Egy gazdag polgár, akit valaha támogattam, sőt másokat is felhívtam, hogy támogassák az elnöki székért való harcban, abban a hiedelemben, hogy Jefferson iskolájából való demokrata, nemrég egy levelet közölt, amelyben azt ajánlja, hogy lássuk el acélpáncéllal partjainkat, mert különben idegen hajóhadak jönnek át és bombázni fognak bennünket. Ennek a félénkség sugallta tanácsnak az az alig leplezett célja, hogy a közpénzek olyan rendkívüli kiadására bírjon bennünket, amely meg fog akadályozni bármiféle adóleszállításra vonatkozó kívánságot és így a vámringeknek további fosztogatási engedélyt fog biztosítani. Jól példázza a védővámos szellem gyökerében való aljasságát, amely szellem épp olyan kevéssé érti az amerikai köztársaság méltóságát és törődik annak remélhető jövőjével, mint amennyire nem törődik polgárainak nagy tömegével — „a szegény emberekkel, akiknek dolgozniuk kell”.
Ami jó, az minden jó dologgal harmonizál, ami rossz, az más rossz dologra is törekszik. Helyesen alkalmazza Buckle A civilizáció történetében a „védővámos” kifejezést nemcsak a vámrablás rendszerére, hanem arra a szellemre is, amely azt tanítja, hogy a többség szolgaságra született és a kisebbség uralomra, amely a trónusokat szuronyokkal támogatja, sekélyes hiúságot és kicsinyes irigykedést léptet a fenkölt hazafiság helyébe és az európai ifjúság virágát egyenruhás rabszolgákká változtatja, akiket arra képeznek ki, hogy parancsszóra egymást gyilkolják. Nem véletlen, hogy Mr. Tilden, amikor meg akart szabadulni a fölös bevételtől, hogy megakadályozza a védővámok eltörlésére irányuló törekvést, azt javasolta, hogy költsék páncélerődökre, csakhogy ne fordítsák valamilyen közhasznú célra. Az erődítések, hajóhadak és állandó hadseregek nemcsak azért kedveznek a védővámos céloknak, mert állandó kiadást jelentenek és egy osztályt fejlesztenek ki, amely a hadi kiadásokat úgy tekinti, mint amely az ő hasznukat és fontosságukat idézi elő, de kiegészítő részei annak az elméletnek, amelynek tanítása szerint a mi érdekeink ellentétesek a többi nemzetéivel.
Mivel nincsenek ellenséges szomszédai és nem keveredett bele az európai civódásokba, az amerikai köztársaság már hatvanmilliós lakosságánál fogva is a föld egyik leghatalmasabb nemzete. Gyorsan közeledik ahhoz a helyzethez, amelyből nézve még a legnagyobb birodalmak is eltörpülnek; ezért bátran mosolyoghat minden olyan javaslaton, hogy az óvilág monarchiáinak fegyverkezését majmolja, és azon az állításon is nevetnie kellene, hogy ipara tönkremegy, ha kikötőit megnyitja a világkereskedelem előtt.
A nemzetek óriásának biztonsága nem a páncélerődöktől és nem is a páncéloshajóktól függ, amelyeket a találmányok fejlődése néhány év alatt még háborúban is haszontalan limlommá változtat. Biztonságát lakossága és annak gazdagsága, népének műveltsége, leleményessége és szelleme adja: mindaz, ami szükség idején valóban hasznos lehet. Egyetlen nemzet sem merné könnyelműen megtámadni, és egyik sem tehetné büntetlenül. Ha valaha újra külháborúnk lesz, azt magunk fogjuk előidézni. És ha túl erősek vagyunk ahhoz, hogy támadástól kelljen félnünk, annál igazságosabbaknak kell lennünk, nehogy mi támadjunk meg másokat.
Ha kikötőinket megnyitjuk a világkereskedelem előtt, sokkal inkább biztosítjuk épségüket, mintha az acélringjeink készítette páncélzattal látnánk el őket. A szabadkereskedelem nemcsak visszaszerezhetné uralmunkat az óceánon, amelytől a vámvédelem megfosztott, hanem növelné az igazi hadierő alapját jelentő termelőerőket is. Az acélburkolatú erődök nem védhetnek meg a dinamitszóró léggömböktől és halált osztó léghajóktól, amelyek alighanem a pusztító találmányok következő nemzedékét alkotják; a szabadkereskedelem viszont elejét vehetné annak, hogy valaha ellenünk küldjék őket. A védővámos szellem, amelyet acélpáncéllal igyekeznek védeni, a nemzeti ellenségeskedés és harc szelleme; a szabadkereskedelemé a testvériség és a béke.
Nemesebb pálya nyílik meg az amerikai köztársaság előtt, mint az európai hóbortok és bűnök utánzása. Ahelyett, hogy abban legyen követő, ami alantas és aljas, vezető lehetne abban, ami nagy és magasztos. A független államok szövetsége, amely vitáit közös bíróságon dönti el és nem gördít akadályokat a kereskedelem és utazás elé, képes, hogy a világnak a rómaiaknál nagyobb békét biztosítson.
Miben rejlenek uniónk legfontosabb előnyei? Nem a kereskedelem teljes szabadságában áll-e, amelyet biztosít, és az érdekek azon közösségében, amely e szabadságból következik? Ha államaink ellenséges vámtarifákkal küzdenének egymás ellen, ha egy polgár sem léphetné át a határt poggyászvizsgálat nélkül, és ha egy New Yorkban nyomtatott könyvet csak a vám megfizetése után lehetne elküldeni Jersey Citybe, vajon meddig maradna fenn uniónk, és mennyit érne? Uniónk igazi haszna, az az államközi béke alapja, amelyet biztosít, az, hogy útját állta az állami vámtarifák felállításának és hogy egy kontinens legjava részében a szabadkereskedelmet biztosította számunkra.
Akkor terjeszthetjük ki „a szabadság terület”-ét, amikor csak nekünk tetszik — amikor a más nemzetekkel való érintkezésben ugyanazt az elvet alkalmazzuk, amelyet államaink között alkalmazunk. Magunkhoz csatolhatjuk Kanadát minden tekintetben, mihelyt leromboljuk azt a vámfalat, amelyet magunk építettünk magunk köré. Nem kell egyáltalán kölcsönösséget kívánnunk; ha eltöröljük vámházainkat és visszahívjuk poggyászvizsgálóinkat és biblia-kobzóinkat, Kanada nem akarná, és nem is tudná fenntartani a maga vámházait. Ez a két országot valóban eggyé tenné. Az pedig, hogy a kanadaiak akarnak-e külön parlamentet fenntartani és egy brit uracsot fizetni, aki Rideau Hallban egy nevetséges udvart tartson, legkevésbé sem tartozik ránk. A korlátlan kereskedelemből származó benső viszony hamarosan feledésbe juttatná a határvonalat és a kölcsönös érdek és a kölcsönös kényelem hamar vezetne arra, hogy ugyanazon törvények és intézmények terjedjenek el mindkét országban.
És így lenne a tengerentúli fajrokonainkkal is. Vámházaink eltörlésével és kikötőink megnyitásával minden kívánatos áru szabad bejövetele számára, a kereskedelem a brit szigetek és az Egyesült Államok között olyan óriási lenne, az érintkezés olyan benső, hogy egy néppé válnánk és kétségkívül összehangolnánk pénzrendszerünket, postánkat és törvényeinket, hogy az angol és amerikai épp annyira egy közös ország polgárainak éreznék magukat, mint a New York-i és a kaliforniai. Háromezer mérföldnyi víz épp olyan kevéssé akadálya ennek, mint háromezer mérföldnyi szárazföld. És ilyen szoros viszonyok között a vér és nyelv kapcsa hamarosan megmutatná hatalmát és a közös érdek, közös kényelem és testvéries érzés hamarosan szerződést hozhat létre, amely, saját szavaink szerint, minden angolul beszélő népet egy szövetségben egyesítené „az igazság helyreállítására, a belső békesség biztosítására, a közös védelemről való gondoskodásra, a közjólét előmozdítására és a szabadság áldásainak biztosítására”. Így egyesítené a szabadkereskedelem azt, amit a vámvédelem egy század előtt elválasztott és az angolul — a jövő világnyelvén — beszélő nemzetek szövetkezése által az első lépést tenné meg az emberiség szövetkezése felé.
És a többi nemzethez való viszonyunkra a vámvédelemtől való elfordulásunk hasonló hatású volna. Olyan követség küldése a spanyol-amerikai testvérköztársaságokhoz, amely az ezekkel való kereskedelmet kéri, mit sem ér, amíg olyan vámtarifát tartunk fenn, amely kereskedelmüket elűzi. Csak kikötőinket kell megnyitnunk, hogy kereskedelmüket magunkhoz vonjuk és hogy természeti kincseiket hasznunkra fordítsuk. És mindennél hatalmasabb volna fellépésünk erkölcsi hatása. Egy szárazföldi köztársaság, amilyen a mienk, amely igazán a szabadság elvébe veti bizalmát, ennek látványa forrongásba hozná a művelt világot.
Mert, amint kimutattam, a természetes jogok megsértése, amely a védővámokat létrehozza, elválaszthatatlanul összefügg a természetes jogok megsértésével, amely a népet adófizetésre kényszeríti a megélhetés kiváltságáért. Az egyiket nem lehet eltörölni a másik nélkül. És egy olyan köztársaság, amelyben a szabadkereskedelmi elv ilyenképpen végső következményéig érvényesült, amely így elismeri az emberek egyenlő és elidegeníthetetlen jogait, valóban olyan volna, mint egy halmon épült város.
A köztársaságot fenyegető veszély nem kívülről, hanem belülről jön. Biztonságát nem az európai partokról vízre bocsátott armadák veszélyeztetik, hanem a saját országútjain csavargókból gyülekező viharfelhő. Nem kell nyugtalanítania, hogy Krupp szörnyű ágyúkat önt, Cherbourgban és Woolwichban pedig példátlan romboló erejű lövegeket halmoznak fel; az viszont rossz előjel, hogy a pennsylvaniai bányászok napi 65 centért dolgoznak. Semmiféle győztes ellenség nem taposhatja földünket, amíg a nagybirtok üszögje „silány termést” nem idéz elő az embertermésben. Ha fennáll a veszély, hogy városaink lángba borulnak, a tüzet csak a polgárháború fáklyái okozhatják, nem idegen bombák. E veszélyektől nem védenek meg az erődök, nem nyújtanak biztosítékot az acélpáncélosok, és az állandó hadseregek sem használnak. Az európai vámvédelem utánzásával sem kerülhetjük el őket. Abból fakadnak, hogy hűtlenné váltunk a szabadság szelleméhez, amely a köztársaságot életre hívta. Csak úgy háríthatjuk el őket, ha intézményeinket összhangba hozzuk a szabadság elvével.
Mert igaz, amint az első francia nemzetgyűlés kinyilatkoztatta, hogy az emberi jogok nem ismerése, elhanyagolása vagy megvetése egyetlen okai a közszerencsétlenségeknek és a kormányzás megromlásának.
Íme, az egész dolog végkövetkezménye: hogy úgy cselekedjünk másokkal, mint ahogy kívánnánk, hogy mások cselekedjenek velünk — hogy éppen olyan gondosan tiszteljük mások jogait, mint ahogy szeretnénk, hogy mások tiszteljék a mi jogainkat, ez nemcsak az egyének tökéletesedésére adott tanács, hanem olyan törvény, amelyhez összes társadalmi intézményeinket és nemzeti politikánkat alkalmaznunk kell, ha a béke és bőség áldásait a magunk számára biztosítani akarjuk.
