Az ipar fejlődése

Az angol védővámosok, legalább a XIX. századon keresztül, küzdöttek a mezőgazdaság védelméért, és a gabonavámok eltörlése 1846-ban Waterloojuk volt. A kontinensen is főként a mezőgazdaságról vélik, hogy védelemre szorul, és különös erőfeszítéseket tettek a német sertés védelmére, annyira menve, hogy amerikai versenytársait ki is zárták. De az Egyesült Államokban a vámvédelem legkedveltebb érve az volt, hogy szükséges az ipar létesítésére, és a vámvédelemben uralkodó amerikai eszme az, hogy ez az iparfejlesztés módja. Tényleg azonban az amerikai vámvédelem nem szorítkozott az iparra, sőt nem haboztak olyan vámokat sem kivetni, amelyek által a nyersanyagok ára emelkedvén, épp ellenkezője történt az iparpártolásnak. Abban az általános marakodásban, amely a védővámos rendszerből következett, minden érdek, amely védelemre képes és elég hatalmas, hogy a kongresszusi klikkeket számbavételre kényszerítse, a védelemből kisebb-nagyobb részt biztosított saját számára — amely rész nem alapul a szükségletek vagy érdemek valamely bázisán, hanem a szavazatok számán, amelyek fölött rendelkezik. Így a gyapjút, amelynek termelése egyike a legprimitívebb foglalkozásoknak, amely még a föld feltörését is megelőzi, nagy vámokkal védték, noha bizonyos minőségű idegen gyapjúfajtákra az amerikai gyapjúszövetgyárosoknak szükségük van, akik e vámok által az idegen gyárosokkal való versenynél hátrányban vannak. Hasonlóképpen a vasérc is védelemben részesült, noha az amerikai acélgyárosoknak az amerikai vasércet idegen vasérccel kell keverniük és ezt a nagy vám ellenére is be kell hozniuk. Épp így védték a rézércet is, az amerikai gyárosok, valamint az összes iparágak kárára, amelyekben a réz szerepel. Így védték a sót is, noha elsőrendű szükségleti cikk, amelyet nagy mennyiségben használnak olyan fontos termelési ágakban, mint a hús és hal konzerválása és az ipar számos ágában szerepel. Így védték a fát is, ipari fontossága ellenére, valamint mindazok tiltakozása ellenére, akik erdővidékeink gyors letarolásának következményeit tanulmányozták. Így védték továbbá a kőszenet, bár az ipar számos ágában az olcsó tüzelőszer elsőrendű fontosságú. És így tovább, az egész listán keresztül.

Az efféle vámvédelem az ipar egyenes elbátortalanítása. Ez azonban egyetlen termelési ágat sem támogat valóban, mivel hatása nem az, mintha bármiféle termelést is jövedelmezőbbé tenne, hanem csak azoknak a földeknek vagy bányáknak az árát növeli, ahonnan e nyersanyagok előkerülnek. Azonban mindazon ipari elbátortalanítások ellenére, amelyekre a felhozott esetek csak példák, a vámvédelmet mégis azzal védik, hogy az iparhoz szükséges és azt állítják, hogy az amerikai ipar fejlődése e védelem eredménye. Olyan sokáig és olyan hangosan folytatták az érvelést, hogy manapság népünk elhiszi, amit a védővámos írók és szónokok állandóan hangoztatnak, hogy vámvédelem nélkül semmiféle fontosabb ipart sem űznének most az Egyesült Államokban és hogyha a vámvédelmet eltörölnék, az egyetlen termelési ág, amelyet e nagy ország folytatna, mezőgazdasági cikkek termelése lenne az európai kivitel számára. Hogy annyian elhiszik ezt, az csak ékes bizonyítéka annak a hajlamunknak, hogy elfogadjunk mindent, amit folytonosan a fülünkbe zúgnak. Mert hogy egyes iparágak minden vámvédelem nélkül fejlődnek és hogy védelmi tarifánk csak gátolja és károsítja azokat, mindez a továbbiakban úgy az általános elvek, mint a közismert tények alapján kimutatható. De először is, hadd hívjam fel a figyelmet arra a fogalomzavarra, amely némi hihetőséget ad annak a felfogásnak, hogy az ipart „pártolni" kell. Ipar akkor fejlődik, ha a népesség növekszik és a tőke felhalmozódik, és a termelés természetes rendje szerint, olyan országokban a legfejlettebb, ahol a népesség sűrű és a vagyon nagy. Ez összefüggést látva, könnyű azt nézni oknak, ami valóságban okozat és azt képzelni, hogy az ipar okozza a népsűrűséget és a vagyont. Lényegében ez az az érvelés, amelyet az Egyesült Államok népe előtt attól az időtől fogva hangoztatnak, mióta nemzetté lettünk, egészen a mai napig. Az iparos országok mindig gazdag országok. Azok az országok, amelyek csak nyersanyagokat termelnek, mindig szegények. Tehát, ha gazdagok akarunk lenni, iparral kell bírnunk és hogy iparunk legyen, pártolnunk kell azt. Sokak előtt ez az érv hihető; kivált mert az iparnak e „pártoló" adóit rendszerint úgy hajtják be, hogy fizetésüket nem veszik észre. De éppolyan helyes érveléssel állhatnék a kis Jamaica város népe elé, amelynek közelében élek most, hogy egy színházat segéllyel támogasson.¹ Azt mondhatnám nekik: „Minden nagy városnak vannak színházai és minél több színháza van, annál nagyobb a város. Nézzétek New Yorkot! New Yorknak több színháza van, mint Amerika bármely városának és következőleg Amerika legnagyobb városa. Philadelphia áll legközelebb színházai számát és nagyságát tekintetében New Yorkhoz és ezért népessége és gazdagsága tekintetében is. Így, az egész országon keresztül, ahol csak nagy és szép színházak láthatók, nagy és virágzó városok is vannak, míg ahol színházak nincsenek, a városok kicsinyek. Csoda-e, hogy Jamaica olyan kicsiny és olyan lassan fejlődik, amikor egyáltalán nincs színháza? Az emberek nem szívesen települnek le ott, ahol nem mehetnek alkalmilag színházba. Ha azt akarjátok, hogy Jamaica virágozzék, neki kell látni egy színház építésének, amely nagy népességet fog odavonzani. Nézzétek Brooklynt. Brooklyn csak kis parti falu volt, mielőtt lakosai színházat kezdtek építeni és nézzétek, mióta megkezdték, mekkora város lett Brooklynból." Érvelésemet ahhoz téve hasonlóvá, amelyet a republikánus párt 1884-ben intézett az amerikai választókhoz elnökválasztáskor, áttérnék azután a „statisztikára", rámutatnék arra a tényre, hogy amikor a színielőadások megkezdődtek az országban, a népesség egy milliót tett ki; hogy teljesen híjával volt a vasutaknak és hogy egy mérföldnyi távíróvonala sem volt. Akkora volt haladásuk a színházak létesítése óta, hogy az 1880-i cenzus szerint 50,155.783 lakosunk, 97.907 mérföldnyi vasútunk és 291.212⁹/₁₀ mérföldnyi távíróhálózatunk van. Vagy még nagyobb részletekbe mehetnék, mint némely védővámos „statisztikus" szokta tenni. Felvehetném minden New York-i színház épülésének idejét, közölném a város akkori népességét és vagyonát és azután statisztikai adatokat nyújtanék a néhány évvel későbbi népességről és vagyonról, kimutatnám, hogy mindegyik színház építését a népesség és vagyon növekedése követte. Rámutatnék, hogy San Franciscónak nem volt színháza, míg az amerikaiak oda nem jöttek és ezért csak tengődő falu volt; hogy a jövevények azonnal színházakat építettek és többet költöttek azok fenntartására, mint a világ bármely népe, minek következménye San Francisco csodálatos felvirágzása volt. Azt is kimutathatnám, hogy Chicago, Denver és Kansas City, amelyek valamennyien jó színház-városok, híresek gyors fejlődésükről, és mint New Yorknál, statisztikailag bizonyíthatnám itt is, hogy minden egyes színház építését, amely e városokban van, a népesség és vagyon növekedése követte.

Azután, a védővámos szokás szerint, áttérnék a történelmi bizonyításra, hivatkozhatnék arra a tényre, hogy tudomásunk szerint Ninivének és Babilonnak nem volt színháza és teljesen elpusztultak; áttérnék arra, hogy a régi görögök hogyan szerették a közköltségen rendezett színielőadásokat és ezért voltak nagyok a művészetben és harcban; rámutatnék, hogy a rómaiak még a görögöknél is tovább mentek a színház pártolásában és közköltségen a világ legnagyobb színházát építették és hogyan lett Róma a nemzetek urává. És hogy bizonyításomat széppé és hatásossá tegyem, talán átcsaphatok a költészetbe, Byron sorait idézve:

When falls the Coliseum, Rome shall fall; And when Rome falls — the world!

Ezután hivatkoznám arra a tényre, hogy a rómaiak minden meghódított provinciában színházakat létesítettek, ami magyarázata annak a feltűnő könnyűségnek, mellyel műveltségüket elterjesztették és a meghódított provinciákat nagy birodalmuk szerves részeivé tették; rámutatnék arra, hogy e színházak hanyatlása és a római hatalom és műveltség süllyedése egybeesnek; és hogy a színházak fényének kialvása a középkor éjét vonta maga után. Miután kissé elidőznék annak a kornak a durvaságán és tudatlanságán, amikor nem voltak színházak, diadalmasan mutatnék rá a modern műveltség kezdetére, mint amely egyidejű a misztériumok és udvari álarcos játékok színimulatságának újjáéledésével. És bizonyítván, hogy e színijátékokat hogyan támogatták mindig a szerzetek, municípiumok vagy fejedelmek és hogy miként váltak azok a helyek, ahol játszani kezdtek, nagy városokká, dicsőíthetném annak bölcseségét, hogy „pártolták a zsenge színügyet". Azután az a tény által, hogy az angol színészek a legújabb időkig Ő Felsége szolgáinak címezték magukat és hogy a Lord Chamberlainnek még máig is rendelkezési joga van az angol színpadon és engedélyeznie kell a színdarabokat, mielőtt játszanák, kimutatnám, hogy Anglia nagyságának alapja a zsenge színügyek pártolásának nemzeti rendszere.

Visszatérve saját korunkra, felhívnám a figyelmet arra, hogy Páris, ahol a színházakat még mindig szubvencionálják és a színészek még mindig az államkincstártól húzzák fizetésüket, a világ divat- és művészetbeli fővárosa, folyton gyarapodik népességben és vagyonban, noha ugyanazon ország egyéb részei, amelyeknek nincsenek szubvencionált színházaik, vagy stagnálnak, vagy hanyatlanak. És végül rámutathatnék a mormon vezetőemberek ügyességére, akik a Salt Lake első benépesítésekor tágas színházat építettek és akiknek kisded faluja a vad rengetegben, amely akkor alig volt olyan nagy, mint Jamaica, a színházépítés óta népes és szép várossá lett. És méltatlankodva kérdezném, vajon Jamaica erényes népe eltűrné-e, hogy a gonosz többnejűségben élők túltegyenek rajta?

Ha az ilyen érvelés nem is bírná rá a jamaicaiakat, hogy a „színpártolás" kedvéért megadóztassák magukat, nem lenne-e ez az érvelés legalább is olyan logikus, mint az, amellyel az amerikai népet rávették, hogy az ipar pártolásáért megadóztassa magát? Az igazság az, hogy az ipar épp úgy, mint a színházak, okozata, nem pedig oka a népesség és vagyon gyarapodásának. Ha egy zsebórát, könyvet, gőzgépet, rövidárút, vagy bármely olyan termelési ág termékét vesszük, amelyet iparnak nevezünk és nyomon követjük, hogy hogyan alakult át az a nyersanyag, amelyből készült és amely a természetben található, befejezett formává, azt látjuk, hogy bármely ipari termelés űzéséhez sok egyéb termelési ágra van szükség. Hogy egy ilyen iparág szabadon használhassa a többi termelési ág termékeit, egyik alapfeltétele sikeres űzésének. Alig kevésbé fontos a rokon termelési ágak létezése, amelyek elősegítik a nyersanyaggal való gazdálkodást és felhasználják a melléktermékeket, vagy megkönnyítik a nyersanyag vagy munkaerő előteremtését avagy a termékek eladását és szétosztását. Ez az oka annak, hogy a bonyolultabb termelési ágak miért törekszenek bizonyos határok között a lokalizációra, úgy hogy egy bizonyos kerület valamely iparágban híressé válik anélkül, hogy erre a föld, a klíma, a nyerstermények vagy a nép jelleme észrevehető okot szolgáltatna, míg a kerület más része más iparágban válik híressé. Így Massachusettsnek azokon a részein, ahol a csizma- és cipőgyártást nagyban űzik, azt látjuk, hogy ilyenféle különbségek, mint szögelt és varrott, férfi és női, durva és finom áruk jellemzik a különböző városok iparát. És minden jelentős városban láthatjuk azt a hajlandóságot, hogy a különböző foglalkozási ágak rokonágaikkal egy helyt csoportosuljanak. Ezzel a területi összpontosulással együtt jár az is, hogy az ipar ott jelenik meg, ahol a népesség növekszik. Ezt a törekvést nemcsak a szállítás nehézsége és költsége okozza, hanem az ízlésbeli és a kereslet egyéniségében rejlő különbség. Például sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb számomra, ha egy csónakot akarok készíttetni, ha ott készíttethetem, ahol beszélhetek a hajóáccsal és ellenőrizhetem készítési módját; vagy ha egy kabátot akarok csináltatni, ott jobb, ahol próbálhatom; ha egy könyvet akarok nyomatni, ott jobb, ahol bármikor olvashatom a korrektúrát és beszélhetek a nyomdásszal. Sőt a foglalkozásoknak ez a viszonya, amelynek révén bizonyos foglalkozások megtakarításra vezetnek, mellyel ismét más foglalkozások üzethetnek, nemcsak azt okozza, hogy az egyik foglalkozás virágzása előkészíti az utat a többinek, hanem valósággal sietteti megalakulásukat. Az ipar fejlődése evolúciós folyamat, amely a népesség növekedésével és a társadalom haladásával karöltve jár, amelyben az egyszerűbb iparágak járnak elöl, amelyek alapul szolgálnak a bonyolultabbaknak.

Annak oka, hogy az újonnan telepített országok nem űznek ipart, az, hogy az iparcikkeket olcsóbban szerezhetik — azaz kevesebb munkával —, mintha gyártanák azokat. Valamint a farmer, bár van kőrisfája házhelyén, belátja, hogy olcsóbb rá nézve, ha vesz egy kocsit, mintsem hogy maga csinálja, vagy ha javításra szorul, jobb, ha a bognárhoz viszi, mintsem hogy maga próbálkozzék meg vele, épp úgy egy újonnan és gyéren benépesített országban esetleg kevesebb fáradságba kerül a javakat nagy távolságról hozatni, mint azokat előállítani, még ha a termelésükhöz szükséges összes természeti előnyük meg is van.

Valamely gyáripar űzéséhez szükséges feltételek nem csupán természeti feltételek. Az éghajlatnál, talajnál és ásványi kincseknél is fontosabbak a szükséges segédiparágak és a nagy kereslet. A gyártás ugyanazon dolog nagy mennyiségben való termelését jelenti. Az ügyesség fejlődése, a gépek és javított termelési módok használata csak akkor lehetséges, ha ugyanazon termékből nagy mennyiséget kívánnak. Ha minden kis közösségnek magának kell előállítania valamennyi dologból a keresett kis mennyiséget, ezek csak kezdetleges és pazarló módon termelhetők. Ha azonban a kereskedelem lehetővé teszi, hogy e dolgokat nagyobb mennyiségben termeljék, ugyanaz a munka hatékonyabbá válik, és a különböző szükségleteket jobban ki lehet elégíteni.

A vadak kezdetleges termelési rendszere inkább az elszigeteltségnek, mint a tudatlanságnak tulajdonítható. Egy puska és a hozzá való muníció segítségével egy ember több vadat ölhet meg, mint íjjal és nyíllal, de ha valakinek magának kellene a természet szolgáltatta nyersanyagból fegyvereit előállítania, egész élete alatt aligha készíthetne egy puskát, még ha értene is a fegyverkovácssághoz. Amíg nincs nagyszámú ember, akit fegyverrel és munícióval kell ellátni, és az anyagokat, amelyekből ezek készülnek, nem lehet a nagyüzemi termelés megtakarításával előállítani, addig az előállításhoz szükséges munkát tekintve a legjobb fegyver az íj és a nyíl, nem pedig a lőfegyver. Acélbárddal kevesebb munka árán vágható ki egy fa, mint kőbaltával. De aki maga kénytelen baltáját elkészíteni, sok fát kivághatna kőbaltájával azalatt, amíg acélbárdot készítene az ércből. Mosolygunk a vadakon, akik egy tőrért vagy rézüstért szívesen adnak számos értékes prémet. Számunkra az ilyen cikkek csekély értékűek, mert nagy mennyiségben készülnek, így az egy darabra fordított munka nagyon kevés; ha azonban kis mennyiségben készülnének, ahogyan a vadak csak így állíthatnák elő őket, sokkal több munkába kerülnének, mint a prémek megszerzése. Azok az emberek, akik úgy el lennének szigetelve, mint a vadak, még ha a civilizált termelés eszközeinek és módszereinek teljes ismeretével rendelkeznének is, kénytelenek lennének visszatérni a vadak kezdetleges eszközeihez és módszereihez.

A vadak közé települő művelt emberek nagy fölénye abból fakad, hogy olyan eszközök és fegyverek birtokában vannak, amelyeket csak a társadalom fejlettebb állapota tesz előállíthatóvá; továbbá kapcsolatban maradnak a hátrahagyott, sűrűbb népességgel, és a kereskedelem révén saját javukra fordíthatják egy fejlettebb társadalom ipari fölényét. Ha az első amerikai gyarmatosok képtelenek lettek volna a szükséges javakat Európából behozni és így felhasználni Európa termelésének nagyobb fejlettségét, csakhamar rá lettek volna utalva a vadak szerszámaira és fegyvereire. És ez esett volna meg az összes új telepekkel, amelyek a mi népünk nyugat felé való költözésekor alakultak, ha a sűrűbb népességgel való kereskedelemtől elvágattak volna.

Az új országokban olyan kezdetleges termelési ágak hozzák viszonylag a legnagyobb jövedelmet, amelyek a természetből élelmiszereket és az iparhoz való nyersanyagot állítják elő. Ennek oka az, hogy a kezdetleges termelési ágaknál nem szükségesek olyan költséges szerszámok és készülékek, sem sok más termelési ág közreműködése, valamint a nagyban való termelésnek sincs olyan nagy fontossága. Ezért az új országok lakossága munkájáért a legnagyobb hasznot akkor kapja, ha azt a kezdetleges termelési ágakba fekteti és ha termékeit a magasabb rendű termelési ágakéiért cseréli el, amelyeket leginkább a sűrűn lakott helyekről lehet szállítani.

Amint a népesség növekszik, fokozatosan jön létre az az állapot, amikor a magasabb rendű vagy bonyolultabb termelési ágak létesülhetnek, azok keletkezvén először, amelyekben a természeti viszonyok különösen kedvezőek, amelyek termékeit leginkább keresik és amelyek legkevésbé bírják el a szállítást. Így egy olyan országban, ahol értékes erdők vannak, faipar hamarább fog keletkezni, mint olyan ipar, amelyben különös előny nincs. A téglagyártás meg fogja előzni a porcellánét, az ekegyártás a késekét, előbb fognak csinálni ablaküvegeket, mint távcsőhöz való lencséket és durvább ruhaszöveteket, mint finomakat.

De noha általánosságban leírhatjuk azokat a feltételeket, amelyek az ipar természetes rendjét meghatározzák, e körülmények olyan sokfélék és egymásra való hatásuk és visszhatásuk olyan bonyolult, hogy senki sem jósolhatja meg pontosan, hogy milyen lesz egy adott közösségben a fejlődésnek a természetes rendje, vagy hogy amikor lesz jövedelmezőbb egy dolog gyártása, mint behozatala. Ezért bizonyos, hogy a törvényhozás beavatkozása ártalmasnak fog bizonyulni, és az ilyen kérdéseket a korlátlan magánvállalkozásra kell bízni, amely a közösségre nézve ugyanaz, ami az emberre nézve az öntudatlan vitális tevékenység. Ha elérkezett egy iparág létesítésének ideje, amelynek kedvező természeti feltételei vannak, a létesítés előmozdítását célzó behozatali korlátozások fölöslegesek. Ha pedig ez az idő el nem érkezett, az ilyen megszorítások csak elterelik a munkát és tőkét azokból a termelési ágakból, amelyekben a jövedelem nagyobb, olyanokba, ahol a jövedelemnek kisebbnek kell lennie és így csökkentik a vagyon összes termelését. Valamint világos, hogy ha egy új gyarmat lakosságát megakadályoznák az iparilag fejlettebb országokból való behozatalban, ezzel sok olyan dologtól fosztanák meg, amelyet maga valószínűleg nem állíthatna elő, éppolyan világos, hogy a behozatal megakadályozása szükségképpen hátráltatja a honi termelés egyenletes fejlődését. Lehetséges, hogy az egy vagy néhány iparágra fordított vámvédelem néha sietteti azok kifejlődését, az összes termelés növekedésének rovására; de amikor vámvédelemben megkülönböztetés nélkül minden vámvédelemben részesülni képes termelési ág tényleg részesül, mint az Egyesült Államokban és amilyen az elkerülhetetlen tendencia mindenütt, ahol csak a vámvédelem megindul, az eredmény szükségképpen nemcsak a termelés általános fejlődésének elakadása, hanem még azon termelési ágak fejlődésének elakadása is, amelyeknek érdekében a vámvédelmet leginkább sürgetik, mert megdrágulnak a felhasznált termékek, a hozzájuk kapcsolódó rokon termelési ágakat pedig visszaszorítják.

Ha azt véljük, mint a védővámosok szokták, hogy feltétlenül megtakarítás következik abból, ha a termelőt és fogyasztót „a térben összehozzuk", azt véljük, hogy a dolgok éppolyan jól termelhetők egyik helyen, mint a másikon és hogy a csere nehézségét egyedül a távolság határozza meg. A valóság ellenben az, hogy a javak gyakran egyik helyen könnyebben termelhetők, mint egy másikon, hogy kevesebb munkába kerül azoknak nagy távolságról való hozatása, mint a helyszínén való termelése,² hogy két, bár egymástól száz mérföldnyire levő pont kereskedelmileg közelebb lehet, mint két egymástól tíz mérföldnyire levő pont egymáshoz. Hogyha a termelőt a fogyasztóhoz távolság dolgában közelebb hozzuk, ha ez a termelési költséget növeli, ez nem megtakarítás, hanem pazarlás.

Nem tagadható azonban, hogy a kereskedelem, amint most folytatják, sok fölösleges szállítással jár és hogy a termelő és fogyasztó nem egy esetben szükségtelenül vannak elválasztva egymástól. A védővámosoknak igazuk van, amikor földünk termékenységi elemeinek tömeges kivitelére, mint tékozlásra, mutatnak rá, arra a kenyéranyag- és húsáradatra, amely az Atlanti óceánon túlra özönlik, valamint a „fair traders"-eknek is igazuk van, amikor azt a tékozlást fájlalják, amelyet az angol élelmiszer-behozatal jelent, holott az angol szántóföldeket kivonják a megmívelés alól. Mindkettőjüknek igaza van, amikor azt mondják, hogy egyik ország nem tehető a másik farmjává és hogy a természeti erőkkel folytatott helyes gazdálkodás közelebb hozná egymáshoz a gyárat és szántóföldet. De nincs igazuk, amikor e bajokat a kereskedelem szabadságának tulajdonítják, vagy amikor azt vélik, hogy a vámvédelem ennek gyógyszere. Hogy a vámok képtelenek e bajokat orvosolni, abból a tényből látható, hogy ez a kimerülésre vezető kivitel nagy védővámjaink ellenére is tovább tart és hogy a belkereskedelem változatlan marad. Ameddig csak a modern civilizáció terjed és ott, ahol befolyása legerősebben érezhető, legnagyobb gyorsasággal központosul a népesség és vagyon óriási városokban és kimerülésre vezető kereskedelem folyik a vidékről a városba. Azonban ez a végzetes tendencia nem természetes és nem a túlságos szabadságból származik, sőt természetellenes és a korlátozásokból keletkezik. Világosan monopóliumokra vezethető vissza, amelyek közül a természeti erők monopóliuma az első és legfontosabb. Egyszóval a római földtulajdon-rendszer, amely a modern civilizációban kiszorította kelta és germán őseinket, ugyanazt a hatást szüli, amelyet a római világban szült — a központok felgazdagodását és a szélek elszegényedését.³ Míg London és New York gyorsabban nőnek, mint Róma valaha, az angol szántóföldek épp úgy vonatnak ki a megmívelésből, mint Latium szántóföldjei és Iowában és Dakotában ugyanaz a kimerülésre vezető mívelés folyik, amely Afrika provinciáit elszegényítette. Ugyanannak a kórnak tünetei mutatkoznak az új civilizációban, amelyek a régit tették tönkre. E kór nem gyógyítható védővámok által.

Lábjegyzetek

1. Az amerikai író előtt nagyon bizar gondolat egy színház közpénzen való támogatása. Holott nálunk ez természetes dolognak látszik. Amikor szóba jött, hogy az Operától, amely legjobb esetben egy-két ezer embernek nyújt szórakozást, az állami támogatás, amely sok millió ember pénzéből kerül ki, megvonassék, több hírlap ezt kultúraellenes stb. felfogásnak bélyegezte. A ford. ↩

2. A védővámos érvek gyakran foglalják magukban azt a kiegészítő feltevést, hogy a „honi termelő" és a „honi fogyasztó" szükségképpen közel vannak egymáshoz tér tekintetében, holott, mint az Egyesült Államokban, esetleg több ezer mérföldnyire lehetnek egymástól. ↩

3. Laveleye óta tudjuk, hogy a földtulajdon története nagyjában minden népnél egyforma, vagyis kezdetben nemcsak a germánok és kelták, hanem a rómaiak sem ismerték a földre nézve a magántulajdont. Hogy a magyarok sem, azt Tagányi Károly mutatta ki. A ford. ↩