Az ablakhoz közel, amelynél írok, egy nagy bika van lekötözve, karikával az orrában. Körös-körül legelészve kötelét a cövek köré csavarta, s most megkötött rabként áll: gyötri a buja fű, amelyet nem érhet el, és a fejét sem tudja megrázni, hogy megszabaduljon a lapockáján nyüzsgő legyektől. Újra meg újra hiába küzd, azután panaszosan bőgve süllyed vissza néma nyomorúságába.
Ez a bika a nyers erő igazi megtestesítője: mivel nincs elég értelme ahhoz, hogy meglássa szabadulása módját, a bőség láttára szenved szükséget, és könyörtelenül a gyengébb lények martaléka. Nem rossz jelképe a munkástömegeknek.
Mindenfelé azok az emberek, akiknek munkája megteremti a dús gazdagságot, szegénységben sínylődnek. Miközben az előretörő művelődés tágabb kilátást nyit és új kívánságokat ébreszt, a legalapvetőbb szükségleteik állati színvonalon tartják őket. Az igazságtalanság keserű tudatában, lelkük legmélyén érezve, hogy a nyomorúságos életnél többre születtek, ők is görcsösen küzdenek és feljajdulnak. De amíg nem jutnak el az okozat okához, amíg nem látják, hogyan vannak lebilincselve és hogyan szabadíthatók meg, küzdelmük és feljajdulásuk éppolyan hasztalan, mint a bikáé. Sőt még hasztalanabb. Kimegyek, és úgy hajtom a bikát, hogy kötele lecsavarodjon. De ki hajtsa az embereket a szabadságba? Amíg nem használják az eszüket, amellyel megáldattak, semmi sem segít. Nincs számukra külön gondviselés.
Bármely kormányforma alatt a végső hatalom a tömegeké. Sem királyok, sem arisztokraták, sem földtulajdonosok, sem tőkések nem teszik valójában sehol rabszolgává a népet. Csak saját tudatlansága teszi azzá. Ez ott a legvilágosabb, ahol a kormányok az általános választójogon nyugszanak. Az Egyesült Államok munkásai saját akaratuk szerint alakíthatják törvényhozásukat, bíróságaikat és alkotmányukat. Politikusok keresik kegyüket, és politikai pártok vetélkednek szavazatukért. De mit ér ez? Az összegyűjtött tőke kisujjának vastagabbnak kell lennie a munkástömegek derekánál, amíg nem tudják, hogyan használják erejüket. A munkásszervezeteken látható, milyen távol vannak még bármiféle megegyezéstől a gyakorlati reformokról azok, akik a leginkább érzik a fennálló viszonyok igazságtalanságát. Noha kezdik belátni a sztrájkok hiábavalóságát, és érzik, hogy a törvényhozásban egyazon terv alapján kell fellépniük, amikor e szervezeteknek politikai követeléseket kell megfogalmazniuk, képtelennek látszanak egyesülni bármely, nagy eredményekkel kecsegtető intézkedés mellett.
Ennek a politikai tehetetlenségnek addig kell folytatódnia, amíg a tömegek — vagy legalább azok a gondolkodóbb emberek, akik a közvéleményt vezetik — nem fordítanak akkora figyelmet a nagyobb kérdésekre, hogy megegyezésre juthassanak arról, milyen irányban haladjon a reform.
Egy ilyen megegyezés előkészítésének reményében szándékozom e lapokon megvizsgálni azt a kérdést, amelyet meg kell oldani, mielőtt bármilyen áldásos egyezség születhetne a társadalmi reformokért folytatott politikai cselekvésben: vajon hasznosak-e a védővámok azoknak, akik munkájukkal keresik kenyerüket?
Ez önmagában is fontos kérdés, de még fontosabb az, amit magában foglal. Vizsgálata nemcsak más társadalmi-gazdasági kérdésekre vet világot, hanem egyenesen a nagy munkáskérdéshez vezet, amelyet minden elmúló nap előtérbe hoz a művelt világ valamennyi országában. Mert az irány kérdése ez: a kétfelé ágazó út közül melyiket válasszuk? Az állami korlátozásokkal nyer-e a munka, vagy inkább e korlátozások eltörlésével? Röviden: merre induljon a bika, hogy legombolyítsa a kötelet?
Így vagy úgy, de foglalkoznunk kell a vámkérdéssel. Az egész művelt világon a gyakorlati politika körébe tartozik. Még ahol a védővám a legáltalánosabban elfogadott, ott is van egy többé-kevésbé tevékeny kisebbség, amely eltörlésére törekszik; az állandó módosítások pedig, amelyeket végrehajtanak vagy javasolnak, a politikai tevékenység körében tartják a kérdést. Abban az országban viszont, amelyben látszólag a legerősebben gyökerezik a szabadkereskedelem, a védővám politikája újból felüti fejét. Itt1 nyilvánvalóan a vámkérdés lesz a közvetlen jövő nagy politikai kérdése. Az Egyesült Államokban több mint egy nemzedéken át a rabszolgaság körüli küzdelem, az ebből fakadó háború és a háború következményei kötötték le a politikai figyelmet. Ez a kor letűnt, és új kezdődik, amelyben a gazdasági kérdéseknek kell előtérbe kerülniük. Ezek közül az első, amelyről hamarosan pártprogramot kell alkotni, és amely körül politikai viták lángolnak majd fel, a vámkérdés. Nemcsak azoknak fontos, akik politikai vezető szerepre törekszenek, hanem azoknak is, akik tudatosan kívánják használni befolyásukat és szavazatukat, hogy helyes álláspontra jussanak benne; különösen nagy jelentőségű pedig azoknak, akiknek célja a munka felszabadítása. Némelyek közülük támogatják a védővámot, mások ellenzik. Nem volna szabad, hogy ez a megoszlás politikai ellenfelekké tegye azokat, akik a végcél tekintetében egyetértenek. Vagy az egyik állítás igaz, vagy a másik: a védővám vagy több munkalehetőséget teremt és emeli a munkabért, vagy nem. Ha emeli, akkor nekünk, akik úgy látjuk, hogy nincs elég munkalehetőség és a munka nem kap tisztességes bért, tudnunk kell, hogy össze kell fognunk — nemcsak a jelenlegi vámvédelem fenntartásáért, hanem azért is, hogy jóval többet követeljünk belőle. Ha nem emeli, akkor a vámvédelem még abban az esetben is megtévesztés és fogás, ha közvetlenül nem árt a munkásosztálynak: elvonja a figyelmet és megosztja az erőt. Minél hamarabb látják be azok, akik emelni kívánják a béreket, hogy a vámvédelem nem emeli a munkabért, annál nagyobb az esélyük arra, hogy megtalálják azt, ami igen. Ahhoz, hogy megtudjuk, miként lehet valamit megtenni, előbb azt kell tudnunk, miként nem lehet. Ha az említett bikának volna elég esze ahhoz, hogy belássa az egyik út hiábavalóságát, bizonyára megpróbálná a másikat.
E tanulmány célja minden kétséget kizáróan megállapítani, vajon a vámvédelem vagy a szabadkereskedelem szolgálja-e jobban azok érdekét, akik munkájukból élnek. Nem értek egyet azokkal, akik szerint az államnak semmi köze a munkabér nagyságához. Azokkal tartok, akik a munkabér emelését a közpolitika törvényes céljának tekintik. A bérek emelése és magas szinten tartása az a nagy cél, amelyre mindazoknak törekedniük kell, akik munkabérből élnek; a munkások pedig helyesen teszik, ha támogatnak minden intézkedést, amely eléri ezt a célt. Ezzel nem is cselekszenek önzően, mert a munkabér kérdése nemcsak a munkások, hanem az egész társadalom számára is a legfontosabb kérdés. Bármi, ami javítja a legalsó és legszélesebb társadalmi réteg helyzetét, mindenki valódi érdekét szolgálja. Ahol a közönséges munka bére magas, és könnyű jövedelmező foglalkozást találni, ott általános lesz a jólét. Ahol a legmagasabbak a bérek, ott lesz a legnagyobb a termelés és a legméltányosabb a vagyon megoszlása. Ott a legtevékenyebb a feltalálás, és ott vezeti legjobban az ész a munkáskezet. Ott lesz a legnagyobb kényelem, a tudás legszélesebb körű elterjedtsége, a legtisztább erkölcs és a legigazabb hazaszeretet. Ha egészséges, boldog, felvilágosult és erényes népet akarunk; ha tiszta, a nép akaratán szilárdan alapuló és arra gyorsan reagáló kormányzatot akarunk, akkor a bérek emelésére és magas szinten tartására kell törekednünk. Jónak és dicséretesnek ismerem el a vámvédelem hívei által vallott célokat. Csak azt javaslom, vizsgáljuk meg, valóban előmozdítják-e ezeket a célokat a védővámok. Hogy ezt alaposan megtegyem, végig akarok haladni minden érven, amellyel a védővámokat támogatják vagy védelmezik; meg akarom vizsgálni, milyen hatással járna az ellenkező politika, a szabadkereskedelem, és nem állok meg addig, amíg olyan következtetésekre nem jutok, amelyekben feltétlenül biztosak lehetünk.
Némelyeknek túl merésznek tűnhet azt hinni, hogy ez lehetséges. Egy évszázada a közpolitika egyetlen kérdését sem vitatják olyan széles körben és kitartóan, mint a vámvédelem és a szabadkereskedelem kérdését. Mégis éppolyan távolinak látszik a megoldástól, mint valaha — annyira, hogy sokan már olyan kérdésnek tekintik, amelyben nem lehet biztos következtetésre jutni, és még többen vélik túl bonyolultnak és elvontnak ahhoz, hogy hosszas tanulmányok nélkül meg lehessen érteni.
Ez valóban reménytelen kilátás. A tudomány számos ágát nyugodtan rábízhatjuk azokra, akik szaktanulmányokra szentelik magukat. Nyugodtan elfogadhatjuk, amit a vegyészek a kémiáról, a csillagászok a csillagászatról, a nyelvészek a nyelv fejlődéséről vagy az anatómusok belső szervezetünkről mondanak, mert ezekben a kutatásokban sem anyagi érdek nem kísért az ítélőképesség elferdítésére, sem közönséges emberi és polgári kötelességeink nem kívánnak ilyen szaktudást. A nép nagy tömegének a legferdébb fogalmai lehetnek ezekről a dolgokról, mégis boldog és hasznos életet élhet. Egészen más azonban az, ami a vagyon termelésére és megoszlására vonatkozik, és így közvetlenül érinti az emberek kényelmét és megélhetését. Ezekben a dolgokban csak a tömegek értelme vezethet biztosan, mert az ilyen ügyekben a közvélemény, nem pedig a tudós kevesek véleménye jut kifejezésre a törvényhozásban.
Ha a közügyek helyes vezetéséhez szükséges tudás hasonlítana ahhoz, amely egy napfogyatkozás megjövendöléséhez, egy vegyi elemzés elvégzéséhez, egy ékírásos feljegyzés megfejtéséhez vagy akár a kézművesség bármely ágához szükséges, akkor az emberi élet rövidsége és az emberi lét szükségletei örök tudatlanságra kárhoztatnák az emberek tömegét azokban a dolgokban, amelyek közvetlenül érintik létfenntartásunk eszközeit. Ha ez így volna, a népkormányzat reménytelen lenne. Minden tapasztalat igazolja, hogy a nép nem bízhatja nyugodtan önmaga egy részére azokat az intézkedéseket, amelyek keresetét érintik. Ha ugyanakkor a tömegek sohasem láthatnák át maguk ezeknek az intézkedéseknek a következményeit, akkor az emberiség előtt csak az a kilátás maradna, hogy a kisebbség szükségképpen mindig kormányozza és kirabolja a többséget.
De nem így van. A közgazdaságtan csupán az emberi közösségek gazdaságtana, törvényeit pedig mindenki felismerheti. Tisztázásukhoz nincs szükség hosszú statisztikai adatsorokra vagy fáradságosan igazolt tények rendszerezésére, csak arra a világos gondolkodásra, amely szem előtt tartja a rész és az egész közötti különbséget, és az ismert dolgok közötti viszonyokat kutatja. Erre a tanulatlan és a tanult ember egyaránt képes.
Az, hogy a vámvédelem növeli-e a nemzeti vagyont, és hogy javára válik-e a munkásnak, természeténél fogva olyan kérdés, amelynek határozott választ kell megengednie.
Az, hogy a vámvédelem és a szabadkereskedelem vitája széles körű és heves küzdelem ellenére sem vezetett általánosan elfogadott döntésre, még nem tulajdonítható a tárgyban rejlő nehézségeknek. Részben annak tudható be, hogy ez a kérdés hatalmas anyagi érdekeket érint. Igaz ugyanis, amint Macaulay mondta, hogy ha nagy anyagi érdek fűződne a nehézkedési erő tagadásához, még ennek a legszembetűnőbb fizikai ténynek is lennének vitatói. Azt azonban, hogy annyi józan eszű, külön érdeket nem szolgáló ember mégis más-más nézeten van e tárgyban, véleményem szerint csak az magyarázhatja meg teljesen, hogy a vita még nem jutott el odáig, hogy napfényre hozza a teljes igazságot, amely valamennyi részleges igazságot összhangba rendezi.
A vita jelenlegi állása valóban ezt mutatja. A kérdés irodalmában egyetlen olyan munkáról sem tudok, amelyben a kutatás elérte volna valódi célját. A védővámnak a javak termelésére gyakorolt hatásáról talán már mindent elmondtak, amit el lehet mondani; a munkabért érintő rész azonban, amely elsősorban a vagyon megoszlásával függ össze, nem részesült hasonló vizsgálatban. Márpedig ez a vita központi része, az az alap, amelyből mindaddig álokoskodásoknak és tévedéseknek kell fakadniuk, amíg gyökeresen fel nem tárják; ezek pedig még azt is homályba burkolják, ami önmagában már kellően meg van magyarázva.
E sikertelenség okát nem kell messze keresni. A közgazdaságtan a legegyszerűbb tudomány. Nem más, mint azoknak a törvényeknek a társadalmi életre alkalmazott, értelmi felismerése, amelyeket erkölcsi vonatkozásukban az emberek ösztönösen elfogadnak, és amelyek annak egyszerű tanításaiban testesülnek meg, akit a köznép örömmel hallgatott. De ahogy a kereszténységet, úgy a közgazdaságtant is kiforgatták azok az intézmények, amelyek tagadják az emberek egyenlőségét és testvériségét: szolgálatukba állították a tekintélyt, elhallgattatták az ellenvetéseket, és beépültek gondolkodásunk szokásaiba és módjába. A közgazdaságtan tanárai és művelői csaknem kivétel nélkül ahhoz az osztályhoz tartoztak, vagy annak uralma alatt álltak, amely nem tűri azoknak a társadalmi berendezkedéseknek a megvitatását, amelyek a munka gyümölcseit olyanoknak juttatják, akik nem dolgoznak. Azokhoz az orvosokhoz hasonlítanak, akiket azzal a feltétellel bíztak meg a diagnózis felállításával, hogy semmiféle kellemetlen igazságot ne fedezzenek fel.
Ha a fennálló társadalmi viszonyokat vesszük alapul — amelyek az egész civilizált világban sértik erkölcsi érzékünket —, a közgazdaságtan bátor tanulmányozásának olyan eredményekre kell vezetnie, amelyek az úton heverő oroszlánként riasztják azokat, akik gyengéd érzelmeket táplálnak a „törvény adta jogok” iránt. Korunk főiskoláin és egyetemein azonban, akárcsak a régi szanhedrinben, hiába várnánk a jelenlegi hatalom számára kellemetlen igazságok hirdetését.
Adam Smith elég világosan kimutatta, hogy a védővámok akadályozzák a vagyon termelését. De Adam Smith — az egyetemi tanár, Buccleuch herceg nevelője és járadékosa, az óvatos állami hivatalnok — vagy nem tartotta bölcs dolognak továbbmenni, vagy, ami valószínűbb, korának és helyzetének légköre akadályozta meg abban, hogy felismerje ennek szükségességét. Bárhogy volt is, elmulasztotta tovább folytatni nagy kutatását azoknak az okoknak a feltárására, amelyek „a dolgok természetes állapotát, amelyben a munka terméke a munka természetes kárpótlása vagy bére”, olyan állapottal váltották fel, amelyben a természetes munkabér csupán a munkatermék ama részének látszik, amely a munkás megélhetését biztosítja. Smith után jött Malthus, és megfogalmazott egy tant, amely a Teremtőre hárította a felelősséget azért a nyomorért és bűnért, amely az ember igazságtalanságából fakad. Ez a tan még az olyan emelkedett és nemes elméket is elzárta attól a kutatástól, amelyet Smith nem folytatott, mint John Stuart Mill. A Gabonavám-ellenes Liga2 néhány kiadványa arra utal, hogy ha az angol gabonavám elleni küzdelem tovább folytatódik, a vita túlterjedt volna a pénzügyi és védővámok kérdésén. A manchesteri iskola tőkései azonban elégedettek voltak az elért eredménnyel, és az angol szabadkereskedők ezt követő vitái — kevés kivétellel — nem hoztak további előrelépést, míg a szabadkereskedelem amerikai védelmezői csupán követték angol elődeiket.
Másrészt a vámvédelem hívei is kevés kedvet mutattak arra, hogy erre a veszélyes területre lépjenek. A vámvédelem érdemeként emelik ki, hogy foglalkoztatást nyújt, de nem kérdezik meg, miért kell bárkit is foglalkoztatással ellátni; azt állítják, hogy fenntartja a munkabér szintjét, de nem magyarázzák meg, mi határozza meg azt. A legtehetségesebbek közülük, Careyvel az élen, elvetették Malthus elméletét, de csak azért, hogy egy ugyanilyen tarthatatlan optimista elmélettel helyettesítsék. Ez ugyanúgy arra szolgál, hogy útját állja a munka bajaira irányuló kutatásnak, és a kontinens szabadkereskedői fegyverként vették át a társadalmi reformért folyó mozgalmak ellen.
Hogy a vámvédelem és a szabadkereskedelem vitája legalább eddig még nem jutott el logikai végkifejletéig, azt a két fél álláspontja mutatja. Úgy látszik, a védővámosokból és a szabadkereskedőkből egyaránt hiányzik meggyőződésük ereje. Ha a védővámnak csakugyan megvannak az állítólagos érdemei, miért korlátozzák alkalmazását az idegen országokból való behozatalra? Ha valóban „munkát ad” és emeli a béreket, akkor az a helyzet, amelyben százezrek hiába keresnek munkát, és a bérek a puszta megélhetés szintjére süllyedtek, sokkal erőteljesebb alkalmazását követeli ennek az áldásos elvnek, mint amilyet bármely védővámos valaha ajánlott. Másrészt, ha a szabadkereskedelem elve igaz, akkor a védővámok puszta felváltása pénzügyi vámokkal nevetségesen jelentéktelen alkalmazása ennek az elvnek.
Ahogy a mesebeli két lovag ugyanazon az oldalon állva vitatkozott a pajzsról, holott bármelyikük egyetlen lépése feltárta volna a vitát eldöntő igazságot, úgy állnak ma egymással szemben a védővámosok és a szabadkereskedők. Legyen a mi feladatunk tovább folytatni a kutatást, bárhová vezessen is. Ha teljesen meg akarjuk érteni a vámkérdést, túl kell lépnünk azon a körön, amelyben ma rendszerint vitatják. Talán itt találjuk meg azt a teret, ahol a becsületes véleménykülönbségek kibékíthetők, és a látszólag egymásnak ellentmondó tények összhangba hozhatók.
