeötlő tények folytán talál ellentmondásra. Ebben áll a szabadkereskedelem érvelésének gyengesége és ez, nem pedig a tömeg tudatlansága az oka, amiért minden olyan kísérlet, amely a munkásokat a szabadkereskedelemnek nyerje meg, amely pénzügyi vámtarifával helyettesítse a védővámos tarifát, sikertelen, hacsak olyan viszonyok nincsenek, mint negyven év előtt Angliában.

Amíg mindkét fél egyformán kevés kedvet mutat, hogy a vita velejéig menjen, nem lehet kétség, hogy amíg a szokásos vita eldöntéséről van szó, a védővámosok és a szabadkereskedők között, a szabadkereskedőknek vannak jobb érveik. De az a körülmény, hogy a vámvédelembe vetett hit hosszas és széles körű vitatkozást túlélte, hogy ismét felsarjadni látszik, ha egyszer letiporták és szemmel látható spontaneitással támad fel olyan országokban, mint az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália, amelyek vámok nélkül nőttek fel és ahol a rendszert nem támogatja a tehetetlenség törvénye és a megvásárolt érdekek előnye, bizonyítja, hogy kell a vitán kívül valaminek lennie, ami erősen ajánlja a vámvédelmet a népfelfogásnak. Ezt abból is lehet következtetni, amit a védővámosok maguk mondanak. Az érvelésben legyőzetve, a védővámos rendszerint olyféle nyilatkozatot ismétel, amely magában foglalja, hogy hitének igazi alapja érintetlen és amely rendesen olyan állítás alakját ölti, hogy bár a szabadkereskedelem igaz elméletben, de gyakorlatban nem válik be. Ilyen formában az állítás tarthatatlan. Az elmélet csak a tények viszonyának magyarázata és semmi sem lehet igaz elméletben, ami nem igaz gyakorlatban. Azonban a szabadkereskedők valóban kérdést intéznek, amikor válaszul erre hivatkoznak. Az igazi kérdés az, hogy vajon az az okoskodás, amelyen a szabadkereskedelem alapul, számításba veszi-e az összes létező viszonyokat? Amit a védővámos gondol, vagy legalább az a felfogás, amelyre céloz, mikor ilyenképpen az elmélet és gyakorlat közti különbségről beszél, az, hogy a védővámos elmélet nem veszi számításba az összes létező tényeket. És ez igaz. Amint a vámkérdést mutatják, a jelen társadalmi viszonyok között valósággal egy pajzsnak két oldala, úgy hogy akik csak az egyik oldalra néznek, szemüket behunyva a másikkal szemben, egyforma önbizalommal továbbra is ellenkező nézeten lehetnek. És hogy a kettő közti különbséget találóan lehetne úgy jellemezni, hogy az egyik kizárólag az elméletre van tekintettel, a másik kizárólag a tényekre, azt akkor fogjuk látni, ha egy olyan elméletet fejtünk ki, amely az összes tényeket felöleli és amely nemcsak azt magyarázza meg, hogy miért tértek el a becsületes emberek nézetei homlokegyenest ellenkezőleg a vámvédelmet és szabadkereskedelmet illetve, de azt is, hogy miért nem terelték egyik politika védelmezői sem a kérdést abba az irányba, ahol a tisztességes ellentétek kiegyenlíthetők. Mert eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol a vámkérdés Ohiója beleömlik a nagy társadalmi kérdés Mississippijébe. Az pedig nem kell, hogy meglepjen bennünket, hogy a vita két pártja, ahogyan eddig folyt, itt elakadt, mert csak olyan észszerű volna az Angol Cobden Club, vagy az Amerikai Vas- és Acél-Szövetség által képviselt vagyonos osztálytól, vagy ezek tanári székben ülő védőitől a társadalmi kérdés gyökeres fejtegetését elvárni, mint amennyire gyökeres fejtegetést lehetett várni a személyes szabadság kérdését illetve negyven év előtt a rabszolgatartó whigektől és a rabszolgatartó demokratáktól, vagy azoknak a papoknak az egyházi beszédeitől, akiket ők fizettek.