A vámvédelem igazi ereje

A vámvédelem mellett felhozott érvelés önellentmondó és képtelen; azok a könyvek pedig, amelyek összefüggő rendszer látszatát próbálják kölcsönözni neki, zavarosak és logikátlanok.¹ Mindannyian tudjuk azonban, hogy az emberek nem mindig a valódi okokkal magyarázzák magatartásukat vagy véleményüket. Azok mögött az indokok mögött, amelyekkel mások vagy önmagunk előtt igazoljuk viselkedésünket, gyakran egy alig észrevett — esetleg nem is tudatos — érzés vagy felfogás húzódik meg, és valójában ez a döntő tényező.

Tőlem telhetőleg igyekeztem megvizsgálni azokat az érveket, amelyekkel a vámvédelmet ajánlják vagy védik, és ez szükséges is volt vizsgálódásunkhoz, éppen úgy, mint ahogy egy előrenyomuló hadseregnek el kell foglalnia a külső védműveket, mielőtt a fellegvár ellen vonulna. De noha az érveket nem csupán vita kedvéért használták a védővámosok, hanem azért is, hogy önmaguk előtt igazolják a vámvédelembe vetett hitüket, a vámvédelem igazi erejét mégis másutt kell keresnünk. Csak beszélgessünk úgy a vámvédelmet támogató sereg közkatonáival, hogy inkább gondolataikat, mint érveiket igyekezzünk feltárni; akkor meglátjuk, hogy a vámvédelmet támogató valamennyi ok mögött van valami, ami mindezeknek életerőt ad, bármilyen világosan cáfolhatók is ezek az érvek. Az igazság az, hogy a vámvédelem álokai igazi erejüket egy nagy tényből nyerték, ami ugyanaz számukra, mint a föld Antaeus számára a mesében: ha földre vetik őket, ismét felemelkednek. E tény az, amelyet a vitázók közül egyik fél sem igyekszik megmagyarázni — amelyről a szabadkereskedők nyugodtan nem vesznek tudomást, a védővámosok pedig nyugodtan felhasználnak; ami pedig a munkásosztályra nézve a társadalmi tények közül a legszembeötlőbb és legfontosabb — az a tény, hogy legalábbis, amint a társadalmi fejlettség egy bizonyos foka bekövetkezik, többen keresnek munkát, mint ahányan találnak — ez a többlet pedig az ipari válság idejekor nagyon naggyá növekszik. Így a munkára való alkalmat lassanként kiváltságnak tekintik, a munkát magát pedig közfelfogás szerint valami jónak.² Ebben, nem pedig védőinek mesterkélt érveiben, sem pedig a köréje sorakozó érdekekben van a vámvédelem igazi ereje. Mindazon gondolkodásbeli megszokások mögött, amelyekről említettem, hogy az embereket a vámvédelem álokainak elfogadására hajlandókká teszi, egy még fontosabb van — az a szellembe és beszédbe magát befészkelő szokás, hogy a munkát valami jótéteménynek tekintik.

A vámvédelem, mint láttuk, úgy hat, hogy a közösség vagyontermelő képességét csökkenti — kisebbíti azt az eredményt, amelyet egy adott mennyiségű munka biztosíthat. „Több munkát” ad olyan értelemben, mint a Fáraó több munkát adott a zsidó téglavetőknek, mikor megtagadta tőlük a szalmát; mint ahogy a zsír kiömlése a padra több dolgot ad a háziasszonynak, vagy mint ahogy az eső, amely a szénát átáztatja, több dolgot ad a farmernek.

De ha ezt bebizonyítjuk, mit bizonyítottunk be azoknak az embereknek, akiknek legnagyobb gondja, hogy munkát kapjanak; akik előtt a jó idők eszményképe az, mikor bőven van munka? Az az eső, amely a szénát átáztatja, nyilván kár a farmerre nézve; de vajon kár-e a munkásra nézve, aki ez okból jut egy napi munkához és egy napi fizetéshez, amit különben nem kapna?

A zsír szétfolyása a padlón rossz lehet a háziasszonyra nézve; de a súroló asszonynak, aki ezáltal a neki olyan szükséges féldollárhoz jut, valóságos istenáldás lehet. Vagy ha Fáraó középítkezéseinek munkásai csak úgy aggódtak volna azért, hogy a munka minél tovább tartson, mint a modern középítkezési munkások és ha kívülök olyan kevésbé szerencsés munkástömeg lett volna, amely tolakodott, küzdött, könyörgött volna munkáért a téglagyárban — vajon az a rendelet, amely a munka termelékenységét csökkentve, több munkát adott, valóban népszerűtlen lett volna? De térjünk csak vissza Robinson Crusoehoz. Róla szólva, szándékosan hallgattam Péntekről. Védővámosunk beszélhetett, amíg csak bele nem fáradt, anélkül, hogy meggyőzte volna Crusoet, hogy minél többet kap az arra menő hajóktól és minél kevesebbet ad cserébe azoknak, annál rosszabb lesz rá nézve. De ha félrehívta volna Pénteket, emlékeztette volna, hogy hogyan adta el Crusoe Xuryt rabszolgául, amint nem volt szüksége rá, noha a szegény fiú segítette, hogy megmenekülhessen a móroktól és életét mentette meg és azután fülébe súgta volna Pénteknek, hogy minél kevesebb elvégzendő munka van, annál kevésbé szorul reá Crusoe és annál nagyobb a veszély, hogy visszaadja az emberevőknek, mivel most már biztos benne, hogy megfelelőbb társai lesznek — vajon az az eszme, hogy lehet valami vészes az olcsó áruk özönében, olyan nevetségesnek látszott volna-e Péntek, mint Crusoe előtt?

Akik azt képzelik, hogy a vámvédelemre való hajlandóságot legyőzik a népben, ha arra mutatnak, hogy a védővám több munkát tesz szükségessé ugyanazon eredmény elérésére, elfeledik azt a tényt, hogy minden olyan civilizált országban, amely a fejlettség bizonyos fokát elérte, az emberek többsége képtelen önmagát foglalkoztatni és ha nem találnak valakit, aki munkát adjon nekik, gyámoltalanok és ezért megszokták, hogy a munkát valami önmagában véve kívánatos dolognak tekintsék, azt pedig, ami több munkát okoz, üdvösnek, nem pedig károsnak tartják. Ez az a kőszikla, amely ellen azok a „szabadkereskedők”, akiknek reformeszméi nem terjednek a pénzügyi vámtarifán túl, pazarolják erejüket, amikor kimutatják, hogy a vámvédelem csak a munkát szaporítja a vagyon szaporítása nélkül. És ez az oka annak, mint ezt az Egyesült Államokban, Kanadában és Ausztráliában láttuk, hogy miután az a kezdeti korszak, amelyben nehézség nélkül munkát találni, elmúlt és a régibb országok társadalmi jelenségei mutatkoznak, növekszik a védővámok felállítására való hajlandóság.³

Még sohasem volt olyan ember, aki a munkát önmagáért szerette volna. Még az olyan foglalkozásoknak is, amelyeknek céljuk akár alkotók, akár rombolók legyenek, az, hogy tehetségünket gyakoroljuk vagy unalmunkat elűzzük, hogy kedvünk teljék bennük, valamelyes eredményt kell felmutatniuk. Nem a favágás puszta munkája az, amely rábírja Gladstone-t, hogy az államügyek és a politika gondjától szabadulva, elővegye fejszéjét.

Épp annyi munkát találhatna — erőkifejtés értelmében —, ha fakalapáccsal verne egy homokzacskót. De épp olyan kevéssé találna örömet ebben, mint az az ember, aki élvezettel tesz meg egy jó sétát, találna örömet abban, hogy egy taposó-malomban járjon. Az élvezet abban az eredményben van, amely a munkát nyomon követi, ha látjuk, hogyan repülnek a fadarabkák, mint hajlik a nagy fa és dől le.

A természetes ösztönzés a munkára, amely az emberi szükségletek kielégítésére irányul, e munka terméke. Termelési szervezetünk azonban olyan, hogy a nagy tömeg munkájáért nem e munka termékét vagy annak megfelelő részét remélheti, hanem egy meghatározott összeget, amelyet azok fizetnek neki, akik munkája eredményét saját céljaikra fordítják. Számukra ez az összeg a munka természetes ösztönzője, megszerzése pedig munkájuk célja.

Mármost az a tény, hogy senki sem dolgozik önként, ha nem kap érte valamit, a közfelfogásban összekapcsolja a munkabér fogalmát a munkáéval, és arra készteti az embereket, hogy azt gondolják és mondják: munkát kívánnak, holott valójában azt a bért kívánják, amelyet munkájukért kapnak. Az a tény azonban, hogy a munkabér alapja nem a munka eredménye, hanem elvégzése, elválasztja a munkásnak járó ellenszolgáltatás fogalmát a munka tényleges eredményének fogalmától; az utóbbit háttérbe szorítja vagy akár teljesen ki is küszöböli.

Modern civilizációkban a tömeg embereinek csak munkaereje van. Igaz, hogy a vagyon termelője a munka, abban az értelemben, hogy ez az aktív tényező; de hasznavehetetlen a másik, nem kevésbé fontos passzív tényező nélkül. Ha nincs amire fordítsuk, a munka mit sem termelhet és teljesen gyámoltalan. És így azok az emberek, akiknek munkaerejükön kívül egyebük nincs, hogy ezt az erőt hasznukra fordíthassák, vagy bérlik a munka kifejtéséhez szükséges anyagot, vagy amint túlnyomóan szokás termelési szervezetünkben, eladják munkájukat azoknak, akiknek van ilyen anyaguk. Így áll elő az a helyzet, hogy az emberek többségének találnia kell valakit, aki munkát ad és bért fizet nekik, ő maga pedig magának tartja azt, amit ezek munkája termel. Láttuk, hogy a javaknak pénz általi cseréjéből hogyan keletkezett, csaknem észrevétlenül az a felfogás, hogy a vevő lekötelező szolgálatot tesz az eladónak. Ez a felfogás azonban nagyobb világossággal és sokkal nagyobb erővel jelentkezik, ha a munka eladásáról és vételéről van szó, mint a javakról. Erre több ok van. A munka nem tárolható. Az, aki ma nem ad el valamely jószágot, eladhatja holnap. Mindenesetre megtartja a jószágot. De annak a munkája, aki ma munka nélkül volt, mert senki sem akarta foglalkoztatni, nem adható el holnap. Az alkalmat elszalasztotta és ez a munka, amelyet kifejthetett volna, ha vevőre talált volna, teljesen elveszett. Sőt mi több, azok, akiknek csak munkájuk van, a legszegényebb osztály — az az osztály, amely máról-holnapra él és amely legkevésbé szenvedhet el veszteséget. Sőt még tovább menve, a munka eladói a vevőkhöz képest nagy számban vannak. Minden egészséges embernek van munkaereje, de a modern civilizációban uralkodó viszonyok között aránylag csak kevésnek van az a képessége, hogy a munkát foglalkoztassa, és még a legkedvezőbb időben is akadnak olyanok, akik nehézségre akadnak munkájuk értékesítésekor és akik ezért nélkülözésnek és gondnak, sőt talán fizikai szenvedésnek is ki vannak téve. Ebből keletkezik az az érzet, hogy az, aki más embernek munka által foglalkozást ad, ennek jótevője — amely érzetet még azok a gazdasági írók is terjesztették, akik hadat üzentek egynémely népies származású tévhit ellen, azt tanítván, hogy a tőke foglalkoztatja és tartja fenn a munkást. Ez érzet az összes osztályokat áthatja és minden gondolatunkban és beszédünkben visszatükröződik. Nem olvashatni újságjainkat anélkül, hogy egy épület vagy bármely tervezett vállalat javaslata ne végződjék rendszerint annak megállapításával, hogy mennyi embernek fog foglalkozást adni, mintha a foglalkozást és munkát adás volna közhasznúságának mértéke és olyan valami, amelyért mindenki hálával tartozik. Ez az érzet erős a munkások, de még erősebb a munkaadók között. A gazdag iparos, vas- vagy hajógyáros úgy gondolkodik és beszél azokról az emberekről, akiknek ő „adott foglalkozást”, mintha valóban olyasvalamit adott volna nekik, amivel hálára kötelezte őket és nagyon hajlandó azt gondolni, sőt legtöbbször azt is gondolja, hogy amikor összeállnak, hogy nagyobb munkabért vagy kevesebb munkaidőt követeljenek, vagy ha bármi módon igyekeznek a szabadon szerződő felek helyzetébe kerülni, azt a kezei marják meg, amely táplálta őket, noha a világos tény az, hogy a munkások több értékűt adtak a munkaadónak, mint az nekik, máskülönben nem gazdagodhatott volna meg az ő foglalkoztatásuk által.

Az a megszokás, hogy a munkaadást jótéteményül, a munkát meg ajándékul tekintik, megkönnyítette azoknak a tanoknak az elterjedését, amelyek a munkát önmagában kívánatosnak tartják, amelyből minden nemzet igyekezzék minél többet szerezni; és e megszokás teszi, hogy az a rendszer, amely nyíltan meg akarja akadályozni, hogy más országok végezzék el azt a munkát, amelyet magunk is elvégezhetünk, úgy tűnik, mint amely gazdaggá teszi saját hazánkat, munkásaira nézve pedig valóságos jótétemény. Nemcsak hogy megakadályozza az embereket az az igazság megértésében, hogy a vámvédelem hatása csak a munka termelékenységének leszállításában nyilvánulhat meg, de abban akadályozza őket, hogy egyáltalán törődjenek vele. Megszokták, hogy kívánatosnak nem a munka termelékenységét, hanem a munkát tartsák. Olyan erős ez a megszokás, hogy semmit sem hallani gyakrabban, mint hogy valamely haszontalan befektetésről vagy kiadásról azt mondják, hogy semmi jót sem tett, csak munkát adott, a nyolcórás munkaidőnek pedig legnépszerűbb érve, hogy a gépek az elvégzendő munka mennyiségét annyira leszállították, hogy nincs elég belőle, hacsak kisebb adagokra nem osztják. Amikor az emberek ennyire megszokták, hogy a munkáról, mint önmagában kívánatos dologról gondolkodjanak és beszéljenek, csoda-e, ha az a rendszer, amely munkát ígér, könnyen tesz népszerűségre szert?

A vámvédelem magában véve képtelenség. De nem képtelenebb, mint sok más népies hiedelem. W. G. Sumner, a Yale College professzora, az úgynevezett szabadkereskedőknek egy olyan képviselője, aki hasztalanul igyekezett a vámvédelem álláspontját az Egyesült Államokban olyképpen gyöngíteni, hogy gyökerét ne sértse, az Egyesült Államok vámbizottsága előtt 1882-ben azzal törekedett a vámvédelmet ad absurdum redukálni, hogy kimutatta, miként a védővámos elmélet ilyen feltevéseket foglal magában: nagy, állandó hadsereg a munkabért növelné, mert visszatartaná az embereket a munkapiacon való versenytől; hasonló okból a szegények házának és a börtönöknek lakóit is munka nélkül kell eltartani; jobb a munkásosztályra nézve, ha a gazdagok tétlenségben élnek, semhogy dolgozzanak; a munkásegyletek akadályozzák meg tagjaikat a munkaalkalom csökkentésében, ha vagyis ezek túlságosan sokat dolgoznak; lázadáskor a vagyon pusztítása jó a munkásosztály számára, mert növeli az elvégzendő munkát. De aki az emberek rendes beszédét hallgatja és a napilapokat olvassa, azt fogja látni, hogy e felfogások annyira nem látszanak képteleneknek a közönséges elme előtt, hogy legmegszokottabb eszmék. Vagy talán nem igaz, hogy „a háború alatti jó időket”, általában „a kormány-nyújtotta foglalkozásnak” tulajdonítják, mert annyi embert hívott fegyverbe, hogy hirtelen kereslet állott be a javak után, amelyet részint a meddő fogyasztás, részint a tényleges pusztítás okozott? Nem igaz-e, hogy az összes Egyesült Államokban a munkásosztály a fegyencek foglalkoztatása ellen egy vagy más úton tiltakozik és szívesebben tartaná őket munka nélkül, semhogy ezek elvegyék a munkát a becsületes emberek elől? Nem igaz-e, hogy azt a gazdag embert, aki pazar tékozlása által másoknak „munkát ad”, általában a munkások jobb barátjának tekintik, mint azt a gazdagot, aki „elveszi a munkát azok elől, akik rászorúlnak”, mivel maga végzi el. E nézetek magukban véve lehetnek „nyomorult álokok”, amelyek a józan ész ellen vétenek, de a való tények megismerésén alapulnak. Vegyük közülök a legképtelenebbet. Egy város leégése csakugyan az összvagyon csökkenése. De vajon egy város leégésével járó kár reálisabb veszteség-e, mint az a veszteség, amelyet azon emberek tétlensége okoz, akik szívesen építenének fel egy várost? Ahol bárki, aki dolgozni akar, talál munkát, ott valóban világos volna, hogy a fegyencek, szegények vagy gazdagok tétlenségben tartása szükségképpen csökkenti a munkások jövedelmét; de ahol százezrével kell az embereknek nélkülözéseket tűrniük, mert nem találnak munkát, ott azoknak a munka végzése, akik enélkül is el tudják tartani magukat vagy mások tartják el őket, úgy tűnik, hogy azoktól veszik el a munkát, akik leginkább szorulnak rá vagy leginkább szolgáltak rá.

Az ilyen „nyomorult álokok” továbbra is hatnak az emberek gondolkodására, amíg ezekre a tényekre nem találunk kielégítő magyarázatot, amelyek a „munkára való engedélyt” keggyé teszik. Teljesen reménytelen úgy kiirtani a védővámos eszméket, ahogyan a Sumner professzorhoz hasonló „szabadkereskedők” igyekeznek: e tények figyelembevétele nélkül. Amit ők csemetének tekintenek, amely egyetlen erélyes rántással kitéphető, a valóságban egy olyan fa hajtása, amelynek gyökerei a társadalom alapjáig hatolnak. Az olyan közgazdaságtan, amely mélyebb társadalmi bajt nem ismer, mint a vámoknak védelmi vagy jövedelmi alapon való szervezését, amely csekély kivétellel csak a fennálló dolgok igazolása, a nép ösztöne számára egyáltalán nem vonzó. Azt mondani a munkásoknak, mint Professor Sumner, hogy „a munkásegyletek és a vámvédelem csalás”, egyszerűen éppen annyi, mint fogékonyakká tenni őket a vámvédelem iránt; mert bármit is beszéljenek a vámvédelemről, azt nagyon jól tudják, hogy a munkásegyletek egyes szakmákban növelték a béreket és hogy ezek az egyetlen intézmény, amely némi erőt adott a munkásoknak, hogy a verseny erejének ellenálljanak, amely akadály híján, a legkisebb bérért a legnagyobb munkára kényszeríti őket. Az olyan szabadkereskedőség, amilyent Professor Sumner képvisel — és ilyent tanítanak Angliában és ez próbálta meg felvenni a harcot az Egyesült Államokban a vámvédelemmel —, szükségképpen, ahol csak a munkások politikai hatalommal rendelkeznek, a vámvédelemnek tényleges erőt kölcsönzött. De nemcsak ilyen közvetett úton erősíti az „ortodox közgazdaságtan” a vámvédelmet. A védővámokat elítélve, igazolta a jövedelmi vámokat, és legfontosabb tanításai nemcsak hogy elrekesztették a társadalmi jelenségek olyan magyarázatának útját, hanem egyenes számítással azokat a hiedelmeket erősítette, amelyek a vámvédelmet hihetővé teszik. Azok a tanítások, hogy a munkások foglalkoztatása a tőkétől függ, hogy a munkabért a tőke szolgáltatja és hogy ez a munkások száma és a foglalkoztatásukra szánt tőkemennyiség közötti aránytól függ; egyszóval mindazok a tanítások, amelyek a munkát másodrendű és függő tényezővé szállítják le, arra irányultak, hogy szentesítsék a dolgok olyan felfogását, amely a munkásokat arra bírja, hogy jó szemmel nézzék mindazt, ami más országok termékének az országba való áramlását megakadályozva, legalább látszólag növeli a munka utáni keresletet otthon.

Lábjegyzetek

1. A vámvédelem legújabb apológiája, Vámvédelem és Szabadkereskedelem — a védelmi vámok tudományos helyessége és gazdasági hatása az Egyesült Államokban, Henry M. Hoyttól, Pennsylvania volt kormányzójától (New York, 1886), e tekintetben alig van az átlagon alul, pedig a szerző mindjárt az előszóban kimutatja a közgazdasági kutatásokhoz való készültségét, mikor úgy beszél az értékről, mintha ez a mennyiségnek volna mértéke és egy farmerről olyan esetet képzel, hogy ennek 3500 dollár értékű terméke van, amelyet sem eladni, sem elcserélni nem képes. Ilyen kezdet után alig csodálkozhatunk, hogy munkájának 420 lapja arra a végső következtetésre bírja, amit ritkít betűkkel nyomat, hogy „minél inkább szervezzük és vezetjük olyan irányban versengő iparunkat, mintha az egyetlen nemzet lennénk e földtekén, annál többet fogunk termelni és annál többet oszthatunk szét a termelők között”. Kétségkívül egy olyan felületi csillag, mint Pennsylvania, volna a világok közül a legkívánatosabb ennek a védővámos államférfinak és bölcselkedőnek. ↩

2. A védővámos írók felfogása szerint nem a munka eredményének, hanem magának a munkának kell a nemzeti politika céljának lennie, noha szembeötlő okokból nem sokat magyarázzák e felfogást. Így Prof. Tompson így szól (Political Economy, p. 211.): „A (szabadkereskedelmi) elmélet azt véli, hogy úgy a nemzet, mint a magángazdaság fő célja a munka megtakarítása, holott a nagy probléma annak termelékeny alkalmazása. Ha az olcsó piacon való vásárlás leszállítja a munkamennyiséget, arra a nemzetre nézve, amely így tesz, az összes vásárlások közül a legdrágább lesz.” Vagy megint (p. 235.): „A munka nemzetgazdasága nem abban áll, hogy minél kevesebbel érjük be, hanem hogy annyi számára találjunk jövedelmező foglalkozást, amennyi számára csak lehetséges.” ↩

3. A védővámos szellem növekedése, amely a társadalmi fejlődéssel lépést tart, ami nagyon szembeötlő az Egyesült Államokban, általában az ipari érdekek befolyásának tulajdonítják, amely akkor kezd támadni. De a tények megfigyelése meggyőzött, hogy ez az ok elégtelen és hogy a helyes magyarázat abban a gondolkodásmódban rejlik, amelyet a munkakapás nagyobb nehézsége szült. Például meg vagyok győződve, hogy a vámvédelem sokkal nagyobb Kaliforniában, mint volt ez állam régibb korában. Pedig azok a kaliforniai termelési ágak, amelyek országos vámtarifa által védhetők, még jelentéktelenek azokkal szemben, amelyek nem védhetők. De mikor a csavargók elszaporodnak és a közjótékonyságot bőven veszik igénybe, nem nagyon messze kell fáradni, hogy megtaláljuk magyarázatát amaz érzelem növekedésének, amely pártolja azt a politikát, amely „munkát ad az országban”. Mi sem lehet világosabb, mivel védővámos tarifánk nagyban növeli mindennek az árát, amit csak az amerikai farmer vásárolni kénytelen, holott kevéssel vagy semmivel sem növeli árát annak, amit elad, és azoknak, akik a háború óta igyekeztek a vámvédelem ellen hangulatot kelteni, kedvenc elmélete volt, hogy csak erre kell felhívni a földművelő osztály figyelmét, hogy túlnyomó erejű ellenzék keletkezzék. De minden csodálatra méltó fáradozás ellenére is nehéz bármilyen eredményt is látni. Tény az, amint erről meggyőződhetünk a farmerekkel való beszélgetésben, hogy az átlagos farmer úgy véli, „hogy már túlságosan sokan vannak a gazdálkodásban az emberek” és így meglehetős jóindulattal viseltetik az iránt a politika iránt, amely bár növeli is az általa fizetendő árakat, azt állítja, hogy a termelés többi ágaiban „munkát ad”. ↩